Magyar Nemzet, 1953. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)
1953-09-05 / 208. szám
Szombat, 1953. szeptember 5. SÉTA EGY KIÁLLÍTÁSON ÍRTA: KÁRPÁTI AURÉL A Műcsarnokban a népművészeti és iparművészeti kiállítás első termében, szemközt a falon egy Gorkij-idézet ötlik a látogató szemébe. Megszívlelésre méltó ez a rendkívül szerencsésen választott mottó. Arra hívja fel a néző figyelmét, hogy »a művészet megalapítói* a nép egyszerű gyermekei voltak, »általában iparosok, olyan emberek, akiknek művészi módon elkészített munkái örömet szereznek a múzeumok látogatóinak*. A tömör-egyszerű meghatározás lángelmére valló, mély igazságot fejez ki. Kivált a jelen esetben, a népművészet és iparművészet egymáshoz való vonatkozásában. Eldönt minden vitát a két testvérművészet egytöről fakadottsága körül. Lebontja köztük a sokáig fennállott, mesterséges válaszfalait. S jelentőségét épp az adja meg, hogy a kiállítás rendezői — Schubert Ernő vezetésével — a gorkiji fölismerés szellemében oldották meg nehéz, de szép feladatukat. Magyarországon ez az első olyan kiállítás, amely végre természetes összefüggésében, együttesen mutatja be népművészetünk és iparművészetünk múltjának és jelenének java, eredményeit, válogatott szemelvények gazdag változatain keresztül. Mégpedig úgy, hogy az anyagot nem határolja el két külön csoportra, hanem igen helyesen szintézisben, egymásra való hatásuk hangsúlyozásával sorakoztatja fel. Ugyanekkor azonban a Gorkij-idézettel szemközt elhelyezett másik mottó sztálini követelményének is eleget tesz. A bemutatott darabok csoportosításánál kiemelni igyekszik a nemzeti jelleg sajátosságait, a magyar és szomszédos népi művészet egyrészt rokon, másrészt elütő vonásait. A kiállítás, mindezt a lehető legmagasabb művészi színvonal biztosításával valósítja meg, így a »művészi módon elkészített munkák« harmonikus „elrendezése csakugyan jóleső teremét szerez* a laikus látogatóknak éppúgy, mint a hozzáértő szakembereknek Az első teremben két nagy múzeumunk (és az egyikbe beolvadt híres Wolfner-féle gyűjtemény) adja a kifejezetten régi iparművészet nemzetiközkincsanyagát.. Kerámia, ötvösség, éh, vas, üveg, bőrművesség, bútor, textíliák, az összes iparművészeti műfajok szerepelnek itt. A magyar reneszánsz legszebb iparművészeti emlékei közé tartoznak a budai várásatások folyamán előkerült kályhacsempe-töredékek. Ezek a kerámia-kollekció legrégibb darabjai. Király alakja látható rajtuk, trónuson, a reneszánsz kedvelt, palástszerű bő köpenyében, szép színösszeállításban. A másik tárlóban a török kerámiaművészet inspirálta tarka tálak arról tesznek tanúbizonyságot, honnan származik iparművészetünk egyes területein a máig is érvényesülő török hatás. Utánuk két tárlóban jól válogatott habán-kerámiai következik. Ezeknek "a Magyarországon már a XVI. század elején szereplő és működő, bevándorolt kézműveseknek remek produktumai Így, egybegyűjtve páratlan iparművészeti látványosság. A kékesfehér ónmázas alapú, virágcsokros első változatoktól kezdve, az áttüzesedő koloritú, kecsesen szőkelő szarvasos mustrájú és madaras dekorációkon át az óriási hasas céhkorsóig s a bibliai fürtöshegybíró kancsóig* együtt van itt minden, ami legtisztább alátámasztása, dokumentációja a gorkiji igazságnak, a » művészi módon elkészített munkák* örömet szerző tulajdonságának. A két halban-vitrint a *korsós ipar* továbbfejlődésének izgalmas, színes fejezeteképpen első manufaktúráink: Holics, Tata, Pápa, Buda, Körmöcbánya, Kassa követi, üde tarkaságával és Batiz már elfelejtett, eredeti sötétmázas ragyogásával. Első nagy világhírre szert tett gyáraink termékei is egy-egy külön vitrinben szerepelnek. Pécs gyönyörű eozinmázas edényeivel és