Magyar Nemzet, 1954. május (10. évfolyam, 103-127. szám)
1954-05-01 / 103. szám
4 A Comédie-Francaise a Szovjetunióban l'Humanité intiu n dt«Mainstu^Au Az „Úrhatnám polgár 4” Leningrádban A l’Humanité állandó szovjetunióbeli tudósítója, Roger Garandy, az ismert író és filozófus telefonálta Leningrádból lapja április 28-i száma részére. A Comédie-Francaise vendégjáró társulatának egyik tagja, Henri Rollan, aki már 1911-ben is játszott Sylvainnel és Féraudy-val Szentpétervárott, tegnap este elmesélte 43 év előtti benyomásait.A párizsi bulvár-színdaraboknak akkor éppen úgy megvolt Szentpétervárott a maga állandó arisztokrata és polgári közönsége, mint a párizsi divatszabóknak és szakácsoknak. Most Leningrádon egy egész nép tisztelgett boldog örömmel Moliére és a »Cidr Franciaországának.« Ez a különbségtétel lényegbevágó. Mikor az »Ermitage“ múzeumot meglátogattuk, ahol Clouet-től Picasso-ig terjedően negyvenegy termet szenteltek a francia művészetnek, ez a különbségtétel még érezhetőbbé vált. De volt olyasmi is, ami még maradandóbban hatott a franciákra: színészeink megállottak Houdon Voltaire szobra előtt, amelyet csak az Októberi Szocialista Forradalom állított viszsza eredeti helyére a képtárban. »Dobjátok ki innen ezt a vén majmot!— mondta egyszer egy cár, aki gyűlölte Voltaireben a szabadság szellemét és szeretetét, éppen azt, amit a szovjet nép annyira megbecsül benne. Ezt a szellemet ünnepelte rajongva Leningrád színházi közönsége az »Úrhatnám polgár” első vendégelőadásán. Aki látta, hogy milyen érzékenyen reagált ez a közönség a legfinomabb célzásokra is, meggyőződhetett róla, hogy százával akadtak olyanok a nézőtéren, akik gyökeréig ismerik a francia nyelvet. Az előadás végeztével, tizenötször kihívás és a leningrádi művészek pazar virágkosarainak átnyújtása után újra kivilágosodik a színpad. A »Kis Színház“ igazgatójának üdvözlésére a társulat nevében Maurice Escaude válaszol: »Együgyűség volna azt hinnünk — mondta —, hogy ez a fényes ünneplés és ez a lángoló nevű rokonszenv egyedül nekünk, művészeknek szól, nem pedig elsősorban és mindenekelőtt annak a Franciaországnak, amely ...« De be se fejezhette és a tolmács le sem fordíthatta szavait, mert az egész terem fölállva éljenezte ezt a közfelfogást kifejező kijelentését. Reggel Nagy Péter Versailles-jában, Peterhofban, a Comédie-Francaise igazgatója, Pierre Descave a következőket mondta, miközben a Finn-öböl partján álltunk, ahol a jégzajlás tömbjei hattyúfehéren úsztak a víz sodrában : »Minden erőnket megfeszítve jöttünk el ide. Társulatunknak több mint negyedrésze kelt velünk útra és így a párizsi közönségünk rovására jelentős áldozatot hoztunk. Még a félig francia anyanyelvű Kanadába induló vendégszereplés érdekében sem tettünk ennyit. De teljes tudatában vagyunk szerepünk fontosságának. A párizsiak legkedveltebb darabjaival akartunk kedveskedni a Szovjetunió közönségének, mintha csak otthoni nézőinket is magunkkal hoztuk volna. És azt hiszem, éppen ez volt az ára itteni sikereinknek. A szovjet népművelési miniszternél való első fogadtatásunk óta ismétlem ezt a mondásomat: negyventagú hadsereggel érkeztem ide és sikerült meghódítanunk Oroszországot!... Ez pedig nem csekély eredmény! ön is láthatta a fogadtatást, amiben részesültünk, de engem a nézőtér nézőseregének ösztönössége és együttérzésének hőfoka lepett meg minden előadásunkon. Az orosz nép minden más népnél jobban szereti a színházat. Majdnem minden előadásunkon jelen voltam és közben állandóan az volt az érzésem, hogy ez a közönség olyan bensőséggel vesz részt a vígjátékok és tragédiák cselekményében, mintha az az ő saját életének dicső kivetülése lenne. De nemcsak a színház rajongó szeretete az, ami anyugira hozzáláncolt ehhez a közönséghez, hanem elsősorban és főképpen Franciaország szeretete. Ezt tegnap Maurice Escaude hasonló értelmű kijelentésénél ön is láthatta a közönség viselkedéséből.