Magyar Nemzet, 1944. március (7. évfolyam, 49-66. szám)

1944-03-04 / 52. szám

SZOMBAT, 1944 MÁRCIUS 1. Magyar Nemzet „Bolond évek színháza“* Ez a kis könyv egy szerencsés öt­let nem kevésbbé szerencsés szüle­ménye. Svájcban élő francia írók jutottak arra a gondolatra, hogy — jobb idők reményében, erősítésül, vi­gaszul, talán útmutatóul is a balsors­ban — tömör összegezéseket, „mér­legeket“ szerkesszenek a francia szellemi élet két háború közötti je­lenségeiről. Magában az irodalom­ban, a szellemi életnek e legteljesebb tükrében, azelőtt sem hiányoztak a bölcs vagy csak fürge szintézisek, az utolsó huszonöt év, az utolsó ötven év, vagy akár az utolsó száz év iro­dalmi terméséről: hozzánk is eljutott, nálunk is lelkes olvasókra talált Eugene Montfort, René Lalou, vagy Thibaudet új irodalomtörténete. Még frissebbek, sőt némelykor szinte lá­zasan sietősek az új francia költé­szet hasonló célzatú táblázatai, ame­lyek épp mostanában, már-már évente adnak számot a mai francia poézis irányairól és műveiről — oly­annyira, hogy sűrűségük nem is irodalmi látleletekre, inkább gondos és aggodalmas orvosi jelentésekre emlékeztet. Ezzel szemben a szín­házi élet, a francia szellemnek e leg­elevenebb kifejezésmódja, csak régi, nagy korszakaiban vált hozzáférhe­tővé az olvasónak. Vagyis, hála egy egész sereg alapos és megbízható monográfiának, az olvasó, a francia, vagy a magyar olvasó, részletesen ta­nulmányozhatja a klasszikus vagy a romantikus drámát, behatolhat lég­körébe, élvezheti a műveket, elkép­zelheti a művészeket, újjáélheti a Cid, vagy Hernani „premiére‘‘-jét, a Champmeslé vagy Rachel játékát — viszont ne is keressen, mert nem talál olyan könyvet, amely akár váz­latos vagy hozzávetőleges képet adna az utolsó félszázad vagy negyed­század francia színpadáról. Igaz, egyes színikritikusok kötetben is ki­adták közvetlen, hétről-hétre írt s máig is érdekes színitárcáikat, ame­lyekből, jobb híján, nemcsak rég feledt darabokról s rég porladó mű­vészekről, hanem, némi éleslátással, rég elmúlt színi, irodalmi és társa­dalmi divatokról, áramokról, ízlés­­változásokról is értesülünk. De még a legjobbak is e téren csak tollukat ragyogtatják, csak a pillanatot ün­nepiül, összegezésre, szintézisre, mér­legelésre nem gondolnak: elég, ha a félelmes Sarcey „Quarante ans de théatre“-jén, vagy az elragadó Le­­mailre „Impression* de théatre"-r ám utalunk. Akár azért, mert a színház a szerzőn, a színészen, a „bennfente­­seken‘‘ kívül még a hideg kritikust is annyira sajátos mámorba, a pilla­nat lázába vonja, hogy se kedve, se ideje, se hatalma nem marad a tá­volodó, a tárgyilagos, a történeti visszapillantásra; akár mert az utolsó húsz év a rivaldák világában csak próbákat, kezdeményeket, ígéreteket és problémákat termelt, végleges stí­lust, biztos fejlődést, időtálló műve­ket már kevésbbé a külső kényszer­nek, összeomlásnak, egy kor lezáru­lásának, a lélek magábaszállásának s a külső-belső számadás szükségének kellett eljönnie, hogy egy ilyen ösz­­szegezés