Magyar Nemzet, 1947. február (3. évfolyam, 26-49. szám)
1947-02-23 / 45. szám
.Vasárnap, 1947 február 2.. EURÓPAI ŐRJÁRAT Talán mégsem kell szégyellniük őseinket... hiszen legalább húsz-huszonötezer esztendővel ezelőtt festhették azokat a megdöbbentően tökéletes, csodáatos művészettel készült barlangfestményeket — a nemrég felfedezett délfranciaországi Montviac közelében — errefelé laikó ősapáink. Maga a ,, lelet" olyan, mint egy ifjúsági regény: két kisfiú kószál az erdőben, kutyájuk eltűnik egyszerre egy tölgyfa gyökérzete alatt Utána másznak, valóságos Útvesztőre bukkannak, majd a földalatti folyosó kiszélesedik. Olyan, mint valami titokzatos földalatti templom. A felsercenő gyufa lángjában ősállatok epreinek képét vetíti elébük a sziklafal. A híradás, persze, bejárja a világsajtót: az Observer munkatársa leszáll a mélységekbe, „összehasonlíthatatlanul szebb és régibb, mit Altamira" írja: e leghíresebb spanyolországi barlangkép-középpontot túlszárnyalja az az ösztönös biztonság s művészi lendület, mellyel „kompoziciós" formát ad a barlangi festő elképzelésének. Egy bölény leterít egy embert, sematizált alakja ott fekszik a födön, a bölény testét lándzsa szúrta át, mögötte egy rinocérosz indul rohamra a bölény ellen, a vér tócsája kiömlik a földre, egy madár száll rá az áldozatra. „Az ember, aki ezt a képet festette, már feltétlenül rendelkezett az aftikuált beszéd képességével, hiszen el kellett mondania, meg kellett magyaráznia elképesztő művészetének tartalmát és lényegét , meg kellett értetnie a fiatalokkal, hogy mit miért tett .. Elképzelhetetlen lenne ez a művészet, ha valóban olyan lett volna ez az ember, mint ahogyan eddig élt őszi ítéletünkben, mint valami majomhoz egészen hasonatos szörnyeteg..." Az állatképeket, sok helyen jelképek, konvencionális jelek, ábrázolások váltják fel: a tudomány számára mindez hosszú éves feladatot jelent, hogy értelmüket, mágikus jelentőségüket megfejtse. Maguk a képek e száraz és elzárt helyen csodálatos frisseségükben őrizték meg eredeti színezésüket: az ismeretlen mester Sok helyen a festékbe valami csillámló cseppkőanyagot kevert, mely ragyogásával valósággal elborítja a rég kihalt állatvilág megmaradt csodáit, ha a réseiken keresztül beszivárog a nap... RAINER MARIA RILKE a leglágyabbszavú német költő, fiatalságunk rajongásának barátja — húsz esztendővel ezelőtt költözött el örökre a svájci hegyek közül. Mint életében oly sokszor — elmúlásában is puha, költői legendák vették körül. A helyi hagyomány úgy tartja, hogy a„Stundenbuch“ halkszavú borzongóidegű szerzőjét egy rózsa tövise sebezte halálra, a szúrás elmérgesedett. A svájci orvosok másféle szúrásokra emlékeznek: a halos mákony egyre növekvő, kábító dózisaira. Rilke végigülte haldoklásának nagy, ünnepélyes szertartását, elrendezte utolsó útját, megteremtette maga s a külvilág között az ünnepélyes legendakört. Egykori barátai most elzarándokoltak Walis-kantonba, ahol a hegyek lábában, Mázát ódon vártornyában töltötte a „kornézus" kései leszármazója lassú búcsúzásának utolsó éveit. Vétsége szerint Szláv volt, nyelve rémet, lelkében egészen latin. Franciasvájcban fekszik, kívánsága szerint 5 sírjáról sohasem hiányzik— mint írják — a hóba betűzve, kedvenc virága, egy kis viola-csokor. MANNHEIM KÁROLY EMLÉKEZETE úgy látszik, nagyon is élő maradhatott az angol szellemiség legjobbjai között. E napokban a kitűnő T. J. Eliot ezt írja a Times szerkesztőjéhez intézett levelében :„.. semmiesetre sem akarnám megróni munkatársukat azért, hogy korlátok közé szorította Maurheim nekrológját. Csupán néhány sort szeretnék hozzáfűzni, nehogy elmerüljön az utókor emlékezetében, bármennyire is élő marad könyveinek