Magyar Nemzet, 1945. július (1. évfolyam, 49-74. szám)

1945-07-04 / 51. szám

Július 4 .Júlus 4 al írta Edouard U­erftot, a francia radikál­­ezodalisták vezére, egyik ré­gebbi tanulmányában a min­deni sza­badságszerető nép ün­nepe. E napon Amerika út­mutatást adott a világ összes szabadságra­ vágyó népeinek.“ Valóban. Így van. A Declara­tion of Independence, a Füg­getlenségi Nyilatkozat, ame­lyet 1776 július 4-én prokla­­mált a filadelfiai kongresszus és amelyet kevéssel azután a Pennsylvania Evening Post cí­mű újság hozott nyilvános­ságra, ttt irányt szabott az emberi fejlődésnek. Ez az ok­mány, amelyet Thomas Jef­ferson szövegezett, átkü­ldte szellemét az Óceán másik partjára is, a nagy francia forradalom eszmevilágát ki­nyilvánító Emberi Jogok De­klarációjára döntő hatást tett. 1776 július 4-ét sokan ün­nepük együtt a szabadság­ünnepet ülő amerikaiakkal, mert ez a nap — túl az ame­rikaiak nemzeti ünnepén — emberi ünnep is. A szabad ember ünnepe. S a szabad ember ünnepét soha olyan fel­szabadult lelkü­lettel nem vár­hatta még az európai emberi­ség, mint ezidén, amikor — a Szovjetunió és a Brit­ Biroda­lom csapataival együtt — az Amerikai Egyesült Államok tengerentúlról elhajózott csa­patai is hozzájárultak ahhoz, hogy a rabság igájából meg­mentett Európában a Függet­lenségi Nyilatkozat szabadság­­szelleme diadalmaskodjon. Bárle ismeretlen helyre költözött... Minden nagyrabecsülésem vi­lághírű és hivatásáért meghalt kollégámé, Halliburtoné, aki ,«újból felfedez­te Délamerikát és egyszáli lélekvesztőben neki­vágott az óceánnak. Vállalkozá­sai veszélyesek voltak, de biz­tosan nem voltak fáradtságo­­sabbak az alább riport anyagá­nak megszerzésénél. Autó nél­kül, hiányos villamosközlekedés mellett nekivágtam a főváros ház- és omladékrengetegének, hogy felfedjek egy nagy titkot: hogyan éltek a legnagyobb nép­es háborús bűncselekmények elkövetői és ami talán e perc­ben még aktuálisabb és érdeke­sebb, megírhassam, mi lett azoknak lakásásal, akik a ház­mester bejelentő könyve szerint „ismeretlen helyre költöztek‘‘­... Milotay lakás: izraelita fiuárvaház fái között élénk ki. "A Fasor árnyai egy disztingvált villából gyermekhangok szűrődnek Vilma királynő­ út itt, a pontos cím, itt lakott a magyar közvé­lemény egyik legnagyobb kút­­mérgezője, Milotay István. A házmesternél, amikor érdeklő­dünk, hol van a Milotay-lakás, a házfelügyelő fiatal kislánya meglepetten felel az édesanyja helyett: — Milotay bácsi nincs itthon. Ő nyilas volt, azért nincs itt­hon. — Nem is őt keresem, in­kább azt szeretném megtudni, mi van most a lakásában. — Itt van kérem tsz Izraelita Fiúárvaház. Kibombázták sze­gényeken a mellette lévő ház­ból, most ideköltöztették őket. A lakáson Schwartz Mór, az intézet gondnoka vezet végig. Hatszobás a lakás, hatalmas ve­randával; a verandán van az 50 kis árva ebédlője. Milotay könyvtárába most 12 kisfiú hálószobája van. Milotay köny­veiről érdekes beszámolót ad kalauzolónk. — Itt — mutat a szoba egyik sarkára Schwartz Mór — volt Milotay könyvtárának legfonto­sabb része: a német antiszemita szakirodalom. Egy másik sarok­ban ugyanennek a kérdésnek magyar „mesterei“ reprezentál­ták Milotay legfőbb érdeklődési körét. Könyvei között egyetlen olyan példányt sem találtam, amelyet vagy a kiadó, vagy a szerző ne dedikált volna. Ebből következik, hogy Milotay pén­zért sohasem vett könyvet, mert ha az író nem küldte el neki azt személyes barátságból, pén­zért soha nem vette meg. Milo­­tay könyvtárában ezért — hogy csak egy példát említsek —­­egyetlen Máray kötet sem volt. A falon lévő képek között ér­tékesebb festmény egy sem akadt, inkább fényképek függ­tek a szobákban. Főleg olyan képek, amelyek Milotayt ábrá­zolták különböző emberek tár­saságában és banketteken. Mit szólna Milotay, milyen ve­zércikket írna arról, hogy egy­kori lakásának ebédlőjében ma izraelita istentiszteleteket tarta­nak és várjon hogy férne össze szociális érzésével, hogy a ha­talmas hatsz­obás luxuslakásban többek között 20 olyan árva gyermeket istápolnak, akik ép­pen a Milotay által hőn óhajtott rendszer következtében lettek árvák... Jaross Andor Jaross Andor a Stefánia-út h1. szám alatt nyolcszobás vil­lát bérelte. Nyolc tágas, terem­nek megfelelő szobát. Ezenkívül hallja is van a lakásnak, amely nagyságánál fogva alkalmas arra, hogy a kommunista párt XIV. kerületi szervezete ebben a hallban tartsa pártnapjait. A hallban faépítmény zenekar számára. Most nem szól a zene a gondtalan mulatozóknak a pódiumról; ez a zene, a jaross­­andori fü­leknek kedves szóla­mok örökre elhallgattak a Ste­fan­ia-úton. Szerényi Sándor, a kommu­­nista párt titkára vezet végig a a „gavallér“ lakáson. A gyönyörű fürdőszo­bában, (lépcsőn kell lemenni a beépített bazenba), ameddig a nyilvános fürdők nem nyíltak meg, a kommunista párt 100 e­leó tagja fürödhetett meg na­ponta. A lakásból bemegyek a házmesterhez, Derdák József­hez, aki nagyon tanulságos dol­gokat mesél a gyönyörű villa „ismeretlen helyre költözött“ lakóiról. — Jarossék elvittek a házból egy futószőnyeget és egy na­gyon értékes vázát, ami nem volt az övéké, hanem a házhoz tartozott. — Hogy viselkedtek Jarossék a házfelügyelővel szemben? — Ne is tessék kérdezni. Ha valami munka volt a lakásban, amit velem csináltattak meg, pert­ helyett mindig ígéretet kaptam, hogy majd elhelyeznek egy jó állásba. De ét­ persze ezt nem kívántam, helyezzék el ők csak a saját embereiket. Jel­lemző rájuk, hogy az én felesé­gemet küldték a cukrászdába süteményért, hogy a cseléd­lányuk ne lássa mit esznek, nehogy­ adni kelljen egy dara­bot annak a szegény terem­tésnek. — Szóval a „kegyelmes úr" nem volt valami nagy gavallér? — Gavallér?! Egyszer elvesz­tett a kapuban egy fillért és hogy megkeresse, elgyújtott rá egy egész doboz gyufát. Kapu­pénzt soha nem adott többet mint 10 fillért. Egyszer a sötét­ben nem látta mennyit ad, több aprópénzt nyomott a kezembe, azt mondta, ha több, mint amennyi jár, holnap adjam Budapest Székesfőváros Központi Meghivatala cserepet A cserép átvehető: 1. helyt Budapest Nyugati p. u., raktár. 2. helyt Budapest Ferenc­városi p. u., raktár. Megrendelésre a cserepet, az építkezés helyszínére is szállítják. Az újjáépítési kormánybiz­tosság kiutalásait elsőbbségi jog illeti meg. Megrendelések benyújtása és szállítási költségek befize­tése: IV., Mária Va­ria-utca VI. I emelet. SZÖVETET •:;Orbükallékéi és minders textilt­­ stakíuaktól i­. vH., *­#; 3 va fi. Baytar 3««t vissza. Tizenkét fillért kaptam tőle akkor. — Legalább visszaadta neki másnap a 2 fillért? — Nem. Az egész 12 fillért a szemébe dobtam mérgemben. Saját pénzemért vettem kuko­ricapalántát és elültettem a kertben. Amikor a kukorica már tejes volt, Jarossné letörte a termést, — mint mondta — nagyon szeretik a kukoricát. A tüzelőfát vidékről hozatta a birtokáról kincstári teherautó­val, nehogy Pesten kelljen 5 pengőt adni egy mázsáért. A kincstár kocsija neki nem drága!... Virágárok 8. A ház egykori lakója éppen ma ünnepli tetté­nek, — a világtörténelem leg­nagyobb ostobaságának negye­dik évfordulóját. P­ardossy