lehetővé­, kívánatossá, el­odázhatatlanná válhassék. S így tör­tént, hogy Pierre Brisson, korának minden bizonnyal legőszintébb, leg­­harciasabb s leghivatottab színikriti­kusa mégis rászánta magát arra, hogy lyoni száműzetésében megírja ezt a számadást, az utolsó húsz esz­tendő francia színházi életének tör­ténetét, az új francia drámának, a maga kritikusi pályájának s kissé egész korunknak is gyors, éles és káprázatos rajzalbumát. Ő maga, szerényen, sétának, emlékiratnak ne­vezi e könyvét, emlékező bolyongás­nak húsz esztendő árnyai között, s talán éppen ez ad néki, ez a távol­ság, ez a távlat, oly személyes és lírai hangulatot, ez enyhíti ítéletei­nek némelykor kegyetlen szigorát, ez mentheti imitt-amott bizonnyal szándéktalan feledtségeit s ez emeli szintézisét egy fényes elme eszmei vallomásává. Pierre Brisson neve, munkássága a magyar olvasó előtt sem ismeret­len. Egy Moliére-nek szentelt könyve Budapestre is eljutott, kritikáit előbb a Temps-ben, azután a Fíparo-ban nálunk is figyelemmel kísérték s éles színházi polémiái szerzőkkel és kri­tikusokkal hozzánk is elhozták néha­­néha elvei és eszméi visszhangját. Bár nem színész, nem színpadi szerző, még csak nem is rendező, állandó légköre, minden gondja, örökölt szenvedélye a színház. Anyai nagyapja, Francisque Sarcey, Taine kortársa és barátja, félszáz éven át írta a Temps-ba mindenható színibírálatait, a századvég viruló színházi kultúrájának, Sarah Bern­­hardt-nak, Mouiel-Luly-nek s más félisteneknek árnyékában. Adolphe Brisson, Sarcey veje, ugyancsak év­tizedekig vezette a Temps színirova­tát s Pierre Brisson fiatalon került abba a kritikusi karosszékbe, amely­ben apja és nagyapja több ember­öltőn át trónolhatott, s amelyet ő, az ősiség jogán kívül, nyilvánvaló rátermettségével ,­­ szinte monomá­niás színházimádatával is megérde­melt. Az összeomlás idejében, mint a vidékre menekült Figaro főszerkesz­tője, ő adott otthont s messzehangzó, hozzánk is elhangzó szószéket a mai francia irodalom legbüszkébb, leg­függetlenebb szellemeinek, Claudel­­nek és Schlumbergernek, Mauriac­­nak és André Gide-nek, s az ő lapja óvta legtovább azokat az értékeket, amelyek nélkül a francia irodalmat úgyszólván el sem képzelhetjük. Nem csoda hát, ha ennyi érdem és ennyi becses örökség Brissonnak oly ki­váló helyet juttat a mai francia kri­tikában. S mivel az ő példája hiva­tása problémájára is rávilágít, talán nem árt felvetni a kérdést, miben is áll ez a kritikusi rátermettség, mi teszi a kritikust valóban hivatott kritikussá s mi ad néki jogcímet arra, micsoda külön adomány vagy szeren­csés körülmény, hogy egyszerű ha­landóból, lelkes vagy eszes olvasóból, naiv vagy avatott nézőből ítélkező bíróvá, egy kor, egy mozgalom, egy ízlés szószólójává lépjen elő. ♦ Ha igaz, bár ehhez is szó fér, amit a régiek állítottak, hogy „poéta non fit, sed nascitur“, talán épp annyira igaz, hogy a kritikus és főképpen, el­sősorban a színikritikus, csak lassan­ként, fokról-fokra épül, teljesül, szel­lemül azzá, aminek hanyagon túlzó­dókkal, vagy előlegezett