Magyar Nemzet, 1952. július (8. évfolyam, 152-178. szám)

1952-07-16 / 165. szám

Szerdai, 1952. július 16. ÉLET ÉS KENYÉR LÁTOGATÁS EGY RÉGI KÖNYVVEL DOBOZ KÖZSÉGBEN is. Lukács Tóth Kálmán tanító­hoz látogatok el délután. Vége már a tanévnek, nehezen lehet összeszedni a gyerekeket. Az utcán kísérletezünk, a Népkert környékén. Közben bemegyünk az iskolába is, Szák Kocsis Pál igazgatóhoz. Most csinálják a beiratkozottak kartonlapjait. Az elmúlt iskolaévben 26 növendék végezte el a VIII. osztályt, ezek közül tizenhárman tovább­tanulnak. Az iskolaköteles gye­rekek száma Doboz községben ezerre tehető. Közülük tízen ma­radtak ki évközben, hosszabb­­rövidebb időre. A hiányzás oka: betegség vagy rossz idő. A hiányzók mindegyike távol la­kott az iskolától. A háború előtt ezer tanuló közül 200 maradt el véglegesen az iskolától, az összes analfa­béták száma pedig 380 személy volt. Ezeknek a száma 78-ra csökkent, de ezek is azért nem tanultak meg írni-olvasni, mert nagyon öregek már. Régen 14 tanterme volt a községnek, kettő kültelken, a tanerők ösz­­szes száma pedig szintén 14. Je­lenleg 24 tanterem van és 23 tanerő. KIRÁLYFIBÓL TRAKTOROL Ezek a számok elég beszéde­sek. De gyerünk ki az utcára, nézzük meg a gyerekeket. Izgat most egy kérdés, amit Illyés Gyula könyvében olvastam:­­ »Kihez szeretnél hasonló len­­ni?« — kérdezi az író és ilyen válaszokat kap a tízévesektől: »Én legjobban Jézuskához szeretnék hasonlítani, mert biz­tosan tudnám, hogy nem jutok a pokolba.« Egy másik: »Hentesre, mert az kolbászt ehetik, amennyit akar. Két igen jellegzetes válasz, az egyik az elmaradottság, a másik a szegénység bélyegét viseli magán, úgy érzem, hogy szinte az én bőrömet is süti, égeti. Szeretnék tisztán látni. Az első gyerek, akivel az ártézi kút mellett találkoztunk, Fekete István. — Kihez szeretnél hasonlí­tani? — teszem fel én is a kérdést, de a válasz sokáig késik. A gyerek előbb elfordítja a fejét, aztán félénken rám­­pislant. — Én — mondja sokára — tanulni szeretnék. Orvos aka­rok lenni. Már fut is, csattog mezét­­lábas talpa a sárban. Másik fiú érkezik kannával. Tabai Gá­bor, tizenkét esztendős. — Katonatiszt! — mondja határozottan és komoly arccal fordul felém. Még egy kísérlet. Taut Mi­hály ötéves gyerek erre a kér­désre így felel: — Traktoros. Vagy olyan, aki a mozdonyt vezeti. A bá­tyám is traktoros. Hol van már a mese a ki­rályfiról? A hős nem a ván­dorlegény, aki az elvarázsolt királykisasszonyt megmenti, vagy levágja a hétfejű sárkány fejét, hanem a katonatiszt, az orvos, a mozdonyvezető, a szö­vőnő, a rendőr vagy a trakto­rista, akit mindennap látnak, nagy motorján az utcán pöfög keresztül-Szák Kocsis Pál iskolaigaz­gató megmutatja a növendékek dolgozat-füzeteit. íme az egyik: Szász Margit ötödikes írta. Címe: forradalmi Petőfi.» Olvasom: »Petőfi gyűlölte az urakat, de a szegényeket ma­gához ölelte Nemcsak szerette a népet, ismerte is. Nincs olyan költőnk, akinek írásaiban elevenebben élne a nép, mint az ő verseiben. Pl: »A ma­gyar nemes* versében. Látja, hogy őneki, a nemesnek olyan jó, hogy nem adózik, de gazda­sága is van, de nem sok, he­lyette van adóssága, de sok. És minden versszak után »Én magyar nemes vagyok* azt írja, Petőfi várta a forradalmat, hogy megteremjen az »új vi­lág*. . . Ezt olvasmányában is meg­jövendölte: Pl.: «Részlet Petőfi Sándor naplójából.