századvégi, magyaros stílusú törekvéseivel mutat jó példát, Herendről pedig egész kis gyár- történeti keresztmetszetet kappnnk. A legkülönbözőbb típusú termékek ezek, amiket a gyár valaha is gyártott. Száztizenegy év előtt, az Első Magyar Ipari mű Kiállítás alkalmával mint a fshonló műipar örvendetes fejle- ményét jelentő példányokról,s Kossuth Lajos írt róluk kriti-ikát. Az ötvös-vitrin hasonlóan értékes gyűjteménye mindehhez társadalmi háttér aláfestést is szolgáltat, a különböző cápás és verejtékes pohár remekek mellett a főúri asztalok díszkannáinak, sokszögletű aranyozott tányérjainak, mélytüzű kalcedon és gyöngyháznyeles evőkészségeinek bemutatásával, a Bánffyak, Telekiek, Vér Juditok és más főurak gazdagságának felragyogtatásával. Mint ahogy társadalmi jellegzetességet tár fel a már megszűnt iparművességi ág, az ónok tárlója is. Az ón volt mai szegények ezüstje. Ennek tálait, tányérjait Zinkkrauttal pucolta ezüstöt majmosón fényesre, a főúri kastélyok fényűzését megirigyelt udvarházak asszonya. Aqx arceán, a fajansz még drága portéka volt ebben az időben, így az ón . céhek és egyházaik ünnepi felszereléseként is használatos. A múzeumok sokrétű gyűjtés köre minden lehetőséget felhasznált ezen a kiállításon. Bemutatta az említetteken kívül a vasművességet is, mint művész ipart, megdöntvén azt a hiedelmet, hogy a vas szerepe csak az építészetel kapcsolatosan jelentős. A XIX. században alakult munkácsi és diósgyőri vasöntödékben készült használati tárgyak, levélnehezékek, óra és gyertyatartók, gyümölcstálak, dísztányérok s egy áttört művű vas-sakktábla figurái méltán szerepelnek a korábbi századokból származó ajtózárak, »szakállos kulcsoik«, ajtókopogtatók és művészi kivitelezésű ajtó- és ablakrácsok mellett. A terem szinte megható látványossága még az üveges vitrin, köszörült, vésett, festett pincetokjaiival, szépformájú palackjaival, emlékpoharaival. Hosszan el lehet álldogálni ,elérne, akár a testvértárló könyvkötésremekei mellett, a nagyszombati aranynyomásos és a debreceni pergamentkötések tarka kis kirakata előtt. A bútorok fala a legmegkapóbb, legtisztább típusdarabokkal — külön érdekesség. Ezek csak úgy lehelik, árasztják magukból koruk stílusának szellemét, akár a kétajtós, áttört peremes , ruha szekrényt nézzük, akár a tiszafaberakásos - eperjesi kelengyeládát, vagy a békéskényelmes »gondolkodó széket«, a gyomai Knerek öregháza tornácáról. Van itt egy végtelenségig egyszerű, bájos kis öltözőszekrényke is. Olyan, hogy nincs az a mai év.munkásnő, aki el ne fogadná, szobájába ne tenné szívesen. A rendkívül számottevő hímzésanyag külön fejezete az egész kiállításnak, népi, mesterségbeli, stílus-áramlatok hozta és alakította káprázatos variációival. Köztük vannak a korai századok hamvas-szilvakák barchend szőtteseinek legremekebb példányai, a »az szép öreg példák« után készült, patyolatra, selyemre hímzett, bomló vírágú XVII—XVIII. századi kézimunka-csodák, olyan hatalmas mennyiségben kirakva, amilyenben a köz- és magángyűjtemények együttes felvonultatásán még sohasem szerepeltek. Ezekhez csatlakoznak a szőnyegek. És pedig a legszebb keleti, erdélyi szőnyegpéldányok mellett a ritka, évszámos, 1723-as magyar szőnyeg, a virágos kis gobelin, s a múlt század elején készült Buda Trésiai remeke: »Ezt a szőnyeget 1810-be varrtam, — én Buda Trésia, — ki a jót akartam, — de valljon ki fogja bírni, ki számára készítem, hogy legyen diszke, hasznára. — Maradék ha bírod, rólam emlékezzél, háládatos lenni el ne feledkezzél.