bizalommal, pályája kezdetén kinevezzük. Meny­nyi ritka adomány, mennyi ter­mékeny,­ mennyi friss kedv és szenvedély, micsoda üde kíváncsi­ság s józan ítélőképesség kell ahhoz, hogy évek, sőt évtizedek során egy kritikus pályája jelentékennyé, tevé­kennyé s ha lehet, maradandóvá ala­kuljon! Maradandóvá! A színház vilá­gában a kritikus hal meg legteljeseb­ben. Egy-egy közepes darabot nem egyszer száz év múlva is felújítanak; a színésziek alakítása utódaik játéká­ban, nézőik emlékében él tovább; a kritika múlandó témájánál is mulan­­dóbb, egy napig él s utána legfeljebb közkönyvtárakban olvasgatják, de ak­kor már más szemmel, más célból, más lélekkel, mint legelőször s a him­nusznak, tanulmánynak, tanköltemény­nek szánt írásmű éppoly dokumen­tummá szürkül, mint ezer más rög­tönzött és múlékony újságkrónika. Mi­csoda műfaj: egy tünde látványt írás­ban akar megörökíteni, az illúziók játékát eszmévé óhajtja nemesíteni, a pillanat benyomását az öröklétbe sze­retné röpíteni! Az íráskészség nem elég: manapság mindenki tud írni, kü­lönösen Franciaországban, s mivel az írástudásnak nincsenek egyöntetű kri­tériumai, a sima közhely és a nyers kezdetlegesség közt bármelyik egyéni írásmodor szabadon hivalkodhat az irodalomban. A szaktudás szintén nem minden, mert hisz akkor a filológus lenne a legjobb könyvkritikus, a ké­pek tudós restaurátora a legkitűnőbb műitész s a világító vagy a masiniszta a legcsalhatatlanabb színibíráló. Ré­­gente — ma már, szerencsére, sokkal igényesebbek vagyunk — egy kis szi­mat, egy kis gyakorlat, egy kis szí­vósság és a jószerencse bárkit bár­milyen műkritika felelőtlen művelő­jévé szentelhetett, s talán épp ez az oka annak, a hívatlanok túltengése hogy a kritika, minden kritika arány­lag oly hamar elvesztette értékét, ön­állóságát és tekintélyét. Az irodalom eliparosodása szintén megtette a ma­gáét, s még inkább a színházé, amely csak a középkorban lehetett önzetlen vállalkozás, míg ma minden üzletnél kényesebb, kiszámíthatatlanabb és bo­nyolultabb. Képzeljünk el egy tehetsé­ges, tisztalelkű fiatal literátort, aféle ifjú Parsifalt, akit hajlama, családi hagyományai s a kedvező körülmé­nyek egyaránt a színház felé, a színi­­kritika felé sodornak; képzeljük el pártatlan, magvas, nagy műgonddal, ezer aggállyal készült formás és meg­győző cikkeit — mi történik? Vagy ellenáll minden csábításnak, s hány csábja van a színháznak! Főképp egy fiatal szemében —, a hiúság, a hata­lom, a szellemi megkörnyékezés, a pártosság, a megalkuvás, a koráram­lat kísértéseinek, s akkor egy szép nap arra ébred, hogy pusztában kiáltó szó lett, ha ugyan lapja vagy kiadója már előbb el nem némította, vagy ha már közben ő nem állt át szabadabb és veszélytelenebb mezőkre. Vagy pe­dig, minit toll a szélben,­­ ez a leg­gyakoribb eset, ő is enyedőn úszik az árral s akkor csak krónikása lesz, de nem kritikusa a színháznak . . . Kép­zeljünk el egy idős, tapasztalt, min­den viharban megedzett, nagymultú, nagytekintélyű írót, aki tollát a ma­gasabb színház s a színikritika