Magyar Nemzet, 1944. február (7. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-15 / 36. szám

KEDD, 1944 FEBRUÁR 15. Magyar Nemzet Passuth László: A messziről jött újság az utazás hetei alatt elhervad, híranyaga bizonyára elveszti varázsát, csak inkább azt keresi hasábjain a szem, ami örök, vagy reánk vonatkozik. Ilyenkor, amikor nagy újságnyalábokat válogat szét a kéz — érezzük meg azt a másféle, mágikus tartalmat, melyet a napilappal szemben egy folyóirat testesít meg. A lisszaboni „Panorama“ két számát forgatom. Milyen is egy ilyen új, illusztrációkban bővelkedő artisztikus portugál folyóirat? Kiállítása, tónusa, nyomdatechnikája ragyogó és változatos, mélynyomásai hibátlanok, színes lapjai a legbőkezűbb műszaki megoldásokat árulják el. Különös ötlet, így, a mi mai szemünkkel nézve, bőséges, pazar, majdnem gondtalan a kiállítás s első látásra elbájol: színes, változatos, latin. Ha tovább lapozgatunk benne, önkéntlenül valamilyen mesebeli nemesemberre kell gondolnunk, akinek kissé megkopott ősi címerét a szerencsés sors hirtelen megaranyozza: eltűnnek a lét emésztő gondjai s lassan-lassan bizonyos luxus is helyet kap, feltünedeznek a család ősi emlékei, az egykoron pompázó hagyományok, melyek a szerencsés fordulathoz ért utód kedvteléséből újból élő valósággá változtak. Kissé ilyen ma a portugál világ — kezdi felfedezni csodálatos múltjának kincseit, néplelkében rejlő gazdagságát, mindazt az ősi kultúrát és művészi hajlandóságot, mely elhalkult, majdnem talán tetszhalott volt a nemzetre nehezedő válságos évtizedek alatt. Most felneszes s ez a különös, napjainkban lezajló renaissance mennyire különbözik egy parvenü hányaveti, de áttetsző magatartásától: mindaz, amit a portugál mutat — valódi kincs, legfeljebb az megható s kissé elgondolkodtató, hogy mindezt saját közönsége számára — hisz portugál nyelvű Lapokról szólunk — most fedezi fel. A „Panorama“ általánosságban művészi folyóirat. Régi és új művészetei, iparművészetiel, lakberendezéssel foglalkozik, közöl hotelterveket, viták belsőberendezését, csodálatos XVI. századbeli szőnyegkultúrát, széles skáláját kapjuk a barokk századokban Portugál mosoly dívott majolika-művészetnek, az „azulejos“-oknak, de bemutatja az új autóstradát is, a szédítő magasságokat áthidaló viaduktokat. Majd új múzeumra esik a fény, mely egy grófi kastély féltett kincse. S megismerkedünk nagy szobrászukkal, Antonin Duarterral, bőséges illusztrációt kapunk egy most megnyílt nemzeti, modern művészeti kiállításról. S kit ne érdekelne a híres, új „Gaio Verde“, a most született portugál balett? A „Panorama” színes képeket közöl róla, egyik számában csak meglepő mozgású figurinokat, a másikban már a Dom Sebastiao király pantomimjének teljes s különös terveit. Nem mondhatnánk, hogy túlontúl modern s hasonlítana valamihez, ami például ismerős a mi opera-stílusunkban. Valamilyen sajátos kompozíció ez a Gaia Verde, melyben így, egy szemvillanásra inkább az egykori Kék Madár-stílus hagyományait találhatjuk meg, ezenfelül valamilyen hősi stílust s utolérhetetlen kora renaissance formakészséget, mely egy ily ősi, arisztokratikus hagyománnyal bíró népnél egészen , természetesen hat. Ami talán meglepő, az, hogy a „Panorama” nem elégszik meg szokásos formájú szép és bő reklámanyagával, mely lefoglalja általában egy-egy szám félszáz oldalának negyedét. Nem, itt a reklám sajátos módon művészi rrportok módjára belecsúszik a Szövegrészbe is s talán kissé elidegenítően is hat hogy mindegyik szám (a folyóirat 3. évfolyamában jár) címlapja teljesen különbözik az előzőétől. Az egyik valóságos portugál panoptikumot ábrázol: a cím hét betűje között meghúzódó várkastéllyal, rokokó csendélettel, exotikus virággal, regényes gályával, táncoló falusiakkal s afrikai tájékkal. A másik szám egyetlen, szelíd „biedermeier“ hangulatot ábrázol, századközepei kispolgárokat, amint sétálnak egy szökőkút körül. Különösen érdekes a folyóirat papírja: mindegyik füzet négy-öt papírtípusból tevődik össze, mely legjobban megfelel a cikk, vagy illusztráció hangulatának s az épp megkívánt nyomdatechnika igényeinek. szervezettség őselemét látjuk s az inspiráció tökéletességét. Ám kimondottan konfesszionális kérdésekkel nem fogunk foglalkozni... Reményünk az, hogy egyesíteni tudjuk a különböző szellemi áramlatokhoz tartozó jószándékúakat... reméljük, hogy így szerepünk lehet az egyetemes, integráns humanizmus munkájában, olyan szellembe, ahogy egyik mesterünk, Jaques Maritain számunkra kijelölte ..“ S mi van az első számban? kérdezed: egy szép portugál szabadvers, majd egy komolyabb értekezés „Intuíció a keresztény filozófiában“ címén, érdekes essay a XX. század modern portugál művészetéről, újból versek, majd hosszú és nem túl izgalmas tanulmány „Specializáció és generalizáció a tudomány világában“ címmel s utána — mily különös szintézise ez a román nyelvek majdnem önkéntelen átmenetének. Patrice de la Tour francia poétának három nagy és megrendítő verse a „La Quéte de Joie“. kötetből — franciául, utána egy érdekes méltató tanulmány Armand Guibert tollából, ugyancsak gall nyelven. A kötetet egy Cocteauról szóló portugál tanulmány, szélesebb verstani disputas figyelők rekesztik be. Egy kis tanulságos kiadói statisztika A XXI. évfolyamába lépő Ocidentes első oldalain mindjárt megragad egy igen érdekes cikk, mely a Portugáliában is — úgy látszik — beköszöntött könyv-inflációval s annak sajátos jelenségeivel foglalkozik. „Bármilyen korban és irodalomban — írja — a könyv a kultúra bizonyítéka volt, akár eredeti műveket, akár más nyelvekből való átültetést tartalmazzon... ám az 1943. eszetndő oly intenzívkönyvter- meléssel kápráztatott el bennünket, hogy igazán nem tudjuk, vájjon arányba hozható-e az olvasók igényei vel? Gombamód teremnek új kiadók s a régiek megsokszorozzák aktivitásukat, vájjon, ez jó vagy rossz, jelen-jség-e? Mindenekelőtt a kiadott művek minőségét kell megvizsgálnunk, hogy erre felelhessünk. Sajnos, azt kell látnunk,hogy túlnyomó arányú a fordítás s ezek a művek igen nagy részt kérnek nemzeti szellemiségünk új formálódásában. Megértjük, hogy portugál kiadóink ehhez fordulnak, mert ezek olcsóbbak s majdnem biztos elhelyezésük a nagyközönség között, mely a mai átlagos műveltség sajátosságaként erős szenzációkat keres, szó-rakoztatást s valami olyat, ami lebilincseli képzeletét... Abból, hogy az irodalmon kívüli művek ily veszedelmes mértékben özönlik el a piacot —s két veszély származhat: az egyik a komoly kiadóvállalatok krízise, rae- 1*. " fokozatosan elveszíthetik olvasótáborukat, a másik pedig a nemzeti szellem formálódásának veszélye, mely ezeknek a selejtes műveknek hatása alatt következhetik be...“ Ezek után a cikk szerzője terjedelmes statisztikát közöl az 1943. év egyes hónapjaiban megjelent portugál nyelvű könyvek megosztásáról, így például márciusban „eredeti portugál“ művek közül 6 verseskötet jelent meg, összesen 2318 példányban, 12 regény, és novelláskötet 20.350 példányban, új kiadás 15—19.200 példányban s különböző művek 7, közel 10.000 példányban. Ezzel szemben a fordítások így alakultak: utazások, kalandok, regények. 17 mű 49.600 példány. Végül össze-gézi a februártól áprilisig (1943) terjedő negyedév könyv-statisztikáját s ebből az derül ki — nem éppen a cikkíró megelégedésére —, hogy ugyan 78 portugál mű 124.000 példányban hagyta el a sajtót, de ha ebből levonjuk az új kiadásokat, akkor bizony csak 57 eredeti 68.000 példánya marad szembeállítva 59 fordított mű 174.000 példányával. Sajnos, a számok itt elég ékesen beszélnek... „Contos Hungaros...