* Az ízes, kedves szöveg valóban illik a kiállítás felvetett tematikájába. Modern mai iparművészetünk hajléka a második terem. Itt elsősorban a Kossuth-díjas Kovács Margit pasztell-színekben tartott pompás kerámiai alkotásai tűnnek szembe. Nemcsak óriási, már gyűjteményes kiállításán is szerepelt nagy faliképe. Próbál a népi tánccsoport s felrakott kályhája, hanem többi, kisebb-nagyobb méretű kancsói, korsói és dísztálai is. Talán a legszebbek madaras ábrázolású változatai. Vele közös kiállítópadon legjobb keramikusaink szerepelnek. A mindig ötletes, sokoldalú Gorka Géza, akinek munkái technológiai irányban is nagy értéket jelentenek megújult kerámia-művészetünkben, valamint Gádor István. De hová lettek Gádor színei és eredeti művészi egyénisége? A Gádor-kerámia fogalom volt évtizedeken át. Nem azért, mert modern, hanem mert Gádor volt. Most finomhatású, de elnagyolt magyaros dekorációjú korsói, vázái sápadtak és nem is átköltésszerűen, de kedvetlenül másoltaknak hatnak. Még geometrikus díszítésű változatai a legsikerültebbek. De ismételten: hol vannak gyönyörű sárgái, melegen izzó vörösei? Hol egy egész korszaka, amiben akkoriban igen szerencsésen egy melegbarna alapszínű, fehér szgraf fotós sorozata dominált? Hol a »Gádor« szőlőfürtök, emberképek, lovacskák és kedves virágtartók? Éppen a most tervezett 40.000 lakásnak, a százezer újonnan berendezendő szobának lenne szüksége rájuk! Gádor egy hosszú kulturális elnyomás alatt, éppen a nehéz években állta a próbát. Az a haladó szellemű értelmiség pedig, mely ma az élen jár, az akkori lehetőségek szerint szerény, de lelkes vásárlói közé tartozott. És visszatérve a jól értelmezett egyéni művészi hangra — amelyet ma már a népművészetben is méltányolnak !—a 32 üvegdominál is, Báthory Júlia neve és egyénisége hat elsősorban. Sajnos, igen kevés alkotással szerepel. A Kossuth Lajos utcai boltban kitett tenyérnyi üveglevelét például itt is szerepeltetni és árusítani kellett volna. Ugyanitt, bár csekély számban, de annál örvendetesebben nyomulnak előre a fiatalok. Az üveg- és ötvösvitrinek falát óriási Pekáry falikárpit díszíti. Egy szünet minden fázisa hamvas gyümölcsös gazdag színpompája, változatos táj, remek emberábrázolásai, mind kitűnő ízlésnevelők lesznek, bárhol akasztják fel a nagyméretű, szép szőnyeget, bármelyik kultúr- vagy dísztermünkben. Gobelin-művészetünk másik, erősen markáns egyénisége a Kossuth-díjas Ferenczy Noémi, szintén hű maradt önmagához, mert nem is volt szükséges megtagadnia önmagát. Aki csak egyetlenegy művét jól megnézte, soha nem felejti el. Mindig eltalálja: ez Ferenczy-gobelin. Itt a kiállításon tiszta kompozíciója, mint a legnemesebb zenei szólám, csendül meg. Rezsét cipelő asszonyának égő kolorizmusa felejthetetlen. S abszolút biztos kezét dicséri, nyugodt, egyszerű, kékvirágos, gereblyés kerti részlete is, amely — igen szerencsés rendezésben, Kovács Margit Esőlesője és békegalambja fölött — a legszívderítőbb látvány. Herend. Ez az, ami a teremben méltán elszomoríthatja a látogatót. Itt az lenne a kérdésünk, hogy hol a művészeti felelős? Különösen mióta a gyár Péccsel fuzionált. Az Herend sápadt, gyenge, ötlettelen. Ájultból készen kapott, átvett híres »dekorjait« rosszul alkalmazza. Agyonzsúfolja velük edényeit. Ezekért nem fog kapkodni avásárló, akinek nem imponál, hogy »Viktória dekort« akarnak rásózni, vagy sávos, kínaii mustrájú «Gödöllőt]. S igaza is lesz: mindkét dekorációt elcsépelték már a sok sokszorosításban. Színhatásuk, eredetiségük messzi esik a régi, elsődleges tervektől, amikor az első kivitelezéseknél még uralkodónők ízlését vigyázták. Kár volt kitenni az óriási, fekete alapú ,kínai díszvázát* is, ormótlan aranygombos fedelével, elrajzolt, lepényszerű virágaival, alján gyűrött palacsintává lapított, roszszul értelmezett felhőszalagmustrájával. Melyik kultúrtermet akarják elcsúfítani, melyik ünnepeltet elkeseríteni vele? Egyetlen vigasz a