szol­gálatába állítja: vájjon megtaláltuk-e ezzel az eszményi megoldást? Semmi­képpen sem. Ha a fiatal literátor hí­ján van a tapasztalásnak, az idős író legtöbbször híján van már a kíván­csiságnak. Ha a fiatal, érthetőleg, még tele van illúzióval, az idősekből hiány­zik a mindent elragadó szenvedély. A fiatal kritikus eszményt hajszol a je­lenségek mögött, az idős viszont be­éri a kézzelfogható valósággal. Az első hajlik az ideológiára — veszedel­mes tünet a színház világában; a má­sik hajlik a puszta technikára —, en­nek meg a művészet vallja kárát. Ki­csoda hát az igazi, az eszményi kriti­kus? Megvalljuk: nem tudunk végle­ges választ. Talán az, a­ki egyformán tapasztalt és kíváncsi, épp olyan jó­zan, mint érzékeny, épp olyan értel­mes, mint szenvedélyes, épp oly tisz­tán látja az életképes hagyományt, amily örömmel karolja fel az értékes­nek érzett újat, aki, bár kisujjában érzi, nem önti ránk szaktudása zuha­­tagát, akinek eszmesorai mindig té­májából nőnek, anélkül, hogy fojto­gató és zsarnoki elvontságokká szű­külnének, aki nem érzeleg, se prédi­kál, hanem lát, figyel, választ, ítél s alapjában és végsősorban alkot, mert, mint minden alkotó, a kritikus is azt reméli, hogy munkája túléli keletke­zése indítékát s talán magában is megáll, létrejöttétől függetlenül, mint egy szép vers vagy egy kerek elbe­szélés . . . Tökéletes kritikus sosem volt még talán e földön, de legalább a jelenlegi francia színikritikában senki úgy, mint Pierre Brisson, nem közelíti meg ezt az eszményt . . . * Nem mintha ő képviselné egymagá­ban ezt a sajátos műfajt. Ellenkező­leg, sose volt még annyi lelkes és te­hetséges krónikása, szószólója, elmélet­­írója, prófétája, védője és megmentője a színháznak, mint ép máma — s többek közt ez is azt mutatja, hogy a színház­zal baj van. Könyve egyik fejezetében Brisson egész kis seregszemlét tart az utolsó húsz esztendő párizsi színikriti­kusai felett s találó jellemzések nyo­mán szinte magunk is látni véljük, akiket csak messziről, cikkeik alap­ján ismerhettünk: a nemrég elhalt Henry Bidou-t, a Journal des Débats színikrónikását, (aki pár évvel ezelőtt Az ember tragédiájára is figyelmes lett), a kissé fáradt­ Edmond Lee-t, a múlt idők e szerelmesét, az elragadó Robert Kemp-et, a Temps utolsó nagy kritikusát, akit mintha Pierre Brisson nem méltatna érdeme szerint, s­őt ma­gát is, „az ifjú és lelkiismeretes tárca­írót“, sábból az időből, mikor még a Temps-ba írta színitárcáit és amikor mint bizonyos kései s gyengéd öniró­niával írja, igazságosztó szenvedelmét s szabadságát féltette mindenkitől Ezek a tárcák azóta kötetbe válogatva­­ megjelentek a nem kis mértékben járultak a francia színházi élet tisztu­lásaihoz — ha ugyan a függetlenség, a bátorság s az értelem sikerrel küzdhet az üzletiesség, a szokványok és a di­vathóbortok ellen. Brissonnak e mos­­tani könyve már nem ifjúi polémia, hanem higgadt visszatekintés, s lapjait minden eleven és gyújtó elmésségiük ellenére állandóan valami kettős melan­kólia árnyalja. Az egyik a