Magyar Nemzet, 1955. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
1955-01-13 / 10. szám
Csütörtök, 1955. január 13. _ Magyar Nemzet _ IRODALMI EMLÉKEINK VÉDELME Az alábbiakban részleteket közlünk Keresztury Dezsőnek az Irodalomtörténeti Társaság ez évi első közgyűlésén tartott előadásából. Az irodalomban első és legfontosabb a mű. Ebben van elmondva minden, ami lényeges, ez az író életének végső értelme. Irodalmunk emlékanyagának ez a része ezért a leggondozottabb is. De ha irodalmunk történetének azokra a területeire nézünk, amelyek a művek körül terülnek el, a kép sokkal problematikusabb. Minthamentől többet beszélünk a mögöttes vidékek felderítéséről, annál kevesebbet tennénk e felderítés érdekében. Művét bízza az utódokra, a felnövő népre a magyar író. De mi, akikre ez örökség gondja bízva van, tudjuk, hogy a mű egymagáiban mégsem minden. A mű megértéséhez és megvilágításaihoz hozzátartozik a környezet, az alkotó, a munkaviszonyok, a források, az olvasott, látott, átélt dolgok, a fogalmazvány, kiadás, hagyomány ismerete. Nyilvánvaló, hogy az irodalomtörténetnek vannak olyan emlékei, amelyek nem írásművek és mégis igen lényegesek, nemcsak a kutatás, az interpretáció, hanem a tanítás, nevelés, a közemlékezet számára. Elsőül is az ereklyék! Ezeken olyan tárgyakat értünk, amelyek íróink, költőink személyes életének emlékei. Miféle emlékekről van itt szó? Sajnos, nagyrészt olyanokról, amelyek önmagukban értéktelenek, nincs különösebb művészi kvalitásuk, kever, kivétellel egyszerű, elnyűtt használati tárgyak. Mennél közelebb érünk napjainkhoz, aminál kikiább ilyesmik, mert hiszen a régiségből szinte kivétel nélkül csak olyasmi maradt ránk, aminek saját értéke is van: egy-egy szép fegyver, értékes ékszer, drága bútordarab. A többi azérthányódott el régen s azért pusztul el manapság is, mert csak a hozzá fűződő emlékezet ad neki értéket, a személy, aki használta, az esemény, amelynek részese volt. Nekem, személy szerint, drágábbak például azok a címervázlatok, amelyeket, a Toldi szerelmét írva, Arany rajzolgatott le magának, miint a kutyatőrre festett díszes eredetiek, s nem adnám oda Petőfi szutykos pipáját bármilyen iparművészeti pipa-remekért, pedig nem is vagyok dohányos. De nem csak magam vagyok így ezzel. A tapasztalat egyre bizonyosabbá teszi, hogy az efféle emléktárgyaknak valóban megbecsülhetetlen, ereklye-értékük van s valami, első látásra szinte megmagyarázhatatlan megindító és mozgató erő lakozik bennük. Már tudjuk, mily sokat mond annak, akinek van érzéke hozzá, Nina nyomasztó csendje, az omladozó Berzsenyi-kúria s a család roppant kőhalommá növő síremléke, Petőfi szülőháza Kiskőrösön, a megilletődött látogatók csoportjaival, a primitív, kemény lóca, amelyen Arany Nagykőrösön üldögélni szokott s az idomtalan deszkaláda, amelyet íróasztalának nevezhetett. Mennyivel többet tud az mind Vörösmartyról, mind a költészetről, aki látta a kéziratos papírt, amelyen Vörösmarty a Nincsen remény sivító, jégveréses sarait világra vajúdta, mennyi minden megvilágosodik Jókai titkaiból, ha végigjárjuk füredi villájának kerti útjait, tágas, levegős szobáit s látjuk a monstruózus ízléstelenségükben is mesterművű szekrényeket, amelyekben a nemzetet akkor képviselő intézmények, szervezetek, a művészek adták át neki ajándékaikat. Kinek nem drága a