László lakott itt. Most nem la­kik itt senki. A kapu nyitva van, de sehol egy lélek. A la­kásban elképesztő rendetlenség. Szanaszéjjel minden a földön és perdöntő bizonyítéka an­nak, hogy a lakást a németek istállónak rendezték be. A szag pontosan olyan, mint az állat­kertben békeidőben a feneva­dak ketreceiben. A trágyán Bár­­dossy fényképei vannak el­szórva. Bárdossy utcai ruhá­ban, Bárdossy szmokingban, Bárdossy frakkban, Bárdossy zsakettben, Bárdossy ülve, áll­va, fekve és ebédközben. Ez a monomániás ember egyetlen díszt ismert csak a házában: a saját fény­képét. A falba épített széf nyitva. Persze üres. Fölötte akasztó­nak a helye, látszik, hogy Bár­dossy képpel leplezte a széf helyét. A skót stílben épült fa­­lépcsőn felmegyek a villa eme­letére. Itt is négy szoba van, mint lent, de itt már jobb a levegő. A második emeleten két szoba összkomfortos manzárd­lakás van, szintén elhagyatva. A földön képet találok. Érettségi tabló 1908-ból, a budapesti VIII. kerületi állami főgimná­zium maturánsai néznek torz­­mosollyal, érettségi szmoking­ban a fényképész lencséjébe. Persze köztük Bárdossy fény­­képe. Az egyik mellékhelyiség­ben akna­ van elhelyezve. Egy óvatos kéz már ki is tett egy feliratot: Vigyázat, akna! Saj­nos, Bárdossy nemcsak a saját lakásában helyezett el aknát, ő az egész országot aláaknázta. Az itt levő bútorokat tiszte­lettel bejelentem az elhagyott javak kormánybiztosának. Két darab hibátlan fotel, hat darab javításra szoruló szék, egy da­rab korabeli szekrény, egy da­rab vitrin és cca 150 darab különböző üveg. A bútorokat vegye gondozásba az elhagyott javak kormánybiztossága, a sértetlen villát takargassák ki három nyilassal és rendezzék be benne a szenvedők otthonát. * A riporter úgy érzi, hogy a háborús bűnösök elhagyott laká­sainak kérdése megérdemli a fá­radságot és még e papírszegény világban is helyet kaphat az új­ság hasábjain. Éppen ezért ami­kor az első cikk végére odaírja a pontot, már el is indul újabb kalandos felfedező körútjára. Kelemen István. Megkezdődtek az igazolások a bölcsészeti karon A budapesti egyetem bölcsé­szettudományi karán végre meg­kezdődtek az igazoltatások és július 5-ére a bizottság kiírta az első tárgyalásokat. A bölcsészeti kar köztudomásúlag mindenkor bátran ellenállott a Sztójay- és Szálasi-rendszer nyomásának, úgyhogy előreláthatólag kevés lesz azoknak a száma, akiket a bizottság büntetéssel sújt. Egyéb­ként már az első alkalomra be­idézték Hajnal István történész­­tanárt, az ezidei dékánt. Még nem állították fel a Népgondozó Hivatal tudakozó osztályát A Mai nap keddi számában azt írta, hogy a Népgondozó Hivatal a Csengery­ utca 41. és a Sas-utca 12. számú házakban tudakozó osztályt létesít, ahol a deponáltakról lehet érdek­lődni és lehetővé teszi, hogy az elhurcoltak és hozzátartozóik le­velezhessenek. Értesülésünk sze­rint a Népgondozó Hivatal tényleg renbevette a­ tudakozó­osztály létesítését, de a gondo­lat megvalósítása még nem tart ott, hogy helsiséget is állítottak volna föl. Amint a terv ilyen stádiumba jut, a Népgondozó Hivatal a sajtó útján értesíti er­ről a közönséget. áron veszek. C.T­s.