Magyar Nemzet, 1943. december (6. évfolyam, 272-296. szám)
1943-12-03 / 274. szám
PÉNTEK, 1943 DECEMBER 3. Magyar Nemzet Voltaire Frankfurtban Ideges, sovány ökle újra meg újra lezuhant. Az asztalt csapkodta. Voltaire úr ma különöskép rossz kedvében volt. Még csak ötvenkilencedik évébe lépett az időtájt, de arcának bőrén már megjelentek azok a vénasszonyos vonalak amelyeknek rajzában az utókor számára megörökölt. — Uram, igen kérem, kímélje kezét, mert arra még szükségünk lesz, — szólt felpillantva Collini, az olasz titkár és tovább akart olvasni. Voltaire felugrott. — Csak lassan, lassan! Ezt a levelet hadd halljam elölről! Persze, önnek fontosabb a kezem, mint emberek ezrei, akik kimondhatatlan kínok közt halnak meg! Asszonyok és gyermekek végső segélykiáltását hallom .. . S nekem itt kell sülnöm ebben a rothadó fészekben, ebben a pókhálós Frankfurtban! Ő az átkozott, a pribék, az „Antimachiaivel", a hipokrata, a zsarnokok zsarnoka, aki most pontosan az ellenkezőjét teszi annak, mint amit ifjúkorában hirdetett! S még a barátjának mert nevezni! Hogyne, mert megtanítottam írni, én neveltem, nekem küldte el rossz verseit, javítsam ki, mossam ki szennyesét... Ez a „zsarnok“ nem volt más, mint Nagy Frigyes, a filozófusok hatalmas pártfogója. A két barát összeveszett, Voltaire csomagolt, otthagyta Potsdamot s most útközben, Frankfurtban, a porosz király pecsétes parancsa feltartóztatta. Fogoly volt-e vagy nem, maga se tudta, de már ötödik hete vesztegelt itt, nem hagyhatta el a várost s a fogadót is csak úgy, ha külön őrség kísérte útján. — Megőrülök! Dolgozni se tudok itt, ebben a szűkablakú börtönben, ebben a lebujban, ebben a bizonytalanságban! Zöld volt a dühtől. Porig alázva, szégyenkezve kellett beismernie lehetetlenségét. Európa két hatalmassága csapott össze s egyelőre a szurony volt az erősebb. De Nagy Frigyes már aggódva készítgette mentségeit az utókor számára. Félt és tudta: ebben a kis emberben, gyűrött, madárszerű koponyájában veszedelmes új hatalom fészkel: a szellem.• Majd adok én neki, nem teszi a kirakatba, amit megírok róla! Felemelt baljával megfenyegette a láthatatlan ellenséget, aztán egy haragos rándítással leseperte az asztalon kunkorodó papirostekercseket. — De uram, a „XIV. Lajos kora“! — Szedje fel és pakolja el! Itt úgyse megy a munka, ebben a kalodában, ebben a .. Az utcán, a fogadó keskeny ablaka előtt horpadozó targonca gurult, rajta szép színes pántlikák közt Csapraütött hordó. Kövér, szilvakék ruhába bujtatott pirosképű polgár tolta. — Rajnai borok, zamatos rajnai borokat tessék! Voltaire kihajolt és franciául lekiáltott. A házaló boros megállt és értetlepi arccal tölcsért formált fülére. — A mindenül — üvöltötte egyre csak franciául. — Bort mondtam, nem érted, marha? — Hogy s értse uram — a titkár már nem tudta türtőztetni magát —, hiszen ez csak egy egyszerű német kereskedő s ön franciául szól hozzá! — Mit? Egyszerű kereskedő? Hát tanuljon meg franciául, tanulja meg Racine nyelvét, ha bort árul a kutya! Vagy talán én tanuljak meg ezen a dadogó, barbár középkori nyelven, mit Lessing csak most vett munkába? Soha! Inkább azt a néhány szót is elfelejtem, ami akaratlanul rámragadt. Apropos, nyelv írja csak! — Tán kiszólok előbb németül a borért. — Eh, fütyülök a borokra! Írja, ha mondom! A titkár papírt vett elő és serényen hegyezte a tollat. — Zsebszótár Kis Frigyessel folytatandó közérthető beszélgetésekhez. „Barátom ” annyi, mint „rabszolgám“. „Én drága barátom“ annyi, mint: közömbösnél is közömbösebb vagy számomra“. „Boldoggá akarom tenni önt“ értsd: „Megtűrlek, amíg szükségem van rád“. „Vacsorázzon velem ma este“ egyenlő „Ma éjjel mulatni akarok rajtad“. A titkárról csörgött az izzadság. — Uram, könyörgöm, lassabban kissé... . . .Jó, ennyi elég is lesz, majd folytatjuk. A disznók! Utóbbi díszes