viága. Ez pedig az a csodálatos hatás, mely Mannheim professzorból áradt kortársaira rövid ittlétének évei alatt. Szellemének befolyása elsősorban saját generációjának tagjaira terjedt ki, azokra is, akik nem foglalkoztak szaktudományával, de örvendhettek ismeretségének. A beszélgetők Stresonortiában minden lev egészen megküönböztetett figyelem vette körül, melyet ő sohasem követelt — ellenkezőleg, a többiek kényszerítették arra rá, hogy folytassa gondolatainak csodálatos kifejtését. Oy széles volt érdeklődése, hogy minden szellemi foglalkozás változatait felölelte: személyes varázsa s kedves kíváncsisága mind szorosabbra fonta az érintkezés szálait. A beszélgetésben sohasem volt dogmatikus, felvetett egy témát a megbeszélő hallgatóságával, így az eszmecsere sohasem volt Basel Erasmus. Itt halt meg, a szobában, ahol Frobenius nyomtatta könyved, Velgyi kiadóba nyakára szorult, ott vendégeskedett, didergett, szidta a burgundi borkereskedőket és az irodalmi üzem félkézkalmárait. Mert akkor is voltak tolvaj kiadók, Burgundiában és máshol. Itt élt, ebben a szobában, javította a nedves levonatokat, melyeket a szomszédos műhelyből hoztak át Frobenius legényei... A világban vihar dúlt.. .Es regne türeckt, — irta Luther a feleségének. Az ajtón kopogtak: a pápa, a császár követe, vagy a vérbajos Ullrich von Hutten zörgetett keserü dühvel ezen az ajtón. Megvádolták, hogy gyáva. Vállat vont .Ez súlyos vád lenne* — írta, —■ «ha én svájci zsoldos lennék. De író vagyok és a munkámhoz nyugalomra van szükségem*. A híres kép a múzeumban egészen kicsi, alig nagyobb, mint egy miniatűr. S a másik, a gyűrűs. S mindkét képen: a mosoly. Miért mosolygott? Kardinálist akartak csinálni belőle, aztán agyon akarták verni. Gyorsan írt, szálkás betűkkel, közben vörös bort ivott és mosolygott. Luther megtörtént. Erasmus tudta, hogy ez sok, ez nagyon sok, de ugyanakkor tudta azt is, hogy van a lutheri sorsban valamilyen műfaji zavar. Ne az író történjen meg, hanem a műve . ■. Ezért mosolygott. Nem volt «hős», író volt. Egyetlen hősiességet ismert, egyetlen bátorságot. S ebben nem volt gyönge és nem engedett. S hasztalan ostromolta a pápa és Luther; az írói függetlenséget nem adta fel. Csak ebben hitt, erre esküdött fel, ebben volt hős, halálig ennek szolgált, s ezt az egyet nem adta el a tömeg történelmi tapsaiért, sem a kardinális kalapért. Ámen, íré, fratto d’Europaf Elrabolták, igazán? Kik és mit? A házak, ha sérülten is, a városok, ha lyukasan is, helyükön maradtak. Az emberek sietnek gyanús, közömbös vagy érdekes üzleteik után. Könyvek jelennek meg, sok könyv, a színházakban játszanak. A legtöbb európai város világos már este. Az országokban iparkodnak államot építeni; ez még sokáig eltart, de érdekes és céltudatos vállalkozás. Hát akkor mi az, amit elraboltak? Mindenekelőtt a hivatástudatot, azt a tudatos, vagy ösztönös, zsiger-meggyőződést, hitbuzgalmi lelkiállapotot, hogy Európának, tehát e földrész lakóinak valamilyen küldetésféle megbízatásuk és szerepük van a világban, s ezt a megbízatást a céulánd sorstól fárasztó, mindenkiből gondolatokat serkentett , ezért mindannyian hálásak lehetünk sokáig Mannnheimnek, azok is, akiknek felfogása különbözött az övétől , hálánk törlesztésére egyszer talán még sor kerül ..." Azok, akik ott élhettek — hacsak néhány órára is —, Mannheim Károly kedves körében, a felejthetetlen svábhegyi szimpozionok alatt, csak csatlakozhatnak T. S. Eliot szavához, amikor egy nagy magyar tudós alakjáról emlékezik meg— kapták örökségbe. Ezt a tudatot nem érezni már Európában. A világinga leng és lehet, hogy Európa felett leng el. A vonatok járnak, a turbinák működnek, a politikusok nagy tervekkel