Magyar Nemzet, 1944. február (7. évfolyam, 25-48. szám)
1944-02-24 / 44. szám
Magjai* Nemzet Stendhal Magyarországon Nincs a francia irodalomnak míg egy alakja, aki maga akkora irodalmat támasztott volna, mint Stendhal, a „Chartreuse de Parme", „Le rouge et le noir" s a „De l'amour" szerzője — hogy egyéb, különben nem túl nagy számú műveiről ne szóljunk. Igazi netán Henri Beyle, regényes életrajzát Henri Brulard néven írta s a Stendhal nevet nyilvánvalóan a tizennyolcadik század nagyhírű német művészettörténet-tudósa, Winckelmann tiszteletében tette fel, ennek poroszországi szülővárosa (Stendal) után. Életében — tudvalevőleg 1947-ben tolt száz esztendeje, hogy meghalt — igen kevés sikert juttatott számára két nagy szenvedélye: a szerelem s az Irodalom. Alig törődött vele valaki s a kevesek között hiába volt ott Balzac. Évtizedeknek kellett elmúlni, amíg figyelni kezdtek rá — de akkor aztán annál kiadósabban. Életéről, utazásairól,m munkáiról és szerelmeiről a francia alapossággal dokumentált tanulmányok és könyvek hosszú sora jelent meg. Sem Balzac, sem Flaubert, Zola, vagy Maupassant — az újabbakról nem is szólva — éveit és napjait, terveit és munkáit nem tárták fel, nem tartották számon megközelítően sem olyan mértékben, mint Stendhal életkörülményeit Nem is csodál Tarkább és színesebb élet alig képzelhető. A napóleoni időkből átnyúlik a restaurációba, innen Louis Philipp korába. Irodalmi oeuvre-je tarka összevisszaságban mutatja a maradandóan nagyszerű egyéni alkotások mellett az idegen szerzői jog semmibevételével készült munkákat, melyeket már komplikációknak is csak jóindulattal lehet nevezni. Könyvet írt az olasz festőművészeiről. Paul Arbelet, egyike a Stendhal-kutatóknak, még vastagabb könyvbe szedi össze a munka plágiumait. (Mozart és Haydnról Louis Alexandre César Bombet álnéven megjelent könyve egyszerűen kivonatos fordítás, főként Carpini olasz életrajzából. De a Vörös és fekete a múlt század francia regényremekei közül is örökös fénnyel meszszire világít s nem kevésbbé a „Chartreuse de Parme". Pályafutásai Az előző századfordulón szülőföldjéről, Grenoble-ből ifjan és nagy reménnyel Párizsba, onnan mint dragonyos alhadnagy Napoleon olasz hadjáratának nyomában Milánóig, nem egészen két év múlva viszsza Franciaországba. Néhány év után újra a hadseregnél, mint gazdasági tiszt: Berlin, Braunschweig. Újra Párizs s az 1809-es hadjáratban Bécs. Oroszországba mint kurír követte Napóleon seregét és nézte Moszkva égését. A császár bukása után a restauráció másfél évtizede alatt szolgálatait nem veszik igénybe, bármily buzgón ajánlkozik is; ezért csendes kóborlás, pénzgondok és szerelmek között, főként Olaszországban. 1830- ban a júliusi forradalom után végre neki is újra felvirrad. Még az ősszel kinevezik konzulnak, előbb Triesztbe, majd Civitavecchiába a pápai államhoz. Tíz év múlva, 1841-ben már betegett utazott innen Párizsba s 1842 március 22-én, majdnem az utcán halt meg. Mozgalmas élete során, számtalan utazása közben Magyarországon is járt, még pedig két ízben. Kevés nyomuk maradt ezeknek a kirándulásoknak: néhány mondat egy-egy százféle tárggyal foglalkozó, jobbra-balra csapongó, álnevekkel, elhalványult