Magyar Nemzet, 1952. október (8. évfolyam, 230-256. szám)

1952-10-28 / 253. szám

Kedd, 1952. loktóber "28., Ralph Parker moszkvai levele A kultúra kérdései a XIX. Pártkongresszuson Moszkva, október. (Saját tudósítónktól.) A XIX. pártkongresszus munkájában igen kiemelkedő helyet foglalt el a kultúra kérdéseinek megtárgyalása. Ennek számos oka van. Mindenekelőtt a szocialista társadalomban a kultúra és a termelés munkásai együtt menetelnek a közös cél felé. A kongresszus, amely olyan elmélyülten tanulmányozta a természet átalakításának ügyét, a kommunizmusba való áttérés problémáit, a dolgozó milliók alkotóerejének fellendítését, természetesen nagy figyelmet szentel az ember átalakítására s ezenkeresztül a művészet és a kultúra kérdéseire. A szovjet emberek azt várják íróiktól és művészeiktől, hogy műveikkel segítsenek a fejlődés ütemének meggyorsításában, minden dolgozó fokozottabb helytállásra nevelésében. »Abban a nagy harcban, amely az újnak és a ragyogónak, társadalmi életünkben való meghonosításáért, valamint az elavultnak és az elhaltnak társadalmi életünkből való kiirtásáért folyik, óriási kötelezettségek hárulnak Irodalmunk és művészetünk munkásaira" — mondotta Malenkov. A szovjet nép kulturális érdeklődésének klterebélyesedéséhez jelentősen hozzájárul az életszínvonal állandó emelkedése, a munkafeltételek szüntelen és gyors javulása, amiről büszkén számoltak be a kongresszus küldöttei. A gépesítés következtében a munkások millióinak sorsa könnyűbbé vált s ha ez még nem is jutott kifejezésre a munkaidő megrövidülésében, lényegesen elősegítette a dolgozó tömegek kulturális igényeinek gyarapodását s szabadságidejük sokkal megfelelőbb kihasználását. Jelentős tényező, hogy a nem proszinyevű köztársaságokban, különösen Szovjet- Ázsiában, egészen új értelmiség keletkezett, amely olthatatlan szomjúsággal vágyódik a kultúra és a művészet alkotásai felé. A legutóbbi, tíz esztendőben ezekben az országokban megalakultak a tudományos akadémiák, az egyetemek és kutatóintézetek. A 90.000 új iskolaépület közül, amelyet az Októberi Forradalom óta emeltek, 60.000-et a nem orosz köztársaságokban létesítettek. Ezeken a területeiken most modern szocialista népek élnek, amelyek maguk irányítják saját sorsukat s kulturális felemelkedésüket. A kongresszus nagy érdeklődéssel hallgatta a türkmén küldött beszámolóját, amelyben elmondotta, hogy a forradalom előtt országában csupán a lakosság 0,7 százaléka tudott írni olvasni , ma a köztársaság külön egyetemmel és tudományos akadémiával rendelkezik. Az azerbajdzsáni képviselő lelkes szavakban emlékezett meg az országában található 36 000 magas képzettségű szakemberről. A XVIII. kongresszus idején még csak 12.000 ilyen specialistával dicsekedhettek, a tadzsik delegátus kijelentette, hogy a forradalom előtt minden 200 lakosból csupán egy értett a betűvetéshez s napjainkban Szovjet-Tadzsikisztánban a tudományos akadémia mellett 17 különböző tudományos kutatóintézet működik. A kongresszuson részvevők figyelmét különösen felkeltette Jakutföld küldöttének beszámolója A delegátus keserű szavakkal emlékezett meg a cárizmus sötét elnyomásáról és megemlítette, hogy a cárok csupán a snemkívánlatos politikai elemek számüzetési helyéül s fókavadászat céljaira használták Jakutföldet, ahol harminc évvel ezelőtt a népnek egyszerűen fogalma sem volt az írás-olvasásról. Most a lakosságnak egyötöde középiskolákban és főiskolákon tanul. Jakutföldnek 1939-ben négy olyan lakosa volt, akii a tudományok kandidátusa fokozatot elnyerte, ma pedig a tudományok 70 doktora és kandidátusa tevékenykedik ezen a területein, közülük többet a legmagasabb kitüntetésben részesítettek. A kultúra kérdései ezenkívül azért állottak