jelző a két gránátosnak szólt, akik szép nyugodtan, egymással szembe lépkedve strázsáltak az ajtó előtt. A háromszögletű csákó alatt egyikük kajla pedrett bajuszt viselt, a másik tejjelképű újonc, a vállukon szurony, mundérjuk kék-piros, rajt ragyogó gombok. Voltaire megfordult. — Pszt! — mondta ujját szájára szorítva s kisfiús fintorral az ajtóhoz osont. Megvárta, mig a másik gránátos jó messzire ért, hirtelen láb nyúllik ki az ajtó résén s a nagybajszát hátulról telibe találja, Voltaireből fertelmes kacaj robban elő. Vézna testét megrázza a hahoa, dereka kétrét görbéd, a hasát nyomkodja. — Tam, tam, hahhaha! Momdieu, mondieu! Ez sikerült. Ámbár nagy bátorság kellett hozzá. Jól tudja, szigorú parancsba ment: a haja szálának se szabad meggörbülnie. S ő él az alkalommal. Pontosan addig megy el a zsarnoksággal folytatott küzdelmében, ameddig lehet. Sőt egy kicsit még annál is tovább. A gránátos elvörösödve törli le a sarat nadrágjáról. Hű, ha most odasózhatna kedvére! De így csak körülnéz félve, nem látta-e valaki és tovább sétál. — Uram, már engedje meg, ilyesmit mégse szabad tenni. Freytag parancsnok udvarias ember. Végre is két derék katonát állít ide ajtónkhoz, ahelyett, hogy a városházára csukna bennünket lakat alá. Meglehetne. De nem teszi, s mi nem élhetünk vissza a jóságával. Collins hangja reszketett, teli volt aggodalommal. — Jóság! — ordította Voltaire. — Jóság! Hahaha! Egy szabad francia polgárt feltartóztat útjában és öt hete házifogságban tart! Jóság! Jogellenesség! A nemzetközi jog, nem! Minden emberi jog megcsúfolása! Így bánni egy szabad francia polgárral! — Uram, engedje meg, hogy emlékezőtehetségét kissé fölfrissítsem: a szabad francia polgár is csak akkor szabad, ha történetesen nem éppen a Bastille-ban ül. Voltaire elkomorodik. — Mit gondol, a nyolcvanéves Lacroix, amiért komplementert írt ahhoz a hazug történethez, ott van-e még? Rámered a titkárra, a tűz megfagy szemében, eleven teste merev lesz. Így marad másodpercekig, amikor kopognak az ajtón. Csipkegalléros, nagytestű ember lép be, szakállán s csattos cipőjén mindjárt felismerik a hollandust. — Van Duren a nevem — szól mély meghajlással. — Voltaire urat keresem. Voltaire megbiccenti fejét, de kezet nem nyújt. Gyanakodva pislog. A hollandus megragadja az asztalt. — Óh! Ön az! ön az! A világ egyik legnagyobb embere! Életem legboldogabb napja, hogy megismerhettem végre! Ez az a kéz, amely a Mérope-ot írta, ó! — Mivel szolgálhatok? — Voltaire kurtára fogja. — Épp a Mérope-ról van szó. Amszterdam büszke lesz, hogy kiadhatja. A nyomdászok már serényen szedik ... Az előleget már átutaltam, uram, ahogy kívánta, a genfi bankárjához, de sajnos ... Voltaire felvonja szemöldökét. — ... sajnos, a rengeteg fizetnivaló, a papír, a graivőrök, a holland pénz se olyan jó, mint hajdan ... a hátralékra néminemű haladékot kérnék, alig pár hónapot... — Mit! — süvít Voltaire. — Haladékot! Arannyal tömöm magát s még a szerződést se tartja be! Mars! Ki a házamból! Színét se llásszuk! Nincs Mérope! Fütyülök Amszterdamra! — De uram ... — Semmi uram! Ide a száz aranyat, ide az asztalra, vagy alászolgája — és hátat fordít. Van Duren úr megrémül. Voltakép tönkrement már,csak még senki se tudja, egyik lyukkal tömi be a másikat Gyorsan leméri magában, mit hozhat a Mérope. Hát nem sokat. Inkább kiadja a „Toledói gáláns kalandok“-at. De húsz aranyát már elnyelte ez a mérges kis ember... Uram, végtelenül sajnálom, de így az előleget... az előleget vissza kell kérjem ... — Mit! Előleget vissza! A szerződés az semmi?! S akkor valami hihetetlen történik. Alig a válláig ér a nagy hollandusnak, lábujjhegyre áll, ökle becsukódik és Van Duren úr kövér arcába sújt. — Itt van! Van Duren meginog, szája tátva marad, de nem a fájdalomtól, hanem a végtelen ámulattól, hogy ilyesmi is lehetséges. Collins