Magyar Nemzet, 1953. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)

1953-09-19 / 220. szám

Szombat, 1953. szeptember 19.) PLAKÁTKIALLÍTÁS AZ EK­EST MÚZEUMBAN Az elmúlt évek során né­hány kiállítás már elénk tárta a magyar pla­kátművészet hely­zetét, problémáit, a közönség azonban e kiállításokon kívül is a nap minden órájában találko­zik az utcai falragaszok között, a villamoson, autóbuszokon, különböző célok érdekében buz­­gólkodó plakátokkal. Ezeknek a plakátoknak zöme ahelyett, hogy érdeklődést, lelkesedést keltene az ügy iránt, meg­győzne vagy buzdítana, leg­több esetben naivságával mo­­solyogtat meg, vagy művé­sz­ietlenségével hat elriasztóan. Esedékes volt tehát, hogy a szocialista­ realizmus útján eredményesen mű­ködő rajzoló­gárdánk, az elméleti szak­emberek és ipari vállalkozá­saink vezetői komolyabb és mé­lyebb meggondolásokkal, az összes érdekeltek bevonásával foglalkozzanak a plakátművé­szet problémáival. Hogy meny­nyire szükség van erre, azt mi sem bizonyítja jobban, m­int éppen az Ernst Múzeumban rendezett plakát­kiállítás pla­kátja és katalógusának fedő­lapja. Noha tipográfiailag ará­nyos és ízléses is ez a lénye­gében semmitmondó közlése a ténynek, de semmiképpen sem alkalmas arra, hogy a kiállítás érdekében lelkesedést, vagy ér­deklődést keltsen. De nemcsak a szürke tény­közlés hasonló hibáiba estünk a közelmúltban, hanem a humor határát súroló és megtévesztő plakát hirdette például a Fővárosi Képtár Életkép-kiállítását, amelynek plakátjára minden magyarázat nélkül lenyomtatták Combet mesteri birkózó jelenetét, amit aztán az utcán járó­kelők­­— nem egyszer fülünk hallatára — úgy értettek félre, hogy va­lamelyik sportpályán birkózó­­verseny kezdődik. Az ilyen megtévesztő plakáthatásokat mindenesetre el kell kerülni, mégpedig azzal, hogy a plakát megrendelői és kivitelezői gon­dolják át alaposan, milyen cél érdekében, mit és mekkora lendülettel akarnak közölni. Az Ernst Múzeumban rende­zett plakát­kiállítás anyagából sok hiányzik az utcán hivalkodó művészetien falragaszok kö­zül. A­ zsűri keresztülvitte, hogy ide csak az általa kifogás­talannak értékelt darabok ke­rültek s p­­akátművészetünk pro­blémái ebben a válogatott tála­lásban nem is látszanak olyan aggasztónak. A politikai, kul­turális és kereskedelmi plakát ötévi termése mellett az alkal­mazott grafika úgyszólván minden területén történt meg­mozdul­ást bemutatja ez az ér­dekes és elgondolkoztató ki­állítás; 140 művész mintegy másfélezer művét sorakoztatja fel. Ebből a tekintélyes szám­ból is kitűnnek a fellendülés arányai, viszont ez esetben a ■ kevesebb több lett volna, an­nál is inkább, mert a kataló­gus nem ad jóformán semmi segítséget a közönségnek ah­hoz, hogy a szerteágazó grafi­kák tömkelegében eligazodjék. Merre felé vegye útját a magyar plakát, ezt az alap­vető kérdést teszi fel a kiállí­tás s erre a szakembereknek­ és a közönségnek együttesen kell feleletet adni. Az egyöntetű vá­lasz nem lehet egyéb, mint az az általánosító vélemény, hogy a plakát legyen művészi esz­közökkel sokatmondó, mozgó­sító. Ez a követelmény elérhető mind az úgynevezett festői megoldású, mind a leredukált, dekoratív