értelmű célzásokkal teli levélben. De mind a kettőt említi Chuquet alapvető életrajza s Marlineau „Itinéraire de Stendhal"-ja. Stendhal Kismartonban Első magyarországi útjának emlékét az a levél őrzi, amelyet 1809 július 25-én Bécsből a grenoblei szülői házba, Pauline húgának írt. A levélnek minket érdeklő része — megjelent levelezése 1908-ban kiadott gyűjteményének első kötetében — magyarul itt következik„Legutóbb külön megbízatással Magyarországba küldtek. (... j'ai été chargé d’une mission en Hongrie) feltettem magamban, hogy eliszenvén Bécsből, 24 óra hosszat nem gondolok arra, amit ez a város magába zár. Életemben ez volt talán az egyetlen alkalom arra, hogy meglássam a híres Magyarországot. Valóban gyönyörű földet találtam: nagyszerű szőlőhegyeket, kétoldalt fiatal gesztenyefasorral szegélyezett szűk, de szép utat, mely fehéren rajzolódott a mezők és vetés zöldjébe, félóránként változott a látvány. Előbb baloldali, a hatalmas Schneeberg (vagyis havas hegy), azután, ahogyan az út távolodik e fehér csúcstól, a tájék szelíddé s egyben méltóságteljessé válik: a kis hegycsúcsokat hosszan elhúzódó dombok váltják fel s a láthatáron egy nagy tó, amelynek neve (a Fertő-tóról van szó), Bécsből elindulva, Laxenburgba értem, hol azok a szép kertek vannak s az oly csodálatos tizenötödik századbeli kastély ... Laxenburgból Kismartonba mentem s innen tovább a tó partján, amelyet a térképen láthatsz. A maga teljes tisztaságában láttam itt a horvát (így!) viselet: egészen olyan ez, mint a mi huszárjainké: a bajusz, az ezüsttel szegélyezett rövidszárú csizmák és a többi és a többi.“ Az ízes, jellemző s számunkra különösen érdekesnek ígérkező magyarországi útleírás ezzel véget is ér. Következnek megjegyzései tervezett utazásáról, Haydnról, Mozart Requiemjéről, Don Juanjáról. Joggal írja a levél végére: „Isten veled, levelem elég összevissza, de még ha neked írok, akkor is másra gondolok.“ Bécsi tartózkodása idejében Stendhal fiatal ember volt, 26 éves múlt . igen kis csavarja a Bécset 1809 nyarán és őszén megszállva tartó Grande Armée gépezetének: „adjoint aux commissaires des guerres“ — ez ma talán a gazdasági tisztek legkisebb rendfokozatának felel meg —unokabátyja, a hadsereg hatalmas szervezője, Pierre Daru alatt. Amit később oly gyakran, szívesen és változatosan emlegetett, hogy hány hadjáratban vett részt, az betűszerínt véve igaz, de személyes bátorsága ellenére nem mint harcos hódító érkezett Bécsbe 1809 májusában, hanem beosztásának megfelelően a hadsereg kíséretében követte Napóleon harcoló csapatait. Párizsból Strassburgon, Ingolstadton, Landshuton, Melken, Welsen, St. Pöltenen át jött a császárvárosba, hova Napóleon május 13-án vonult be. Bár Daru — akivel kölcsönösen nem kedvelték egymást — keményen dolgoztatta, maradt ideje szórakozásra és szerelmi rajongásaira; enélkül a „De l’Amour“ szerzője életének egyetlen szakasza sem képzelhető. („Travail jour et nuit. Cheval, filles et misique divine, le reste du temps.