-t: I Mada­rász, V., Vilmos rw:2Ír­us­­2. szám. Nehéz leütni az Írógép bil­lentyűit, amikor róluk akarok megemlékezni. Rabtársaim vol­tak mindketten a csepeli kon­centrációs táborban. Együtt vár­tuk a halált a legsúlyosabb lé­gi támadások éjszakáin, amikor ott kellett maradnunk szállás­épületünk legfelső emeletén, ahol még az ajtókat is ránk­zárták. Együtt dolgoztunk reg­geltől estig, modern rabszolga­ként, a Neményi-féle papírgyár­ban, ahol orszá­gr­ontó förmed­­vények számára készítették a Vétel és eladás FOTÓ-SSTM IV, Berenc­ek tere 2. papirost, miközben a ..destruk­tív“ írók munkáit elpusztításra ítélték és zúzdákba vitték. Együtt szerepeltünk Kolosváry- Borcsa Mihály köny­vgyil­kolási listáján is... S hie, a Sors úgy akarta, hogy ők ne érjék meg a felszabadulást s én írjak ró­luk nekrológot! Különböző természetűek vol­tak. Mohácsi Jenő mindig pesz­­szi­vizmusra hajtott. Állandóan hangoztatta, hogy nem éli túl a rémuralom korszakát. De Mohácsi Jenő és Ligeti Ernő . Szerb kezdetben szonetteket írt, kö­zépkori francia énekeket fordí­tott és irodalmi tanulmányokat szerkesztett. Szerb Antal volt egyetemi éveink legműveltebb társa. Hamarosan kiderült, hogy a Minerva folyóiratban megje­lent „Vörösmarty“ és „Kölcsey" - tanulmányok szerzője tarsolyá­ban hordja az igazi író marsail­­botját, a tollat. De a „kora Ma­donnák szűz varázsa“ eloszlott és „Holbein, Egyetlen“, nem maradt eszményképe. Mind gú­nyosabb, élesebb volt, amit mondott; valami keserű, fanyar humorral telítődött minden so­ra. Szerb Antal egyik legna­gyobb érdeme, hogy felrázta szellemi tunya­súgából a fasiszta idők kritikát nem tűrő és nem értő olvasóit; elismert tekinté­lyeket rombolt, nekirohant be­vett irodalmi nagyságoknak és friss, éles szellemével előbb „Magyar Irodalomtörténet"-ében, aztán „Világirodalomtörténeté­­­ben döngette a hagyományos irodalomkritika ósdi falait. Ak­kor már Swift volt kedvence és Aldous Huxley, a két európai látókörű polihisztor. Csak leg­szűkebb baráti köre tudta róla, hogy azért csendes óráiban Shelley­t olvas legszívesebben. Igen, Szerb Antal „destruktív“ volt, a szó legjobb, legterméke­­nyítő­bb értelmében: könyveit mindenki olvasta, mert nem tartotta szükségesnek, hogy a tudós unalmas legyen, sohasem volt nagyképű, igyekezett de­­struállni a butaságot, a nagyké­pűséget, az előítéleteket. Sokszor saját kényelmét, boldogulását Antal áldozta fel annak, amiben egye­dül hitt a világon: a Szellem igazságának. Szerb Antalról sokszor mondták, hogy „hitet­len, hogy „frivol“. Valóban az volt, — de csak az emberi szultitjával és — saját érzelmi élményeivel szemben. Két regé­nye, az „Áltat és Holdvilág“ és a „Pendragon-legenda“, meg egy kis rajza, a „Budapesti Úti­kalauz Marslakók számára“ bi­zonyítja ezt. A hős ezekben az írásokban állandóan önmagát gúnyolja és mindig kívülről nézi azt, hogy ő boldog. Az „Utas és Holdvilág" A,an egy életen­­ gesztül keresett és végre megtalált szerelmet hagy el a hős, mert nem bírja elviselni a beteljesedést, a „Pendragon-legendában‘‘ min­den második szó önirónia a hős romantikus kalandvágya ellen; a „Budapesti Kalauzá­ban pedig elmagyarázza, hogy milyen csúf ez a város, ame­lyet annyira szeretett. — Igen, Szerb Antal kétarcú, legalább is kétarcú író volt, humanisz­tikus iskolákban az ilyesmit Janus-arcnak hívják. Egyik arcával mindig a világos, a ragyogó dolgok felé fordult, azokat imádta, a másikkal az emberi lélek félhomályos zugait kutatta, amelyeket ő olyan na­gyon jól ismert és amelyeket sohasem sikerült elfelejtenie. Meghalt. A vesztes nem ő, vesztesek mi vagyunk, akik so­hasem érhetjük m­eg most már ennek a nagyszerű kétarcúság­nak a szintézisét. Márké Klára. PÓTLÓ akkor jó. Jó bárkija .Szervit. 