“ S hogy mi a magunk részéről kissé örvendezzünk mégis ennek a luzitán szempontból nem éppen túl vigasztaló idegen szellemi „inflációnak“, lapozzunk szívünkből derülve abban a kedves kiállítású, magyaros virágfüzérekkel körbefogott kötetben, mely nemrég hagyta el a Gólya lisszaboni könyvkiadó műhelyét s amelynek „Contos Hungaros“ a címe. Ez a kedves magyar novellagyűjtemény Mikszáth, Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Kárpáti Aurél, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső, Harsányi Zsolt, Nyirő, Zilahy, Bibó, Bónyi Adorján novelláit tartalmazza még néhány másik mellett — s talán az első könyv, ami magyar szerzőtől portugál nyelven megjelent. A fordító — Cristiano Lima — igen takaros bevezetést ad: „Ez a novellagyűjtemény — mely először lát Portugáliában napvilágot — nem akar, de nem is tudna teljes panorámát adni az egyik leggazdagabb s legtermékenyebb európai irodalomról, a magyarról...“ Dióhéjban kis magyar irodalomtörténetet ad, különöskép ismerteti Petőfit, majd Madáchot s minden egyes novellánál megrajzolja az író curriculum vitae jével együtt annak irodalmi portréját is. Úgy hisszük, hogy igen szerencsés pillanat az, amikor a távoli „Nyugati Bástyán" megszólalhatnak a „Keleti Bástya“ hangfoszlányai ... S miként a fordító bevezetőjének utolsó akkordjaiban írja: „Úgy érezzük, hogy ezekben a tragikus esztendőkben saját lelkiismeretünk sugallatát követtük, amikor egybefogtuk a tőlünk telhető legnagyobb gonddal mindazt, ami lelkileg összeköti az egymástól távol esőket, mindezt pedig a művészet testvériségének s a teremtő géniusznak nagyobb dicsőségére ...“ Letesszük magunk mellé a távolról jött könyvet és folyóiratokat: egyetlen csepp Európa tengerében. S ebben az egyetlen cseppben benne van mégis kétezer esztendő szépsége és mosolya... A káprázatos „Panorama“ l o.da.v£,2.atd keres mielőbbi belépésre budag). pesti műanyagipari vállalat. Általános és szakmai gyakorlattal rendelkezők, valamint az Evolut könyvelésben jártasak előnyben. Sajátkezűileg írt és fizetési igényt tartalmazó ajánlatok „Műanyagé a jövő“ jeligére vitéz Nagyselyki hirdetővállalathoz, Budapest, VII. Erzsébet körút 23. Hirdet a portugál Igen, a gyönyörű kristályok és a szőnyegek között valamilyen sajátos alicikkről olvashatunk, olyasféle gyufáról, melynek kénes bűze elűzi a szúnyogokat ... s a másik számban is van egy reklám: ez már olyan mulatságos és ötletes, hogy le kell fordítanunk néhány sorát: „Sajnos — mondja az „oldal“ — ma már mindent elborít a reklám. Lehet, hogy ez századunk egyik legnagyobb kalamitása s bizony, mi elég nehezen is viseljük ezt el. Újságjaink, rádióink, látványosságaink, közúti járműveink, de utcáink és kirakataink is telve vannak velük, nem is beszélve az orvosi rendelőkről, gyakran álorcában, máskor meg demaszkírozva jelennek meg, meztelenül, vagy kendőzötten, otromba szöveggel, esetleg szellemesen, de a reklám üldöz bennünket egészen mefisztói módon. Ha tehát nem remélhetjük, hogy békét hagy nekünk, legalább azért kell könyörögnünk, hogy a lehető legartisztikusabb formában jelenjék meg — miként a Jó ízlés Társasága kívánja — s erre legyen itt példa az a „gravures“-sorozat, amelyet itt leközlünk s amely színházaink lepedőjét is díszíti...“ S erre, valóban, igen ízléses reklámsorozat következik — két oldal terjedelemben —, mely paradicsomkonzervtől kezdve óráig, repülőügynökségig, filmig, cipősarokig s Pompadour-védjegyű diszkrét ruhadarabokig mindent felölel — lehet, az olvasó nagyobb okulására, akit ily sajátos csellel fogtak be... A „Panorama“ — úgy képzeljük — a régi jómódjára visszaemlékező, elegáns lisszaboni világ kedves lapja hí hét, melyet örömmel fogadnak ott, ahol ismerkedni illik az ország művészi múltjával s jelenével. Ám előttem még három más, inkább irodalmi jellegű, nem illusztrált folyóirat is hever s így a szép és napjainkban oly vidámítóan