Magyar Nemzet, 1944. február (7. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-24 / 44. szám

Magjai* Nemzet Stendhal Magyarországon Nincs a francia irodalomnak míg egy alakja, aki maga akkora irodal­mat támasztott volna, mint Stendhal, a „Chartreuse de Parme", „Le rouge et le noir" s a „De l'amour" szerzője — hogy egyéb, különben nem túl nagy számú műveiről ne szóljunk. Igazi ne­tán Henri Beyle, regényes életrajzát Henri Brulard néven írta s a Stendhal nevet nyilvánvalóan a tizennyolcadik század nagyhírű német művészettörté­net-tudósa, Winckelmann tiszteletében tette fel, ennek poroszországi szülő­városa (Stendal) után. Életében — tudvalevőleg 1947-ben tolt száz esztendeje, hogy meghalt — igen kevés sikert juttatott számára két nagy szenvedélye: a szerelem s az Irodalom. Alig törődött vele valaki s a kevesek között hiába volt ott Bal­zac. Évtizedeknek kellett elmúlni, amíg figyelni kezdtek rá — de akkor aztán annál kiadósabban. Életéről, utazásai­ról,m m­­unkáiról és szerelmeiről a fran­cia alapossággal dokumentált tanulmá­nyok és könyvek hosszú sora jelent meg. Sem Balzac, sem Flaubert, Zola, vagy Maupassant — az újabbakról nem is szólva — éveit és napjait, ter­veit és munkáit nem tárták fel, nem tartották számon megközelítően sem olyan mértékben, mint Stendhal élet­körülményeit Nem is csodál Tarkább és színesebb élet alig képzelhető. A napóleoni időkből átnyúlik a restau­rációba, innen Louis Philipp korába. Irodalmi oeuvre-je tarka összevissza­ságban mutatja a maradandóan nagy­szerű egyéni alkotások mellett az ide­gen szerzői jog semmibevételével ké­szült munkákat, melyeket már kompli­kációknak is csak jóindulattal lehet nevezni. Könyvet írt az olasz festőmű­vészeiről. Paul Arbelet, egyike a Stendhal-kutatóknak, még vastagabb könyvbe szedi össze a munka plágiu­mait. (Mozart és Haydnról Louis Alexandre César Bombet álné­ven megjelent könyve egysze­rűen kivonatos fordítás, főként Carpini olasz életrajzából. De a Vörös és fekete a múlt század francia regény­remekei közül is örökös fénnyel mesz­­szire világít s nem kevésbbé a „Chart­reuse de Parme". Pályafutásai Az előző századfordu­lón szülőföldjéről,­ Grenoble-ből ifjan és nagy reménnyel Párizsba, onnan mint dragonyos alhadnagy Napoleon olasz hadjáratának nyomában Milá­nóig, nem egészen két év múlva visz­­sza Franciaországba. Néhány év után újra a hadseregnél, mint gazdasági tiszt: Berlin, Braunschweig. Újra Pá­rizs s az 1809-es hadjáratban Bécs. Oroszországba mint kurír követte Napóleon seregét és nézte Moszkva égését. A császár bukása után a res­tauráció másfél évtizede alatt szolgá­latait nem veszik igénybe, bármily buzgón ajánlkozik is; ezért csendes kóborlás, pénzgondok és szerelmek között, főként Olaszországban. 1830- ban a júliusi forradalom után végre neki is újra felvirrad. Még az ősszel kinevezik konzulnak, előbb Triesztbe, majd Civitavecchiába a pápai állam­hoz. Tíz év múlva, 1841-ben már be­tegett utazott innen Párizsba s 1842 március 22-én, majdnem az utcán halt meg. Mozgalmas élete során, számtalan utazása közben Magyarországon is járt, még pedig két ízben. Kevés nyo­muk maradt ezeknek a kirándulások­nak: néhány mondat egy-egy száz­féle tárggyal foglalkozó, jobbra-balra csapongó, álnevekkel, elhalványult