a kongresszus érdeklődésének homlokterében, mert Malenkov megállapítása szerint »nagy hiányosságok tapasztalhatók az irodalom és a művészet terén« , a kongreszszus célja a bármilyen tekintetben felmerülő hibák és hiányosságok kiküszöbölése voott. Malenkov meghatározása szerint a szovjet nép követelése az, hogy a szovjet irodalom és művészett bátran mutasson rá az élet ellentmondásaira és konfliktusaira, értsen ahhoz, hogy » kritika fegyverét hatásos nevelőeszközként használja. »Arealista művészet ereje és jelentősége abban rejlik, hogy felszínre hozhatja s köteles is felszínre hozni és feltárni az egyszerű emberek rangasrendű lelki tulajdonságait és tipikus pozitív jellemvonásait, hogy művészi eszközökkel megteremtheti és köteles is megteremteni az egyszerű ember színes, művészi alakját, amely méltó arra, hogy példakép" legyen és hogy az emberek utánozzák.« Malenkov azt tanácsolta a szovjet íróknak és művészeknek, hogy mélyebben tanulmányozzák a szovjet társadalom ételét és a hatalmas szovjet néphez méltó, kiemelkedő művészi alkotásokat hozzanak létre. Ugyanakkor figyelmeztetést is intézett az írókhoz és a művészekhez. Felhívta őket: gondolniok kell arra, hogy nemcsak az a tipikus, ami a leggyakrabban előfordul, hanem az is, ami a legteljesebben és legélesebben kifejezi az adott társadalmi erő lényegét. Kijelentette: »Marx:sza-leninista értelemben a tipikus egyáltalán nem jelent valamiféle statisztikai átlagot. A tipikus megfelel az adott társadalmi-történeti jelenség lényegének, de nem egyszerűen az, ami a legelterjedtebb, gyakran megismétlődő, mindennapi... A tipikus a pártosság legfőbb megnyilatkozási területe a realista művészetben. A tipikus jelleg problémája mindig politikai probléma.* Más szavakban kifejezve, a Kommunista Párt olyan irodalom és művészet megteremtését kívánja, amely a legközvetlenebb közelségben van a szovjet társadalom fejlődő életével. Családi körben, barátai és ismerősei között, mindennapi munkájában a szovjet ember könnyen felismeri, hogy mi az új és a haladó , mi az elavult és idegen a szocialista, társadalomnak a kommunizmus felé Ilyen nevű terünk tudniillik nincs. Sem utunk, sem körútunk. A rózsadombi Ady Endre utca méltatlan a költőhöz is, népéhez is. Maga a költő, ha élne, most, november 22-én töltené be hetvenötödik esztendejét. Kétségkívül meg is fogjuk ünnepelni méltón. Hanem míg élt, sőt fiatal volt, dédelgetett egy álmot is. »Mademoisele, emlékezzék reá, hogy a kegyed furcsa embere irodalomtörténeti méltatást s legalább is emléktáblát fog kapni* — szólt, mint legelső párizsi cikkében olvasható, egy ázott kis modellhez, akit a festője kidobott , akit ő egy pár kalapival és egy csésze teával megvendégelt. Hát egyelőre nemcsak a tér, nemcsak a szobor, az emléktábla is elmaradt. A Közmunkatanács, mert balfelől sokat »szekírozták« 1938- ban odaöltött a költő emlékének egy meredek kis rózsadombi utcát, elnevezte róla. Abból a fiókból húzta elő, amelyben a kiérdemesült, néhai alpolgármesterekről vagy díszsírhelylakó ember- és állatbarátokról elnevezendő utcákat volt szokása tartogatni. Mérges cikkben támadtam neki ezért a méltóságos és ordenáré Közmunkatanácsnak, inzultáló döntése ellen fenyegetőleg a jövendőhöz apellálva. Amely íme el is jött. De ami Ady Endre nevét illeti Budapest utcajelző tábláin, beérte s mind a mai napig beéri anynyival, amennyit ebből 1938-ban a méltóságos Közmunkatanács jónak látott. »Ifjú szivekben élek« •— zengte a költő; neki valóban nem sürgős. Tavaly februárban cikket kanyarítottam ide, a Magyar Nemzetbe, a pesti utcanevekről. Ady Endrével kezdtem: reá a következő sorok vonatkoztak (s vonatkoznak, lájdam, ma is): »1938-ban a néhai Közmunkatanács azzal fricskázta le