« Évek óta tanulmányozta a francia forra­dalmat. Várta azt a pillanatot, bízott és hitt, hogy el fog jönni. A francia forradalom ki is tört 1789-ben. De 1848-ban is több országban tört ki forradalom. Ezek a forradalmak mind azt hirdették, hogy az elnyomotta­kat akarják felszabadítani. De ez nem így történt. Megdöntöt­ték a földesurak hatalmát, de helyettük a­ gyárosok, a tőkések ültek a­­nép nyakára. 1917-ben is volt egy forra­dalom. Ez volt a „Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom”. Ez hozta meg a népek szabad­ságát. KI VOLT PETŐFI ? Szász Margit ötödikes írta ezt 1952. februárjában. Az 1936-ban végzett faluvizsgált eredményeképpen Illyés Gyula könyvében így írja meg egy dobozi dolgozó paraszttal való beszélgetését: »Eszembe jut, hogy Petőfi erről a vidékről indult utolsó útjára, Erdélybe, a halálba. E tájon élte utolsó békés napjait. — Ki volt Petőfi Sándor? Kedvesen elmosolyodik. — Gyermekkoromban tudtam róla egy verset — mondja­ és szája körül mosolyba fut a fel­idézett édes íz. Emlékszik a versre: Petőfi Sándor Gatyában táncol. A család itt is körülöttünk áll, a megszámlálhatatlan nyüzsgő apróságból itt is jut egy picike az anya karjába. A gyerekek boldogan nevetnek. — Nem úgy van az! — vág közbe a legnagyobb kislány, ötödik, elemis. S már mondja is, hogy hogy van: »Petőfi Pál Gatyában áll.« * Gulyás Imre a Hold­ utca 23. szám alatt lakik. Azért jöttem ide, hogy bekukkantsak a kam­rájába. Kissé szokatlan vállal­kozás. Azt írja Illyés Gyula erről a faluról: »Tartalékja nincs senkinek. A kamrában, ha ilyen helyiség egyáltalában van, csak a nyáron keresett búza zsákjai árválkodnak, kö­rülbelül a tél közepéig, nagy­ritkán a sarokban egy halom krumpli.­ Nem könnyű dolog valakinek kinyitni az éléskamráját. Nem is ezen kezdem. Az aratásról beszélgetünk. Most mindenki arról beszélget az országban. Sűrűn felröppen ez a szó: búza. Van, aki életnek nevezi, van, aki kenyérnek. Élet és kenyér! Mennyire egy a kettő, mennyi­re kifejezi a búza és az aratás fogalmát. Valóban az életet, a kenyeret vágják most kint a határban. Persze, nem jutunk közelebb a kamrához, meg kell hát nyíl­tan mondanom jövetelem cél­ját. Gulyás Imre szó nélkül fel­kel és előremegy. Kinyitja a kamra ajtaját. Széles, határo­zott, biztos mozdulattal. Mint akinek nincs semmi titikolni­­valója. Fél oldal szalonna lóg egy kampós szögről, a polc alján kékzománcos nagy fazékban tíz kilónyi zsír, a polcokon cse­resznye- és meggybefőttek sora­koznak, van vagy hat köcsög lekvár és fél zsák liszt. A krumplit nem itt tartják. De a szakajtóban lehet 40—50 tojás. Gulyás Imre kétholdas dol­gozó paraszt. Két lova van, két anyakocája és az udvaron ren­geteg baromfi. Hogy azelőtt mije volt, arról nem akarok vele beszélni. Úgyis tudom. Mit szeretnék még tudni? Nézzük csak a könyvet. Ezt írja egy helyen a szerző: »A háromgyerekes Sz. J. fogyaszt: tejet hetenkint semennyit, eset­leg havonkint egy litert, cuk­rot hetenkint egy negyedkilót.