már közbeugrik, hogy megvédje urát, ha kell. Ám a hollandul csak sóhajt, megtapogatja arca vörös foltját. — Ha nemes ember volna, kardom elé állítanám. De így is folytatása lesz a városbíró előtt. Indul kifelé, de a titkár elkapja kabátja szárnyát. — Egy percre csak! Kérve kérem. Súgva a füléhez hajlik: — Hisz ez egy őrült... Majd hangosan: — Van Durren úr! ön maga mondta, szent a kéz, amely a pofont adta, a kéz ugyanis ugyanaz volt, amelyik a Mérope-ot írta. Uram! ön belekerül a világtörténelembe egy semmiség, egy kis pofon árán! Ön, hogy is mondta, nos igen, ön a világ legnagyobb emberétől kapott pofont a fülére ... Bent tombol a nagy ember. Tárgyak röpködnek, egy velencei tükör megvakul, a szék két darabban a sarokban haldoklik. — A pimasz! Az Istennől elrugaszkodott! A vérszopó uzsorás! A hazug, a csalói A senkiházi! A titkár némán rendezi az iratokat. A felbontatlan postát nézi, közte egy nagypecsétes, címeres levelet, amelyet elolvasni még nem mert. Most a halálraszánt hirtelenségével széttöri a pecsétet, a porosz király címere megreped és olvasni kezd. Először halkan, magában olvas, de aztán egyre hangosabban, arca felderül. — Monsieur! Szabadok vagyunk! Voltaire gyanakodva figyel. Ő már ismeri barátját, a porosz királyt. Újabb csapdát szimatol. — Uram! Az ön felséges barátja szánja-bánja, ami történt. Már utasította Freytagot, hogy adja vissza útlevelét. Csak néhány bizalmas természetű iratot követel vissza . .. nem is követel, kéri, alázatosan kéri... olvassam? — Rosszabb a kalóznál. Elrabolja irataimat. — Olvassam? — kérdi újra félénken a titkár. — Köszönöm. Nem vagyok kíváncsi rá. Inkább azt mondja meg, mi van a nyugdíjjal? Ebben a hónapban még egy vasat se kaptam. — Erről is ír. Némi halasztást kér. Új háborúra készül a korhadt németrómai birodalom ellen. Angliában hatalmas szövetségesre talált. Új, korszerű lovasbrigádot szervez s most kissé szűkösen cseppen az arany ... — Hahaha! Hát rosszul megy őkérmének! Erre majd válaszolunk. Most csak annyit írjon ... eh, nem levelet, csak egy szelet papírra, gyorsan: „Ha így fejlődnek a dolgok, rövidesen abban a helyzetben leszek. Felség, hogy elég csinos kis járadékot folyósíthassak a Poroszok Nagy Királyának.“ A titkár ír. Valóban, a költő vagyona rohamosan nő. Biztos helyen, Hollandiában, Genfben, Bázelben, Nápolyban és Nizzában egyaránt hatalmas összegek fekszenek már. De az üldözés szelleme is új erőre kap, a Calas-k, Sirvenek és La Barre-ok számára már ácsolják a vérpadot, fellobbannak a máglyák. S a zsarnokság halálos gyűlölőjének is ajánlatos ám, ha résen van, készen arra, hogy menekülhessen, ha kell... Mindenképpen jó, ha a barlangnak több szája van, több országra tátja . .. A postakocsi megemelkedik, ostor csapódik a lovak gőzölgő hátába. — Párizs felé! Gyönyörű Párizs — kiáltja Collini. Voltaire kihajol az ablakon. — Nem! Az útirány Bázel, a cél: Genf! Azután visszasüpped az ülésre és mintha inkább csak magához szólna. — Amit a szabad francia polgárról mondott, titkár úr, abban önnek volt igaza. Két ízben elég volt harmadszor nem kell a Bastille! Genfbe! Onnan új rohamra a zsarnokság ellen! Écrasez l’infami! Szolnoki István ♦ A színház műhelytitkai . Bárdos Artúr új könyve Bárdos Artúr ezúttal a színházról, a nézőtérről és a színpad kapcsollatairól, a rendezés, színésztevékenység és a dramaturgia időszerű kérdéseiről ír. Bárdos most megjelent tanulmánykötete summája egy hosszú pálya tapasztalatainak. Ha akarom emlékirat is, egy sikerekben gazdag színházvezetés céljainak és elért eredményeinek a megmagyarázása, de mindez szándékozatlanul lebeg a mű felett, oly nehéz személytelenné lenni, amikor az ember akkora bőséggel válogathat saját kísérleteinek eredményei és tanúságai között. Bárdos, mint színházi rendező, sohasem tartozott korszakunk túlmerész experimentálói