haladó körök állandó sürgetéseit, hogy Ady Endréről a Rózsadomb egy távoli, meredek kis utcácskáját nevezte el. Ám Ady Endre emlékét fővárosunkban ma sem hirdeti más. Pedig hát a Szabadsajtó út s Kossuth Lajos és Petőfi Sándor utcája az Apponyi-tér helyett az Ady Endre-térbe alighanem méltóbban torkollanék. A ledöntött Werbőczy-szobor üres talapzata is szinte kínálja magát annak a márvány-Adynak, akinek versei nemcsak a szobrot, de ,híres úri pereputtyát, magát is segítettek megdönteni — s aki méltán kapná az elsők egyikét ama szobrok közül, amelyekkel a nemzet, Révai József legutóbbi szegedi beszéde szerint, adósa még önmagának. S ott áll, szinte a sarkon, az a Veres Pálnéutca 4—6. számú, mindmáig jeltelen ház is, ahol Ady Endre utolsó pesti lakása volt — a egyetlen olyan pesti lakása, amelynek külső fala emléktáblával még megjelölhető. Szállodája helyén azóta bérház épült. Ez volt a cikk legfőbb mondanivalója — de javasolt sok más egyebet is. Kaptam is Pongrácz Kálmántól, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának elnökétől egy igen szép és megtisztelő köszönőlevelet, amiért javaslataimmal — melyeknek fontolóra vételét megígérte — az illetékeseknek munkájukban a segítségükre vagyok”. Ebből mindenesetre látszik, hogy 1938 óta sok minden megváltozott a Városházán, s hogy a Fővárosi Tanács illetékes osztálya gyökeresen másként érez és gondolkodik, mint a néhai méltóságos Közmunkatanács. Hanem a falak még ugyanazok. Azóta ugyanis négy hónap híján két év telt el, s azok közül, akikről szó volt, csak Frankel Leó kapta meg s Wekerle Sándor vesztette el az utcáját. De Habsburg főhercegnőkből ma is változatlanul egész kis branzchen disziti, elpusztíthatatlan cs. és kir. bájával Budapest utcatábláit, melyek közül máig sem jutott egyetlenegy sem Vajda Jánosnál, Martinovicséknak, Berzsenyi Dánielnek, Acsády Ignácnak, Balassinak, huszadik századi klasszikus íróink egész sorának, sőt Engels Frigyesnek sem. Csokonai Vitéz Mihály neve ma is hosszabb, mint budapesti utcája, sőt még a Kölcsey Ferencé akinek három háznyi utcájáról a néhai Omnia-mozi nélkül azt sem tudtuk volna, merre van. Hogy Victor Hugó és Leonardo da Vinci neve viszont pár hónap óta valódi díszt ad egy-egy budapesti utcának — ez csak azt bizonyítja, hogy lám, tud a Tanács gyorsan is intézkedni, ha akar. De ne legyek mégse igazságtalan: tavalyi cikkemből a Tanács — hisz’ mérlegelését megígérte — Ady Endrével kapcsolatban mégis megszívlelt annyit, hogy a Kossuth Lajosutcának s a Petőfi Sándor utcának valóban kár az Apponyi Albert terébe torkollania. Elvette tehát a teret Apponyitól, s elnevezte a■ Felszabadulástérnek. Most aztán bizonyára csodálkozik, hogy a teret mégsem hívja így senki ma sem. Hogy is hívhatná, mikor egyrészt várostörténetileg a felszabadulásnak semmiféle kiemelkedő, megragadóbb aktusa épp ehhez a térhez nem fűződik, másrészt pedig mikor a pesti ember topográfiai fantáziája és beidegződése a felszabadulást már szinte az első perctől fogva a Szabadság-térhez kötötte, a felszabadulásnak azzal a méltóképpen nagyszabású szovjet hőss emlékművével, amely felszabadulásunknak ma is szimbóluma, s ahová április 4-én, felszabadulásunk ünnepén virágainkat vinni szoktuk. Visszük oda, visszük azonkívül a Gellérthegy tetejére, a Molotovtéri, a Gellért-téri obeliszkre — csak éppen oda, a volt Apponyi-térre nem visszük soha, véletlenül sem, mert nincs miért — nincs miért, az új jelzőtábla ellenére sem — és nincs hová. Mert a Pázmány szobra érdemes ugyan a világra — de nem a felszabadulás ünnepén, hanem olyankor, amikor a magyar stílus egyik mesterét akarjuk ünnepelni. Tereik, utcák elnevezése nemcsak akta intézés, de történeti s lélektani érzék dolga is. Ebből