kollekció néhány jól sikerült, fehér-mázas porcelánszobra. Közöttük főleg a Nyírfácska fehér és színes változata. Az ötvös rész feltűnően kevés anyaggal szerepel. A tehetséges és mindig kitűnő Tevan Margitnál is a témakör erősen körülhatárolódott. Nagyon jó és nagyon szép, hogy munka és munkás, sőt a néphadsereg, népünk ünnepei és felvonulásai ábrázolásaival aktualitást ad műtárgyainak, de ez a témakör bőven kiterjeszthető. A dolgozó, az új típusú szociális ember nemcsak dolgozik és felvonul, hanem sétál is, zenél, táncol, énekel, kirándul. Kissé több szabadságot engedélyezzen hát modelljeinek és önmagának ezen a téren. Sajnáljuk, hogy kívüle és néhány kiállítótársán kívül épp a magyar ötvösségnek (mely annyi és oly sok sikerült előképet hoz), oly kevés a követője, mai művelője. A katalógus hangsúlyozza, hogy »a textilművészet hatalmas, szerteágazó területének több ágát mutatja be a kiállítás. Ez valóban így is van. Rendkívül érdekes néhány nagyüzemünk, valamint az Iparművészeti Főiskola felvonulása. A főiskolai növendékek diplomamunkái, élükön tanáruk, Schubert Ernő sikerült megoldásaival, elsőrendűjek s mielőbbi bekapcsolódásuk a termelés áramkörébe mindenképpen fontos és szükséges. Az üzemeik nyomtatott textília-tervei közül Kozmutza Teodóra, Vén Magda munkáit megérdemelten közli a katalógus is. A Ruhaipari N. V. ruha-kollekciójáról csak a szakmai benfentesek tudják, hogy nem teljes és nem ad hű képet a vállalat munkájáról. Az igazi nagy összeállítás most a Lipcsei Nemzetközi Vásáron szerepel. De hogy szín, ötlet, találékonyság dolgában mit produkálnak, abból itt a tehetséges Nádor Vera ad ízelítőt. és még néhány társa remekül használja fel a tervezők néprajzi gyűjtéseit, komoly viselettörténeti tanulmányait. . A kiállításon felsorakoztatott hatalmas népművészeti anyag rendkívül gazdag és értékes. Erről mégis csupán általánosságban jegyezhetünk meg annyit, hogy színes elevenségével (különösen a félbabák és mozgást kifejező figurák ötletes beállításával) szemet-szívet vidámító, igaz gyönyörűséget szerez minden látogatónak. Itt azonban szinte lehetetlen a részletezés. De talán nem is szükséges. A jól alkalmazott magyarázó szövegtáblák épp elég tájékozást nyújtanak a nézőnek, aki nyilván sokáig megőrzi majd látogatásának élményszerű emlékét, amit erről a valóban korszerű kiállításról visz haza magával.- _ Magyar NemMs - Vidéki színházak ünnepi hete SZOLNOKI SZIGLIGETI SZÍNHÁZ: Mi történt a mi utcánkban? A SZOLNOKI SZÍNHÁZ a vidéki színházak tavalyi ünnepén Szigligeti -Csikós«-át adta elő. Már akkor megmutatkozott, hogy a társulatban sok a tehetséges színész, s hogy bár összeszokott együttes még nem jöhetett létre e fiatal színház fennállásának két esztendeje alatt, lelkesedésben és tehetségben nincs hiány. S nincs hiány művészi merészségben sem. A színház a felszabadulás óta először játszotta Osztrovszkij »Vihar«-ját, Magyarországon elsőnek mutatta be Zrotal »A tyúk és a harangozó«-ját és ugyancsak először lépett színpadra Peter Karvas szlovák író vígjátékéval, a »Mi történt a mi utcánkban«-nal is. Ez a dicséretes merészség természetesen több nehézséget is jelent és gyakran igényel önálló munkát. Karvas darabjával kapcsolatban is fel kell vetni a kérdést: miért nem foglalkozott a színház többet ezzel a mulatságos részletekben bővelkedő vígjátékkal, mielőtt bemutatta volna. A dráma igazi élete a színpadon kezdődik és minden bemutató, minden felújítás dramaturgiai munkát is jelent. A »Mi történt a mi utcánkban* esetében szükség lett volna rá, hogy a színház — együttműködve a szerzővel (aminek jó lehetőségét a »Klementina asszony szalonja« néhány évvel ezelőtti bemutatója bizonyította) — ezt a helyes törekvésű, jó típusokat