harangozzák tele a világot, a költők álmodoznak vagy rikoltoznak, mindenki alkati természete szerint cselekszik. De senkin és semmin nem érezni, hogy hisz az európai küldetésben, ahogyan hitt benne Kolumbus, Michelangelo, Goethe, Planck, vagy Bernstein. Valamit elraboltak Európából a vad erők, melyek acélseprőkkel sepertek végig a városok és csataterek felett. Az emberek élnek, mert élni organikus lehetőség Európában is. De az élet ihlet nélkül nem szerep, csak tenyészet. Európában nemcsak a nemzedéknek, a földrésznek sincs közös ihlete többé. Jut Vissza Zürichbe. Groethuy- ben, — akit Coanes du Bose a legnagyobb metafizikai szellem nevez, — szép tanulmányát olvasom Montesquieuról. Groeningsen bizonyosan az utolsó jó európaiak egyike volt, s milyen hittel idézi 2011- tesquieut, aki a szavatiságot az európai enver életfeltételének hitte; az Esprit des Bors-ban, a Lettres persacers-ben valja, hogy az occidentális ember történelmének legmélyebb értelme ez az állandó vágy, harc és törekvés a despotizmussal szemben, ez a makacs menetelés a történelemben a szabadság felé. Ha ez igaz — s az európai ember történelme sok érvet tud felmutatni e feltevés igazolására —, akkor ez az utazás igazán nem volt alkalom arra, hogy egy mai vándor tanúságot tegyen a montesquieu-i hitvallás eleven erejéről. Hol akarják ma Európában minden következménnyel a szabadságot? Akár a társadalmi, akár a szellemi szabadságot? Guzsalyok, korlátok, melyeket önként és tunyán visel minden nép, bezárkózva a nemzeti féltékenységek karámjába, vagy a pártérdekek korlátai közé. Az egyének, mint a népek, csak akkor boldogok, ha természetüknek megfelelően, szabadon élhetnek, mondja Montesquieu; a zsarnokság hasztalan akarja a „jót”, ez a jó nem kell a népeknek, hanem önként választhatják. .. Ma is leírná ezt a mondatot? b Nincs más út a szabadsághoz, mint a méltányosság törvényeinek, az emberi együttélés feltételeinek nagyon lassú pedagógiája. Az angolok és a protesting étaakt népek V.zATLTSrsan nem angyalok, de példát mutatnak a világnak egyféle szabadságból, ha viszonylagosan és angol, skandináv módra, tehát nagyon megkötöttem tele megalkuvással... de mindig a teljes, a végső eredményt kell nézni. Anglia vállalja a maga módján a szocializmus nagy erőfeszítését, hogy társadalmi szabadságot vásároljon; ezek a népek viszonylagosan, de szabadok, mert meglehetős pontosan tudják, mire van joga az államnak és mihez van joga az egyénnek? Sztálin mondotta nemrég az angol szocialisták kiküldöttjének: ha Anglia forradalom nélkül meg tudja teremteni a szocializmust, nagy értékeket ment meg. Az oroszok forradalommal fizettek ezért és vezetőik tudják legpontosabban, milyen nagy ár volt ez! Népek, melyek a nevelést és az evolúciót választják, s ezt az írott és íratlan megegyezést nagyjából és egészében betartják, szerencsésen választottak. He Alfréd de Vigny azt mondja, egy «nagy élet* nem más, mint az ifjúság egyik gondolata, melyet az érett kor megvalósít Nem tudom, mi a «nagy élet*, de bizonyosan tudom, hogy az életnek lökőerőt továbbható lendületet csak az élmény ad, amelyet húszéves kora körül szerez meg az ember. Minden, amit később a tapasztalás, a gyakorlat erre az élményre reáépít, annyit ér csak, amennyire él mögötte ez ifjúkori élmény rádióaktív anyaga. Az én nagy ifjúkori élményem a harag volt; nem akartam megbékélni a világgal, s kompromisszumot sokat kötöttem, de néha, — ezen az úton is! — érzem még, hogy ez a harag nem hűlt nem aludt ki, a lélek és az élet mélyén füstöl még, mint a hunyó parázs. Hé A vallások elhalnak, a templomok megmaradnak. Sok templom, gyönyörű, régi templomok ... De aki feltétlenül keresi az Istent, végül is máshol