* Nemcsak Pierre Descave vélekedik így, hanem az egész vendégtársulat. Azon a lakomán, amelyet a leningrádi színházak igazgatósága rendezett a Comédie Française művészeinek tiszteletére, több kölcsönös pohárköszöntő hangzott el a szovjet és a francia művészek részéről. Ez az együttlét fölöttébb barátságos, mondhatni testvéri légkörben folyt le. A sajtónak a lakomán részt vevő képviselői felköszöntőkben ünnepelték a szovjet hatóságokat és a minket oly meleg fogadtatásban részesítő szovjet népet. Benedict, a France-Presse levelezője a francia újságírók A Le Monde április 23-i számában a fenti címmel írt tudósításból közlünk részleteket. A cikket Robert Kemp, ismert párizsi újságíró írta, aki lapja megbízásából elkísérte a Szovjetunóba a Comédie-Francaise társulatát. Igen, minden igaz volt. A felkiáltások, melyeknek parancsára egy-egy estén, mikor művészeink a Tartuffe-ot, az Úrhatnám polgár-t s a Cid-et játszották, harminckétszer szaladt fel a függöny. A tömegek, amelyek odasereglettek a művészkijáró elé, hogy kezet szorítsanak velünk. A szavaik: ■— Szeretünk benneteket... — Szeressétek a mi kis gyermekeinket... — Gyertek vissza minél előbb... S végül a lelkendező kiáltások, a sok-sok »köszönöm«, a sok-sok merci!, amit lázasan fellapozott szótárakból kerestek ki az izgatott kezek, s az érzés legmélyéről küldtek felénk a szívek. Igen, mindez igaz volt. Magam láttam, magam, hallottam é s magam kérdezgettem magamat, nem álmodom-e várjon. Színészeink minden becsvágya fölösen betelt. Aránytalan volt a különbség az esemény közt, amit jelentettünk s a visszhang közt, amit Moszkvaszerte keltettünk. Mit is jelent mindez? Bizonyára a mi Comédie- Francaise-ünk tekintélye is megtette a magáét, hisz annyi szó esik róla még az Iskolakönyvekben is, abban az Oroszországban, ahol a Comédie-Francaise kultuszát olyan tiszteletreméltó művésznők is ápolják, mint például Jablovcskina asszony, akinek nyolcvanöt éves, reszketeg, de a szót finoman artikuláló ajka fülem hallatára idézett fel személyes emlékeket Sarah Bernhard-ról, Coquelinről, Mounet- Sullyről, Bartet-ről, Réjane asszonyról. Persze, hogy magyarázza sikerünket nagy színházunk dicsősége, mely Moliére és Corneille nevével kapcsolódott örökre egybe! A sikert — igen. De nem ezt a valóságos diadalt! Vendégjátékunk a szovjet kormány kívánsága volt, s eleinte azt hittem, kormánykívánság, sőt kormány-megrendelés a lelkesedés is, mely Irányunkban megnyilatkozott. De aztán egyre inkább úgy láttam, hogy e lelkesedés magát a kormányt is meglepte. Meglepte, mondom — anélkül, hogy nyugtalanította volna. Hiszen egy este, úgy kilenc óra tájt, a kormány is megtisztelt bennünket. Nem is tudtuk, hogy az egyik páholyban Malenkov, Molotov, Hruscsov, Vorosilov, Kaganovics, Bulganyin urak is megjelentek. A színház termeiben szanaszét kóválygó francia újságírókat elis felejtették hamarjában értesíteni. S ha addig még mindig meg-meglepett valami feszélyező érzés, hogy itt tán holmi zavaró, gyanús elem vagyunk — hát most végül, ezen az estén, íme előadás után, egy mindössze