1945 ]31 fil. 1 ! Halász Gábor Törékeny alakját csupán a Nemzeti Múzeum százéves fo­lyosóján, bolthajtásos szobáiban tudom elképzelni, amint meg­hajolva és kissé álmodozva jár a végtelenbe nyúló könyvespol­cok között. Itt volt igazán ott­hon! Az élettel szemben mindig kissé idegenül és félszegen állt, mint barátai és kedveltjei, Ber­zsenyi, Széchenyi, vagy Péterffy Jenő. De egyszerre otthon érez­te magát, mihelyt kedvenc könyveit felnyithatta és a ma­gyar irodalom hatalmas méretű, csodálatos gazdagságú kútfői­ben, Kazinczy levelezéseiben, vagy Széchenyi naplóiban, job­ban kiismerte magát, mint a nagyváros regényeiben. Visszavonult mindentől, visz­­szavonult szellemének várába és annyira nem kívánta a közéle­tet és a szereplést, hogy a fo­lyóiratokban elszórt gyönyö­r tanulmányait is restelte össze­gyűjteni. Csak egy kötete jelen­t meg, s az is az oly jellemző ,4. értelem keresése címmel. Az­ értelmet akarta keresni két világháború között, egy őrült és gonosz társadalomban, tehát vissza kellett vonulnia. Az értel­met valóban csak a könyv­­ közt és a múzeumban keres­hette, de nem az­ emberek vilá­gában. Hátat fordított nekik. Élete eseménytelen, mint ál­talában az értelemkereső fito­­zoptereké. Ennek az ereberfajtáj­nak a sorsában nincsenek hő­sies pózok, nagy kalandok, szí­­nészies kiállások. Könyvek és írások rakták össze napjait és a szellem apró örömei vigasz­talták. Ámde utolsó éveiben régi nyugalmába betört a nyughatat­lan és értelmetlen kor és felza­varta drága rendjét. A balti munkatáborban, a szennyes szalmán feküdve, a tífusz lázá­val küszködve egy kis angol Shakespeare-kötetet szorongatott elerőtlenedő ujjai között. A kör erőszakoskodott és reá tiprott. Dg­y még haldokolva is küz­dött és nem hagyta magát. Még a szalmán is az értelmet ke­reste. Susa Mium. a Sárközi Az angyali doktorok fajtájá­hoz tartozott. Műve nemcsak a versben öltött formát, nemcsak szellemének kritikai villanásai­ban, a művészt éppúgy elárul­ták a h­inek, mint csodálatos mosolya, vagy egy felejthetet­len kézmozdulat. Varázsa volt, ám ő is ezt a varázst kereste azoknál, akikkel mint műfor­dító, vagy kézirat-olvasó kap­csolatba került. Nyugtalan szel­lem maradt mindvégig, de egy­re lomhább versíróvá vált; utolsó, tragikusan elmélyült tíz esztendejének egész termése be­lefér a Higgy a csodában vé­kony kötetébe. A verseket rendszerint nyá­ron írta, rövid pihenői alatt, amikor elmenekülhetett a vá­rosban reátornyosuló papíros­hegyek elől. Keveset írt, de ezek a versek oly szépek voltak, hogy az olvasók szívükben megren­dültek tőle, keresték a csend mélyebb okát, amely elfullasz­­totta a költőt, aki csak akkor szólalt meg, amikor „múltjára borult“. Egyetlen nagy, prózai alko­tása maradt. Mint Oldott Kéve, egy háromkötetes regény, mely­ben lírai profilt adott a szabad­ságharc félmúltjának e kissé el­mosódottan rajzolt, finom s na­gyon egyéni krónikában. Dózsa György alakja is foglalkoztatta, sorsát könyvdrámába foglalta — színpadon a darabot soha­sem láthatta, várjon reményke­dett-e szín­reh­ozatalában utolsó, szomorú esztendejének méltat­lan hónapjai alatt? Alázatos létek volt, akkor, amikor kereste a távoli szel­lemi társakat. Valamennyi írása közül Thomas Mann bibliai hár­masművének gyönyörű átülte­tése forgott a legtöbb magyar kézben. Míg e munkán dolgo­zott, közeli kapcsolatba került személy szerint is a német mes­terrel, aki kétségeire, problé­máira barátként­ adott tanácsot s felvilágosítást. Legszebb fordí­tása talán Petrarca h­íres Dalos­könyve lett: az avignoni szend dombok hajtása, édes patakok szava döbbenetes hűséggel . Akik elmentek György mégis valami egészen újszerű tartalommal szólalt meg Sárközi verse nyomán. Legutoljára Goethe Faustjával