ér­telmű célzásokkal teli levélben. De mind a kettőt említi Chuquet alap­vető életrajza s Marlineau „Itinéraire de Stendhal"-ja. Stendhal Kismartonban Első magyarországi útjának emlékét az a levél őrzi, amelyet 1809 július 25-én Bécsből a grenoblei szülői házba, Pauline húgának írt. A levél­nek minket érdeklő része — megje­lent levelezése 1908-ban kiadott gyűj­teményének első kötetében — magya­rul itt következik­„Legutóbb külön megbízatással Ma­gyarországba küldtek. (... j'ai été chargé d’une mission en Hongrie) fel­tettem magamban, hogy eliszenvén Bécsből, 24 óra hosszat nem gondo­lok arra, amit ez a város magába zár. Életemben ez volt talán az egyetlen alkalom arra, hogy meglássam a hí­res Magyarországot. Valóban gyö­nyörű földet találtam: nagyszerű sző­lőhegyeket, kétoldalt fiatal gesztenye­­fasorral szegélyezett szűk, de szép utat, mely fehéren rajzolódott a me­zők és vetés zöldjébe, félóránként vál­tozott a látvány. Előbb baloldali, a hatalmas Schneeberg (vagyis havas hegy), azután, ahogyan az út távolo­dik e fehér csúcstól, a tájék szelíddé s egyben méltóságteljessé válik: a kis hegycsúcsokat hosszan elhúzódó dom­bok váltják fel s a láthatáron egy nagy tó, amelynek neve (a Fertő-tóról van szó), Bécsből elindulva, Laxen­­burgba értem, hol azok a szép kertek vannak s az oly csodálatos tizenötö­dik századbeli kastély ... Laxenburg­­ból Kismartonba mentem s innen to­vább a tó partján, amelyet a térképen láthatsz. A maga teljes tisztaságában láttam itt a horvát (így!) viselet: egé­szen olyan ez, mint a mi huszárjainké: a bajusz, az ezüsttel szegélyezett rö­vidszárú csizmák és a többi és a többi.“ Az ízes, jellemző s számunkra külö­nösen érdekesnek ígérkező magyar­­országi útleírás ezzel véget is ér. Kö­vetkeznek megjegyzései tervezett uta­zásáról, Haydnról, Mozart Requiem­­jéről, Don Juanjáról. Joggal írja a levél végére: „Isten veled, levelem elég összevissza, de még ha neked írok, akkor is másra gondolok.“ Bécsi tartózkodása idejében Stendhal fiatal ember volt, 26 éves múlt . igen kis csavarja a Bécset 1809 nyarán és őszén megszállva tartó Grande Armée gépezetének: „adjoint aux commissai­­res des guerres“ — ez ma talán a gaz­dasági tisztek legkisebb rendfokozatá­nak felel meg —unokabátyja, a had­sereg hatalmas szervezője, Pierre Daru alatt. Amit később oly gyakran, szí­vesen és változatosan emlegetett, hogy hány hadjáratban vett részt, az betű­­szerínt véve igaz, de személyes bátor­sága ellenére nem mint harcos hódító érkezett Bécsbe 1809 májusában, ha­nem beosztásának megfelelően a had­sereg kíséretében követte Napóleon harcoló csapatait. Párizsból Strass­­burgon, Ingolstadton, Landshuton, Melken, Welsen, St. Pöltenen át jött a császárvárosba, hova Napóleon má­jus 13-án vonult be. Bár Daru — akivel kölcsönösen nem kedvelték egymást — keményen dolgoztatta, maradt ideje szórakozásra és szerelmi rajongásaira; enélkü­l a „De l’Amour“ szerzője életének egyet­len szakasza sem képzelhető. („Tra­vail jour et nuit. Cheval, filles et mi­sique divine, le reste du temps.