« H. Balogh István három és fél holdas dolgozó parasztnak mindössze egy családja van. Hárman vannak tehát összesen. A felesége mondja el, hogy mi mindent használ el egy hé­ten a konyhára: — Másfél kiló só, egy kiló zsír, egy kiló cukor, félliter ecet, tíz deka paprika, hat liter tej, hat kiló krumpli (nemigen esszük!), két kiló zöldborsó (vagy télen bab), aztán lencse (az uram szereti!), két kiló tú­ró (én szeretem!). Mákot is el­használunk jócskán, meg diót, különösen, ha sütök valamit. Aztán liszt is kell, de azt nem szán­juk, mert van hátsten­­nek. Na meg csirke is. A NÉPBOLT KÖRNYÉKÉN Az eses közben eláll, alko­nyati napfény önti el az utcá­kat. Kocsik jönnek haza a ha­­tárból. A Népbolt környékén nagy a nyüzsgés Főleg asszo­nyokat látni. Bent, az üzletben tizennyolc asszonyt számlálok meg. Tizenöt a textiláruk kö­rül tolong, tegnap érkezett meg az új áru, ezt nézegetik. Heten vásárolnak közülük. Ketten száz forinton felül, ketten hatvan fo­rintért, hárman pedig csak ap­róbb dolgokat vesznek. Egy kislány gyümölcsízért jött, a másik felvágottat kér: húsz de­ka szalámit. Az üzletvezető elmondta, hogy különösen a méterárunak van nagy keletje. Szinte órák alatt elfogy a ruhanemű, a bakancs, a szandál, aztán a fejkendők, a nyári holmik, kartonok és szí­nes vásznak. A községben so­kan termelnek répát, ami után mázsaszámra kapják a cukrot, de ilyenkor, befőzés idején, mégis kimér az üzlet 2—3 mázsa cukrot naponta. (Ugyan­annyit a szövetkezeti bolt is!) A cukorka is nagyon kelendő. Hetenként elfogy egy mázsa. Becsukom a noteszom és zsebreteszem a töltőtollat. Az utcán katonák menetelnek vidá­­man. Egy kislány libákat terel­get. A szövetkezeti kocsma felől jókedvű nevetés hallatszik. Ahogy elindulok, hónom alatt a könyvvel, az autóbusz-megálló felé, úgy érzem, nem volt hiába­való ez a rövid faluvizsgálat, új életet ismertem meg Dobo­zon, a magyar falu új életét és le tudtam mérni a már elfelej­tett régi élet mélységét. Mert magasságot csak úgy tud mérni az ember, ha ismeri a mély­séget is. Illés Sándor __Madar Nemzet-------­ Távol vannak tőlünk és mégis oly közel! Fehérköpenyes orvosok, kék­ruhás, keményített főkötős nő­vérek, laboránsok, műtősök a Sportegészségügyi Intézet (az egykori Vöröskereszt-kórház) minden dolgozója ott szorong a kis teremben, amelynek falán jelmondatok világítanak. És egyetlen plakát. Koreai katonát ábrázol, fegyverrel kezében, amint a koreai lobogó alatt ha­zája megvédésére indul. Ez az egyetlen koreai katona, egy a koreai hősök közül úgy hat, mintha egész regiment volna mögötte; szinte kilép a háttér­ből, megelevenedik, valósággá lesz, megadja a rögtönzött gyű­lés alaphangulatát. Minden szem rászegeződik, a plakátra, a szimbólumra. Minden szív megmozdul, minden gondolat messzire száll. Oda, ahol vérzik egy nép. Távol vannak tőlünk és mégis oly közel! — mutat a plakátra egy asszony, az ápoló­­nővérek kék ruhájában. Mind megértik. Mert itt a halál ellen folytatnak szívós harcot, az életért, a gyógyulásért folyik a küzdelem. Pár perc még és újra a műtőben állnak, száju­kon fehér maszkkal, vagy