hatású plakáttal — maga a kiállítás is ezt bizo­nyítja. Legsikerültebb, emlékeze­tünkbe vésődő plakátok — Ék Sándor, Konecsni György, Filo, Balogh István, Papp-Reich, Szi­tás Győző, Raszter Károly po­litikai tartalmú munkái, Végh Gusztáv, Gábor Pál, Maliász Gitta, Repcze János, Máté And­rás, Mohrlader Vilmos, Köpe­­czi-Boócz István kulturális pla­kátjai — tömören, közérthetően, a lényeget összefogóan, ötletes megoldásokkal fogalmazták meg a mondanivalót. Ezek a plakátok megállásra kényszerí­tik a járókelőket, indulatokat váltanak ki, elgondolkoztatnak, kiáltanak, beszélnek vagy be­szélgetnek az emberrel —, de mindenképpen valamiféle érzel­met keltenek. Ék Sándor művei­ben a harcos, szenvedélyes, ha­tározott hang ragadja meg a né­zőt. Konecsni György az alakok monumentális térbeállításával éri el a kívánt hatást.­­Több acél, erősebb ország­ szövegű közismert plakátján, a felemelt öklű és a jövőbe bizakodással néző acélöntő tekintete és moz­dulata valóban s azt a hitet kelti bennünk, hogy a közölt tény a megvalósulás útján halad. Ek Sándor és Konecsni értek el leg­többet a plakátművészetben, az új, szocialista embertípus meg­fogalmazása terén. Konecsni művei mellett Raszter Károly plakátjai arra figyelmeztethetik a jóképességű fiatal művészt, hogy a formák felduzzasztott mérete nem mindig vezet monu­­mentalitásra. Szentgy­örgyi Kor­nél egyébként igen kellemes vá­lasztási plakátja felveti a kér­dést: lehet-e igazán hatásos az ilyen, túlságosan közvetlen ábrázolás s megengedhető-e a koturnus mellőzése, a felemelt hang letompítása. Ez a nép­szerű plakát azt közli, hogy má­jus 17-én a Népfrontra szava­zunk. Két ifjú dolgozót ábrázol derűs mosollyal, a nő kezében virágcsokor s azt kérdezhetnek, esküvőre indulnak-e vagy szü­letésnapra visznek-e virágot. A­­ szöveg nélkül nehezen lehetne kitalálni, hogy eltökélt szándé­kuk a Népfrontra szavazni. Ebben az ú. n. festői plakát­­típusban figyelemreméltó ered­ményeket ért el Szilas Győző. VIT-találkozó plakátján a kép­teret teljesen betöltő három szép és értelmes arcú fiatalt látunk, amint eleven lendülettel indulj­nak a jövő felé. Középen egy leány, mellette egy fekete és fehér ifjú, ökölbe szorított ke­zük mozdulatában éppen úgy kifejezésre jut öntudatuk, ere­jük, mint bátorságuk és elszánt akaratuk harcolni a világ né­peinek békéjéért. Gönczi Tibor egyik terve is ugyanennek a célnak és gondoláinak propa­gálását szolgálja, kevesebb meggyőző erővel. Nem szeren­csés a figurák frontális beállí­tása és a szocialista­ realizmus­tól idegen, kicirkalmazott zászlólengetés. Gönczi egyéb művein sem tudunk egyetérteni az erős fényfoltok sematikus kezelésével s a téma sokszor túlzottnak ható részletezésé­vel. Nem­ hihető, hogy Pál György »hegyen, völgyön lako­dalom” hangulatú, beszolgál­tatásra és a mezőgazdasági munkák elvégzésére buzdító plakátjai józan és egészséges ízlésű parasztságunk körében népszerűségre tettek volna szert. A kiállítás egyik tanulsága, hogy plakátfestőinknek mérték­­tartóbban teli kezein­­ek a mo­solyt, a nevetést, amely nem egy fontos és komoly politikai mondanivalót közlő plakáton lélektelen fintorrá válik. A felelőtlen