birkózott. Erről tudtunk, számontartot­­tuk, ám a könyv már nem je­lenhetett meg s a Nemzeti Szín­ház vörös címlapja nem Sár­közi Györgyöt hirdette, mint fordítót. , A vers mestere volt, egyike a legnagyobb jelenkori magyar költőknek, ám mint ember na­gyon csendes, türelmes, kissé félszeg volt, elzárkózott a sze­replés hangosabb formáival szemben. Míg szerkesztette a Válasz-t, vagy olvasta az Athe­­naeumhoz benyújtott kézirato­kat, ugyanolyan mély, lelki finomság áradt belőle, az a különös tapintat, mely éppúgy hozátartozott lényéhez, mint meleg szemének lélejébelátó mo­solya. Három verseskötetének cí­me is hordja magában e belső finomság igézetét: az „Angyalok Harca“, a „Váltott Lélekkel“ s a „Higgy a Csodában“ láncsze­me annak a férfiműnek, mely a balíl táborban, irodalmunk e nagy temetőjében örökre meg­szakadt. Lehet, hogy ott, az Elyseumi mezőkön szegény Sárközi György most is szemérmesen fordul el a nyilvános megemlé­kezés elől, de mi, amikor fel­idézzük emlékét, olvassuk hat esztendővel ezelőtt leírt versé­nek egyik prófétai erejű stró­fáját: Mikor baljós üstökös gyűl az égen s ránkmutat A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat. Ürgelyukba súgja a költő utolsó dalát És nyögi a régi nép új urak diadalát, Higgy a csodában... A csoda, amelyben hitt, be­következett. De Sárközi György már nem láthatta meg, hogy a „riadt fák föld alá dugták cifra ágaikat“. — Ő szegény, ezt már Balfon nem érhette meg. Passuth László, azért, ha volt egy két szabad órája, ceruzát vett elő és Moór Gyula egyik jogbölcseleti tanul­mányát fordította németre a Magyar Tudományos Akadémia titkos megbízásából... Ligeti Ernő mindig mosolygott. Szinte biztosra vette, hogy a német zsarnokság és a csatlósok pünkösdi királysága után új szellemi munkalehetőségek nyí­­nak. Bátorította csüggedő tár­sait. A testi munkában példát mutatott. A legnehezebb geren­dákat cipelte, a legsúlyosabb pa­pírtekercseket emelte. Pedig vol­tak pillanatok, amikor őt szi­dalmazták legjobban az őrize­tünkre kirendelt közegek, mert a csepeli „Ördögszigeten“ ő kép­viselte a régi Magyar Nemzet gárdáját. Amikor a Gestapo le­­fényképeztette a „sajtóbűnösö­­ket“, róla — mint a Magyar Nemzet volt munkatársáról — külön felvétel készült. Mi, töb­biek, elfértünk csoportképe­ken is... Mit írtak művészetükről pár emlékező sorban? Egyik,is, má­sik is az újabb magyar iroda­lom kétségtelen értékei közé tárt törött. Mohácsi Jenő lírikusként kezdte, műfordítóként folytatta és regényíróként végezte. A Ja­nus lelké­re­­ a Nyugat-nemzedék legbiztosabb formaművészei kö­zé került. Néhány verse nem hiányozhat későbbi antológiák­ból sem. Az ember tragédiájá­nak fordításával maradandóan járult hozzá a magyar szellem külföldi megismertetéséhez. A Lidércké­ben megrajzolta Ma­dách boldogtalan sorsú felesé­gének lelki életútját, a Gemmá­ban pedig rekonstruálta Dante szinte ismeretlen hitvesének figuráját. Ligeti Ernő, aki a kolozsvári Keleti Újság-tól került a Magyar Nemzet­hez, szenvedélyes és ironikus hangú publicista, szim­bolista költő és az analitikus iskola módszereit sem mellőző, de voltaképpen naturalista re­gényíró és elbeszélő volt egy­személyijén. A Magánosan ezer tavasz közt és az Én jót akar­tam című kötetek verseit sok­felé szavalták Erdélyben. A Föl a bakra, Az idegen csillag, A kuruzsló és A kék barlang érett, de kissé egyenetlen érté­kei a modern magyar próza­írásnak. Ligeti Ernő egyik legszebb költeménye a nagy Fáraó bu­kásáról szólt. A modern Fáraó bukását nem érhette meg. Sós Endre. ”

Next