kalamáris, amelybe Kossuth ütötte tollát s a kopott írógép, melyen József Attila kopogott, az arckép, az egyetlen, melyen Balassi dús bajusza oly sokatmondó indulattal lankad a gyengédrajzú, érzékeny szájra s a daguerrotipua, amelyről Petőfi hiteles rútsága és lenyűgöző tekintete sugárzik felénk; ■ Móricz Zsigmond kanapéja, amelyen fájós lábát nyugtatva , olvasni szokott, Babits paszszianszkártyája, mellyel gégerákjának pokoli kínjairól terelte el sajgó figyelmét s a koldus-készség, amely Laczkó Géza íróasztala mellett lógott kacér figyelmeztetőként. S mindez nemcsak a megilletődött zarándokot hatja meg, de a kutatások kérdésére is feleletet ad vagy új kérdéssel válaszol. Ilyenfajta emléktárgy, sajnos, nem sok maradt ránk. A háborúban persze igen sok minden elpusztult, de éppen a pusztulás látványa riasztotta fel sokakban a megőrzés kötelességtudását. Haladó hagyományaink egyre jobban kiszélesedő értéklése pedig mind nagyobb területen teszi úgyszólván kötelezővé az effajta értékek megbecsülését. A magángyűjtés ugyan erősen megcsappant, de közgyűjteményeink anyaga örvendetesen megnövekedett, a gyűjtés köre lassan bár, de kiszélesedőben van. Nem utolsósorban az Irodalomtörténeti Társaság munkássága nyomán, vidéken is növekedőben van az effajta tárgyak iránti érdeklődés, kutatóink munkái közt találkozunk már idevágó témákkal, az Akadémia kritikai kiadásainak szabályzata már előírja az író művével kapcsolatos legfontosabb emlékek számbavételét. Teendő azért persze rendkívül sok van még. Sokkal erőteljesebben kell folytatnunk a meglévő anyag szakszerű számbavételét, az elérhető felkutatását, összegyűjtését, megfelelő raktározását és tudományos feldolgozását. Az ország tele van helyekkel, amelyeket nagy íróink ottlétének emléke fényesíthetne meg; sírkövekkel, szobrokkal, táblákkal, amelyeket az utóskor állított s elfelejtett. Folyatni kell a műemlékké nyilvánítás, a megóvás és gondozás munkáját, az emlékszobák, emlékmúzeumok létesítését. Ady, Móricz, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, Móra Ferenc mindenképpen megérdemlik, hogy így is megemlékezzünk róluk s nemcsak ők, hanem annyian mások. Hány nagy írónknak vannak összegyűjtve s feldolgozva arcképei? Mennyi hiányzik azok közül is, amelyekről tudomásunk van, de az eredeti elkallódott. Meg kellene festetni egész sor élő nagyunk arcképét, s ha másként nem, megfelelő arcképrekonstrukció segítségével el kellene készíttetnünk a hiányzókat. S hadd említsem meg itt végül a hozzátartozók és utódok kérdését. Ezen a területen is sok minden jobb már, mint régen volt; a legikiáltóbb bajokat orvosolták. A magukra hagyott íróözvegyek szomorú sorával azonban ma is foglalkoznunk kell. S a távolabbi leszármazókról sem szabad megfeledkeznünk. A nagy ember nevének viselése nem lehet ugyan jogcím a hereségre, de el kell érnünk, hogy igény lehessen a méltányosságra. Az emlék csak holt tárgy, a dokumentum legjobb esetben a múzeumi anyag«, ha nem eleveníti meg az élőik érdeklődése, meghatottsága, felfrissülése. »Íok a huszadik századnak", mondta kesernyés derűlátással Csokonai, mikor bezárult körülötte korának és környezetének sivatagi csöndje: »Jövel késő század! jövel olly boldog kor! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De Jöttödre vigan zengem énekedet: Vajha te csak egyszer emlitnél engemet!