keresi. A fiatal Gide-nek volt igaza, aki ezt tanácsolta: «Az képzeld, Nathaneel, hogy Istent másutt is megtalálhatod, mint mindenütt.»Hé Pascal az emberi szívet nem egyszerű érző, vért pumpáló érzékszervnek hitte, hanem a megismerés egyik legfőbb szervének is, — éppen úgy, s még inkább, mint a látást, a hallást, a tapintást és az értelmet. Az ember a szívével ismeri meg a három térfogat törvényeit, így li'tt*. Minden művésznek hinni kell ebben. Pascal nagy költő M&st* kkozott, mikor a végtelen törvényeit kutatta. Mintha az érzés ereje hiányozna a mi korunk nagy felfedezéseiből, — egy atomfizikus is a szívével akarja megismerni az anyag és az energia titkát? Mint Goethe? ... Nem valószínű. Az exakt tudomány, amelyet nem kormányoz az érzés hevülete, exakt és végzetes törvényeket fedez fel végül. A világ emberibb volt, mikor — a régi, keleti kultúrákban — az emberek nemcsak ágyúkkal és műszerekkel, hanem szívükkel is kémlelték a végtelent és az anyagot ké A lehetőség, hogy a kozmikus erőkkel piszmogó ember — például egy tanult gangszer, aki holnap a hidrogénnel kezd kísérletezni — egy napon felrobbantja a Földet, most már nem csak lázálom. Az atomkutatás legjobbjai, híres fizikusok úgy beszélnek erről, mint elodázható, de automatizmusában már csak nagy erőfeszítéssel megállítható végzetről. Milyen lesz, ha a Föld elpusztul? Hát olyan lesz, sógor... Nagy pukkanás lesz, hőség és hidegség. Te mit sajnálsz majd? Magadat, vagy Jancsit és Juliskát?? Vagy a városokat, az őserdőket, a nagy épületeket, a Tiziánokat? Mit és kit szeretnél megmenteni? Érdekes kérdés, mikor az egészről van szó... Én a Gondolatot szeretném megmenteni, a többit talán elnyeli a pokol; de az emberi Gondolat, ha együtt pusztul a Földdel, pótolhatatlan, s ezért csakugyan kár lenne. A Földért talán nem is olyan kár, mindenestől; ilyet tud még csinálni az Isten De az emberi Gondolatot az ember csinálta, s ha mindaz, amit Laoise, Aristoteles, Sokrates, Pascal, Goethe gondoltak, elpusztul a földi salakkal, a világűr értelmetlenebb lesz, mint volt eddig; s ez, csak ez, amit nem tud pótolni az Isten. S ahogyan a bombák elől a föld alá, sziklatárnákba cipelték a kincseket és remekműveket, nem lenne mód arra, hogy kimentsük a Földről az emberi Gondolatot, a világűrbe, vagy egy más bolygóra, valamilyen szellemanyag csomagolásában ? Atombomba , biztos óvóhelyre rejtsük, amit az Ember igazit és nagyot gondolt? Vagy fénybetűkkel felírjuk a mindenség kárpitjára az ötezer éves emberi Gondolat fontosabb igazságait, mint ahogyan szellemkezek írták fel egy pusztuló műveltség kényúri palotájának falára a Meneteket... Az ember, amint utolsó erejével, utolsó pillanatban, kimenti a világűrbe a pusztuló Földről a Pótolhatatlant, a Gondolatot..* MUks «* IMS mintus. ‘ Dreyfus egyik világhírű védője — Labori — pompás értekezést írt a Dreyfus ügy ötletéből arról, hogy gyakran mennyire megtéveszti a nyomozó rendőröket, sőt az ítélőbírákat is a bizonyítékok, nem is szólva arról, ha ezek elfogultak vagy ha a bizonyítékok hamisak, a legtehetségesebb s leglelkiismeretesebb nyomozó és bíró is könnyen eshetik abba a libába, hogy mert igazság érzetét ingerli az, ha bűn megtor-latlan marad, ha akaratlanul, tudat alatt a terhelt vagy vádlott elleni célzattal csoportosait a bizonyítékokat, a terhelőknek nagyobb súlyt és az enyhítőknek kisebbet tulajdonít Ezért írta pompás könyvét Beccaria a halálbüntetés ellen, amely bírói tévedés esetén helyrehozhatatlan. Calas János esetére hivatkozva, akit fratálos ítélet alapján kivégeztek s később kiderült ártatlansága, holott bűnösségét oly bizonyitékok támogatták, hogy ő — Beccaria— is nyugodt lelkiismerettel kimondta volna a