majális-hangulat kü­lönlegesen Ceglédi István fal­ragaszain uralkodik. Akár má­jus 1-ről vagy a Világifjúsági Találkozóról akar közölni val­­amit vagy arról, hogy építjük a szabad nép országát, mindig ugyanazok az arcok néznek ránk, ugyanazzal a »kincstári« nevetéssel. Itt kell sisryelmez­­tetnünk a kétségtelenül tehet­séges Szilas Győzőt, hogy ne engedjen az érzelgősség, az édeskésség o­lcsó csábításai­nak. Az áruforgalmi plakátok kö­zött sok az ötletes, szellemes és ízléses munka, de nem sok­ban különböznek a régi reklám­­grafika termékeitől. A forma­lista örökségek itt szívódtak legmélyebbre. Ezen a téren azt várnánk, hogy a külföldre menő és a magyar szocialista ipar versenyképes áruit kínáló pla­­kátok felfogásukban és stílu­sukban is megváltozott, új éle­tünk hírnökei legyenek. Sok­sok lehetőség kínálkozik erre is. A népi-nemzeti hagyományok nyomán új és helyesebb irány­ba lendülhetne árupropaganda grafikánk is. Kulturális plakátjaink között ■néhány igen kiváló alkotást láttunk. Dekoratívan kiegyen­súlyozott, harmonikus és való­ban az ünnepi eseményhez méltó Gábor Pál szovjet film­hetet­­bejelentő plakátja s talán egyike a legszebb ma forgalom­ban levő plakátjainknak, Végh Gusztáv műve, mely a Vár­múzeum kiállítására hívja fel a figyelmet. Kitűnőnek találtuk Máté András film plakátját az »Alattvaló«-ró.­ A fiatal gra­fikusművész az irónia eszkö­zeivel ábrázolta ezen a kapi­talista filisztert. Vhilátműv­észetünk ötévi legjobb termésének tekintélyes csokrából művészek és meg­rendelők, nyomdatechnikusok és a közönség — tehát minden érdekelt igen sok tanulságot vonhat le. Mindenekelőtt azt — amit nem lehet eléggé hang­súlyozni —, hogy átélés s a téma kiérlelése nélkül nem le­het jó, hatásos pakátot alkotni. A másik, szintén sarkalatos tanulság: a szenvedély, a pá­tosz szükséges, helyes mértéké­nek alkalmazása, ami nemcsak a plakáton szereplő alakok mozgásában, tekintetében jut­hat kifejezésre, hanem a tér­alkotásban, a kompozícióban, a betűk elhelyezésében s az egyes elemek ritmusának összehan­golásában is. A hatásos és em­lékezetes plakátok közös tulaj­donsága a megfelelő mértékkel alkalmazott szenvedélyes, pa­tetikus hang. Legkiválóbb és a legnagyobb tapasztalatokkal bíró plakát­­művészeiink alkotásai előtt e szakmai tudás fölényes bizton­sága s a téma alapos, odaadó átélése teszi szabaddá ez utat a sajátos egyéni hang számára. Ők példaadóan beszélnek saját egyéni hangjukon, amit közöl­nek, érdekes, megkapó, elgon­dolkoztató és nem utolsósorban művészi, ízléses és ízlésnevelő, ami egyike a plakát sokrétű fel­a­d­a­t­a­inak. Pl­akát mű­v­észe­tünk élgárdája sohasem a dol­gok könnyebbik oldalát fogja meg, nem veszi igénybe az ol­csó hatáskeltés eszközeit. Jól esik e kiváló művészek mellett látni a fiatalokat, a komoly re­ményekre jogosító utánpótlást, mint Mát­hé, Ernyei, Darvas, Török Endre, akik idegenfor­galmi és filmplakátjaikkal bi­zonyítják, hogy a helyes úton járnak. Dutka Mária Egy rétközi faluban, Pasza­­bon jártam az ősszel. Ott találkoztam először K­acza Mi­hállyal, a tiszaberceli mesemon­dóval, akinek életét, munkássá­gát Ortutay Gyula jóvoltából is­merjük s akit a