“) Ra­jongásának tárgya ezúttal Pierre Daru felesége. Midőn leveleiben a legkülönbö­­ző­bb nevek mellett „comtesse Pálfy“-t is emlegeti, nem kell magyar vo­natkozásokat keresni: ez a név is egy­szerűen Mrae Darut igyekszik rejteni. Magának az útnak leírása rendkí­vül kifejező. Megelevenedik a magyar­osztrák határvidék üde, dombos, ha­misítatlanul dunántúli jellege. A Fertő­tóval — enek nevét (Neusiedler-See) elfelejtette -s­ a magyar róna felé megy át a táj. Kismartont csak éppen említi, a régi szép kis városról, az Esterházy-hercegek birodalmáról sem­mit nem jegyzett fel. Hogy ezen túl a Fertő-tó mentén merre vezethetett útja, azt legfeljebb találgatni lehet Független magyar királyság? Mi volt a kétségen kívül szolgálati utazás célja? Stendhal ebben a levél­ben burkoltan valami diplomáciai megbízatásra céloz. Húsz esztendő múlva, mikor 1830-ban a júliusi for­radalom után újra állásért folyamo­dik (majd később szolgálataiért ki­tüntetést kér), már határozottabban emlegeti diplomáciai múltját. Stendhal mindjárt a júliusi forrada­lom után, 1830 augusztus 25-én, állást kért az új kormánytól. Mellékelt kér­vényéhez egy rövid életrajzot (idézi Louis Forges: „Stendhal Diplomate“ című könyvében). „Bécsben 1809-ben — így szól a feljegyzésnek ez a része — M. Beyle tollvivő volt a korszak egyik legérdekesebb, Magyarországra vonat­kozó tárgyalásainál. Arról volt szó, hogy egy főhercegnek adják (mint királynak) Magyarországot.“ S mikor 1833-ban kitüntetésért folyamodik s érdemeinek jegyzékét kibővítve, így szól erről a magyarországi útjáról: Daru gróf engem bízott meg 1609-ben Bécsben a magyar királyság megalakí­tására vonatkozó előkészítő mun­kálatokkal. Ha ezeknek az állításoknak van va­lami csekély kapcsolatuk a Valóság­gal — s Stendhal fantáziája úgy mű­ködik, hogy magasan csapongván, még mindig összeköttetésben marad a földdel —, akkor a Fertő-tó partján tovább keletre vivő út elvezethetett Magyaróvárra. A magyaróvári nagy uradalom tulajdonosa akkor Albert lescheni herceg volt , Károly főher­ceg, az „asperni győző** az ,ő fogadott fia. A nevezettel 1809. év nyarán, Na­poleon wagrami győzelme után, te­hát körülbelül a levél keltének idejé­ben Magyar-Óváron, a főhercegi kas­télyban találkozott Metternich és Champagny, Napóleon külügyminisz­tere. De Bausset, préfet du palais a császár udvarában, azt írja a magyar óvári találkozóról, hogy az uraknak nem volt ott semmi dolguk, Napoleon Schönbrunnból maga diktálta a felté­teleket a Komáromban lévő főhadi­szállásnak. S Magyaróváron („Alten­­bourg, peiste ville sur les frontiéres de la Hongrie) az urak azzal szóra­koztak, hogy estélyeket adtak a kis város hölgyeinek. Eggyel több ok, hogy Beyle odasiessen­­— ha módja volt reá. Lehetséges tehát, hogy Stendhal­ Beyle valóban eljutott Magyaróvárra. Mint diplomata? Aligha. Arthur Chu­­quet, Stendhalnak eddig legalaposabb életrajzírója nagyon elhihetően jegyzi meg, hogy a fiatal gazdasági tisztet bizonyára egyszerűen a hadsereg élel­mezése ügyében (talán búzát vagy za­bot rekvirálni) küldtek Magyaror­szágba. S Beyle-Stendhal szerepének megítélésénél nagyon indokoltnak lát­szik Chuquet kétsége. Maga Stendhal fiatal és kevéssé tapasztalt ember volt, rokona, Daru sokkal kevesebbre be­csülte képességeit, hogysem fontos ügyekben közreműködéssel bízta volna meg. (Évekkel előbb Beyle első hiva­tali szereplése alkalmával megbotrán­­kozva mondta, egyik levelét olvasván, a művelt és alapos