a be­tegágy mellett, enyhülést hozva. De segíteni szeretnének azok­nak is, akik távol vannak tő­lünk és mégis olyan közel: a koreai hősöknek, a koreai anyáknak, gyerekeknek. Felesleges a szó, nem kell biztatás, most a tettek beszél­nek. Számokat mondanak csu­pán. Számot mond Balassa László, a kórház igazgatója, Molnár Béla Emil, a sebész fő­­orvos, Péter doktornő, Kósa al­orvos, Fáraiánné, Lovasiné, a fűtő, egy öreg, fehérbajszú bá­csi. Számot mond egy­­ fiatal anya és ruhát, cipőt ígér hozzá, idős ápolónővér egy hónapi túl­óradíját adja oda azoknak, aki­ket baktériummal, bombával, gépfegyverrel pusztítanak Ko­reában. Gyógyszer lesz ezek­ből a számokból, kötszer, meleg ruha, puha takaró, cipő és ha­risnya koreai gyerekeknek. Se­gítséget, enyhülést visznek a Sportegészségügyi Intézet dol­gozóinak forintjai a sokat szen­vedett koreai népnek, elviszik a testvéri magyar nép szerete­­tét, segíteni akarását. Aki a számot mondja, a kilenc hóna­pos kislányára gondol, hogy ennyivel is több jusson egy ko­reai kilenchónaposnak, idős szüleire gondol, akiknek derűs öregséget biztosít a nép álla­ma, menyasszonyára gondol, akivel rövidesen új otthont ala­­pít, a betegeire gondol, akiknek itt mindenük megvan. Gyors egymásutánban pattognak a számok, gyorsan, s az a ko­reai katona, ott a plakáton, mintha köszönetet bólintana. Aztán szétoszlik a fehérköpe­nyes, kékruhás gyógyító had­sereg, hogy felvegye napi har­cát a betegséggel. Ezen a na­pon talán még jobban megy a munka: a nővérek még gyengé­­debben igazítják el a párnákat a beteg feje alatt, az orvosok még több gondossággal ügyel­nek a rájuk bízottakra. Koreára gondolnak... F. R. Jelentős beruházásokkal megjavítják Budapest közlekedését tíz villamos-, trolibusz- és autóbuszjáratok indulnak A budapesti forgalom ma többszöröse a háború előttinek és ezt a megnövekedett forgal­mat a közlekedési vállalatok dolgozóinak munkaversenye se­gíti simán lebonyolítani. A je­lenlegi közlekedési hálózat jobb kihasználását elősegítő munka­versenyeken kívül jelentős be­ruházások javítják meg a kö­zeljövőben Budapest közlekedé­sét, addig is, amíg az épülő földalatti gyorsvasút meghozza a radikális javulást. A Dunakeszi főműhelyben 50 modern, új pótkocsi készül és megrendelnek 30 iker-motor­kocsit, amelyeket a 2-es vona­lon helyeznek majd üzembe. Mint ismeretes, ezt a fél-gyors­vasúti vonalat később Újpest felé meghosszabbítják. Novem­ber 7-én avatják fel az újjá­épült Boráros­ téri Petőfi-hidat s ekkor a nagykörúti villamoso­kat is átvezetik a hídon. Egyes járatok a budai hídfőtől fordul­nak vissza, a többiek a Móricz Zsigmond­ körtérig szállítják az utasokat. Szó van arról is, hogy valamelyik nagykörúti járatot egészen Kelenföldig, a pályaud­varig vezessék. Nagy fejlődés előtt áll a budapesti trolibuszforgalom. Nemrégen érkezett újabb 12 trolibusz a Szovjetunióból, az év végéig további szállítások várhatók, az Ikarus is elkészí­tett öt hazai trolit és továbbiak gyártására készül fel, a Ganz Villamossági gyárban pedig előkészítik a trolibuszmotorok szériagyártását. Több kombi­náció merült fel, hogy hol in­duljon legközelebb új