kormány most tisztelt meg »a népművészet mestere« kitüntetéssel. Jó, derűs nap volt, világos zölden fénylett a Tisza és a mozdulatlan levegőben egészen közelinek látszott a tokaji hegy. Egy tiszta kis ház udvarában üldögéltünk sárga bor mellett Lacza Mihállyal. Nyolcvanötéves. Az idő nem gyűrt ráncokat szép, öreg ar­cán, csak a bőre ereszkedett meg, az izmai lazultak s egész testtartása elnehezült. A járá­sán látni leginkább a kort: las­san lép, talpával kitapogatja, hol a legbiztonságosabb. A szemén hályog. Sok éve vak. S mégis: van tekintete! Egész arcával, tartásával, kihunyt sze­mét is lángra gyújtó csöndes mosolygásával, bajuszát lassan kétfelé simító kezével néz rá arra, akihez szól. Meg a hang­jával. Sosem hallottam elbeszé­lőt, aki ennyire hajlékonyan kö­veti hangjával a mese folyását s aki ennyire érezné és éreztet­né, tudja, milyen hatást kelt. Lacza Mihály mesél: »Eccer vót, hol nem vót, vót a világon egy vereskirály. Az a vereskirály olyan csúnya em­­ber vót, hogy feleséget nem ka­pott Becer aztán, üdővel, a vereskirály országába vetődött egy szaba­­ságos katona. Be­köszönt a katona ...« Ide kéne írni az egész me­sét, szóról szóra, ha volna hely rá. Arról szól, hogy a nevezetes katona végül is szerez asszonyt a királynak. S jóelőre még trón­örökösről is gondoskodik... Az­zal eltűnik. A kisfiú szépen nő, de nemsokára saját édes­anyja akarja elveszejteni Fél a fiától, ne tudja beárulni, hogy szere­tője van: a pap. A királyfi megneszeli a dolgot, csoda­csikóján elmenekül. Nemtudom­­ka néven beáll szolgának egy másik királyhoz. Feleségül ve­szi a legkisebb királykisasz­­szonyt. Nagy nyomorúságban élnek, nem is a palotában, ha­nem a tyúkólban. De mikor in­tézkedni kell, Nemtudomka ott terem a csatában és legyőz mindenkit. Mikor nevét kérdik az ismeretlen hősnek, azt feleli: ő a Tyúkósvármegyesi Király. A végén aztán kiderül az igaz­ság, a királyfi meg hazamegy a feleségével, királynak a ma­ga országába. Ez a mese tartalma. Lacza Mihály befejezte, el­hallgatott. Nem várta, hogy megköszönjék, hogy dicsérges­­®ék. A mese van, mindig is volt, nem őmaga termi. Elmond­ja, mert a Nemtudomka győ­zelme jólesik a mesélőnek is, a hallgatónak is. Jólesik a kaland, jólesik a jelkép. A szegény, ki­gúnyolt, rongyos suttyó legény egyszerre hőssé változik, Tyúk­ósvármegyesi Királlyal Lacza Mihály mesemondó-képzelete történelmi igazságot tesz. — Kitől tanulta a mesélést, Mihály bácsi? — Anyám apja, az tudott hat­van darabot vagy többet. Va­csora után, ügyi, akkor kértük meg nagyapámat, tessék mesél­ni. Aztán mesélt... A tesvé­reim, azok nem futták megje­gyezni. Én meg másoccorra visszamentam. — S ugyanúgy mondja most is, ahogy akkor hallotta? — ügy. — Nem változtatott rajta? — Ügyi, a­­ mesén lehet tódí­­tani... Akinek esze van hoz­zá. De csak ha pászol. — Milyen volt a gyerekkora, Mihály bácsi? Sok mesét hal­lott? Nem is reméltem, micsoda gazdagság ömlik elém erre a kérdésre. Lacza Mihály maga elé tekint a vak szemével, két­felé törli erősszálú, fehér baju­szát, s mint a mesét, kezdi mondani az életét. — Montam már, ügyi, nagy­apám,­­az sokat mesélt. De én korán elkerültem otthonról. Másodosztályos