Daru­r „cella — két i­llelt“) Stendhal Fiuméban Beyle-t 1830 őszén trieszti konzul­nak neveztek ki. Rövid, trieszti tartóz­kodása alatt kirándult Fiuméba, úgy­­látszik azért, hogy a magyar kikötő­nek a bánsági gabonakereskedelemmel való forgalmát tanulmányoza. Öt vi­dám napot töltött itt: december 17-én Párizsba barátjához, Baron de Ma­­reste-hez Intézett levelében így szá­mol be útjáról: „Sokat foglalkozom hivatásommal: jó, becsületes, kellemes, egészen atyai. Levelezésem a.. gabonakereskedelemre vonatkozik. Ne higgye, hogy e nem­ben Páris a leggazdagabb: a Bánság az, uram! („C’est le Bánnál.*') Köze­lebb jutot­­t ehhez a Bánsághoz, hogy tanulmányoztam ezt a részt: el­utaztam Fiuméba. Ez végső pontja a civilizációnak Az itt töltött öt nap öt farsang volt. Annyira kedveltek, hogy azt mondták nekem: „ne keveredjen adósságokba és csődbe, mint elődeik egyike; annak azonban két kitüntetése is volt,s Önnek egy sincs“. Mert visz­­szautasítottam — feleltem.*­ A levél azután tovább szökell egyik tárgyról a másikra, tárgyakra, melyek egy részéről az avatatlan, felvilágosító jegyzetek híján, keveset tudhat. Fia­méról szó sincs többé: a hosszú levél fordulataival, idézeteivel, célzásaival és álneveivel egyre jellegeztesebben szendhalt. Ez a fiumei kirándulás talán egyet­len érdemleges munkája lehetett Triesztben. Karácsony estéjén kapja meg Marquis de Maison bécsi francia nagykövet levelét, amelyben arról ér­tesíti, hogy Metternich kancellár meg­tagadta működésétől az exequaturt. Műveiből, melyeket életében csak az írók szűk köre ismert s, úgy látszik, az osztrák rendőrség, bonaparti ala­n forradalmi nézeteket ástak ki s ez elég volt arra, hogy ne tűrjék meg Ausztria területén. Szerencsére a pá­pai állam türelmesebb volt, mint Met­ternich s a következő év tavaszán Stendhal elfoglalhatta új s utolsó állo­mását Civitavecchiában. Lengyel Géza Jyohvá QilaP.at keftai vidéki gyári irodája részére k&MfUc nyú­jtOttBUGZSIDI Részletes ajánlatok csak hosszú gyakorlattal rendelkező urak részéről fizetési igény megjelö­lésével „Exisztencia 39162“ jel­igére Blockner J. hirdetőjébe, Vilmos császár-út S3. ' "' '■ o Paul Valéry aforizmáiból A szél­művek leányai saját formá­juknak, mely­­ előttük született. * Minden költő végül is annyit fog érni, amennyit kritikusként ért volna (a saját kritikusaként). Az alkotó ember azt mondja önma­gának: Azt akarom, hogy hatalma­sabb, értelmesebb és boldogabb legyek, mint an önmagam. A gondolat kétnemű: megterméke­nyíti és kihordja önmagát. ★ Az újban az a legobb, ami egy régi vágyakozásnak felel meg. ♦ Teljesen fölösleges tudnom azt, amit nem áll módomban megváltoztatni. Jobban félek az ismerttől, mint az ismeretlentől. A világos elme megérteti másokkal, amit ő maga nem ért. A mesterek azok, akik megmutatják, mi lehetséges a lehetetlenből. A tehetség zseni nélkül nagyon ke­vés. A zseni tehetség nélkül semmi, önmagunknak tetszelegni büszkeség, másoknak, hiúság. ★ Költői gondolat az, amelyik pró­zába téve is vers után kiált. Úgy kell könnyűnek lenni, miként a madár, nem mint a tellpehely. A legnagyobb emberek azok, akik rá merték magukat bízni saját ítéle­tükre é­s a legostobábbak hasonló­képpen. * Változatok descyrierhoz: Néha gondokozom, és néha vagyok. Mennyi mindent kell nem­ tudnunk ahhoz, hogy „cselekedjünk!