békebeli Panorámával többé, sajnos, nem foglalkozhatom. Új folyóirat indul... Kinyitom hát az „Aventurát* első rámát. Az indító cikk címe „Rend s Kaland" (Aventura — a cím kalandot jelent). Mindig megható egy irodalmi revü bevezetőjét olvasni, alami megcsap a szervezés izgalmáél, a lepárolt szenvedélyekből, melyek most formát öltenek. Milyen örök s egyformák ezek az „első“ indulók, akármilyen nyelven is íródjanak? „Egy új folyóirat születik, amely elszórt nyomokból a kultúra új korszakát szeretné elővarázsolni, új eszményiséget, valójában heves reakciója s antitézise sok mindennek, ami most van, ellentéte annak, amit jövendő szubsztanciájában remél. Szellemi orientációnkat nemzeti többségünk katolikus mivolta szabja meg. Mi is ennek megfelelően dolgozunk, hiszen ebben a meg KERESZTÉNY KERES vegyészeti gyár. Ajánlatokat „Azonnalra“ jeligére a Magyar Hirdető Irodába, VIII., Sándor utca 7. Négy régi francia vers Utolsó szonette — Pierre de Ronsard —■* (1524—1585) Szőlőt, kertet, lakot oda kell hagyni hát, s tálcát és tálakat, mit míves keze metszett, s végül dalolni, mint Meander partja mellett a hattyú dalba fog, ha érzi a halált. Vége. Lepergetem már sorsom orsaját. Éltem, s a híremért megtettem ami tellett. Tollam a mennybe száll, csillagnak, égi jelnek, hagyván jókhoz se hű hívságaid, világ. Boldog, ki sosem élt, boldogabb, kit letűnve a semmi visszavár, legboldogabb, kit üdve új angyalnak dicsőn Krisztus mellé szerez, «és romló porhüvelyét, mely rothadásra érett, otthagyva végzett és szeszély játékszerének, testétől válva, már csak tiszta eszme lehet. A forrásnál — Philippe Desportes —• (1546—1606) E forrás habjai édesen csordogálnak, s csengő, ezüst szava szerelmekről cseveg, köröskörül kövér, kizöldelő füvek, s a vad hőség alá az égerfa von árnyat. Meghajlik megadón Zephyr akaratának a lomb e szép helyen s szerelmesen piheg, épp delelőjén áll a nap és megreped hosszant a föld, amint perzselő heve árad. Hogy erre térsz, nagy út súlyától lankatag, és éget szörnyű hév, szomj tépi ajkadat, állj meg e helyt, hová csak jósorsod vezérle. A könnyű nyugovás tested pihenteti, az árny s a lebke szél heved elkergeti, s szomjad majd velevész a forrás hűs vizébe. A holdhoz — Remi Belleau — (1528—1577) A fáklyavívő hold a dús emlesflésnek egyetlen lánya, ki tág égben egymagad lebegsz s megfutni gyors, setétlő utadat, nagy, kormos lovaid vágtára ösztökéled, — ^ - » csak ha kedvedre van, ki félig húnyt szemének nyíltan feléd eseng s vágyó szívvel fogad, fel csak akkor feded porban kelt arcodat, s pillád alól a szent sugár csak akkor éled, —: kerlek, hagyj lennem itt fényed ezüstözött, csöndleli árny alatt, ritka dolgok között, • szerelmes helyen, mely lelkem elbűvölte, h add rettenéstelen ez erdőn bolyganom, kószálvá egymagam, — miként te olykoron alvó kedvesedért Latmos hegynek fölötte, Panasz a Tuileriákhoz — Boilleau — (1636—1711) Kedves kertek ti, hol Zephir és tarka Flóra jár minden hajnalon vidám találkozóra, bűvör helyek, sötét rejtekkel enyhítők minden bús szeretőt, rossz vágyban senyvedőt, engem már hagyjatok, zajgó lelkemben első üdvöm letűnt dicsét új fájó fényre keltő. It volt, e százados fák közt, emlékezem, hogy először suhant elémbe Phillisein; ifi űzte el, ha csak egyetlen szava intett, bőven omló saját kéretlen könnyeimnek, s ha lágy tekintetét olykor rám emelé, szemében tág egek tárultak búm elé. De ma, jól tudom, ellenem ütve pártot, édes búvóhelyet már másoknak kínáltok, ők járnak Ővele, vidám fiatalok, én szenvedő felett ülvén diadaluk. Vesszetek, végzetes kezek gondozta kertek, balsorsos Daedalus mívének rosszra termett fiai, — fáitok hajdan oly víg tere nekem már pusztaság, hollók gyűlőhelye, alvilági zugoly, hol a napszám anya-gyilkos viperák ezre nyüzsg s sziszegő nyelve nyildos. Somlyó György fordításai