troli­járat. Legvalószínűbb, hogy a jelenlegi 46-os villamos helyén, a Keleti és Nyugati között, de megváltozott útvonalon. A Tat­­tersal előtti végállomásról a Baross-tér megkerülésével a Rottenbiller-utcán, Izabella­­utcán át a Rudas László­ utcába vezet az új vonal, majd a Le­­nin-körutat átszelve a Jókai-ut­­cában lenne a másik végállo­más. Később sor kerülhet a Kálvin-tér és Orczy-tér között a Baross-utcai villamosok helyén is trolijárat létesítése­ Ezek a trolik a Kálvin­ téren áthaladva a Molotov-térig közlekednek Egy további elgondolás szerint a 8-as villamos helyére is trolibusz kerül majd és a Ru­das László­ utcából végleg el­tűnik a villamos. A tervek között szerepel a fo­gaskerekű vasút vonalának meghosszabbítása a Moszkva­­térig, hogy itt közvetlen kap­csolatba kerüljön a földalatti gyorsvasúttal. A legnagyobb fejlődés előtt kétségtelenül az autóbusz áll. Már az év első felében is számos új­­autóbuszjárat indult, a kocsipark közeljövőben vár­ható, jelentős bővítése nyitja meg azonban az igazi fejlődés útját. A következő évnegyedben már forgalomba kerülnek az új, tágas I­karus 60.új kocsik, amelyekkel elsősorban a jelen­legi járatokat bővítik. Minde­nekelőtt a hegyiforgalomban van szükség kocsikra, hogy a jelenleg­ tarthatatlan zsúfoltsá­got megszüntessék, új kocsik­kal újabb járatok is indulnak majd. A Bor­áros-térről Sorok­sárra, majd a Petőfi-híd meg­nyitása után az újjáépült híd­dal kapcsolatos új járatok, vé­gül a Budán oly régóta várt észak-déli összekötő járat üzem­behelyezése a legsürgősebb. Kár, hogy a jól bevált »tram­­busz«-típusból nem gyártanak újat. G­­J­G. J. Kiosztották a Bene-csuk pályázat második szakaszának díjait Az Országos Béketanács és a Lapkiadó Vállalat által ki­tűzött Béke-cikk pályázat má­sodik szakaszának díjait ked­den délelőtt ünnepélyesen ad­ták át a díjnyerteseknek: Sze­nes Piroska, Sós Endre, Szűr Szabó József, Dallos Sándor és Makai György újságíróknak. FÖLDRAJZ ÉS TÖRTÉNELEM Nyár dereka van: a hegyek zöldje ilyenkor a legmélyebb, az erdők lombjai ilyenkor a legdúsabbak, a vizek hűs Tisz­tasága ilyenkor vonz a legerő­sebben A földgömb másik fe­lén ilyenkor jelennek meg a magazinok fényes oldalain a ham­vaskék és olajzöld luxus­autók reklámjai, az ódon tor­nyok és új villák nyári képei, a luxusutazások színes térképe, az államférfiak unokái a kasté­lyok zöld gyepén s a fegyver­gyárosok feleségei a hófödte hegyek csúcsain. A magazinok oldalain elegáns nők és férfiak utaznak a tengerpartra, a he­gyek közé, a kék tavak mellé; remekművű bőröndjeikben re­mekművű cinók és estélyi ru­hák, parfümök és borotvapen­gék, selymek és cigaretták, ék­szerek és konyakok. S a maga­zinok nem hazudnak; a tenge­rek partján, a hegyek erdőinél, a tavak vizeinél, az országok híres gyönyörű tájain valóban megjelent és elhelyezkedett ilyenkor a pénz kétszáz csa­ládja, beköltözött a hotelek lakosztályaiba, kabint bérelt a tengerparton, maga elé tette az étlapot és nyaralni kezdett-A többi ember kinn marad a valóság szürkébb és kevésbbé gyönyörködtető tájain. Milliók, tízmilliók és százmilliók; azok, akik megművelték a földeket és dolgoztak a