pedig a Fővárosi Tanácstól többet kell várnunk, mint elődeitől. Az a tér tehát, ott a Petőfi Sándor-utca, a Kossuth Lajos utca s a Szabadsajtó-út találkozásánál változatlanul Ady Endrét illeti, a Werbőczy szobrának üres talapzata azon a téren változatlanul az Ady Endre szobrára, a legközelebbi sarkon pedig az Ady Endre lakóháza változatlanul az Ady Endre emléktáblájára vár. Attól midig a rózsadombi utcán ió rajta maradhat az Ady neve, ha történelmünk nagyjai közül Szent István, Szent László, Hunyadi János, Corvin Mátyás, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Deák Ferenc, Batthyány Lajos, Klauzál Gábor, sőt Baross Gábor, szabadsághőseink közül Bem József, Ságvári Endre, irodalmunk nagyjai közül Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Madách Imre, Jókai Mór, Eötvös József, sőt Garay János nevét méltán hirdeti Budapesten egyszerre két, sőt három útvonal, tél stb. is akkor erre a tisztességre Ady,. Endre is rászolgált. Ami a Fasizmus alóli felszabadulásunkat illeti, azt méltóbban már úgysem hirdetheti fővárosunk semelyik tere, mint a Szabadság-tér maga, közepén a felszabadító szovjet hősök hatalmas márványobeliszkjével s köröskörül a szabadság hőseinek és vértanúinak, Nagysándor Józsefnek, Aulich Lajosnak, Vécsey Miklósnak, Perczel Móricznak, Nikosz Beloiannisznak beletorkolló utcáival, melyek Kossuth Lajos új szobrának, Ságvári Endre mártír-emléktáblájának és Batthyány Lajos örökmécs-jelölte vesztőhelyének teréről haladnak felé. Felszabadulásra nagyobb szirti bóhímot nem hogy a Tanács, de költő sem találhatna ki, hisz ez az egész tér és egész környék — szabadságunk összefüggő emlékjeleivel 1849-től 1945-ig, szabadságunk egykori roppant börtönének, a pesti Bastille-nak, a véres-könnyes »Neugebaude«nak helyén terül el. Ezt a szimbólumot maga a történelem teremtette, magyar szabadsághősök, felszabadító szovjet harcosok s nemzetközi proletár-mártirok egybecsorgó vérével, ennek kár utána sántikálni, ezt megkorrigálni a névadó hivatal Budapest semelyik terén nem tudja. Egyet azonban megtehet, meg is kell tennie: most, rövidesen, november 22-én, Ady Endre 75. születésnapján szögeztesse fel névtábláit s koszorúzza meg — azon a téren, amelyen a legyőzött Werbőczy üres piedesztálja a diadalmas Ady márványalakját várja. Rónai Mihály András ADY ENDRE-TÉR __ MajDarliems. vivő útján. Azt kéri, hogy az írók és a művészek is ilyen világosan lássák a különbséget s szavakban és képekben így formálják meg a valóságot. A XIX. kongresszus tárgyalásainak középpontjában mindenkor az ember állott. Az ember, akinek egyre nőnek kulturális igényei, az ember, akinek tudatos, alkotó erőfeszítése nélküli a nagy tervek megálmodói nem építhetnék fel a kommunizmust. Az Ifjúsági Zenei Napok tapasztalatai A Magyar Zeneművész Szövetség és a Dolgozó Ifjúság Szövetsége Ifjúsági Zenei Napokon mutatta be zeneszerzőinknek azokat az alkotásait, amelyek elsősorban ifjúságunk számára készültek. Vasárnap a Zeneművészeti Főiskolán egésznapos vitán beszélték meg az Ifjúság képviselői, zenepedagógusok, zeneszerzők a bemutatók tanulságait. A vitát Szabolcsi Bence nyitotta meg, majd Vass Lajos zeneszerző, a Néphadsereg Központi Művészegyüttesének karnagya tartott vitaindító előadást. Előadásában részletesen elemezte az Ifjúsági Zenei Napokon elhangzott műveket. Hangsúlyozta, hogy a DISZ-re vár a zene fegyverét az eddiginél jobban felhasználni. A felszólalók között Devecseri Gábor költő a dalszövegek kérdését vetette fel. Kocsis Albert a Zeneművészeti Főiskola DISZ- fiatalainak nevében azt mondotta, ha a zeneszerzők többet menetelnének együtt az ifjúsággal az ünneplő májusi utcán, jobb zenét írnának az ifjúságnak. Vértesi Sándor a Rákosi Művek