felvonultató vígjátékot megszabadítsa jelentős hibáitól. így, a cselekmény sok politikailag is zavarosnak látszó részlete válhatott volna világosabbá, csökkenhetett volna a darab ábrázolásmódjának gyakori sématizmusa s a vígjáték közelebb kerülhetett volna a társulathoz és a közönséghez is. Az önálló dramaturgiai munka hiánya is oka annak, hogy a Szigligeti Színház előadásából idén se tudtunk meg többet, mint tavaly, vagyis csak annyit, hogy az együttesben sok a tehetséges színész, s hogy a tehetséges színészek fel-felszabaduló alakító kedve időnként valótlan jó színpadi hangulatot, az előadásban valóban szép és színvonalas részeket teremt. A RENDEZŐ, Várady György, a fiatal együttesben, érthető okokból, nem tudott jó összjátékot kialakítani. Játék és beszéd tekintetében egyszerre színen lévő szereplők is gyakran különböztek; a deklamálás színessége szabálytalanul váltakozott a hétköznapiság szürkeségével és ez a bizonytalanság nyugtalanító légkört eredményezett. Leginkább a szatíra talaja volt az, melyre a rendező egységes épületet emelhetett; a szatírával ábrázolt figurák alakítói összjáték, ötletesség, emberi realitás szempontjából is jobbak voltak, amit a drámaadta lehetőségek is elősegítettek. A „Mi történt a mi utcánkban” azonban sok szempontból nem alkalmas arra, hogy a fiatal rendező teljes tehetségét megmutassa. Néhány mulatságos, csakugyan emberi, ötletes részlet bizonyítja mégis, hogy Várady György művészi erőfeszítése nem volt eredménytelen. Mint említettük, a szereplők közül azok nyújtottak többet, akikre szatirikus szerep jutott. Közülük Erdődy Kálmánt kell elsőnek megemlíteni. Egy idős adóügyi főtanácsost játszik, akinek vérévé vált a hivatalnokstílus s aki szerencsétlen életelvei teljes buzgóságával fordul most a jó ügy mellé. Erdődy alakításán érződik ennek a jellemformálódásnak sajátos tragikomikuma; az alakítás nem akar olcsón mulattatni, hanem — belülről építve fel a figurát — az igazi művészet eszközeivel hajt. Boross János egy borbély szerepében mulatságos, hiteles, emberi torzképet rajzol. Átélt, ötletes alakításában azonban az ötletek és megvalósításuk között néhol határozottan érezhető különbség van. Jól kigondolt, könnyed mozdulatok válnak a megvalósulás során nehézkesekké s ez helyenként rontja az alakítás hatását. A borbélyné asszonyt Keresztessy Mária játssza, félelmetesen házsártos, anélkül, hogy túgozna. Sikerüit alakításának hibája, hogy maradi, ostoba, kötekedő nőszemélyből túl gyorsan változik gyöngéd, szerető hitvessé. Szép Zoltán nem leli helyét a derék házmester egyszínű szerepében. Pátosza a figurához képest valószerűtlenül dagályos, csak néhol csillog benne igaz, emberi érzés. Győrffy György munkálatok a hit élesebb. Általában kihasználja a szerep adottságait, néhol azonban merevebb a kelleténél. A feleségét játszó Padur Teréz nem tudja elhitetni hangos lelkesedését. Az előadás legjobb alakításai közé tartozik Szüts Iváné. Egy fiatal munkást játszik, egyszerűen, közvetlenül, s annyi erővel és bájjal, hogy a néző csakhamar megszereti. Boray Lajos egy hegedűművész erősen elcsépelt szerepével birkózik Nemcsak az ő hibája, hogy ennek a muzsikusnak » dalból van a lelke«, ahelyett, hogy egyszerű emberi érzések laknak. Füzessy Ottó, aki szerepe szerint munkakerülő aranyifjúból derék, szorgalmas fiatalemberré változik, túlmélyen kezdi és túl magasan végzi, így hihetetlennek tűnik gyors kigyógyulása. A kisebb szerepek alakítói közül Fataiin Marianne, Lukács Éva, Tarnay Mari és Pusztai Péter tűnik ki. Két tehetséges gyerekszereplőt is meg kell említeni: Somogyi Zsuzsát és Ádám Lászlót. Kerényi Lajos díszlete, mely egy régi ház udvarát ábrázolja, színpadszerű és jól illik a cselekményhez. A »MI TÖRTÉNT A MI UTCÁNKBAN” példája azt mutatja, hogy a helyes irányú, bátor műsorpolitika önálló, határozott dramaturgiai munkát igényel. A szolnoki , együttes tehetséges színészeit csak így segítheti színházuk a jó összjáték kialakításában, saját képességeik méltó érvényesítésében. Sebestyén György Igaz művész, igaz ember JACQUES THIBAUD HALÁLÁRA Párizsi jelentés szerint Jacques Thibaud, a világhírű hegedűművész repülőgépszerencsétlenség áldozata lett. CD Ebben a hónapban töltötte volna be hetvenharmadik életévét a világjáró, nyughatatlan vérű zseniális hegedűs, aki fiatalos frisseséggel ült a repülőgépbe Guarnieri gyártotta hegedűjével, hogy Tokióba induljon muzsikálni. Gazdag életmű maradt mögötte és a kitűnő tanítványok serege. Zenekarban játszott a konzervatórium elvégzése után, a párizsi Colomé együttesében. Akkortájt még Willy Burmester, a fiatal Fritz Kreisler, a kis Vecsey Ferenc, Hubay, s egy új tehetség: Hubermann uralták a pódiumot. Művészi rátermettsége, akarata s szívós gyakorlása hamarosan őt is a szólisták közé emelte s Jacques Thibaud a legelsők között tört magának utat a világhír felé. Többször járt nálunk is, de bizony méregdrága áron adták a jegyeket s a legtöbb zenerajongó csak a rádión át ismerkedhetett meg játékával. Becses tulajdonságai között — művészi téren —, a pontosságot, az eszmei tartalom hangsúlyozását s a nagy mesterek iránti alázatot említjük elsőnek. Míg kortársai közül a legtöbb élvonalbeli hegedűs az impresszionizmus kötetlen szabályaival tolmácsolta Bachot, Beethovent, Mozartot, addisz Thibaud világos, igazsághű és pontos hegedülése a kottafejekhez való ragaszkodás mellett, a szerző igazi elgondolásának volt a híve. A művészetben sohasem tűrte el a hamisságot, a ferdítést, az ingadozást, rögtönzést. Egészséges, tiszta zenei érzéke pedagógiai téren is érvényesült, Thibaud iskolája a hegedűsésben a legmagasabb fokú realizmusra nevelte a fiatalságot. (Filharmonikusaink közül az idősebbek még ma is rajongással beszélnek Itteni koncertjeiről!)pen ilyen tiszta, egyenes és töretlen volt, mint aki a művészet örök törvényeit átvitt értelemben sem szegi meg. Valaha a leghíresebb trió volt Thibaud, Alfred Cortot és Pablo Casals hármasa. A három közül a hegedűs és a gordonkás maradt a szédülésmentes, igaz hazafi, a legnagyobb megpróbáltatások idején is. Thibaud minden együttműködést megtagadott a fasisztákkal és bérenceikkel. (Mint ahogy Casals ma sem lépi át szülőföldjét, s inkább önkéntes, száműzetésben él idegen országban, semhogy Francot szolgálja.) Thibaud és Cortot, az elválaszthatatlan jóbarátok a párizsi megszállás alatt hidegültek el egymástól, minden aikkal. Thibaud nem óhajtott vonót venni a kezébe, amíg Cortot keze olyan gyakran futott végig a billentyűkön ... CD Emberi magatartásában ép Alig negyedéve, hogy nemzetközi zenei versenyt rendeztek Párizsban. A Jachques Thibaud és Marguerite Latig neveit viselő hegedűs, illetve zongoraművész versenyt. A zsűri a fogát szívta, mert a szovjet hegedűsök voltak a legkülönbek . Thibaud ragaszkodott ahhoz, hogy a legjobb ifjú művésznő, Skolnyikova nyerte el az első helyeit Az igaz embert nem lehetett félrevezetni, becsapni. Ügyet sem vetett apolitikai meggondolásokra és súgásra. A tehetség az első. És néhány nappal később, amikor a bíráló bizottság úgy döntött, hogy »sajnos, nincs módjában kiadni a zongoraverseny első díját, mert nem volt, aki megérdemelné, Thibaud vérvörös arccal ugrott fel helyéről és elhagyta a Chaillot-palota termét. Nem óhajtotta azonosítani magát az igazságtalan ítélettel. Nincs többé? De igen, él a lemezein, a hangfelvételeken, a tanítványok játékában és mindazok szívében, akik valaha is hallották. Kristóf Károly 5