“) Rajongásának tárgya ezúttal Pierre Daru felesége. Midőn leveleiben a legkülönbözőbb nevek mellett „comtesse Pálfy“-t is emlegeti, nem kell magyar vonatkozásokat keresni: ez a név is egyszerűen Mrae Darut igyekszik rejteni. Magának az útnak leírása rendkívül kifejező. Megelevenedik a magyarosztrák határvidék üde, dombos, hamisítatlanul dunántúli jellege. A Fertőtóval — enek nevét (Neusiedler-See) elfelejtette -s a magyar róna felé megy át a táj. Kismartont csak éppen említi, a régi szép kis városról, az Esterházy-hercegek birodalmáról semmit nem jegyzett fel. Hogy ezen túl a Fertő-tó mentén merre vezethetett útja, azt legfeljebb találgatni lehet Független magyar királyság? Mi volt a kétségen kívül szolgálati utazás célja? Stendhal ebben a levélben burkoltan valami diplomáciai megbízatásra céloz. Húsz esztendő múlva, mikor 1830-ban a júliusi forradalom után újra állásért folyamodik (majd később szolgálataiért kitüntetést kér), már határozottabban emlegeti diplomáciai múltját. Stendhal mindjárt a júliusi forradalom után, 1830 augusztus 25-én, állást kért az új kormánytól. Mellékelt kérvényéhez egy rövid életrajzot (idézi Louis Forges: „Stendhal Diplomate“ című könyvében). „Bécsben 1809-ben — így szól a feljegyzésnek ez a része — M. Beyle tollvivő volt a korszak egyik legérdekesebb, Magyarországra vonatkozó tárgyalásainál. Arról volt szó, hogy egy főhercegnek adják (mint királynak) Magyarországot.“ S mikor 1833-ban kitüntetésért folyamodik s érdemeinek jegyzékét kibővítve, így szól erről a magyarországi útjáról: Daru gróf engem bízott meg 1609-ben Bécsben a magyar királyság megalakítására vonatkozó előkészítő munkálatokkal. Ha ezeknek az állításoknak van valami csekély kapcsolatuk a Valósággal — s Stendhal fantáziája úgy működik, hogy magasan csapongván, még mindig összeköttetésben marad a földdel —, akkor a Fertő-tó partján tovább keletre vivő út elvezethetett Magyaróvárra. A magyaróvári nagy uradalom tulajdonosa akkor Albert lescheni herceg volt , Károly főherceg, az „asperni győző** az ,ő fogadott fia. A nevezettel 1809. év nyarán, Napoleon wagrami győzelme után, tehát körülbelül a levél keltének idejében Magyar-Óváron, a főhercegi kastélyban találkozott Metternich és Champagny, Napóleon külügyminisztere. De Bausset, préfet du palais a császár udvarában, azt írja a magyar óvári találkozóról, hogy az uraknak nem volt ott semmi dolguk, Napoleon Schönbrunnból maga diktálta a feltételeket a Komáromban lévő főhadiszállásnak. S Magyaróváron („Altenbourg, peiste ville sur les frontiéres de la Hongrie) az urak azzal szórakoztak, hogy estélyeket adtak a kis város hölgyeinek. Eggyel több ok, hogy Beyle odasiessen— ha módja volt reá. Lehetséges tehát, hogy Stendhal Beyle valóban eljutott Magyaróvárra. Mint diplomata? Aligha. Arthur Chuquet, Stendhalnak eddig legalaposabb életrajzírója nagyon elhihetően jegyzi meg, hogy a fiatal gazdasági tisztet bizonyára egyszerűen a hadsereg élelmezése ügyében (talán búzát vagy zabot rekvirálni) küldtek Magyarországba. S Beyle-Stendhal szerepének megítélésénél nagyon indokoltnak látszik Chuquet kétsége. Maga Stendhal fiatal és kevéssé tapasztalt ember volt, rokona, Daru sokkal kevesebbre becsülte képességeit, hogysem fontos ügyekben közreműködéssel bízta volna meg. (Évekkel előbb Beyle első hivatali szereplése alkalmával megbotránkozva mondta, egyik levelét olvasván, a művelt és alapos Darur „cella — két