Magyar Nemzet, 1953. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)
1953-09-19 / 220. szám
Szombat, 1953. szeptember 19.) PLAKÁTKIALLÍTÁS AZ EKEST MÚZEUMBAN Az elmúlt évek során néhány kiállítás már elénk tárta a magyar plakátművészet helyzetét, problémáit, a közönség azonban e kiállításokon kívül is a nap minden órájában találkozik az utcai falragaszok között, a villamoson, autóbuszokon, különböző célok érdekében buzgólkodó plakátokkal. Ezeknek a plakátoknak zöme ahelyett, hogy érdeklődést, lelkesedést keltene az ügy iránt, meggyőzne vagy buzdítana, legtöbb esetben naivságával mosolyogtat meg, vagy művészietlenségével hat elriasztóan. Esedékes volt tehát, hogy a szocialista realizmus útján eredményesen működő rajzológárdánk, az elméleti szakemberek és ipari vállalkozásaink vezetői komolyabb és mélyebb meggondolásokkal, az összes érdekeltek bevonásával foglalkozzanak a plakátművészet problémáival. Hogy menynyire szükség van erre, azt mi sem bizonyítja jobban, mint éppen az Ernst Múzeumban rendezett plakátkiállítás plakátja és katalógusának fedőlapja. Noha tipográfiailag arányos és ízléses is ez a lényegében semmitmondó közlése a ténynek, de semmiképpen sem alkalmas arra, hogy a kiállítás érdekében lelkesedést, vagy érdeklődést keltsen. De nemcsak a szürke tényközlés hasonló hibáiba estünk a közelmúltban, hanem a humor határát súroló és megtévesztő plakát hirdette például a Fővárosi Képtár Életkép-kiállítását, amelynek plakátjára minden magyarázat nélkül lenyomtatták Combet mesteri birkózó jelenetét, amit aztán az utcán járókelők— nem egyszer fülünk hallatára — úgy értettek félre, hogy valamelyik sportpályán birkózóverseny kezdődik. Az ilyen megtévesztő plakáthatásokat mindenesetre el kell kerülni, mégpedig azzal, hogy a plakát megrendelői és kivitelezői gondolják át alaposan, milyen cél érdekében, mit és mekkora lendülettel akarnak közölni. Az Ernst Múzeumban rendezett plakátkiállítás anyagából sok hiányzik az utcán hivalkodó művészetien falragaszok közül. A zsűri keresztülvitte, hogy ide csak az általa kifogástalannak értékelt darabok kerültek s pakátművészetünk problémái ebben a válogatott tálalásban nem is látszanak olyan aggasztónak. A politikai, kulturális és kereskedelmi plakát ötévi termése mellett az alkalmazott grafika úgyszólván minden területén történt megmozdulást bemutatja ez az érdekes és elgondolkoztató kiállítás; 140 művész mintegy másfélezer művét sorakoztatja fel. Ebből a tekintélyes számból is kitűnnek a fellendülés arányai, viszont ez esetben a ■ kevesebb több lett volna, annál is inkább, mert a katalógus nem ad jóformán semmi segítséget a közönségnek ahhoz, hogy a szerteágazó grafikák tömkelegében eligazodjék. Merre felé vegye útját a magyar plakát, ezt az alapvető kérdést teszi fel a kiállítás s erre a szakembereknek és a közönségnek együttesen kell feleletet adni. Az egyöntetű válasz nem lehet egyéb, mint az az általánosító vélemény, hogy a plakát legyen művészi eszközökkel sokatmondó, mozgósító. Ez a követelmény elérhető mind az úgynevezett festői megoldású, mind a leredukált, dekoratív hatású plakáttal — maga a kiállítás is ezt bizonyítja. Legsikerültebb, emlékezetünkbe vésődő plakátok — Ék Sándor, Konecsni György, Filo, Balogh István, Papp-Reich, Szitás Győző, Raszter Károly politikai tartalmú munkái, Végh Gusztáv, Gábor Pál, Maliász Gitta, Repcze János, Máté András, Mohrlader Vilmos, Köpeczi-Boócz István kulturális plakátjai — tömören, közérthetően, a lényeget összefogóan, ötletes megoldásokkal fogalmazták meg a mondanivalót. Ezek a plakátok megállásra kényszerítik a járókelőket, indulatokat váltanak ki, elgondolkoztatnak, kiáltanak, beszélnek vagy beszélgetnek az emberrel —, de mindenképpen valamiféle érzelmet keltenek. Ék Sándor műveiben a harcos, szenvedélyes, határozott hang ragadja meg a nézőt. Konecsni György az alakok monumentális térbeállításával éri el a kívánt hatást.Több acél, erősebb ország szövegű közismert plakátján, a felemelt öklű és a jövőbe bizakodással néző acélöntő tekintete és mozdulata valóban s azt a hitet kelti bennünk, hogy a közölt tény a megvalósulás útján halad. Ek Sándor és Konecsni értek el legtöbbet a plakátművészetben, az új, szocialista embertípus megfogalmazása terén. Konecsni művei mellett Raszter Károly plakátjai arra figyelmeztethetik a jóképességű fiatal művészt, hogy a formák felduzzasztott mérete nem mindig vezet monumentalitásra. Szentgyörgyi Kornél egyébként igen kellemes választási plakátja felveti a kérdést: lehet-e igazán hatásos az ilyen, túlságosan közvetlen ábrázolás s megengedhető-e a koturnus mellőzése, a felemelt hang letompítása. Ez a népszerű plakát azt közli, hogy május 17-én a Népfrontra szavazunk. Két ifjú dolgozót ábrázol derűs mosollyal, a nő kezében virágcsokor s azt kérdezhetnek, esküvőre indulnak-e vagy születésnapra visznek-e virágot. A szöveg nélkül nehezen lehetne kitalálni, hogy eltökélt szándékuk a Népfrontra szavazni. Ebben az ú. n. festői plakáttípusban figyelemreméltó eredményeket ért el Szilas Győző. VIT-találkozó plakátján a képteret teljesen betöltő három szép és értelmes arcú fiatalt látunk, amint eleven lendülettel induljnak a jövő felé. Középen egy leány, mellette egy fekete és fehér ifjú, ökölbe szorított kezük mozdulatában éppen úgy kifejezésre jut öntudatuk, erejük, mint bátorságuk és elszánt akaratuk harcolni a világ népeinek békéjéért. Gönczi Tibor egyik terve is ugyanennek a célnak és gondoláinak propagálását szolgálja, kevesebb meggyőző erővel. Nem szerencsés a figurák frontális beállítása és a szocialista realizmustól idegen, kicirkalmazott zászlólengetés. Gönczi egyéb művein sem tudunk egyetérteni az erős fényfoltok sematikus kezelésével s a téma sokszor túlzottnak ható részletezésével. Nem hihető, hogy Pál György »hegyen, völgyön lakodalom” hangulatú, beszolgáltatásra és a mezőgazdasági munkák elvégzésére buzdító plakátjai józan és egészséges ízlésű parasztságunk körében népszerűségre tettek volna szert. A kiállítás egyik tanulsága, hogy plakátfestőinknek mértéktartóbban teli kezeinek a mosolyt, a nevetést, amely nem egy fontos és komoly politikai mondanivalót közlő plakáton lélektelen fintorrá válik. A felelőtlen majális-hangulat különlegesen Ceglédi István falragaszain uralkodik. Akár május 1-ről vagy a Világifjúsági Találkozóról akar közölni valamit vagy arról, hogy építjük a szabad nép országát, mindig ugyanazok az arcok néznek ránk, ugyanazzal a »kincstári« nevetéssel. Itt kell sisryelmeztetnünk a kétségtelenül tehetséges Szilas Győzőt, hogy ne engedjen az érzelgősség, az édeskésség olcsó csábításainak. Az áruforgalmi plakátok között sok az ötletes, szellemes és ízléses munka, de nem sokban különböznek a régi reklámgrafika termékeitől. A formalista örökségek itt szívódtak legmélyebbre. Ezen a téren azt várnánk, hogy a külföldre menő és a magyar szocialista ipar versenyképes áruit kínáló plakátok felfogásukban és stílusukban is megváltozott, új életünk hírnökei legyenek. Soksok lehetőség kínálkozik erre is. A népi-nemzeti hagyományok nyomán új és helyesebb irányba lendülhetne árupropaganda grafikánk is. Kulturális plakátjaink között ■néhány igen kiváló alkotást láttunk. Dekoratívan kiegyensúlyozott, harmonikus és valóban az ünnepi eseményhez méltó Gábor Pál szovjet filmhetetbejelentő plakátja s talán egyike a legszebb ma forgalomban levő plakátjainknak, Végh Gusztáv műve, mely a Vármúzeum kiállítására hívja fel a figyelmet. Kitűnőnek találtuk Máté András film plakátját az »Alattvaló«-ró. A fiatal grafikusművész az irónia eszközeivel ábrázolta ezen a kapitalista filisztert. Vhilátművészetünk ötévi legjobb termésének tekintélyes csokrából művészek és megrendelők, nyomdatechnikusok és a közönség — tehát minden érdekelt igen sok tanulságot vonhat le. Mindenekelőtt azt — amit nem lehet eléggé hangsúlyozni —, hogy átélés s a téma kiérlelése nélkül nem lehet jó, hatásos pakátot alkotni. A másik, szintén sarkalatos tanulság: a szenvedély, a pátosz szükséges, helyes mértékének alkalmazása, ami nemcsak a plakáton szereplő alakok mozgásában, tekintetében juthat kifejezésre, hanem a téralkotásban, a kompozícióban, a betűk elhelyezésében s az egyes elemek ritmusának összehangolásában is. A hatásos és emlékezetes plakátok közös tulajdonsága a megfelelő mértékkel alkalmazott szenvedélyes, patetikus hang. Legkiválóbb és a legnagyobb tapasztalatokkal bíró plakátművészeiink alkotásai előtt e szakmai tudás fölényes biztonsága s a téma alapos, odaadó átélése teszi szabaddá ez utat a sajátos egyéni hang számára. Ők példaadóan beszélnek saját egyéni hangjukon, amit közölnek, érdekes, megkapó, elgondolkoztató és nem utolsósorban művészi, ízléses és ízlésnevelő, ami egyike a plakát sokrétű feladatainak. Plakát művészetünk élgárdája sohasem a dolgok könnyebbik oldalát fogja meg, nem veszi igénybe az olcsó hatáskeltés eszközeit. Jól esik e kiváló művészek mellett látni a fiatalokat, a komoly reményekre jogosító utánpótlást, mint Máthé, Ernyei, Darvas, Török Endre, akik idegenforgalmi és filmplakátjaikkal bizonyítják, hogy a helyes úton járnak. Dutka Mária Egy rétközi faluban, Paszabon jártam az ősszel. Ott találkoztam először Kacza Mihállyal, a tiszaberceli mesemondóval, akinek életét, munkásságát Ortutay Gyula jóvoltából ismerjük s akit a kormány most tisztelt meg »a népművészet mestere« kitüntetéssel. Jó, derűs nap volt, világos zölden fénylett a Tisza és a mozdulatlan levegőben egészen közelinek látszott a tokaji hegy. Egy tiszta kis ház udvarában üldögéltünk sárga bor mellett Lacza Mihállyal. Nyolcvanötéves. Az idő nem gyűrt ráncokat szép, öreg arcán, csak a bőre ereszkedett meg, az izmai lazultak s egész testtartása elnehezült. A járásán látni leginkább a kort: lassan lép, talpával kitapogatja, hol a legbiztonságosabb. A szemén hályog. Sok éve vak. S mégis: van tekintete! Egész arcával, tartásával, kihunyt szemét is lángra gyújtó csöndes mosolygásával, bajuszát lassan kétfelé simító kezével néz rá arra, akihez szól. Meg a hangjával. Sosem hallottam elbeszélőt, aki ennyire hajlékonyan követi hangjával a mese folyását s aki ennyire érezné és éreztetné, tudja, milyen hatást kelt. Lacza Mihály mesél: »Eccer vót, hol nem vót, vót a világon egy vereskirály. Az a vereskirály olyan csúnya ember vót, hogy feleséget nem kapott Becer aztán, üdővel, a vereskirály országába vetődött egy szabaságos katona. Beköszönt a katona ...« Ide kéne írni az egész mesét, szóról szóra, ha volna hely rá. Arról szól, hogy a nevezetes katona végül is szerez asszonyt a királynak. S jóelőre még trónörökösről is gondoskodik... Azzal eltűnik. A kisfiú szépen nő, de nemsokára saját édesanyja akarja elveszejteni Fél a fiától, ne tudja beárulni, hogy szeretője van: a pap. A királyfi megneszeli a dolgot, csodacsikóján elmenekül. Nemtudomka néven beáll szolgának egy másik királyhoz. Feleségül veszi a legkisebb királykisaszszonyt. Nagy nyomorúságban élnek, nem is a palotában, hanem a tyúkólban. De mikor intézkedni kell, Nemtudomka ott terem a csatában és legyőz mindenkit. Mikor nevét kérdik az ismeretlen hősnek, azt feleli: ő a Tyúkósvármegyesi Király. A végén aztán kiderül az igazság, a királyfi meg hazamegy a feleségével, királynak a maga országába. Ez a mese tartalma. Lacza Mihály befejezte, elhallgatott. Nem várta, hogy megköszönjék, hogy dicsérges®ék. A mese van, mindig is volt, nem őmaga termi. Elmondja, mert a Nemtudomka győzelme jólesik a mesélőnek is, a hallgatónak is. Jólesik a kaland, jólesik a jelkép. A szegény, kigúnyolt, rongyos suttyó legény egyszerre hőssé változik, Tyúkósvármegyesi Királlyal Lacza Mihály mesemondó-képzelete történelmi igazságot tesz. — Kitől tanulta a mesélést, Mihály bácsi? — Anyám apja, az tudott hatvan darabot vagy többet. Vacsora után, ügyi, akkor kértük meg nagyapámat, tessék mesélni. Aztán mesélt... A tesvéreim, azok nem futták megjegyezni. Én meg másoccorra visszamentam. — S ugyanúgy mondja most is, ahogy akkor hallotta? — ügy. — Nem változtatott rajta? — Ügyi, a mesén lehet tódítani... Akinek esze van hozzá. De csak ha pászol. — Milyen volt a gyerekkora, Mihály bácsi? Sok mesét hallott? Nem is reméltem, micsoda gazdagság ömlik elém erre a kérdésre. Lacza Mihály maga elé tekint a vak szemével, kétfelé törli erősszálú, fehér bajuszát, s mint a mesét, kezdi mondani az életét. — Montam már, ügyi, nagyapám,az sokat mesélt. De én korán elkerültem otthonról. Másodosztályos vátam, mikor meghalt édesapám. Erre Ibránba attak örökbe egy paraszthoz. Az vóta a munka, dohányt törtünk, simítottunk. Este föltett gazdám a lóra, ereggy ki éccakára. Nyócéves vótam akkor, összegyűltünk mi ott sokain, nem alattunk egész éjjel. Meséltünk. Meg csúfolódtunk, te uborkaorrú, olyan az orrod, mint Pesten a vendéglő. Ilyeneket. Gazdám sokszor megvert, mer a többi pályázót rajzottam elfele. Eccer kiküldött a rétre, vágjak kákát, gyeként. Nem alattam a múlt éccaira, hát kimentem, lefeküttem. Eccercsak jön a gazda, sehol semmi. Erre elpakolt. Akkor fogtam magam, hazamentem. Mondom anyámnak, én vissza se megyek Udvari Józsihoz. Inkább megyek kódulni. Orosra mentem akkor, Mari nénémnél. Egy esztendő múlva Bokri Józsi erdőkerülő sógoromhoz mentem lakni. Tuggya, Kállasinak vót ott egy kerek erdeje, abba vót... Na, azok a Bokri Józsiék mindig csak veszekettek. Mer Bokri Józsi mindig a Kántoros kocsmában mulatott, vót pénze. Láttya ezt Gyuri bátyám, aszongya ecper: »Van azoknak elég, nem tudnál onnét tíz forintot ellopni? Jót mulatnánk.* Hát, mit tuttam én akkor. Egy tízforintost elmarkoltam. Elástam egy tőgyfa alá. Jön utánnam Bokri Józsi, kiabál. Álló, nyúlnak váltam, be a faluba. Gyuri bátyám aztán elment a pénzér, engem nem engedett vissza, betett Kelemen Sándor nagygazdához. Annak fiatal felesége vót, az asszonynak betyár vót a szeretője. Öt ló vót ott, meg harminc szarvasmarha, meg kétszáz juh. Vót dolog. Bátyám is odaszegődött, de csak mindig elestézte az időt, reggelre én mindent elvégeztem. Eccer jön Kelemen lefele, öregember vót már. Nem tudom már, mért, nagyon kiabált. Bátyám az öreg bundát födhözütötte. Vittek a községházára. Bátyám aszongya, haggyanak minket, halálra dógoztat Kelemen, enni se ad, úgy is vót. Mondtuk, otthagyjuk. A gazda megijedt, mer én jó dógos vótam már akkor. A bátyámat, azt elengette. El is ment Nyiredházára pincérlegénynek. Én meg ott marattam... Juhot hajtottunk eccel Debrecenbe. Egy öreg embert attak hozzám. Csak úgy szongiitong a lába, járni is alig tud. Ezen is fukarkodott a gazda. Nagyon megdühöttem. Útközben találkoztam Gyuri bátyámmal. Hívott, álljak be én is. Kérdem, milyen az? Sorolja. Na, mikor visszamentem, mondom Kelemennek, én elmegyek. Aszongya: »Ha azt mondod, malacc, kapsz tíz holdat. Ha meghalok, tiéd a ház. Az asz- Grony is fiatal...* De én nagy méregbe vótam, meg nem is hittem neki. Nem olyan ember vót az. Beálltam Nyiredházán. Pincér vótam. De nem teccett. A fene ronccsá a lábát, te-föl, a pincébe meg vissza. Húsvétra kikértem a pénzt. Nem attak. Elszöktem, újra hazajöttem. Már akkor tizennnégy-tizenöt éves vólam... Akkorra el is múlott énrólam a gyerekkorom. Elhallgatott. Ami ezután jönne, az már másik része az életnek. Tnnét, ebből a világból vágta, vágja ki magát a Tyúkósvármegyesi Király. Ebből az élettapasztalatból születtek az új mesehősök, támadtak föl a régiek. Hirtelen izgalom fog el: megtudni, mennyire érzi Lacza Mihály maga körül a világ megváltozását? Milyen gondolatokat növel benne az új magyar élet? Nemsokára erre is megkapom a választ. A faluban mesélik, nemrég történt. Ott ült az öreg csöndesen a sarokban s hallgatta a sokféle beszédet. Férfiak vitakoztak az asztal mellett, hogy jó-e a szövetkezet. Be kéne lépni, mondták többen is. De az egyik ember csökönyösen rázta a fejét. Hogy nem és nem, ő nem akarja az újat. Jó neki, ahogy volt. Apja, nagyapja mind a maga földjén dolgozott, magában, ő is úgy akar. A magáén. Ahová más bele nem ütheti az orrát. Próbálták meggyőzni. Nem és nem. Az ő apja bíróviselt ember. Az ő családja régen is mindig tudta, mit csinál. Ő maga is mindig előre megmondta, mit kell tenni és úgy lett jól. Ő mindig becsületes, jó úton járó ember volt. Aztán egyszerre, mikor teg** hangosabbak voltak, megszólalt a sarokban Lacza Mihály: — A miatyánkban se azt mongják, ecsém: miatyánk, aki vótál. Hanem: miatyánk, aki vagy. Ami vót, az vót, elmúlt. Az a fontos, ami van. Csönd lett rá, értett a szóból a régi bölcseséggel kérkedő nagyhangú ember is. Befogta hát a száját. Ennyi a történet, amit a faluban mesélnek. ...Hallgatva ültünk még egy darabig a bágyadt napsütésben, míg elfogyott a bor. Akkor Lacza Mihály felállt, elindult hazafelé. Biztos lépésekkel ment az út szélén, de lassan, talpával tapogatva, hol a legbiztonságosabb. Körülötte csöndes őszi estébe hullott a rétközi falu. Aranylábú kis Pászab, ahogy errefelé emlegetni szokták. Sebestyén György A TYÚKÖSVÁRMEGYESI KIRÁLY lltagnn förat ÚJ MAGYAR VERSESKÖTETIK A Szépirodalmi Könyvkiadó három magyar költő egy-egy verseskötetét adta ki. Kiss Ferenc »Csendes diadallak című kötetének versei 1931—1951. között íródtak. A munkásság és parasztság hajdani nyomorúságáról és a mai, szabad élet eseményeiről szólnak. Eörsi István »Fiatal szemmel* című kötete az ifjú költő első versgyűjeménye. Bihari Sándor fiatal debreceni költőnek »Emelt fővel* címmel jelent meg első verseskötete. A Szépművészeti Múzeumhoz csatolták a Fővárosi Képtárat Az Országos Szépművészeti Múzeum és a Fővárosi Képtár gazdag és értékes anyagot őriz a magyar képzőművészet alkotásaiból. A műtárgyaknak két különböző épületben történő kiállítása azonban azzal a hátránnyal járt, hogy a magyar képzőművészet fejlődését egyik intézményben sem lehetett a maga teljességében és folyamatosságában bemutatni. Ennek a helyzetnek megszüntetése érdekében a közelmúltban a Fővárosi Képtárat az Országos Szépművészeti Múzeumhoz csatolták. A magyar festészet műalkotásainak zöme most a Szépművészeti Múzeumba került s a volt Fővárosi Képtár helyiségeiben nagyobb lehetőség nyílik a haladó képzőművészeti hagyományainkkal foglalkozó, továbbá különböző emlék- és egyéb kiállítások bemutatására, így nemsokára sor kerül a Than Mór emlékkiállításra, októberben pedig Cranach-kiállítást rendeznek. Leopold Infeld előadást tartott Kopernikusról Kopernikus, a nagy lengyel csillagász halálának 410. évfordulója alkalmából az Országos Béketanács és a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége emlékünnepélyt rendezett a szövetség székházában. Az ünnepségen Jánosszy Lajos Kossuth-díjas akadémikus megnyitó szavai után Leopold Infeld, a Béke Világtanács és a Tudományos Munkások Világszövetségének alelnöke tartott előadást: „Kodemikus hatása a fizika fejlődésére” címmel. A nagyvonalú, élvezetes előadást a többnyire tüdősökből álló hallgatóság lelkes tapssal köszönte meg. (MTI) Külföldi tudósok látogatásai A Tudományos Munkások Világszövetségének budapesti közgyűlésén részt vett külföldi tudósok egy csoportja pénteken délelőtt megtekintette a veszprémi tudományos intézeteket. K. Bratanov bolgár profeszszor pénteken délelőtt a bábolnai törzs állattenyésztő állami gazdaságban tett látogatást. I. N. Lebegyev, a szovjet kulturális dolgozók szakszervezete központi bizottságának elnöke és L. I. Kuharenkóai közgazdaság tudományok doktora, a kievi állami egyetem docense meglátogatta a Marx Károly közgazdaságtudományi egyetemet. Az amerikai hatóságok letartóztatták Arciniegas columbiai írót New Yorkból jelenti a TASZSZ. A New York Times jelenti, hogy az amerikai igazságügyminisztérium bevándorlási osztályának ügynökei szeptember 16-án a reakciós McCarran-törvény alapján letartóztatták és bebörtönözték Hermann Arciniegas neves columbiai írót, Columbia volt közoktatásügyi miniszterét. Arciniegas, a katonai diktatúra bevezetése után külföldre emigrált. Az emigrációban cikkekben leplezte le a columbiai terrorista rendszert. KÁKÁSS CSOMÓ A villamoskocsik csapóajtóit — helyesen — csukva kell tartani. A villamosvasút vezetősége ezt az ablakokra ragasztott felhívásokon mindenkinek tudomására adja — helyesen — és a közönség segítségét kéri az intézkedés végrehajtásához — helyesen — azaz hogy helytelenül. Helyes hogy kéri, de helytelen ahogy kéri. Mert azt mondja: kérjük az utazóközönséget, hogy legyenek segítségére forgalmi dolgozóinknak. Utazó közönség (alany): egyesszám. Legyenek (állítmány): többesszám. Márpedig a magyar nyelvben az alanyt és az állítmányt egyeztetni kell. Kérjük a közönséget, legyen segítségére. Kérjük az utasokat legyenek segítségére. Kérem apámat odja ide, kérem a szüleimet adják ide. Nincsen valaki a villamosvasút székházában vagy kigondoló osztályán, aki nemcsak jól tud magyarul, de ügyel is arra, hogy egy ilyen jelentős vállalat nyomtatványa durva nyelvtani hibával ne bosszantsa az olvasót? Dehogy nincs. Egy másik hirdetés, amely a földalatti járatainak ritkítását jelenti be, arra kéri ugyancsak a közönséget, hogy lehetőleg a felszíni járatokat vegye igénybe. Ugye, milyen egyszerű? Nem is olyan fránya nehéz ez a mi édes anyanyelvünk. CSOMÓTLAX KÁKA Apró papírlapocska a csomagban. »Minden gyártmányunk a legjobb nyersanyagokból, a legnagyobb gonddal készül. Ha ezen áru ennek ellenére sem felelne meg a várakozásnak, úgy kérjük ezen szelvényt észrevételével beküldeni.* Okos, helyes, udvarias, gazdaságos, szociális ötlet. Bizony elkelne minden csomagban. Mert hát minek tagadjuk: megesik. Előfordul. Volt rá példa. Ebben az előbb említett esetben, akárhogy nézem, vizsgálom, szagolgatom, tapogatom, ízlelem — nem tudok az áruban kifogást, hibát találni. Megfelel a várakozásnak. Tatán nem követek el bűnt, ha elárulom: neve — háztartási keksz. Gyártja: Csemege, ízes, porhanyó, olcsó. 5