közé. Figyelemmel kísérte ő is, amit egy Brahm, Reinhardt, Antoine vagy egy Staniszlawsky elméletben felépítettek, kihámozta az „expreszszionista“ rendezésből is azt, ami új, de csak okkal-móddal élt a mások vívmányaivall és mindig számot vetett saját színházának lehetőségeivel. E nagy rendezők közül nyilván Brahm áll hozzá legközelebb, ez az apostoli tiszta ember, akinek azonban „nemcsak hite és képessége volt, de hallatlan szerencséje is és színházában nemcsak egész sor jelentékeny ember, hanem egy páratlanul homogén társulat is került össze, a leginomabb lélektan feladatok megoldására“. „Brahm — írja Bárdos Artúr — különleges fejezet a rendezés történetében. Ő megengedhette magának — már addig, amíg —, hogy egyetlen zárt stílus világában dolgozhassák és ebben megközelítse a tökéletességet. Reinhardttot, akiben az igazi rendezőtípus egyik legkiemelkedőbb, sőt legnagyobb egyedét lehet szemügyre venni, már egészen más fából faragták — ő logikus folytatója volt Brahm útjának — az ellentét logikájánál fogva és látva Urálim egyoldalúságát, erejét a legkülönbözőbb és legellentétesebb stílusokban próbálta meg“. Bárdos bizonyára éppen annyit tanult Urálimtól — egyes daraboknak kamarajátékszerű rendezése tekintetében —, mint Reinhardttól, akitől mindenki tanult. Bizonyára Reinhardt elvét tudatosította magában, amikor rendezői tevékenysége vezető princípiumává az egyetlen ritmus lendületét avatta. Azaz minden darabnak más és más a levegője — egyetlen — és stílus egyénisége magából a darab szelleméből folyik. Meddő és sikertelen dolog tehát az egyik színdarab szigorúan megszabott törvényszerűségét egy másik darabra is alkalmazni. Ugyanúgy a szereposztásnál is. A színész feladata, hogy tudatosítsa magában azokat a különbözőségeket, amelyek más szerepektől elválasztják és a rendező hivatása, hogy a színészt e különbözőségekre rávezesse. A különbözőségek, a félhangok hangsúlyai egy színpadi megelevenítés legfontosabb mozzanatai; semmi sem veszedelmesebb lehet, mint merev sémák, megcsontosodott elvek, dogmák szerinti igazodás. A rendezői tevékenységnek ezt a rugalmasságát, ezt a bölcs eklekticizmust, amely sohasem engedi meg, hogy a játéknak egyik vagy másik tényezője aöbbiek felett úrrá legyen, amikor eényezők összhangjának kell érvényesülni, ezt a szintézisre kész hajlamosságot, amely éppen annyira méltányolja a klasszikus színpad hagyományait, mint amennyire magához hasonlítja a modern színjátszás vívmányait is, mindig nagy tiszteletben tartottuk Bárdosnál és megállapíthatjuk, hogy könyvének leszűrt tanításai is pontosan ehhez a rendezői karakterhez igazodnak (1- c.) 9 ói legújab& száma Rendkívli& érdekes tahtafammal je£ewb mag. ★ Beszélgetés Morals Gyulával a nemzeti szellemre), a faji irányzatról, a ScHaRMMUngerekről és Szeilacsekekrőől ★ Amerikai sajtóhang: Ne becsüljük túl Kínát ★ Torlaszok a tükön ★ Egy szemtanú Nápoly bombázásáról ★ Az utolsó ablak a nagyvilág felé * GULYÁS PÁL, KERÉK MIHÁLY, MAGYAR ELEK, RATH VÉGN ISTVÁN, SINKA ISTVÁN, SZITNYAI ZOLTÁN, SZTRÓKAY KÁLMÁN, VERES PÉTER, ZILANY LAJOS írásai ★ Louis Bromfield: A leány, akit mindenki ismeri ! című kisregénye ★ Képes világhíradó Érdekes cikkek és riportok | Színházi híreit A kolozsvári Nemzeti Színház kitüntetett színészei Az idén került először kiosztásra báró Kemény János serleggyűrűje és Kolozsvár város Szentgyörgyi-emlékérme. A serlegjutalmat a bizottság Hidy Franciskának, az operaegyüttes tehetséges fiatal énekesnőjének és Tompa Sándornak ítélte oda. A Szentgyörgyi-jutalmat Czopán Flóra és Váradi Rudolf kapta, mint az előző évad két legjobb epizódszereplője és mint a megszállás alatti magyar kisebbségi színjátszás lelkes munkása. (MTI.) Mikulásra divat ékszerek, teka gyöngyök, márkás porcellánok és kerámiák Szervita-tér 58 maai MMifrtlil W ro Tianyi rózsavölgyi-ház)