fiataljai nevében arra kérte a zeneszerzőket, írjanak számukra dalokat, amelyekben az üzemi fiatalok saját magukra ismernek s amelyek még jobb, még hősiesebb munkára lelkesítik őket. Gát József, a Zeneművészeti Főiskola tanára, az iskolai énekkarok fontosságára mutatott rá, majd Várhegyi György, a DISZ Központi Vezetőségének titkára szólalt fel. Kijelentette, hogy öntudatos ifjúságunktól az üres, tartalmatlan, a valóságtól elszakadt, öncélú, finomkodó zene idegen. Zenei életünk az utóbbi években nagy reményekre jogosító fejlődésen ment át. Az Ifjúsági Zenei Napok azonban azt is megmutatták, hogy egyes műfajokban van bizonyos megtorpanás. Kérte zeneszerzőinket, alkossák meg azokat a forradalmi, harcos tömegdalokat, amelyek a DISZ-fiatalok és úttörők zászlóivá válhatnak. Fejlődjön ki az új magyar katonazene, komponáljanak lírai-hősi dalokat nagyjainkról, az ifjúság példaképeiről. Készüljenek nemesírai dalok a szerelemről, barátságról, házasságról, családi életről, a szülők iránti szeretésről; alkossanak olyan népszerű dalokat, amelyekben a munkáról, tanulásról, a fiatalok gazdag érzelmeiről énekelnek. Ifjúságunk szeretete Kodály zenéje iránt arra kötelezi zeneszerzőinket, hogy tanulják meg Kodálytól a népi zenei motívumoknak a műzene magas színvonalon való továbbfejlesztését. Kérte Kodály Zoltánt, nagyszerű zenei motívumaival fejezze ki mai életünket, gondolatainkat, harcainkat is. Részletesen foglalkozott a tánczene problémáival. A zeneszerzők segítsék elő a magyar népi zene motívumain alapuló új magyar tánczene kialakulását. « Béres Ferenc arra hívta fel a zeneszerzőket, írjanak új katonadalokat, amelyek híven tükrözik a katonaélet szépségeit és kemény nevelő iskoláját. A vita során felszólaltak a vidéki fiatalok képviselői is, diósgyőri és sztávnvárosi ifjúmunkások. Kadosa Pál Kossuth-díjas zeneszerző a zeneszerzők nevében köszönetet mondott a vita során elhangzott bírálatokért. Az Ifjúsági Zenei Napok tanulságai nagy segítséget nyújtanak a zeneszerzőknek munkájuk megjavítására. A vita Szabó Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző zárószavaival ért véget. „ARANYÁSÓK" Háy Gyula beszél készülő darabjáról Megkérdeztük Háy Gyula Kossuth-díjas írót, min dolgozik, milyen új színdarabja készül? — Két színdarabom is van egyszerre munkában — mondja Háy Gyula. — Az egyik már elkészült, kézirata a Madách Színház igazgatóságánál fekszik. Szereposztásról tárgyalunk Címe: »Három nap« és műfaja az, ami most a legjobban izgatja a drámaírókat: szatirikus komédia. — A másik színdarabommal az anyaggyűjtés izgalmait élem át. Annyira érdekfeszítő az anyag, hogy szinte arra csábít, ne csak egyetlen munkában foglalkozzam vele. A földalatti vasút építéséről van szó. A színdarabot a Néphadsereg Színháza vette műsortervébe. — Természetesen nem a végtelenül érdekes technika az, ami engem Budapest házai alá csal, hogy ott keressem a témámat. Azért vonz annyira a metróépítés munkája, mert minél jobban megismerem, annál inkább látom, hogy itt szinte komprimált, gyorsított formában lehet megfigyelni az új ember születését. Lehet, hogy új darabomnak az »Aranyásók« címet fogom adni, mert olyan emberekről akarok írni, akik a rejtett aranyat, a legmélyebb értékeket ássák ki a dolgozó ember lelkéből. Budapest lakossága nemis tudja, mennyi gondot és bajt takarít meg számára a modern szovjet technika, amelynek felhasználásával a mélyépítésnek ez a remekműve készül Utcáink képe meg sem változott, csak a Népstadion környékén látunk felszakított utcatestet, csak ott kapunk egy kis neütőt abból, hogy milyen nagy építkezés folyik. Még a Slaha Lujza-téren is, ahol az utóbbi időben titokzatos technikai műveleteket láttunk, csak nagyon kis részét tudjuk