korral függ egybe s minden vissszapillantás bána­tos velejárója: a heves harcok ideje le­járt, a szellemi tornáknak vége, ment­sük meg, ami menthető s próbáljunk tanulni az elmúltakból... A másik­­fajta melankólia magáiból a témából árad. Ennyi tehetség, ennyi nagy ha­gyomány, ennyi gazdag kezdemény, ekkora bőség a színjátszó, a színpadi, a színpártoló géniuszokban — s mind­ez csupa dicsőséges és félbemaradt törekvésbe, egy csomó fényes, de el­szigetelt s máris elfeledt teljesít­ménybe, homokra futott tervekbe, lel­kes és ingatag vállalkozásokba tor­koll, míg a régi bálványok tovább is vígan terpeszkednek Moliére mai örökében. S ha a színpad való­ban az egész élet tükörképe, s ha az olvasó eltűnődik a háttéren s a következmé­nyeken, képzeletében egy nagy ország erő- és szellem pazarlását véli látni, s Brisson bátor elméjének s írásművé­szetének érdeme, hogy könyve, egy színházi könyv, ily távlatokra is rávil­lant... De hátha szigorú a kép? hátha a jelen fájdalma színezi csak olyan sötétre? A függetlenségét féltő író mindig hajlamosabb a szigorra, s még inkább a moralista, aki nem én be a látszatokkal, hanem annyi tarka est, annyi megvesztegető látvány, annyi hősi kísérlet és szép teljesítmény kö­zött valami tanulságot is szeretne le­vonni a látottakból. A századvégi dráma­­irodalmat eddig még senki se vé­gezte ki többik szellemmel és gyilkosabb kedvvel, — bár a magunk részéről ke­gyelmet kérnénk Curel-nek, akit Bris­­son csak futólag s inkább megvetőleg emleget. Az idegen remekművek és sikerek elismerésében Brissont semmi szűkösség, semmi elfogultság nem vezeti s ez azért is említésre­­méltó, mert a francia kritika Le­­maitre óta inkább gyanakodva, mint­sem tárt karral fogadja a külföldi drámaírókat, s mert a színház, a mai színház kísérletezése és nemzetközi­sége nem igen kedvez a kényesebb, fejtettebb nemzeti értékeknek. Piran­­dellót, Strindberget és leginkább Cse­­hovot lelkesen öleli Brisson korunk nagy élményei sorába s remek elem­zései nekünk is eszün­kbe­n hozzák a Vígszínház egyidejű s felejthetetlen C­sehov-estéit, amikor Hegedűs, Var­sányi, Fenyvesi és Tanay adta­k han­got Vanja bácsi, a Cseresznyéskert vagy a Három Nővér bús álmainak. Viszont, ha már a nagy idegenekről van szó, miért nem említi Brisson Szent Johannát, tudtunk­kal Ludmilla Pitoeff legmeghatóbb alakítását? A nagy rendezők — Capeau, Dullin, Baty és különösen Jouvet — a könyv legszebb, leggazdagabb fejezeteiben vo­nulnak fel sorra, egy-egy híres rende­zésük vonzó bemutatásával. De miért kellett sikereiket mindig csak a ré­giekben keresgélni? Copeau Shake­­speare-ben, Baty Musset-ben, Dullin Aristophanes-ben, Jouvet meg Moliére­­ben találja meg legigazibb „háziszer­­zőjét“ s hozzájuk képest az új dráma­írók kissé szegény rokonoknak tetsze­nek. Pedig itt volna Jules Romains, akit Brisson nem szeret, Cocteau, aki­nek inkább csak fonákjait idézi, Clau­del, akinek nagysága előtt mélyen a majdnem szótlanul hajol meg és Gi­raudoux — Giraudoux, az új francia dráma büszkesége —, akit, az