tíz négyzetméternyi kis szobában a francia barátságnak valóságos kis ünnepét végteodznevében köszönte meg a szovjet hatóságoknak azt a sok szolgálatkészséget, amellyel a vendégkörút lefolyása során megkönnyítették a francia újságírók munkáját és teljes szabadságot biztosítottak nekik hivatásuk teljesítésére s ugyanígy fölköszöntötte a szovjet sajtót is, amely oly kedvező fogadtatásban részesítette a Comédie-Francaise vendégjáró társulatát. Talán nem is foglalhatnám össze jobban mindazoknak a szerencsés embereknek a véleményét, akik valamely címen részt vehettek ebben a vendégjárásban, mint ha Louis Seigneur-nek, a Comédie Francaise nagyszerű művészének kijelentését idézem. A kitűnő művész, aki Jourdaint, az túrhatnám polgárt* játszotta, így szólt hozzám az Astoria-szálló felvonójában: »Ezek után, hogy saját szememmel, közelről láttam a dolgokat, nem mesélhetnek nekem össze mindenfélét a Szovjetunióról.* ték a megrendült művészek előtt. Nem egy változatban emlegették a múzsák szavát, melynek el kell hallgattatnia az ágyúkét. Megmondhatója mindenki, aki átélte: ez a forró és mélységes megrendülés pillanata volt. A lelkesedés messzibbre is elhatott. A mozik ugyanis televízión közvetítették színházunk előadásait. A moszkvai otthonokban s mindenütt, a kolhozokban, ahová csak a televízió elhatott, ki-ki láthatta Tartuffe-öt, amint Elvire térde felé nyúlkál, ki-ki hallhatta Nicole kacaját. A moszkvaiak előbb vásárolnak televíziós készüléket, mint drága falatokat, vagy akár új, ruhát, így aztán, rögtönzött számítás szerint is, ötmillióra becsülik a nézők és hallgatók számát, akikhez tizenkét napon át minden este ellátogatott, Corneille és Moliére. Az ifjúság szinte megittasult. André Falcon szállására fiatal lányok hordták a virágot és a könyvet. Két naív kislány engem is színésznek nézett. Egyik a másiknak segített megtalálni s mondattá fűzni a francia szavakat, amint a szálloda előtt, ahol meglestek minket, megkértek, látogatnánk el az iskolájukba, meghallgatni a francia órájukat. Mikor elbúcsúztunk, szinte tánclépésben szaladtak el, szőke fürtjeik hosszan lengtek utánuk ... ittem Mit jelent a „köszönöm !“? Isfoleai Nemre! DVORÁK ÉS MAGYARORSZÁG Május 1-én ötven esztendeje, hogy meghalt a cseh nép nagy muzsikusa, Antonin Dvorák (ejtsd: Dvorzsák). Budapest hirdetőoszlopain láthatjuk a díszes falragaszt, mely az Országos Béketanácsnak Dvorák emlékére rendezendő díszhangversenyére hívja fel a közönség figyelmét. Könyvüzleteink kirakataiban megpillanthatjuk az évfordulóra megjelent prágai Dvorákbiográfiát is. Otakar Sourek könyve a művész életéről és munkásságáról szól. Hangversenytermeinkben és a rádióban sokszor hallhatjuk kompozícióit. Minden taktusából őszinte, emberi hang, minden dallamából az igaz hazafiság, a néppel való együttérzés hallatszik. Ebben a kis megemlékezésben nem adhatjuk művészetének részletes elemzését, de rá szeretnénk mutatni magyarországi kapcsolataira, egyben zenei és művészetpolitikai szempontból igen lényeges s napjainkig feltáratlan művészeti vonásaira. Dvorák 1841-ben született, tehát a forradalom idején mindössze hétéves volt. Tanulmányait a legnehezebb időben, a legvadabb abszolutizmus idején fejezte be, 1857- ben a Bach-korszak idején, amikor a cseh nép a magyaréhoz hasonló elnyomatásban élt. A nemzeti törekvések főleg a zenében kaptak szárnyat, elsősorban Smetara dalműveiben. A prágai zenei életet felrázta Berlioz, Wagner és Díszt Ferenc egy-egy vendégszereplése. Az ifjú Dvorák