illelt“) Stendhal Fiuméban Beyle-t 1830 őszén trieszti konzulnak neveztek ki. Rövid, trieszti tartózkodása alatt kirándult Fiuméba, úgylátszik azért, hogy a magyar kikötőnek a bánsági gabonakereskedelemmel való forgalmát tanulmányoza. Öt vidám napot töltött itt: december 17-én Párizsba barátjához, Baron de Mareste-hez Intézett levelében így számol be útjáról: „Sokat foglalkozom hivatásommal: jó, becsületes, kellemes, egészen atyai. Levelezésem a.. gabonakereskedelemre vonatkozik. Ne higgye, hogy e nemben Páris a leggazdagabb: a Bánság az, uram! („C’est le Bánnál.*') Közelebb jutott ehhez a Bánsághoz, hogy tanulmányoztam ezt a részt: elutaztam Fiuméba. Ez végső pontja a civilizációnak Az itt töltött öt nap öt farsang volt. Annyira kedveltek, hogy azt mondták nekem: „ne keveredjen adósságokba és csődbe, mint elődeik egyike; annak azonban két kitüntetése is volt,s Önnek egy sincs“. Mert viszszautasítottam — feleltem.* A levél azután tovább szökell egyik tárgyról a másikra, tárgyakra, melyek egy részéről az avatatlan, felvilágosító jegyzetek híján, keveset tudhat. Fiaméról szó sincs többé: a hosszú levél fordulataival, idézeteivel, célzásaival és álneveivel egyre jellegeztesebben szendhalt. Ez a fiumei kirándulás talán egyetlen érdemleges munkája lehetett Triesztben. Karácsony estéjén kapja meg Marquis de Maison bécsi francia nagykövet levelét, amelyben arról értesíti, hogy Metternich kancellár megtagadta működésétől az exequaturt. Műveiből, melyeket életében csak az írók szűk köre ismert s, úgy látszik, az osztrák rendőrség, bonaparti alan forradalmi nézeteket ástak ki s ez elég volt arra, hogy ne tűrjék meg Ausztria területén. Szerencsére a pápai állam türelmesebb volt, mint Metternich s a következő év tavaszán Stendhal elfoglalhatta új s utolsó állomását Civitavecchiában. Lengyel Géza Jyohvá QilaP.at keftai vidéki gyári irodája részére k&MfUc nyújtOttBUGZSIDI Részletes ajánlatok csak hosszú gyakorlattal rendelkező urak részéről fizetési igény megjelölésével „Exisztencia 39162“ jeligére Blockner J. hirdetőjébe, Vilmos császár-út S3. ' "' '■ o Paul Valéry aforizmáiból A szélművek leányai saját formájuknak, mely előttük született. * Minden költő végül is annyit fog érni, amennyit kritikusként ért volna (a saját kritikusaként). Az alkotó ember azt mondja önmagának: Azt akarom, hogy hatalmasabb, értelmesebb és boldogabb legyek, mint an önmagam. A gondolat kétnemű: megtermékenyíti és kihordja önmagát. ★ Az újban az a legobb, ami egy régi vágyakozásnak felel meg. ♦ Teljesen fölösleges tudnom azt, amit nem áll módomban megváltoztatni. Jobban félek az ismerttől, mint az ismeretlentől. A világos elme megérteti másokkal, amit ő maga nem ért. A mesterek azok, akik megmutatják, mi lehetséges a lehetetlenből. A tehetség zseni nélkül nagyon kevés. A zseni tehetség nélkül semmi, önmagunknak tetszelegni büszkeség, másoknak, hiúság. ★ Költői gondolat az, amelyik prózába téve is vers után kiált. Úgy kell könnyűnek lenni, miként a madár, nem mint a tellpehely. A legnagyobb emberek azok, akik rá merték magukat bízni saját ítéletükre és a legostobábbak hasonlóképpen. * Változatok descyrierhoz: Néha gondokozom, és néha vagyok. Mennyi mindent kell nem tudnunk ahhoz, hogy „cselekedjünk!