az ér­zésünk, Brisson sem dédelget eléggé, pedig neki szenteli könyvének legí­­raibb lapjait. A Boulevard szerzőit és színészeit érthetőleg nem kíméli, hisz az üzlet és a konvenció főképp itt harcol az új ízlés ellen, de várjon Bourdet nem ér-e többet, mint aminő­­nek e környezetben látjuk? S mily szívesen vitatkoznánk, emlékeink alap­ján, egy-egy ismert név, vagy színmű, egy-egy színésznő vagy színész sietős értékeléséről! A színészek sorában hiába keressük Aimé Clam­ond-t, a Misanthrope-nak Copeau óta talán legeredetibb ábrázolóját, s a gyönyörű , Valentine Tessier is csak pár szót kap­hat, holott a Giraudoux-hősnők e tö­kéletes megtestesítője himnuszokat ér­demelne korunk kritikusától. Mindez nem a könyv hiányait, inkább csak idéző­erejét, múlt- és emlékbűvölő ké­pességét mutatja. Az olvasó nyugod­tan rábízhatja magát Brissonra, aki okosan, figyelmesen s szakavatottan kalauzolja a jelenkori francia színház szeretetreméltó világában, érezteti nagyságát s kiapadhatatlan erőforrá­sait, forró szeretettel hajol maradandó kincsei s múló ragyogványai fölé, s annak is, aki csak messziről, csak közvetve figyelheti a párizsi látványos­ságok e „titokzatos kémiáját“, min­den lapján új tápot ad az ábrándo­zásra és az elmélkedésre erről a fé­nyes, különös, bolondos és bonyolult jelenségről, amelyet kissé röviden és nyersen „színház“ néven emlegetünk... Gyergyai Albert * Bevezetés Pierre Brisson magya­rul megjelenő könyve elé. Mozik műsora ADRIA 01., Margit-körút 51b. Tel.: 353-707.» Botrány: 044, V*6, k8, v., ü. és hétfőn: 11, 1, k4, kü, k*.) ALKOTÁS (I., n­em bős Gy.­u. 11. T.: 366-374). Mária két éjszakája. (k4. k6, k8, v. és ü.s 11 és k2-kor írj­­an. d. e. 11-kor; Mária két éjszakája. ÁTRIUM (Margit-körút V. T.: 1MHB 4, 154-020. A látszat csal (Hajmánsy, Simor). Szomorú keringő (kisfilm). Híradók. (k4, kö, k8. sz., v. és v.: Yi2-kor is.) BARLANG filmszínház (Károly-körút 3. Tel.: 422-722). 4. hétre prof.: Zenélő malom. (k2, k4, kö, k8) BAROSS (Vill., József-körút 63. T.: 149-510). Botrány. (3, 5. 7, 11-kor is.) BELVÁROSI HÍRADÓ FILMSZÍNHÁZ (Petőfi Sándor­ u. 6. T.: 181-244). La retta szerenád (Szilassy, Kertay). Szeret a havasokban (sportfilm). Különkiadás Finnországról. Ma­gyar-, Ufa- és Európa-híradók. Folytatóla­gos egyórás előadások 10—21 óráig. BUDAI APOLLO (k­., Széria ter fel., cél-500). Ópiumkeringő. (k4, k6, k8, v. és v., k1 órakor is.) Vas. d. e. 11-kor. Utolsó pilla­­nat. CAPITOL (VII., Baross-tér 32 Keleti pálya­udvarnál. T.: 134-337). Mesél az élet. (k2, kA, k6, k8, v. és v.: 11-kor is.) DAMJANICH MOZGA (Vll Danilanich­ u . T.: 425-644). Asszony a katedrán. (k4, k6, k8, v. és v.: 11 és k2-kor is.) DEÁK FILMSZÍNHÁZ (Terez-körút 28. bel.: 125-952, 121-343) Muki (Szüassy, Pelsőczy, Latabár). Tejút (színes rajzfilm). Híradó­ (k2, k4, k6, k8, v. d. : 11-kor is.) DUNA MOZGÓ (V., Hollán­ u. 1 T.: 111-994). Fény és árnyék. (k4, k­6, k8, v. és ü.s k2-kor is.) FÓRUM FILMSZÍNHÁZ (Kossuth Lajos-u 18 189-707, 189-543). 