halálos ítéletet. Nálunk szerencsére sikerült az ugyancsak ily tökiétes bizonyítékok alapján halálraítélt köteles ártatlanságát a kivégzés előtt bizonyítani s megmenteni az ugyancsak legkorrektebb bizonyítékot: helyes jogászi mérlegelésével életfogytiglanra ítélt Szentpéteri Sárát kihozni a fegyházból. A „MELTUS" ES.A „PEJUS“ A közönség egy bizonyos rétege tovább is hitt Dreyfus bűnösségében. Mint már említettük, az Emberi Jogok Ligája támogatásával Weil és Torres ügyvédek hozták csak 1930-ban nyilvánosságra — amint az Schtwertreger könyvben is megírta — a német és francia titkos levéltár ama adatai, amelyek kétségtelenné tették, hogy Dreyfus Walsin-Esterházy áldozata volt és az elhunyt Schmartzkoppen német altábornagy naplóját, amelyben feljegyezte, hogy nem Dreyfus szerezte meg neki, aki akkor párizsi katonai attasé volt, a kérdéses titkos iratokat. Az Emberi Jogok Ligája figyelmeztette ennek alkamából a rendőrhatóságokat és bírákat, hogy legyenek nagyon körültekintők, lelkiismeretesek, mert nem lehet az igazságszolgáltatás csődjéről beszélni, de az ember felismerési, mérlegelési képessége nagyon véges, továbbá, hogy a bűn üldözésének és megtorlásának hivatása kifejleszthet egy olyan akaraton túli s azt befolyásoló buzgalmat, ami veszélyeztetheti az igazság kiderítését. Ezért mindig inkább a tmelins,, mint a «pejus» irányba billenték a mérleget , fökényőzzék le a minden emberben élő s nehezen lebírható elfogultságot. Különösen, ha az ügynek politikai mellékzsöngéje is van. MÁRAI SÁNDOR NAPLÓJA KÉT HIRDETÉS Az egyiket — az Economistban ■— valamilyen őslénynek, a „Sphenodon punctatus“-nak képe díszíti. E váratlan ábra alá ezt írja az Austraasiai Bank: „Új-Zéland állatvilágának legkülönösebb jelensége a „tuatara“, egy, a miocén korban kihalt állatfajta utolsó képviselője. Ma már csak Új-Zélandban lelhető fel... az ellentéteknek e különös országában, ahol az őslét kezdetleges formái léteznek közvetlenül a leghatalmasabb vállalkozások mellett, melyek javaikat és szükségleteiket a világpiacok széles hálózatán át forgalmazzák, vagy látják el. Az angol exportőr, vagy importőr, aki Új-Zélandban keres kapcsolatokat, nyilván bankunkhoz fog fordulni hatékony segítségért, mert hiszen csak innen kaphatja meg mindazokat a helyi felvilágosításokat, melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy eredményesen kereskedjék ..A Sphenodon Pandatus a kisemmizett csakók mélabújával tekint a hatalmas bankpalotára... A másik hirdetés szomorúbb: svájci lapban jelent meg, kissé olyan, mint elpusztult világunk fanyar keresztmetszete. „Végy egy AERMO-lakóbőröndöt s mindent megtalálhatsz benne, ami otthonod újjáépítésében szükséges... Módunkban van innen, Svájcba megsegíteni külföldi szeretteinket.. „Ez a „lakásbőrönd" 158 kiló súlyú, közel 2 méter hosszú, 88 cm. széles és feleannyi magasságú. Mit tartalmaz? Jól sikerült rajzok sora mutatja: két ágyat, ékalakban felállítható fejpárnákkal, 2 drb. 10 cm. vastag gyapjúmatracot, 1 kombinált szekrényt, 1 étkező- és dolgozóasztalt, 4 kisszéket, ezenfelül fazekakat, tányérokat, csészéket és evőeszközöket. Minden csodálatosan észszerű, a kép szerint valóban tetszetős... Csak éppen kissé szívszorongató, amikor a svájci leleményesség ilyeténképen Európának „múltjára borul...