“ Isten megteremte az embert és nem találván őt eléggé egyedülvalónak, társul adta mellé a nőt, hogy annál jobban érezhesse magányát. Az élet alig valamivel régibb a halálnál. A könyveknek ugyanazok az ellenségeik, mint az embereknek: a tűz, a nedvesség, az állatok, az idő, és önnön tartalmuk. * A gondolatok és érzések, ha mezítelenek, épp olyan gyámoltalanok, mint a teljesen mezítelen ember. Fel kell hát öltöztetni őket. A vers méltósága: egyetlen hiányzó szó elrontja az egészet. Minden író tartalmaz valami olyat, amit én sohase akartam volna leírni. Még saját magam is. Az ember igyekszik letagadni azt, amit nem képes bebizonyítani (kifejezni). * Némely művet s közönsége hoz létre. Mások maguk hozzák létre közönségüket. Az előbbiek a természetes, átlagos érzékenység szükségleteinek felelnek meg. Az utóbbiak mesterséges szükségleteket hoznak létre, melyeket ugyanakkor ki is elégítenek. Mindenki látott már valamit, amit senki más soha nem látott. És mindezeknek a dolgoknak az összege hulla. Számítani ez számít, amit mindenki egyidőben látott. ★ Mi sem eredetibb, mi sem inkább önmagunk , mint másokkal táplálkozni. Csakhogy emészteni kell. Az oroszlán áthasonított juhokból áll. ♦ A költők nagysága abban áll, hogy határozott szavakban ragadnak meg oly dolgokat, melyeket szellemükben csak határozatlanul sejtettek. A tökéletesség védekezés, önmagunk és a másik közé állítani a tökéletességet, önmagunk és önmagunk közé. Nagy ember az, aki zavarodottságban hagyja maga után a többieket. A dicsőség egyfajta betegség, melyet akkor kap az ember, ha gondolatával hált. Valódi ellenségeink hallgatagok. * Valamely lény legigazibb titkai mélyebb titokban rejlenek előtte, mint mások előtt. Az ember sose tudhatja, kivel alszik: őszinteség. A szándékolt őszinteség elmélkedésre vezet, ami kételkedésre vezet, ami nem vezet semmire. Intuíció értelem nélkül— merő véletlenség. ♦ Egy ember sokkal, végtelenül bonyolultabb, mint gondolkodása. ★ Veszedelmes állapot: azt hinni, hogy megértettünk valamit. Egy igazán véve pontos elme nem érthet meg mást, mint önmagát, azt is csak bizonyos állapotokban. Az élet és nem a halál választja el a lelket, a testtől. Mennyi lenne a gyerek, ha a tekintet termékenyítene. Mennyi a halott, ha gyilkolhatnál Az utcák teli lennének holttestekkel és vajúdó asszonyokkal. * „Tény" az, ami elveszti jelentőségét Az ébredés oly jelentőséggel ruházza fel az álmot, melyre az nem érdemes. Gondolkodni. . . Gondolkodni annyi, mint elveszíteni a fonalat. Diadalívalatt menni át egyúttal annyi is, mint három alatt. Fenyegető vallomás. „Ha belelátnál a telkembe, nem igen tudnál megreggelizni.“ Valamely művet a „szellemek“ és események (ősök, állapotok, véletlenek, korábbi írók, stb.) sokasága hoz létre — a szerző vezetése alatt. Egy művészt a teóriái mindig arra csábítanak, hogy szeresse azt, amit nem szeret és ne szeresse azt, amit szeret. * Az ember, ha őszinte, se az ördögnek nem adhatja el, sem az Istennek nem engedheti át magát, Somlyó György fordítását. A páratlan sikert aratott Vaszary-színdarab filmen: Egy nai a világ MURAT!, PAGER, BILICSI Kárpát-film MA!UnAiflA Keddtől CORVIN is. *