6. hétre prof.: Valamit visz a viz. (k4, k6, YI., v. és v.: 11-kor is.) GLORIA (XIV., Thököly­ út öt, a­el . 42/-521, Ópiumkeringő. (k4, k6, k8, v. és v.: k3 órakor is.) HÍRADÓ FILMSZÍNHÁZ (Vll. Erzsébet körút 13. Tel.: 222-499). Lavotta Szerenád (Szi­lassy, Kertay). Síélet a havasokban (sport­­film). Különkiadás Finnországról. Magyar-, Ufa- és Európa-híradók. Folytatólagos egy­órás előadások 9—21 óráig. HOMEROS MOZGÓ (XIV Hermina út 1 Tel.* 496-178). Nők, férfiak, kémek. Világhíradók. (k4, k6, k8, v. és v., k2-kor is.) JÓZSEFVÁROSI (Vill., Kálvária-tér 7. Tel.:* 131-316). Botrány. (k4, k6, k8, v. és v.s k2-kor is.) Vas. d. e. 11-kor: Alkonyat. KAMARA (VII., Dohány­ u. 42. Tel.: 423-901). Gróf Monte Christo (I. rész: Az a fát foglya. (kl2. k2. k4. k6. k8.) KASZINÓ filmszínház (IV.. Eskü-út 1 Teh. 185-329, 383-102.) A Benedek ház. (Szöré­nyi Somlay, Nagy István­­ (V44. V46. V48. sz.: V42-kor is. v és­z.: 11-kor is.) KORZÓ (IV.. Váci­ utca 9. Xelefon: 182-818). Első esók (Danielle Darrieux) (k4. k6, k8. sz., k2. v. és v. d. e. 11. ,. e.: VH k6. k8.) MESEVÁR (Szt. István-körút 16. T.: 114-502). Ártatlan vagyok. (k4, k6, k8, v.; k2 óra­­kor is.) NEMZETI APOLLÓ (VII., Erzsébet-körút 45. Tel.: 222-002). 5. hétre prof.: Kalotaszegi Madonna (Vfc4. Vhö. k8 sz.: k2 v és v . 11 és Yt2.) NYUGAT MOZGÓ (VI., Teréz körút 4. Tel.: 121- 022). Párduckisasszony. (YA, k6, V48, sz.: Y*2, r. és v.: 11 és k2.) OMNI­A (József-körút és Kölcsey útra sarok. T.: 130-125). 3. hétre prof.: Lajta. (k4* k6, k8. sz.: k2, v.: 11 és VW-kor is.) PEST-PALACE (VIII., Erzsébet-körút a. Tel.: 221-222). Ágról szakadt úrileány. (kl2, k4, k6, k8.) PETŐFI MOZGÓ (VII., Rottenbiller­ utca 37/1. T.: 428-478). Csavargók. (g24, k6, k8, vi .t2-k­or is.) Vas. d. e. 11-kor: Tisztítótűz. RADIUS (VI., Nagymező­ utca 22—24. Telefon* 122- 098, 120-564). 2. hétre prof.: Andante... A szerelem muzsikája. Híradó. (VA, k6, k8, sz.: k2, v. és v.: 11, Vi4, k6, k8.) SCALA filmszínház (Teréz-körút 1.: 114-411). A Benedek-ház (Szörényi, Solt,Lay, Nagy L). (k4, k6, k8, sz., v. és v.: k2-kor is.) SZÉKELY MOZGÓ (Vll., Erzsébet körút 26. T.: 226-425). 2. hétre prol.: Katja. (k12, k2. va4. k6, k8.) SZITTYA-CITY MOZI (V., Vilmos cs. út 36/38. T.: 111-140). A látszat csak (VA. k6, k8, sz. és v.: k2-kor is.) SZIVÁRVÁNY (VII., István­ út 39. T.: 228-020). Heten, mint a gonoszok. (k4, k6, k8, sz., v.:­­42-kor is.) Vas. d. e. 11-kor matiné. TINÓDI. (Nagyme­ző­ utca 8 Tel : 225 H(12.) Ópiumkeringő. (k4, k6, k8, sz., k2, v. és v.: 11 és k2-kor is.) TISZTI KASZINÓ zártkörű filmszínháza. Március 5: F­ény és árnyék. — 7: Az asszonyért. — 9. és 12: Aranypáva. — 14: Csalódás. (kő és s7.) TISZA MOZGÓ (VIII., Népszínház-u 31 Tel.: 133-171). Hamupipőke. (k4, k6, k8, v. és v.:­­a2-kor is.) TOLDI-KIALTÓ (VII . Rákóczi út T : 224 4131. A forradalom grófja. (10, 9412, k2, k 4, 146, k8 órakor.) TURÁN MOZGÓ (Nagymező­ u 21 T : 120-003) Botrány. (11, %2, k4, k6, k8.) ÚJBUDA (XI., Horthy M.­út 64. T.: 268-999). Fény és árnyék. (k4, k6, k8, hétfőn: k2, v. és v.: 11 és k2-kor is.) 9

Next