“ Pasuth László _l Magyar Nemzet 1930 február 23-án — most 17 esztendeje — rehabilitálta Dreyfust az Emberi Jogok Ligája. Ártatlanságát ugyan már 1906-ban megállapította a francia semmítőszék, miután végigszenvedte az Ördögszget borzalmait és jócskán megülte a fegyházat; azonban a közönség bizonyos rétegei tovább is bűnösnek tartották Dreyfust. Míg végre Weil berlini és Torres párizsi ügyvédek kétségbevonhatalan dokumentumokkal mentették napnál világosabbá e sokat szenvedett ember vétlenségét , mikor e bizonyítékok megjelentek a Emberi Jogok Ligája jóvoltából könyvalakban, ez az előkelő testület igen figyelemreméltó tanácsokat adott minden álam minden rendőrségének és bíróságának. Mint ismeretes, Dreyfust, a francia vezérkarhoz beosztott tüzérszázadost 1894-ben francia hadbíróság deportálásra ítélte, mert beigazoltnak látta, hogy titkos katonai okmányokat adott „egy idegen nagyhatalomnak." Az Ecole militaire udvarán megalázó módon törték szét kardját, tépték le tiszti jelvényeit és 52 hónapot kínlódott a délamerikai Ördögszigeten, e förtemes francia deportálótele DREYFUS ben, ahonnan kevés ember került ki élve. De Piguart ezredes, e titkosszolgálat főnöke az ítélet után azt próbálta bizonyítani, hogy Dreywui ártatlan a elődjének, Walsin-Esterháig őrnagynak (akinek ereibe Esterházy-vér is jutott, de akit a magyar Esterházyak sohasem fogadtak atyafinak) áldozata A francia vezérkar ellenben elégtételt adott Walsm-Esterházynak és Piquartot büntetésből Tuniszba helyezte. A Figaro és Matin azonban leközölte Esterházy tiltakozása ellenére az úgynevezett „D. Dók" aktáit s azok Dreyfus ártatlanságát valószínűsítették. Henry ezredes, Piquart utóda pedig beismerte, hogy szabálytaanságok történtek, amire másnap hava találták Ma is rejtély, hogy öngyilkos lett-e vagy megölték. Hatalmas fordulatot adott az ügynek Zolának 1898-ban „J'accuse" című világhírű röpirata. Ez a legsúlyosabb vádakkal illette a hadbíróságot és vezérkart. Carraráját idézte, hogy „ha a poltika belopakodik az ajtón az igazságszolgáltatásba, az igazság nyomban az ablakon át menekül onnan." ügyminiszter , és Boisdeffse vezérkari főnőik ugyan tejesen korrektnek látszó tanúvallomásokkal és okiratokkal tudták Dreyfus bűnösségének látszatát keteni, de a felzúdult baloldali közvélemény mégis lemondásra kényszerítette őket. Az volt a meggyőződése, amit Analole France a Pingvinek Szigetébe® — azai a Dreyfus-párt is allegorizálta —, írt, hogy a hamis bizonyítékok mindig tökéletesebbek , az igaziaknak, mert megtévesztés céljából készültek. Zolát ugyan a bíróság egy évre és 3000 frankra ítélte és bár a rennesi rendes bíróság, amelyet ez ügy újrafelvételével bízott meg az gazságügy miniszter, még mindig 10 éviegyházra ítélte Dreyfust, de a baloldali közvéleményt már nem lehetett megállítani: Waldeck Rousseau miniszterelnök Dreyfusnak megkegyelmezett. A „Dreyfus-arcok" azonban ezzel nem elégedtek meg s kiverekedtek, miután Jaures parlamenti bizottság kiküldését kérte, hogy vzsgálja felül az ügyet a semmitőszék. Az másfél év után Dreyfust teljesen felmentette s ő meg is kapta a becsületrendet Zola a büntetés kitöltése elöl Londonba ment s csak a Dreyfus-amnesztia után tért vissza. Mikor Zola hamvait átvitték a Pantheonba, egy Gregori nevű fanatikus rálőtt Dreyfusra, de csak könnyű sebet ejtett. Dreyfus az 1911— 18-as háborúban egy tüzérezred parancsnoka volt s egyetlen fia hősi halált halt. A BIZONYÍTÉKOK GYAKRAN MEGTÉVESZTŐK DREYFUS A REAKCIÓS POLITIKA ÁLDOZATA VOLT Tudni kell, hogy Franciaország e válságos korszakában szervezte utolsó döntő rohamát a jobboldali, kirópárti reakció a demokrata francia köztársaság elen s alaposan kihasználta azzal szemben azt, hogy egy zsidó tiszt „követett el" árulást Németország javára akkor, amikor a francia politika ez ősi ellensége elszigeteésére törekedett szövetségi szerződésekkel. A vezérkar jobboldali volt s royalista, a köztársaság hívei, élükön Clemenceauval jól látták, hogy e zsidó tisztelem árulást vád nyomán felkorbácsolt antiszemita hangulat sírásója lehet a köztársaságnak. A royalista Cavaignae had- 3