számára ezek az esték hatalmas élményanyagot jelentettek. E zseniális kortársak közül Liszt Ferenctől hallotta először a magyar nép melódiáit. Megismerhette a magyar ízt, a magyar levegőt és rokon törekvést sejthetett meg bennük. Dvorák lelkesedett Liszt Ferencért. Mindeddig teljesen feltáratlan az, miként hatott Dvorák- ra a szomszédos magyar nép zenéje, miként hatott reá a magyar opera megszületése, Erkel művészete és a verbunkos zene. Dvorák sokat köszönhetett Brahms pártfogásának és hálából meghangszerelte az akkori idők legnépszerűbb zongorakompozícióját. Brahms »Magyar táncait«. Ezek hatására írta a »Szláv táncokat". Ennél azonban sokkal lényegesebb bizonyítékát találtuk meg annak, hogy a múlt század derekán kibontakozott magyar zene mennyire foglalkoztatta az ifjú cseh muzsikust. Az 1954-es prágai Dvorákéletrajz (Otakar Sourek régebbi tanulmánya nyomán) a mester első szerzeményeként az opus-szám nélküli, 1860- ban írt E-dur polkát tünteti fel (193. old.). Mellette a jelzés: kinyomatlan. A kiváló tudós megállapításával kapcsolatban rá kell mutatnunk arra, hogy Dvoráknak ez az első polkája e század elején napvilágot látott. A szokásos kottakiadványoknál nagyobb példányszámban. Az igen elterjedt és több tízezer példányban megjelenő Die Musik adta ki egyik különszáma mellékleteként facsimilében, azzal a rányomtatott szöveggel, hogy a mű Dvorák 1860- ban írt, elsőnek ismert szerzeménye. Bennünket a műből elsősorban a befejező rész érdekelhet. A fortissimo megjelölés után Erkel Hunyadijának (Meghalt a cselszövő ...) és a Rákóczi-indulónak dallamait találjuk meg, s mindkettőt elemeiben igen jól fel lehet ismerni. A testvérnépek szabadságvágyának dallamai tehát bejárták a császári iga alatt sínylődő népeket. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Dvorák beleszőtte a Rákócziinduló foszlányait legelső szerzeményébe. Annak idején a Budapesti Filharmóniai Társaság Antonin Dvorákot tiszteletbeli tagjául választotta. Amikor Budapesten járt, forró lelkesedéssel ünnepelték azok, akik koncertjére eljuthattak. Nem volt osztatlan megbecsülésben része Magyarországon. Az egykori sajtóbírálatokból kitűnik, hogy a már világhírű zeneszerzővel szemben akadtak nemzetiségi szempontokat emlegető kritikusok. De a Hunyadi László és a Rákócziinduló motívuma a kiadatlan polkában megerősít bennünket ma már abban, hogy a magyar nép szabadságvágyában osztozott a cseh nép nagy művésze, Antonin Dvorák is. Kristóf Károly AZ ELSŐ MÁJUS írta : Mátrai-Betegh Béla Akkoriban kezdtem tervezgetni, hogy elveszem azt a lányt, aki ma a feleségem. Erjedő, erős tavasz volt az. Olyan, amilyet az ember csak egyszer él meg életében. Olyan, amilyen nem is minden nemzedéknek jut. A szabadság tavasza csak ritkán köszönt rá így népekre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy zavartalanul volt szép. Hogyan is lett volna, mikor az a tavasz egy megszaggatott várost, feldúlt országot talált itt. Langyos, jó szelei még ki sem szellőztethették a háború áporodott mérgét, s a rügyek illata együtt szállt Buda felől égett falak, üszkös gerendák koromszagával és a romok penészes pinceleheletével. Sokan kódorogtunk hajlék nélkül s bizony nem egyszer éhesen is. Keresgéltük az óriás rendetlenségben a hozzánk tartozókat, a régi barátokat, kotorásztunk a törmelékben szétszórt holmink után. Kerestük az összekuszált gombolyagban életünk elszakadt fonalát, hogy a végéhez odakötözzük a folytatást. Nem, nem volt könnyű. De hazudnék, ha tagadnám annak a tavasznak felbolydult, forró boldogságát. Nemcsak nekem szerette a szerelem, amely rámtört s úgy röpített, hogy néha azt éreztem, át tudnám szállni — minek is ide híd! — a Dunát. Mindenki szerelmes volt akkor, ha másra nem. A világba, a saját életébe, a napokba, amelyek egyre újat hoztak, mint a mézeshetek. Nászúton voltunk akkor a sorsunkkal. Az emberek akkora életerővel éltek, mint a fák. Mint a fák, amelyek a Ligetben és a Városmajorban, a Szigeten és a Váci úton valósággal megbokrosodtak. Eszeveszett sietségükben, vad burjánzásukban közvetlenül a gyökérzetük fölött kezdték hajtani a lombjukat, úgyhogy koronájuk a földön kezdődött, a törzsük is kilevelezett, akár a bokroké. Ezek között a tetőtől talpig lobogó fák között jártunk tetőtől talpig lobogva mi is. A szabadság volt a gyökerünk, a remény a lombunk — közel egymáshoz hajtott a kettő. Olyan erővel éltünk és olyan szorongató örömmel, mint csak azok a halálraítéltek, akiket a siralomházban él, az utolsó éjszakán, a kegyelem híre. A halál torkából szabadultunk, elölről kezdve az életünk. Mindent előlről. Szinte a járást is, ahogy a gyerekek tanulnak lépni, vagy a lábadozó nagybetegek. A régi mesterségünket tanultuk újra — tizennégy hónap után azon a tavaszon ültem megint írógéphez egy új napilapnál. Gondolom, másnak is ilyen új lehetett a régi mestersége: szerelőnek a vezeték, ahogyan húzta a Körúton a villamossínek fölött, szobrásznak az agyag, szövőnőnek az orsó. Új volt az első lágytojás íze is, az Irányi utcában vettem nyolc pengőért — olyan új, mint azé a narancsé, amelyet nyolcéves fejjel, a huszas években ettem életemben először s még most is felsejlik néha az íze a számban. Újra és elölről kezdtünk mindent: ízeket, érzéseket, gondolkodást, munkát. Mindenki olyan vadonatúj volt, kopottan és borostásan is, mint akit frissen festettek. Fogott. Ha találkoztunk egymással régi ismerősök s kezet szorítottunk, nyomot hagyott, nagy meleg nyomot egymáson az örömünk. A várost is újra kezdtük. Rakni is, megtanulni is. Mikor utoljára láttuk, nagyváros volt. Most: mezőváros. Vagy inkább kirakodóvásár. Egy húzókocsi is szenzációt keltett, mint valaha falun az automobil. Általában minden szenzációt keltett. Egy krumplisvonat a Berlini-téren éppúgy, mint a Múzeum-kertben a rádió megafonja, vagy az első világos ablak: ott már ég a villany. Szájtátva ismerkedtünk a saját civilizációnkkal. Egy hétfői napon — úgy emlékszem rá, mintha ma volna — indult meg a Körúton a hatos. Felszálltunk rá, de mint egy angolparki járműre, a hullámvasútra, vagy a vadszamárra. Kaland volt, játék és szórakozás, semmikép sem közlekedés. Mondtam is Erzsinek: — Te, erre holnap reggel megint felülülik. Aztán majd az Oktogonról kimegyünk a Ligetbe. Csak lenne jó az idő. — Holnap délelőtt nem lehet. Próbám van. — Május elsején? Az ünnepi Nem is játszanak a színházak — De nálunk hatodikán premier. Kettő-félháromkor végzek, utána kimehetünk, így aztán május elsején délelőtt otthon maradtam. Otthon? Egy barátomnál volt a szállásom a Madáchházban. De úgy díszítettem együtt vele este gyertyafénynél az erkélyt, mintha az én otthonomé volna. Az ünnep, amelyre a dísz készült, elvégre az én ünnepem is. Zászlócskákkal díszítettünk, papírrózsákkal és egy kis összekötőszőnyeggel, amelynek megégett, rongyos felét befelé, a szoba felé hajtottuk s így kintről ékességnek látszhatott Reggel majd a felvonulást egy közös barátunktól, az első emeleten lakó fogorvostól nézzük, az ő lakása nyílik