vátam, mikor meghalt édesapám. Erre Ibrán­­ba attak örökbe egy paraszt­hoz. Az vóta a munka, dohányt törtünk, simítottunk. Este föl­tett gazdám a lóra, ereggy ki éccakára. Nyócéves vótam ak­kor, összegyűltünk mi ott so­kain, nem alattunk egész éjjel. Meséltünk. Meg csúfolódtunk, te uborkaorrú, olyan az orrod, mint Pesten a vendéglő. Ilye­neket. Gazdám sokszor meg­vert, mer a többi pályázót raj­zottam elfele. Eccer kiküldött a rétre, vágjak kákát, gyeként. Nem alattam a múlt éccaira, hát kimentem, lefeküttem. Eccer­­csak jön a gazda, sehol sem­mi. Erre elpakolt. Akkor fog­tam magam, hazamentem. Mon­dom anyámnak, én vissza se megyek Udvari Józsihoz. In­kább megyek kódulni. Orosra mentem akkor, Mari nénémnél. Egy esztendő múlva Bokri Jó­zsi erdőkerülő sógoromhoz mentem lakni. Tuggya, Kállasi­­nak vót ott egy kerek erdeje, abba vót... Na, azok a Bokri Józsiék mindig csak veszeket­­tek. Mer Bokri Józsi mindig a Kántoros kocsmában mulatott, vót pénze. Láttya ezt Gyuri bá­tyám, aszongya ecper: »Van azoknak elég, nem tudnál on­nét tíz forintot ellopni? Jót mu­latnánk.* Hát, mit tuttam én akkor. Egy tízforintost elmar­koltam. Elástam egy tőgyfa alá. Jön utánnam Bokri Józsi, kiabál. Álló, nyúlnak váltam, be a faluba. Gyuri bátyám az­tán elment a pénzér, engem nem engedett vissza, betett Ke­lemen Sándor nagygazdához. Annak fiatal felesége vót, az asszonynak betyár vót a szere­tője. Öt ló vót ott, meg har­minc szarvasmarha, meg két­száz juh. Vót dolog. Bátyám is odaszegődött, de csak mindig elestézte az időt, reggelre én mindent elvégeztem. Eccer jön Kelemen lefele, öregember vót már. Nem tudom már, mért, na­gyon kiabált. Bátyám az öreg bundát födhözütötte. Vittek a községházára. Bátyám aszon­gya, haggyanak minket, halálra dógoztat Kelemen, enni se ad, úgy is vót. Mondtuk, otthagy­juk. A gazda megijedt, mer én jó dógos vótam már akkor. A bátyámat, azt elengette. El is ment Nyiredházára pincér­legénynek. Én meg ott marat­tam... Juhot hajtottunk eccel Debrecenbe. Egy öreg embert attak hozzám. Csak úgy szong­­iitong a lába, járni is alig tud. Ezen is fukarkodott a gazda. Nagyon m­egdühöttem. Útköz­ben találkoztam Gyuri bátyám­mal. Hívott, álljak be én is. Kérdem, milyen az? Sorolja. Na, mikor visszamentem, mon­dom Kelemennek, én elmegyek. Aszongya: »Ha azt mondod, malacc, kapsz tíz holdat. Ha meghalok, tiéd a ház. Az asz- Grony is fiatal...* De én nagy méregbe vótam, meg nem is hittem neki. Nem olyan ember vót az. Beálltam Nyiredházán. Pincér vótam. De nem teccett. A fene ronccsá a lábát, te-föl, a pincébe meg vissza. Húsvétra kikértem a pénzt. Nem attak. Elszöktem, újra hazajöttem. Már akkor ti­zennnégy-ti­zenöt éves vólam... Akkorra el is múlott énrólam a gyerekkorom. Elhallgatott. Ami ezután jön­ne, az már másik része az élet­nek. Tnnét, ebből a világból vágta, vágja ki magát a Tyúkós­vármegyesi Király. Ebből az élettapasztalatból születtek az új mesehősök, támadtak föl a régiek. Hirtelen izgalom fog el: megtudni, mennyire érzi Lacza Mihály maga körül a világ megváltozását? Milyen gondo­latokat növel benne az új ma­gyar élet? Nemsokára erre is megkapom a választ. A faluban