gépeknél, akik el­vették a természettől és az em­bernek adták kenyér és télika­bát, bőrönd és borotvapenge, autó és selyem képében a ter­mészet kincseit, ottmaradnak az üzemekben és a bányákban, a falvakban és a külvárosokban. Ha kezükbe kerül egy ilyen ma­gazin, átlapozzák s a képekből megállapítják, hogy úgy látszik elkezdődött a főszezon. Hosz­­szan nézik hazájuk híres folyói­nak és vízeséseinek, történelmi tájainak és hegycsúcsainak re­mekművű fotográfiáit — hazá­juk tájait, amelyeknek neveit az iskolai földrajzórákon tanulták m­eg gyerekkorukban, de látni csak a híradókon, meg a maga­zinok oldalain látták őket. A tájak, a haza tájai, igazi eleven színeikkel és illatukkal, a he­gyek levegője, a vizek hírje nem nyílik meg számukra. Átlapoz­zák a magazint, gondolnak va­lamit s elnéznek a levegőbe. Az iskolai földrajzórákra gondol­nak, amelyeken azt tanították nekik, hogy ezek a hegyek és vizek az ő hazájuk is; az isko­lai történelemórákra gondolnak, amelyeken hazájuk régi sza­badságharcairól beszélt nekik a tanító. S azt gondolják: előbb a történelem. Majd csak utána jöhet a földrajz. A gyerekek a forró városok utcáin rúgják a rongylabdát, takargatják az udvarokon a tö­rött babákat s éhesen feksze­nek le az átizzott szobákban. S ősszel, amikor az iskolák osz­tályaiban megjelenik az a két­­három gyerek, aki nyaralni volt s mesélni kezd a térkép mellett a tavak és hegyek valóságának nagyszerűségéről, a gyerekek épúgy elhallgatnak, mint apjuk és anyjuk, amikor átlapozta a­ magazint, vagy kijött a híradó a moziból. De a történelemórán­ már ők ugranak fel s a szemük fellángol, amikor beszélni kezde­nek a szabadságról. * A földgömbnek ezen a felére ilyenkor tárulnak ki a hazai tájak az emberek előtt. A tör­ténelem nyitotta ki számukra, a szabadság törvénye erősítette meg jogukat hozzá, a szabad­­­ság rendje tervezi, építi tovább. A vizek pariján és a hegyek erdőiben azok járnak, akik ki­­bányászták a szenet a vonat­­ hoz, a vasat a gépeikhez, akik a termelés bonyolult útjain egyre tökéletesebben adták to­­vább egymás kezébe a magva­*­kát és a fémeket, a rostot és a fát, az ételt és az italt, a házlan­kát és a járműveket. Évről év­re többen lesznek, évről évre több helyen nyílik meg szá­mukra a haza szépsége s vált­nak eleven élménnyé az iskolai térkép zöld és barna foltjai. A­ képeslapok képein, a híradók felvételein, a fényképészek kira­katában önmagukat látják el önmagukat a hazájukban. Ön­­magukat a haza folyók­nak part­ján, feleségüket a hazai hegyek erdőiben, gyerekeiket a törté-­ nelm­i tájak tornyai mellett, anyjukat a melegvízforrások-­ nál. Önmagukat és társaikat a­ végre övéké vált földön. A hegyeket s völgyeket gyere-­ keik zaja veri fel, akik a szabad tájak nyarában telnek meg fé­nyekkel és erőkkel. A kastélyok parkjaiban és a kék tavak méla lett övék a levegő íze és illata, a nap melege és ereje, a vizek lágy hullámai­ Az iskolák osz­­tályaiban ősszel nem két-három gyerek, de mind a harminct barnára égetten és egészsége­­sen jelenik meg s azt mutatja a térképek előtt: hazájának melyik táját ismerte meg sze­­mélyesen, melyik hegy levegő­­jét szívta