a Károly körútra. Náluk is vacsoráztunk a dekorálás után, ünnepi vacsorát, mákostésztát, s előkerült valami szesz is. Ritka kincs, szilvórium. Még csak a sörre volt feloldva a szesztilalom. Ilyen apró örömök teremtek akkor a nagyok mellett: egy korty erős ital, tíz deka szalonna, egy jobbfajta cigaretta. A nagy örömöt aznap estére én szállítottam. A szerkesztőségből hoztam a hírt Sztálin másnapi, május elsejei napiparancsáról. Valaki hallott a rádión. A napiparancs a háború közeli végére utalt Van benne egy rész: »... ez a körülmény a hitleri Németország végét jelenti, — s ha a fasizmusnak vége, vége a háborúnak. Szombat, 1954. május 1. Változatok a Koszta-jubileumra A lexikontól az anyaköínyiig A Magyar Nemzetben április 27-én ,A Viharsarok nagy festője, Koszta József, születésének 90-ik évfordulóján” címmel cikk jelent meg, amely csakúgy mint a Művelt Nép és Népszava cikkei az 1949-ben meghalt nagy magyar mester életművét »jubileumi« alkalomból méltatja. Igen örvendetes, hogy a tudomány és művészet java értékeinek feltárása, mesterek és életművük népszerűsítő ismertetése — népünk egyre növekvő és sürgető kultúrigényének megfelelően — széles mederben folyik. Koszta József művészetének méltatása is éppen fenti okból sürgetően aktuális, még akkor is, ha nép most volt születésének 90-ik évfordulója. Mert nem most volt. A Magyar Nemzet időszerű és érdekes cikkének íróját nem illetheti felületesség vádja, mert hiszen a művészeti lexikonok 1864. április 27-ét jelölik meg a művész születése napjául. Ezt az adatot maga a mester adta meg, amit a fennmaradt, sajátkezűleg kitöltött kérdőíve bizonyít. Ez az 1884-es évszám szerepel a brassói Kultúrpalotának 1913- ban megküldött életrajzában is. 1949-ben azonban a Magyar Művészet 2. számában megjelent Koszta-cikk írója már felhívja a figyelmet, hogy »a lexikonok szerint Koszta 1864-ben született, de a mestertől, illetőleg hozzátartozóitól nyert értesítés értelmében négy évvel korábban nstt világra*. A lexikon ápriils 27-iki adatát egyébként átveszi. A »megfiatalodásra* a Művészettörténeti Értesítő 1953. I. 2. számában megjelent Kosztatanulmány ezt a magyarázatot adja: »Mikor Koszta a Mintarajziskolába lépett, jóval idősebb volt társainál és a nagy korkülönbség enyhítésére néhány évvel fiatalította magát.* Azonban ezt a feltevést megdönti a Mintarajziskola anyakönyvének 1885—1886-0° adata, 1861-es születési évvel, hónap és nap megjelölése nélkül. A Művészettörténeti Értesítő cikkírója tovább nyomoz: megszerzi a brassói német lyceumtól — ahol Koszta annak idején diák volt — a születés időpontját. Ez a »hiteles« adat, mely szerint Koszta 1861. március 27-én született Brassóban, sem bizonyult helyesnek, mint ahogyan a bécsi Akadémia nyilvántartásában szereplő 1861. március 19-e sem, mert Koszta József elveszettnek hitt és most legújabban előkerült anyakönyvi kivonata szerint születésének ideje 1860. március 27-e. A vitatott kérdés ezzel hihetőleg megnyugtató és végleges ponthoz jutott. És nincsen sok célja a mester eltérő adatközléseinek indítékairól tűnődni. Tény az, hogy Koszta József kevéssé gondolt arra, hogy az utókort életrajzi adatokkal helyesen tájékoztassa: életének eseményeinél időtlenebbnek tudta művészetét.1, 14-B.é Magyar film francia kitüntetése A »Kék vércsék erdejében” című dokumentumfilmet, Homoki Nagy István alkotását, a francia filmiparban dolgozó mérnökök és technikusok szervezete a Commission Supéreture Technique, dicsérő oklevéllel tüntette ki.