« Csokonai szavai minden igazi író vágyát fejezik ki. De népünknek is életérdeke, hogy irodalmunk ne csak könyvek, neveik, frázisok kisebb-nagyobb halmaza legyen számára, hanem harci lobogó és erősítő ige, megölhetetlen életösztön és tépelődve körültekintő öntudat. Az emlékezés rettenetesen vigasztalan dolog, ha csak valótlan képeket ingat vásznam és nem a mélység szeneteit hozó források vizét buggyantja fel. Most megnőttek az országos társadalmi szervezetek lehetőségei, de feladatai is. Figyelemre méltó munka indult meg mind iskoláinkban, mind tömegszervezeteinkben, mind ismeretterjesztő és tudományos társaságainkban egyebek közt az újjászervezett Irodalomtörténeti Társaságban is. Az egyre növekvő oktatási és népművelési igény nyittatta szélesre azelőtt elzárkózó intézményeink kapuit is, hozta létre az új és új létesítményeket. Többek között az irodalmai emlékmúzeumok egész sorát, megszámlálhatatlan országos és helyi jelentőségű irodalmi kiállítást. Ez a munka egész sor ,újszerű rendezési, szervezési, tudományos és művészi feladat megoldását kívánta meg; sok olyan képességet, tapasztalatot, problémát hozott felszínre, amelyet számba nem venni, vétek volna. Történtek kísérletek országos mozgalmak megszervezésére is, egyebek közt a Petőfi-mozgalom, a Jókai-év s a Balassi-jubileum is számos tanulsággal szolgál. Szükséges, hogy a munkát ezen a területen is egységesebbé, arányosabbá tegyük, hogy a buzgón jelentkező kezdeményeket tdmjük felhasználatlanul, a megindított és sikeresen kibontakozó mozgalmakat ne engedjük kiégve összeomlani. Felszabadult népünk tele van egészséggel, készséggel, az emberi élet vágyával, a művelődés igényével, kész arra, hogy megbecsülje múltját. Hadd bizonyítsam ezt a valóság néhány képével. Visszaemlékszem a tapolcaiak ügyességére, ahogy egy elhanyagolt romos raktárból takaros bolthajtásos helyiséget varázsoltak, belebútort s tőlünk Pestről minden egyebet, ami egy Batsányi-emlékszobába szükséges. Igaz, hogy olyan ember mozgatta meg őket, aki azóta már élő kiállítássá szervezte a Balaton veszprémi partjait, útjelzők, táblák seregével amelyek az irodalom minden helyi emlékére is felhívják a figyelmet. Jegyezzük meg a nevét: Záhonyi Ferencnek hívják. S nem tudom elfeledni a kiskőrösi Petőfi-hét emlékeit sem: a rettenetes hidegben koszorúzásra, ünnepélyre, kiállításra gyűlő népet s a szavalóversenyt, amelynek bajnokai nem a szokásos ripacsok lettek, hanem egy 70 éves öreg paraszt, aki úgy szavalta a Talpra magyar t, mintha az egész nép szólt volna az ő szájával: egy fiatal asszony, aki, mint valami tündért pillangó állt meg a pódiumon s libbent tova, miután elsóhajtotta a Reszket a bokor-1 s egy kislány, aki úgy mondta el, kerekre nyitott szemmel a Feltámadott a tengert-, mintha a világ teremtésének látványáról adott volna hírt. Jegyezzük meg az ottani ünnepségek szerény főmozgatójának nevét is, Istenes Józsefét, aki elérte, hogy Petőfi szülőházát többen látogatják, mint nem egy híres fővárosi gyűjteményünket. Akna főként hiányzik mindebből: az egységes, értelmes, előrelátó és következetes szervezés. A gazda, aki összhangba hozza a tennivalókat. A hely, ahol a még hiányzó szakemberek felnevelődhetnek s a tervezők megkaphatják a szükséges útmutatást, ahol habár csak körülhatárolt területen is, de mégis együtt lehet mindaz, amit