“ Isten megteremte az embert és nem találván őt eléggé egyedü­lvalónak, társul adta mellé a nőt, hogy annál jobban érezhesse magányát. Az élet alig valamivel régibb a ha­lálnál. A könyveknek ugyanazok az ellen­ségeik, mint az embereknek: a tűz, a nedvesség, az állatok, az idő, és ön­nön tartalmuk. * A gondolatok és érzések, ha mezí­telenek, épp olyan gyámoltalanok, mint a teljesen mezítelen ember. Fel kell hát öltöztetni őket. A vers méltósága: egyetlen hiányzó szó elrontja az egészet. Minden író tartalmaz valami olyat, amit én sohase akartam volna leírni. Még saját magam­ is. Az ember igyekszik letagadni azt, amit nem képes bebizonyítani (kife­jezni). * Némely művet s közönsége hoz létre. Mások maguk hozzák létre kö­zönségüket. Az előbbiek a természetes, átlagos érzékenység szükségleteinek felelnek meg. Az utóbbiak mesterséges szükségleteket hoznak létre, melyeket ugyanakkor ki is elégítenek. Mindenki látott már valamit, amit senki más soha nem látott. És mind­ezeknek a dolgoknak az összege hulla. Számítani ez számít, amit mindenki egyidőben látott. ★ Mi sem eredetibb, mi sem inkább önmagunk , mint másokkal táplál­kozni. Csakhogy emészteni kell. Az oroszlán áthasonított juhokból áll. ♦ A költők nagysága abban áll, hogy határozott szavakban ragadnak meg oly dolgokat, melyeket szellemükben csak határozatlanul sejtettek. A tökéletesség védekezés, önmagunk és a másik közé állítani a tökéletessé­get, önmagunk és önmagunk közé. Nagy ember az, aki zavarodottság­ban hagyja maga után a többieket. A dicsőség egyfajta betegség, melyet akkor kap az ember, ha gondolatával hált. Valódi ellenségeink hallgatagok. * Valamely lény legigazibb titkai mé­lyebb titokban rejlenek­­ előtte, mint mások előtt. Az ember sose tudhatja, kivel al­szik: őszinteség. A szándékolt őszinteség elmélke­désre vezet, ami kételkedésre vezet, ami nem vezet semmire. Intuíció értelem nélkül­­— merő vé­letlen­ség. ♦ Egy ember sokkal, végtelenül bo­nyolultabb, mint gondolkodása. ★ Veszedelmes állapot: azt hinni, hogy megértettünk valamit. Egy igazán véve pontos elme nem érthet meg mást, mint önmagát, azt is csak bizonyos állapotokban. Az élet és nem a halál választja el a lelket, a testtől.­­ Mennyi lenne a gyerek, ha a tekin­tet termékenyítene. Mennyi a halott, ha gyilkolhatnál Az utcák teli lennének holttestekkel és vajúdó asszonyokkal. * „Tény" az, ami elveszti jelentőségét Az ébredés oly jelentőséggel ruházza fel az álmot, melyre az nem érdemes. Gondolkodni. . . Gondolkodni annyi, mint elveszíteni a fonalat. Diadalív­­alatt menni át egyúttal annyi is, mint három alatt. Fenyegető vallomás. „Ha belelátnál a telkembe, nem igen tudnál megreggelizni.“­­ Valamely művet a „szellemek“ és események (ősök, állapotok, véletle­nek, korábbi írók, stb.) sokasága hoz létre — a szerző vezetése alatt. Egy művészt a teóriái mindig arra csábítanak, hogy szeresse azt, amit nem szeret és ne szeresse azt, amit szeret. * Az ember, ha őszinte, se az­ ördög­nek nem adhatja el, sem az Istennek nem engedheti át magát, Somlyó György fordítását. A páratlan sikert aratott Vaszary-színdarab filmen: Egy nai a világ MURAT!, PAGER, BILICSI Kárpát-film MA!­UnAiflA Keddtől CORVIN is. *

Next