mesélik, nemrég történt. Ott ült az öreg csöndesen a sarokban s hall­gatta a sokféle beszédet. Fér­fiak vitakoztak az asztal mel­lett, hogy jó-e a szövetkezet. Be kéne lépni, mondták töb­ben is. De az egyik ember csökönyö­sen rázta a fejét. Hogy nem és nem, ő nem akarja az újat. Jó neki, ahogy volt. Apja, nagy­apja mind a maga földjén dol­gozott, magában, ő is úgy akar. A magáén. Ahová más bele nem ütheti az orrát. Próbálták meggyőzni. Nem és nem. Az ő apja bíró­viselt ember. Az ő családja ré­gen is mindig tudta, mit csi­nál. Ő maga is mindig előre megmondta, mit kell tenni és úgy lett jól. Ő mindig becsüle­tes, jó úton járó ember volt. A­ztán egyszerre, mikor teg­­** hangosabbak voltak, meg­szólalt a sarokban Lacza Mi­hály: — A miatyánkban se azt mongják, ecsém: miatyánk, aki vótál. Hanem: miatyánk, aki vagy. Ami vót, az vót, elmúlt. Az a fontos, ami van. Csönd lett rá, értett a szó­ból a régi bölcseséggel kérkedő nagyhangú ember is. Befogta hát a száját. Ennyi a történet, amit a fa­luban mesélnek. ...Hallgatva ültünk még egy darabig a bágyadt napsütés­ben, míg elfogyott a bor. Akkor Lacza Mihály felállt, elindult hazafelé. Biztos lépésekkel ment az út szélén, de lassan, talpá­val tapogatva, hol a legbizton­ságosabb. Körülötte csöndes őszi estébe hullott a rétközi falu. Arany­lábú kis Pás­zab, ahogy errefelé emlegetni szokták. Sebestyén György A TYÚKÖSVÁRMEGYESI KIRÁLY lltagnn förat ÚJ MAGYAR VERSESKÖTETIK A Szépirodalmi Könyvkiadó három magyar költő egy-egy versesköt­etét adta ki. Kiss Fe­renc »Csendes diadallak című kötetének versei 1931—1951. között íródtak. A munkásság és parasztság hajdani nyomo­rúságáról és a mai, szabad élet eseményeiről szólnak. Eörsi István »Fiatal szemmel* című kötete az ifjú költő első vers­­gyűj­eménye. Bihari Sándor fia­­tal debreceni költőnek »Emelt fővel* címmel jelent meg első verseskötete. A Szépművészeti Múzeumhoz csatolták a Fővárosi Képtárat Az Országos Szépművészeti Múzeum és a Fővárosi Képtár gazdag és értékes anyagot őriz a magyar képzőművészet alko­tásaiból. A műtárgyaknak két különböző épületben történő ki­állítása azonban azzal a hát­ránnyal járt, hogy a magyar képzőművészet fejlődését egyik intézményben sem lehetett a maga teljességében és folyama­tosságában bemutatni. Ennek a helyzetnek megszüntetése­ érde­kében a közelmúltban a Fővárosi Képtárat az Országos Szépmű­vészeti Múzeumhoz csatolták. A magyar festészet műalkotásai­nak zöme most a Szépművészeti Múzeumba került s a volt Fő­városi Képtár helyiségeiben na­gyobb lehetőség nyílik a haladó képzőművészeti hagyományaink­kal foglalkozó, továbbá külön­­böző emlék- és egyéb kiállítások bemutatására, így nemsokára sor kerül a Than Mór emlékki­állításra, októberben pedig Cranach-kiállítást rendeznek. Leopold Infeld előadást tartott Kopernikusról Kopernikus, a nagy lengyel csillagász halálának 410. évfor­dulója alkalmából az Országos Béketanács és a Műszaki és Ter­­mészettudományi Egyesületek Szövetsége­ emlékünnepélyt ren­dezett a szövetség székházában. Az ünnepségen Jánosszy Lajos Kossuth-díjas akadémikus meg­nyitó szavai után Leopold In­­feld, a Béke Világtanács és a Tudományos Munkások Világ­­szövetségének alelnöke tartott előadást: „Kodemikus hatása a fizika fejlődésére” címmel. A nagyvonalú, élvezetes előadást a többnyire tüdősökből álló hall­gatóság lelkes tapssal köszönte meg. (MTI) Külföldi tudósok látogatásai A Tudományos Munkások Vi­lágszövetségének budapesti köz­gyűlésén részt vett külföldi tu­dósok egy csoportja pénteken délelőtt megtekintette a veszpré­mi tudományos intézeteket. K. Bratanov bolgár profesz­­szor pénteken délelőtt a bábol­nai törzs álla­ttenyés­ztő állami gazdaságban tett látogatást. I. N. Lebegyev, a szovjet kultu­rális dolgozók szakszervezete központi bizottságának elnöke és L. I. Kuharenkóai közgazdaság tudományok doktora, a kievi ál­lami egyetem docense megláto­gatta a Marx Károly közgazda­ságtudományi egyetemet. Az amerikai hatóságok letartóztatták Arciniegas columbiai írót New Yorkból jelenti a­ TASZSZ. A New York Times jelenti, hogy az amerikai igaz­­ságügyminisztérium bevándor­lási osztályának ügynökei szep­tember 16-án a reakciós McCar­­ran-törvény alapján letartóz­tatták és bebörtönözték Her­­mann Arciniegas neves colum­biai írót, Columbia volt közokta­tásügyi miniszterét. Arciniegas, a katonai diktatúra bevezetése után külföldre emigrált. Az emigrációban cikkekben leplezte le a columbiai terrorista rend­szert. KÁKÁSS CSOMÓ A villamoskocsik csapóajtóit — helyesen — csukva kell tar­tani. A villamosvasút vezetősége ezt az ablakokra ragasztott fel­­hívásokon mindenkinek tudomá­sára adja — helyesen — és a közönség segítségét kéri az in­tézkedés végrehajtásához — he­lyesen — azaz hogy helytelenül. Helyes hogy kéri, de helytelen ahogy kéri. Mert azt mondja: kérjük az utazóközönséget, hogy legyenek segítségére f­or­­galmi dolgozóinknak. Utazó közönség (alany): egyes­szám. Legyenek (állítmány): többesszám. Márpedig a ma­gyar nyelvben az alanyt és az állítmányt egyeztetni kell. Kérjük a közönség­e­t, le­gyen segítségére. Kérjük az utaso­kat legye­ne­k segítségé­re. Kérem apá­mat od­j­a ide, kérem a szüleimet adják ide. Nincsen valaki a villamosvasút székházában vagy kigondoló osztályán, aki nemcsak jól tud magyarul, de ügyel is arra, hogy egy ilyen jelentős vállalat nyomtatványa durva nyelvtani hibával ne bosszantsa az olva­sót? Dehogy nincs. Egy másik hirdetés, amely a földalatti já­ratainak ritkítását jelenti be, ar­ra kéri ugyancsak a közön­­s­éget, hogy lehetőleg a fel­színi járatokat vegye igénybe. Ugye, milyen egyszerű? Nem is olyan fránya nehéz ez a mi édes anyanyelvünk. CSOMÓTLAX KÁKA Apró papírlapocska a csomag­ban. »Minden gyártmányunk a legjobb nyersanyagokból, a leg­nagyobb gonddal készül. Ha ezen áru ennek ellenére sem fe­lelne meg a várakozásnak, úgy kérjük ezen szelvényt észrevéte­­lével beküldeni.* Okos, helyes, udvarias, gazdaságos, szociá­lis ötlet. Bizony elkelne min­den csomagban. Mert hát mi­nek tagadjuk: megesik. Elő­fordul. Volt rá példa. Ebben az előbb említett esetben, akár­hogy nézem, vizsgálom, szagol­gatom, tapogatom, ízlelem — nem tudok az áruban kifogást, hibát találni. Megfelel a vára­kozásnak. Tatán nem követek el bűnt, ha elárulom: neve — ház­tartási keksz. Gyártja: Csemege, ízes, porhanyó, olcsó. 5

Next