be, melyik vizébert fürdőit. Százezrek és milliók előtt nyílik meg a hazai táj. Száz­ezrek és milliók ismerik meg a folyók szélességét és a tavak mélységét, a levegő páratartal­mát és a hegyek kőzeteit, a ha­za gyümölcseinek ízét és növé­nyeinek illatát, a kövek tapin­tását és a gyógyvizek hőfokait) Megismerik hazai otthonában­ az anyagot, amiből dolgoznak i­s amiből dolgoznak társaik;] megismerik a falvak énekeit, a­ régi szerszámokat a környéki múzeumaiban, a tájak jövőjé­nek képeit a kiállítások falán. Megismerik és övék lesz az az­ árnyalat, amellyel az élmény mindig eltér az ismerettől, a táj a térképtől, a valóság a foto­gráfiától. A földgömbnek ezen a felék­ már övék lett a földrajz is- A földgömb másik felér­ most alakul társaik kezében a­ történelem. B. L. Tizenötéves a Moszkva-csatorna Július 15-én ünnepelték a Szovjetunió dolgozói a Moszk­va—Volga-csatorna megnyitá­sának 15. évfordulóját­ A csa­torna, amely a Moszkva-folyót a Volgával köti össze, hajózha­tóvá tette a Moszkva-folyót. A Szovjetunió fővárosából a Vol­gán keresztül így vízi út vezet a Kaspi-tengerhez, a tengeri csatorna­rendszeren keresztül pedig a Balti- és Fekete-ten­gerhez is-Az évforduló alkalmából Alekszandr Rumjancev, a 128 kilométer hosszú csatorna fő­mérnöke nyilatkozatot adott a TASZSZ munkatársának, amely­ben elmondta, hogy a csatorna megoldotta a hosszú évszáza-­­dokig vízhiányban szenvedő­ Moszkva vízgazdasági problé-­­máit, teljes mértékben kielégíti a város ipari és ivóvíz szük­ségletét­ A csatornán — üzem­behelyezése óta —, sokszázezer vízi közlekedési eszköz haladt át, amelyek sokmillió utast és óriási mennyiségű terhet szál­lítottak. A Volga—Don-csatorna szertt­­behelyezésével a Moszkva-csa­torna jelentősége lényegesért megnőtt, mert Moszkva öt ten­ger kikötője lett. Előkészületek a Lenin-csatorna ünnepélyes megnyitására A Pravda leningrádi tudósí­­­tója beszámol arról, hogy a­­ Lenin-csatorna építői lelkesen készülnek a megnyitó ünnep­ségekre. A megnyitás napján ünnepi díszt ölt majd a csa­torna mentén húzódó széles gépkocsiút, melynek két olda­lán a Lenin-csatorna hidrotech­nikai építményeit ábrázoló táb­lákat állítanak fel. Monumentális diadalív emel­kedik a csatorna Volga felőli oldalán az első zsilip fölött. Nem messze ettől színes virá­gokból e mondatot rakták ki: »Dicsőség Sztálinnak!« A Pravda hétfői számában N. Dombrovszkij professzor cikket írt a Volga—Don-csatornáról, amelyben megállapítja, hogy ilyen óriási munkát ilyen rövid­idő alatt csak nagyteljesítmé­nyű gépek és gépezetek alkal­mazásával lehet elvégezni. A megnyitó ünnepségekre, amelyeken komoly drámai és zenei bemutatók is lesznek, erőteljesen készülnek a sztálin­grádi művészek is. A területi filharmónia nagy énekkara pél­dául M. Bakalov, Sz. Kac és­ K. Lisztov s Üdvezlégy Volga—­ Don« című szvitjét tanulta be. Az ünnepségen részt vesz majd sok kiváló moszkvai színmű­vész és a Pjatnyickij-kórus is. — Az Ernst Múzeumban rendezett arckép-kiállítást a nagy érdeklődésre való tekin­tettel meghosszabbították. A­ kiállítás július 21-ig lesz nyitva. 3

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék