Magyar Nemzet, 1953. december (9. évfolyam, 281-306. szám)

1953-12-01 / 281. szám

Kedd, 1933. december 1. ) NEM MAGÁNÜGYI SZÁJEV ÉS GAUCS VÍGJÁTÉKA A MADÁCH SZÍNHÁZBAN A vicé„ magánügy“ népszerűsége, mióta a győri Kisfaludy Színház a múlt évadban elsőként bemutatta K- Iszajev és A. Galics vígjátékát, Magyarországon gyorsan emelkedett. A színházak szívesen játszszák, mert a közönség mindenütt szívesen fogadja. Az idei vidéki színházi fesztiválon a debreceni Csokonai Színház is előadta Budapesten , a győriről és erről a Magyar Nemzet már közölt bírálatot. Közben a színművet műsorára tűzte néhány vidéki színházunkon kívül a Néphadsereg Színházának egyik társulata is. Most a Madách Színház játssza. Érthető, hogy színházaink kapva kapnak a darabon. Leleményben, fordulatosságban, mulatságosságban és mégis komoly mondanivalóban hozzá fogható, mai tárgyú bohózatos vígjátékunk még nincs. Pedig a »Nim magánügye, drámai szerkezete, a cselekmény sokszoros bonyodalma ellenére, rendkívül egyszerű. Talán ezért is olyan meglepő és elragadó ez a vígjáték. Egy moszkvai szállodában közös szobába kerül négy egymást nem ismerő férfi: Djuzsikov, a Tajmir-félsziget építkezéseinek vezetője, Kirpicsnyikov, műsorirodaigazgató, Griskó, geológus és Baburin, méhész. Mivel Djuzsikovot a szobához köti, hogy naphosszat interurbén telefonhívást vár, aznapi ügyeit a városban három társa magára vállalja. Nem puszta szívességből, hanem attól a lelkesedéstől és meggyőződéstől áthatva, hogy a tajmiri építkezés minden szovjet ember közös, hazafias ügye. Djuzsikov ez alatt három szobatársa otthon elvégezhető megbízásait igyekszik elintézni: a műsorirodaigazgatóhoz fordulókat útbaigazítani, a geológus egy érzelmi ügyét rendbehozni és a méhész egy Családi kérdését megoldani. Az egész bonyodalom egyetlen félreértésből származik. Djuzsikov összetéveszti a méhész unokáját, Dunyját, a geológus szerelmével, Ljubával. Szerkezetileg ezen a sarkponton fordul az egész cselekmény, amelynek változatos, szórakoztató meseszerűségét éppen az biztosítja, hogy szinte kacsalábon forog, valószerűségét pedig az, hogy a további félreértések szervesen, életszerűen éslogikusan következnek egymásból. Az alaptévedés melléidevédéseket fiadzik s a félreértéseknek ez a népes, szeleburdi családja csakhamar felforgatja az egész házak A szerzők minden alalmat megragadnak, hogy a bonyodalmat, s ennek révén a darab mulattató hatását, fokozzák. De csak a valódi alkalmat ragadják meg, amely a cselekmény szerkezetéből, a helyzetekből és a jellemekből szükségszerűen adódik. Eszközeiket mindig magából a tárgyból veszik s egy csillogó, de az alapötlettől és az alapeszmétől idegen ötlet kedvéért nem adják el a cselekményt és a benne élő emberek igazságát. Ez a zárt, majdhogynem szigorú önmérséklet teszi lehetővé, hogy, bár művük bohózatos vígjáték s mozgató rugója a legegyszerűbb helyzetkomikum, amelytől rendszerint csupán mulattatás várható, komoly mondanivalót bízhatnak művükre. A humorra, erre a vidám követre bízzák, hogy komoly szót tolmácsoljon a szovjet ember hazafiságáról, s vígjátékuk ezt a megbízatást híven teljesíti is. A »Nem magánügye játékos módon a néző szivébe lop egy magasabbrendű erkölcsiséget, tréfálkozva közöl fontos mondanivalót s példát mutat arra is, milyen úton újítható meg a magyar vígjátékirodalom. Három különböző ciadánát látva eddig Iszajev és Galles vígjátékénak, a győrit, a debrecenit és most a budapestit, kínálkozik az összevetés. A győri eszmei tisztázottságával tűnt ki, a debreceni játékos jókedvével. A Madách Színháztól a kettő szintézise lett volna várható: megtalálni a bohózatos vígjátéki előadásmódon belül azt az utat, amely az eszmei tartalom felé visz. A két rendező, Pártos Géza és Kalmár András, bárláthatóan e felé törekszik, végeredményben ismét csak a vígjáték egyik oldalán marad. Rendezésük hangsúlya a darab komoly mondanivalójára esik, ami egyébként helyes, de ezt a hangsúlyt bohózatos akcentusokban kellene feoldaniok. Ez az, ami a Madách Színháznak csak látszólag sikerült. A rendezők vígjátéki ritmust adnak ugyan az előadásnak, de ebbe a ritmusba kívülről kényszerítik bele s nem tudják elérni, hogy a cselekmény önmaga hajtsa magát. Mintha egy amúgy is önműködő jármű mozgását még emberi erővel is segítenék. Ez bizonyos mesterkélt jókedvet teremt a színpadon, erőltetett tempót, amelyen megérezni a fáradozást, holott a cselekménynek könnyedén kellene tovasiklania a maga derűs, friss szellőitől. Miért kell például Dunyjának a rendezők utasítására hamisan énekelnie? Nyilván azért, hogy a nézőtéren nagyobb derűt keltsen. De erre a nagyobb derűre semmi szükség sincs, kivált, mikor a kislány üde énekének érzelmes esőként kellene hatnia Djuzsikov bimbózó szerelmére. A rendezés tehát kívülről hoz be egy eszközt a mulattatás fokozására, s nem követi a szerzők példáját, amely csak a valódi alkalmat ragadja meg. A jókedv, a színpadi derű ezen a rendezésen, néhány valóban kedves színpadi ötlettől eltekintve, nagyrészt Csak felrakott szín, maszk, amely ez-eltakarja a cselekmény és a figurák egészséges, természetes, önmagától kicsattanó pirospozsgás arcszínét. Érdeme viszont a rendezésnek, hogy a darab eszmei vonalát még tisztábban húzta meg s a mondanivalót erőteljesebben tolmácsolta minden eddig látott előadásnál. Nehezebbé tette a rendezők munkáját, hogy a Madách Színház társulatában a vígjátéktól kissé elszokott együttest kaptak a kezükbe. A színészek egy része még nem tudott ráhangolódni teljesen arra a könnyedebb játékmódra, amelyet ez a darab megkövetel. Különösen meglátszik ez a Djuzsikovot alakító Görbe János játékán. Darabossága nem a tajmiri, nehéz építkezésekben megedződött nehézkesség, hanem a saját darabossága. Gyötrődve igyekszik ugyan leküzdeni, de a könnyedségre irányuló erőfeszítés kiüta mozdulataira, a mimikájára, egész szerep formálására. A kedvesség hiányzik alakításából, az acélos hajlékonyság. Djuzsikovja öntöttvas s nehezen hihető el róla az az érzelmi lágyság, amely erre a férfira többek közt jellemző. Egy kitűnő színész érzi idegennek magát ebben a lényétől csakugyan távolálló szerepben. Több vígjátéki, belülről fakadó, őszinte elem van a Kirpicsnyikovot játszó Greguss Zoltán alakításában. Ha a figura sok tulajdonsága közül csak kettőt mélyít is el bensőségesebben: a feleségétől tartó férfiét és az elfoglalt ember gyors elhatározóképességét, az alakítás mulatságos, s mert az alaprajza valóságosan emberi, továbbfejleszthető és csiszolható a többrétű ábrázolás irányába. Ekkor fog eltűnni Greguss hanghordozásából az a helyzetet karikírozó mellékzönge, amely most még, a fölösleges mulattatás kedvéért, megmegrezdül benne. A négy férfi közül a rábízott jellemet a legmélyebben Horváth Ferenc éli át Griskó szerepében. A Figurát félszegségének gyökerénél ragadja meg s egy fizikai adottságból, a rövidlátásból származtatja érzelmi, lelki sutaságait. Alakítását mindvégig sikerül a nyersebb, hatásosabb, karikírozó komikum helyett a megindító humor hangnemében tartania s így egységesen és nagyon emberien jellemeznie egy rokonszenves tudós-típust. Griskó tétovasága mögött gazdag érzelmi világ térül el s ezt Horváth Ferenc játéka mélyen kibontja és szélesen kitárja. Baburint Pécsi Sándor játszata. Az öreg méhész a darab íróilag egyik legjobban megformált alakja a tág lehetőséget nyit a színésznek az ábrázolásra. Pécsi él is a lehetőséggel, de, ami néhány utóbbi alakításában is feltűnt, a szerepet túlságosan saját alkatához szabja. Jelentős színjátszó művészetének legerősebb oldala, közvetlensége és egyszerűsége, kezd azzal a veszéllyel fenyegetni, hogy modorrá válik, amelyben a színpadon megformálandó jellem átolvad egy erős színészi egyéniségbe s a színész saját tulajdonságai elfödik a figura jellegzetességeit Ilyen módon marad adós Pécsi Baburinja a paraszti tempóssággal s helyette adja a színész saját, fiatal temperamentumát. Baburin kétségtelenül így is meleg, kedves figura, de inkább maga Pécsi Sándor, mint a természettel szoros közelben élő, föl-föl-fortyanó és elcsituló méhész. Horváth Teri és Ilosvay Katalin alakításán látszik meg leginkább, hogy a Madách Színház »Nem magánügy«-előadása nehézkesebb a kelleténél. Horváth Teri, mint Dunyja, erősebb drámai hangsúlyt ad ennek a napsugaras fiatal leányinak, mint amennyit a vígjátéki szerep elviselhet. A figura durcássága az fi alakításában nem egyszer indulatba, haragosságba fordul, éppen mert a figura égboltja derült, villámlásai meghökkentőek. Egy igen tehetséges drámai színésznő birkózik itt egy vígjátéki szende szereppel és a feladat és a megoldása közötti aránytalanság megbontja a figura egyensúlyát. Ilosvay Katalin Ljubája pedig átszelllemültebb és eltévültebb, mint amennyit egy magabiztos, szerelme ellenére is józan geológusnő jelleme indokolna. Az S alakításában is a drámai akcentus nehezít el egy vígjátéki figurát. A kevésbbé hálás és egysíkú takarítónő-szerepet Hátai Vanda játéka színesíti meg s járja át mély emberséggel. Kőműves Erzsi remek jellemrajza mellett Kátai Vandáé a legerőteljesebb, legőszintébb női alakítás az előadásban. Lázár Mária úgy ad torzképet egy dilettáns énekesnőről, hogy jellegzetességeit nem mélyíti el kellőképpen s így ábrázolása hatásában mulatságos ugyan, de csak egydimenziójú színpadi karikatúra. Mélyebbre hatol játékában a típus felé Szénási Ernő a zongorakisérő szerepében. Igen jellegzetes, harsány, ugyancsak típustformáló alakítás az artista alakjában Vándor Józsefé. Dajbukát Ilona, Tarlós Endre, Bashides Zoltán, Felföldi, Járai és Bakay egy-egy jól megragadott pillanatképe egészíti ki még a Madách Színház előadását, amelyet Gara Zoltán hiteles színpadképe foglal keretbe. Cseri Lili és Kardos György fordításában a szöveg gördülékeny színpadi beszélgetést biztosít. Mitrai-Betegh Béla Rövidesen bemutatásra kerül: (A flotta hőse folytatása) színes szovjet történelmi filmalkotás — Haffiar Nemzet Lyka Károly új könyve újabb kiadványok jelentek meg a Képzőművészeti Alap sorozatában. Most került könyvkereskedői forgalomba Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig című, egy sokrétű művészeti korszakot összefoglaló, rendkívül érdekes műve. A »Realizmus nagymesterei” sorozatban Vayer Lajos monográfiája Rembrandtról szintén most jelent meg. A Fővárosi Autóbuszüzemban, hogy a fővárosban közlekedő autóbuszokra a terhelők és a kisgyermekes anyái, s az első ajtón át is felszállhatnak. I Vitázzunk, hogy rátaláljunk az igazságra Pór Bertalan beszél képzőművészeti életünk néhány kérdéséről Pór Bertalan festőművész nyilatkozatot adott képzőművészetünk időszerű kérdéseiről. Az alábbiakban részleteket közlünk a nyilatkozatból. — Ma a kisebb-nagyobb kiállításokat tízezrek, sőt százezrek látogatják. Ez az örvendetes tény óriási feladatokat ró képzőművészeinkre. Nevelni, tanítani kell a művészetünk iránt érdeklődő tömegeket és művészetpolitikánkban helyet kell hogy kapjon az egyes dolgozók képzőművészeti igényeinek fejlesztése és kielégítése. Ezek a kérdések egyébként a kormányprogramul tükrében már nyilvánvalóak, feladatainkat már tudjuk, csak még nem tisztáztuk eléggé a megoldás módjait. Az a tény, hogy a kormányprogramul megvalósításával jelentkező új igények kielégítésére egyre több és változatosabb műalkotás szükséges, a művészi alkotótevékenységnek egyre inkább a dolgozók mindennapi életéből, élményeiből kell kiindulnia. Mindez művészeti életünkben az új problémákat olyan sokrétűen veti fel, hogy a megoldás nem képzelhető el szabad, termékeny vita nélkül. Azok a hibák, amelyeket a párt Központi Vezetőségének júniusi határozata és a kormányprogramul feltárt, művészeti életünkben is jelentkeztek. Ezeket a hibákat tükrözték a különféle megbízatások, állami megrendelések, vagy pályázatok. Részben ennek hatására, másrészt pedig azért, mert mi, művészek nem tisztáztuk eléggé saját problémáinkat, az utóbbi időben a képzőművészeti alkotások nagy részét bizonyos egyformaság jellemezte. Művészeink nem alakítottak ki önálló művészi felfogást, stílust és ennek az lett az eredménye, hogy egyik művész alkotását a másikétól alig lehetett megkülönböztetni. A szocialista realizmus ürügye alatt egyes művészek fantáziátlanul csak másolták a természetet, az építés egyes mozzanataiban nem a lényeget ábrázolták, hanem léleknélküli színes fotográfiát adtak. A diplomamunkák készítői, a most induló fiatalok nagy általánosságban csak a munka külsőségeit ábrázolták, belső tartalom nélkül. Nem merték az életet változatosan bemutatni. A kormányprogramm ezen a téren is útmutatást adott nekünk s e kérdések tisztázásához nagy segítséget jelentettek a Szovjetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusán elhangzott beszédek. Mindezek eredményei már jelentkeznek. A fiataloknál maradva örvendetesen tapasztalhattuk, hogy diplomamunkájuk témáit már merészebben válogatták meg Egyik tanítványom például egy munkáscsaládot ábrázol otthonában. A képen az anya 8—10 hónapos csecsemőt öltöztet, mellette mosdótál, ahol majd fürdik a kicsi, mielőtt a tiszta ruha rákerül. Egy másik tanítványom diplomamunkaként arcképet fest, egy harmadik vonaton utazó emberéltet, akik egy fiatal szabadágas katona élményeit hallgatják. Én hiszem és vallom, hogy ezek a témák, a mindennapi élet apró mozzanatai, a körülöttünk élő embereket megörökítő témák nagyon kellenek. Ezekhez eddig nem nagyon mertünk hozzányúlni. Nem azért, mintha valaki ezt letiltotta volna, hanem azért, mert nem tisztáztuk magunkban, egymás között a művészet feladatait és úgy gondoltuk, hogy az ilyen témák feldolgozása életünk mai szakaszában nem döntő probléma. És még egy kérdés, amit nagyon fontosnak tartok és amiről eddig szinte még beszélni sem mertek nyilvánosan művészköreinkben. A Szabad Művészet legutóbbi száma ugyan érintette már, miért nem festjük meg a magyar leány és asszony szépségét, miért nem festjük meg szép munkás- és paraszthazaljainkat. Itt én még továbbmegyek egy lépéssel: miért nem foglalkozunk művészetünkben a női és a férfi test szépségével? Ha törődünk testünk épségével, ezt az ép testet miért nem festjük meg, akár nőről, akár férfiről legyen szó. Az aki-kérdést nem lehet elintézni úgy, hogy nem beszélünk róla. Vitassuk meg! Régi, nagy mesterek alkotásaiból tudjuk, milyen volt az elmúlt korok szépségideálja — a mi szépségideálunkról hogyan szerez tudomást az utókor, ha mi, művészek nem örökítjük mag azt? Szerintem a szép Test ábrázolásának nemcsak művészi szépsége, hanem komoly nevelő hatása is van. Az aktfestésünk és az ilyen tárgyú alkotások kiállítását nemcsak lehetséges, hanem szükséges dolognak tartom. És ha valakinek más véleménye van erről, szeretném, ha hangot adna róla, hogy vitázni tudjunk és rátaláljunk az igazságra. — Véleményem szerint az eddiginél sokkal, de sokkal jobban meg kell becsülni hagyományainkat. A mesterségbeli tudást és a témák helyes meglátását egyaránt meg kell tanulni nagyjainktól, mert csak ebben az esetben tudjuk visszaadni életünk minden szépségét, lényegét és értelmét. Bevallom, magam is úgy érzem, hogy a szocializmus "építésének szépségét, értelmét, lényegét még nem tudom úgy ábrázolni, mint ahogyan ezt a mindennél nagyszerűbb téma megkívánja. Állandóan foglalkozom azonban ezzel a kérdéssel elméletben és művészi munkám során igyekszem az elméletben tanultakat gyakorlatilag is megvalósítani. A VÁROS ALATT című új magyar játékfilm kísérőműsora: AZ ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES VILÁGHÍRŰ LEGJOBB SZÁMAI: LISZT II. RAPSZÓDIA ÜVEGESTÁNC SÁRKÖZI HÁROMUGRÓS Rendezte: BANOVICH TAMÁS Koreográfia: BÁBAI MIKLÓS Kossuth-díjas Vezető prímás: BOROS LAJOS 5 Szovjet zeneművészküldöttség érkezett Budapestre Szombaton délután szovjet művészküldöttség érkezett vendégszereplésre Budapestre. A küldöttség vezetője Mihail Balakseev, a Szovjetunió kulturális ügyei minisztériumának munkatársa. Tagjai: Sztanyiszlav Najgausz zongoraművész, a moszkvai Állami Csajkovszkij Konzervatórium aspiránsa, Rafall Szoboljevszkij, Jacques Thibaud-díjas hegedűművész, Konsztantyin Ivanov Sztálin-díjas, az OSZSZK érdemes művésze, a Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekarának vezető karnagya és Jevgenyija Kalinyevickaja zongoraművésznő. A szovjet vendégművészek első hangversenyüket december 3-án, csütörtökön este 8 órai kezdettel tartják a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. A hangversenyen a magyar rádió szimfonikus zenekarát Konsztantyin Ivanov Sztálin-díjas, az OSZSZK érdemes művésze, a Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekarának vezető karnagya vezényli. A hangversenyen közreműködik Rafail Szoboljevszkij, Jacques Thibauddíjas hegedűművész és Sztanyiszlav Najgausz zongoraművész. Rafail Szoboljevszkij önálló hangversenyt ad december 5-én, szombaton este 8 órai kezdettel a Zeneakadémián. Sztanyiszlav Najgausz szólóestjére december 8-án, este 8 órai kezdettel ugyancsak a Zeneakadémián kerül sor. Az elhanyagolt magyar dalkincsről beszél hangversenye előtt Török Erzsi Szerda este a Bartók-teremben Török Erzsi Bartók Béla és Kodály Zoltán műveiből népdalokat énekel. Sokan fogadták ezt a hírt nagy örömmel s