a fejlődés, a gyakorlat kényszere szétválasztott: a mű, a dokumentum, az emléktárgy, a kultusz, s minden, ami még idetartozik. A helyi erőket semmiképpen nem szabad kihagyni a számításból. Hogy azonban egy szakmai irányító központi szervre szükség van, eléggé kiviláglik az eddigiekből. El kell érnünk, hogy a nép, amely magáénak tudja már irodalmunkat, ennek emlékeit is a magáénak érezze, ne kivetendő holmiknak, de megbecsülendő ereklyéknek. E téren sok nehézség, de sok öröm is vár ránk. Keresztury Dezső NAPLÓ PÉFI A szegedi Egyetemi Könyvtár munnkatársai József Attila szüleésének közelgő 50. évfordulója alkalmából gyűjtik a kötő szegedi éveinek emlékeit. Az összegyűjtött emlékek a köyvtár kiadásában rövidesen megjelennek. Ugyancsak közreadják Móra Ferencnek báróihoz irt, a nyilvánosság előtt eddig ismeretlen leveleit. Hómán Ottó, a nagy magyar természettudós halálának 15. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében január 14-én este 6 órakor az Akácámia, a Hazafias Népfront és az Ismeretterjesztő Társlat emlékünnepélyt rendez. Kőadó: dr. Beretzk Péter, a biolgiai tudományok kandidátusa. »A magyar építőművészet tízévi útja« címmel a Magyar Építmművészek Szövetsége fénykép- és tervgyűjteményt adk az idén. Az összeállítás a feszabadulás óta tervezett és kitelezett jelentős épületekre készült fényképeket és nagyobb tervpályázatokat tartamazzá. Leiár örökszép melódiái csent ülnek fel január 16-án, vasárnap este 7 órakor a Nagy néző utcai Kodály Zoltán kultúrotthonban. Bermutatjál: a »Víg özvegyet« inikrohang emezről. A bécsi állami operaház legkiválóbb művészei szerepelnek a miikrohanglemezen Főszereplők: Elisabeth Lehnartzkopf, Kimmi Loose, Erich Kunz, Nicolad Gedda. A FITT és a Magyar Írók Szövtsége Romain Holland halálak 10. évfordulója alkataiból január 20-án este 7 ókkor emlékünnepélyt rendez Zeneakadémia kis termelte. Ünnepi beszédet Bemnede Marcell mond, közreműködik: Ascher Oszkár, Hernádi Lajos, Palotai Erzsi és Szteiczki Adrien. * m * A Szegedi Tudományegyetem magyar irodalomtörténeti intéztéban Baráti Dezső kandidátus, egyetemi tanár és Péter László egyetemi könyvtáros irányításával bölcsészhallgatók lelkes csoportja gyűjti a város nagy szülötte, Juhász Gyula verseit. Eddig már mintegy száz, napilapokban megjelent, de kötetekbe fel nem vett Juhász Gyulaversre bukkantak. Legértékesebb leletük tíz, kéziratban levő, eddig ismeretlen Juhászvers. A Furfangos királylány című népi opera próbáit a 180 tagú kálmáncsai Népi Együttes csaknem félévvel ezelőtt kezdte meg. A somogyi népdalokban bővelkedő, több népmese-motívumot és népszokást felelevenítő népi operát január végén, a megyei kultúrverseny során mutatják be. Rádióbírálat Újságírók HÉTFŐ. Komsztantyin Szimoinv »Egy ember becsülete« című színművének rádióváltozatában hírlapírók a főszereplők. Az első jeleneteiknél még úgy tűnik, hogy egy vidéki szovjet újság élete talán valóban csak az újságírótársadalmat érdekdi közelebbről. De a dráma során a hírlapírót és az olvasót egyaránt érdeklő igen fontos mondanivaló bontakozik ki: a sajtó becsülete, a szovjet újságírás erkölcsi tekintélye s az a tanulság, hogy a kritikát nem elégtúlélni, el is kell fogadni! Szimonov bebizonyítja,hogy a hírlapíróiénak nem elég félgőzzel dolgozniuk, mert az újságírói becsület és a lap becsülete teljes