megpillantani a tulajdonképpeni munkának. De néhány lépéssel távolabb, a Budapesti Nagyáruház háta mögött, megnyílik a lejárat a föld mélye alá. Azaz helytelen azt a szót használni, hogy megnyílik, mert hiszen az a legjellemzőbb erre a lejáratra, hogy olyan légmentesen van elzárva, mint egy befőttem üveg. A föld belsejében folyó munkát ugyanis nem normális légnyomás mellett végzik. —* Érdekes megfigyelni, hogy a nagy légnyomás alatt dolgozók, vagyis a keszonmunkások mennyire szeretik ezt a foglalkozást. Ismerek olyan földalatti munkásokat, akik évtizedek óta folytatják ezt a foglalkozást. Azelőtt kapitalista vállalatoknál dolgoztak, gyakran külföldön, azután részt vettek hidainik építésénél, ahol részben szintén szükség volt keszonmunkára. Amikor az új földalatti építkezésen kezdtek el dolgozni, saját bevallásuk szerint, megint csak a szakmai teljesítményt látták maguk előtt. De fokról fokra megértették, hogy ez a munka minden eddigitől különbözik. Nemcsak a fokozott gondoskodás és a munka nagy mérete az, ami új számukra, hanem az is, hogy először életükben forrnak össze teljesen munkájuk céljával. — Ez a nagy munka hősökké tesz olyan embereket is, akik maguk sem sejtették, milyen értékek laknak bennük. De a legnagyobb hősiesség mégis a mindennapi munka hősiessége. Érezni a felelősséget egy hatalmas alkotásért, mindjobban tudatára jutni annak, hogy minden egyes ember a munka egészére kiható tettet hajthat végre — ez az, ami az emberek ezreit, mint egy állandóan forró katlanban újjá ötvözi, a szocializmus emberévé neveli. — Talán nem is nehéz elképzelni, hogy ez az élő, forrongó, mélységesen emberi anyag, mennyire rabul ejti az írót. Az ember maga is szinte aranyásóvá szeretne válni, s mind tovább kutatni a rejtett értékek után. Egyúttal azt is érzi az író, hogy a munkájával éppen ehhez a folyamathoz kell hozzájárulnia: az ember szocialista újjászületéséhez. Lehet-e író számára felemelőbb feladatot találni, mint ezt az élő történelmet színpadra vinni? Ehhez azonban íróilag is fel kell készülnünk, mégpedig jobban,mint eddig. Az írószövetségben most folyó nagy vitáik ezt a célt szolgálják. ghs. 5 Bolgár vendégek a Magyar Színházas Filmművészeti Szövetségben A Magyar Színház és Filmművészeti Szövetség hétfőn délután vendégül látta a Művészeti Szövetségek Házában a Bolgár Filmhét alkalmával Budapesten tartózkodó bolgár filmküldöttséget. Sztrasimír Rasev, a Bolgár Népköztársaság minisztertanácsa mellett működő filmügyi bizottság elnökhelyettese és Ljubomir Kabakcslev filmszínész a bolgár filmművészet különböző kérdéseiről, a filmszínészek kollektív szerződéseiről, valamint a bolgár és magyar faluszínházak kérdéseiről hosszasan elbeszélgettek a tiszteletükre egybegyűlt magyar színészekkel. Rádióbírálat A HÉTVÉGI MŰSORBAN örömmel tapasztaltuk a humoros összeállítások ügyes és sikere® beillesztését a muzsika közé. A »Láttuk, hallottuk, olvastuk” című új műsortípus bizonyára jól szórakoztatta a haallgatósági őt csipkelődéseivel, de külpolitikai szatírái még mindig nem elég humorosat. (A XIX. pártkongresszusról írt amerikai tréfa nem volt méltó a közelmúltban lezajlott világtörténelmi eseményhez. Ismét: minden amerikai csak bárgyú volt benne és nem veszedelmesen ostoba, vagy gonosz.) —A »Béke és szabadság« érdekessége Svéd Sándor operaénekes békenyilatkozata volt. — A Sebők—Banda hangverseny elmaradt, helyette aktuális zenei eseményt közvetítettek, az ifjúsági zenei napok zeneakadémiai hangversenyéről készült felvételt. — Megjelent Prágában az »Orbis«-könyvkiadóválalat kiadásában a cseh fordításban .Dokumentumok az Egyesült Államok kormányának a Magyar Népköztársaság ellen Irányuló ellenséges tevékenységéről című magyar »Fehér Könyv «.