egyben azzal a kérdéssel, miért nem lépett fel ez a kitűnő művésznő közel fél esztendeje önálló hangversenyen. Erről és más művészi problémáiról beszélgettünk. — A közönség tekintélyes részei, sajnos több művészünk is azt hiszi, hogy népdalt énekelni egyszerű feladat. Ez a felfogás mélységesen téves. Ahhoz, hogy valaki népdalt énekeljen, a megfelelő hang kevés. Ismerni kell hozzá a nemzet történelmét és irodalmát, a paraszti észjárást s még az egykori táncokat, építészeti stílust is! Nélkülözhetetlen a históriás énekek, a virágénekek ismerete s nem túlzás, hogy a jó népdalénekeknek magába kell szívnia a különböző korok levegőjét, csak így tudja elevenné tenni a régmúlt időket. Műveltnek kell tehát lenni, nagyon sokat és állandóan tanulnia... Hogy erre miért van szükség? Mert a fantázia, legyen az bármiv élénk is, nem tud mindent megteremteni! És még valami. A népdalénekes feladata egészen más, mint az operaénekesé. Hiszen neki egyedül, díszletek és partnerek nélkül, kell olyan hangulatot teremtenie, hogy a néző — mondjuk — a XVIII. században érezze magát. A tanulás mindenkire kötelező. Török Erzsi is ezt teszi. Most például azon fáradozik, hogy több nagy költőnk költeményeihez megkeresi — ha van ilyen — az egykorú zenét. — Az a véleményem, hogy például Tinódi Lantos Sebestyén műveinek nagy része a mai közönségnek száraz és fárasztó olvasmány. Énekelve ellenben szinte hatalmasnak tűnik ez az »idejétmúlt« költészet. S így, azt hiszem, fontos feladatot teljesítek, mert a magyar népdal terjesztése, sajnos, még ma is sok kulturális szervünk műsorpolitikájának elhanyagolt része. A magyar népdal éneklését tartom fő feladatomnak, erre tettem fel az életemet. Ha a német énekes több Wagnert, az olasz több Verdit énekel, szerintem természetes, hogy a magyar énekeseknek a magyar dalkincsből kell többet előadniok. Azaz: Bartók és Kodály népdalfeldolgozásait. A közönség, a Rádióhoz beérkező levelekből tudom, szintén ugyanígy vélekedik. Ezeket mondja Török Erzsi. S mi egyetértünk vele és érthetettemnek tartjuk, hogy több kulturális intézményünk, elsősorban persze az Országos Filharmónia, miért nem segíti jobban nemzeti kultúránk terjesztését s miért nem ad tágabb teret, több fellépési lehetőséget népdalaink kitűnő megszólaltatóinak? (üffc‘) Értekezlet a zenei tömegmozgalom időszerű kérdéseiről A zenei tömegmozgalom vezető szakemberei, a tanácsok és szakszervezetek kultúraunkásai szombaton és vasárnap értekezleten beszélték meg a Népművészeti Intézetben a II. Magyar Zenei Hét tanulságait és a kormány programai után időszerű zenei feladatokat. Az első napon bemutattak és megvitattak a II. Zenei Héten elhangzott néhány tömegzenei alkotást. A vitát Vásárhelyi Zoltán Kossuth-díjas karnagy vezette. A konferencia megállapította: olyan új légkört kell teremteni, hogy a kórusba, a zenekarba — az öntevékeny zenei életbe — a zene szereteti, a daloló kedv vonzza a dolgozókat. Minden erővel segítik a falu zenei művelődését, a termelőszövetkezetek és gépállomások zenei életének megteremtését és az egyénileg dolgozó parasztok bevonását a zenei munkába. Több gondot fordítanak a nemzetiségek népművészeti hagyományainak felélesztésére és fejlesztésére. A felszólalók közül Harmath László, az Országos Filharmónia igazgatóhelyettese bejelentette, hogy a jövőben a Filharmónia Budapesten és megyeszékhelyeiken öntevékeny ének- és zenekarokkal is kivan hangversenyeket rendezni.