munkát kíván. Egyben kicsendül a darabból, hogy hiba elkövetése esetén a lap tekintélyét alá kell rendelni a társadalom s az alaptalanul meghurcolt személy tekintélyének. A megújhodott sajtót és olvasóival való kapcsolatát ilyen közvetlenül még nem dolgozták fel. Lányi Andor alkalmazta rádióra és rendezte Szimonov színművét, melynek szereplőgárdája közül senki nem mutatott különösebb színészi rádióalalkotást s a produkció, mintha kissé fáradt lett volna. A LENGYEL FILMHÉT MEGNYITÓ DÍSZELŐADÁSA A Puskin Filmszínházban szerdáin este ünnepi díszelőadás keretében nyitották meg a lengyel filmhetet. Az előadáson megjelent Apró Antal, a Minisztertanács elnökhelyettese, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, Bata István honvédelmi miniszter, az MDP Politikai Bizottságának póttagja, Boldoczki János külügyminiszter, Szobek András begyűjtési miniszter, Darabos Iván, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának titkára, Szabó Pál, a Hazafias Népfront országos tanácsának elnöke, Non György és Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettesek, valamint a politikai, gazdasági és kulturális élet számos más vezető személyisége. Részt vett a díszelőadáson a budapesti diplomáciai képviseletek több vezetője és tagja. A magyar és a lengyel Himnusz elhangzása után Kerek Gábor, a Kultúrkapcsolatok Intézetének főtitkára nyitotta meg az ünnepséget, majd Gertler Viktor filmrendező mondott ünnepi beszédet. Üdvözölte a lengyel filmhét alkalmából a magyar film dolgozói nevében a lengyel filmművészeket és velük együtt a baráti lengyel népet . Különös jelentőséget ad a filmhét megrendezésének az, hogy ezekben a napokban ünnepeljük Varsó felszabadulásának tizedik évfordulóját — mondotta. — A lengyel filmhét ezért is ünnep számunkra. — Őszinte örömmel vártuk a lengyel filmhetet, amelyen ismét megismerhetjük annak a népnek a kultúrkiincseit, amely népnek történelme sok szoros szállal fűződik a mi népünk történelméhez. — Az elmúlt évek folyamán sok lengyel filmet láttunk és örültünk ezeknek a filmeknek, mert nálunk is nagy sikerük volt. Az út nem volt könnyű, amíg lengyel barátaink idáig eljutottak. A mai fejlett lengyel filmművészet az elnyomatás éveiben, a haladásért folytatott harcban született meg és gazdagította a világ filmművészetét. A most induló lengyel filmhéten kiváló alkotásokkal ismerkedik majd meg a magyar közönség. Gertler Viktor szavait azzal fejezte be, hogy a lengyel film ünnepi hete a magyar dolgozó népet nemcsak művészi élményekkel gazdagítja, hanem tovább erősíti a két nép barátságát és ezen keresztül hozzájárul a béketábor erejének növekedéséhez. Jozef Mrozek, a Lengyel Népköztársaság magyarországi ideiglenes ügyvivője mondott ezután beszédet: — A lengyel nemzet néhány nap múlva, január 17-én ünnepli Varsó felszabadulásának tizedik évfordulóját. Tíz évvel ezelőtt szabadult fel Varsó, a romjaiból új életre kelő Lengyelország szíve. Hányszor mutatta meg nekünk és mutatja ma is a lengyel film Varsót, előbb úgy, mint az ellenség által ütött ezer sebből vérző romvárost, majd — a felszabadulás tizedik évében — már a derűs, szép új arculatában ragyogó Varsóit, amelyet minden lengyel ember szíve egész mélyeiből szeret. Hányszor sírtunk, majd gyönyörködtünk ezekben a lengyel filmekben, amelyek tanítanak, érzelmetekhez és értelmünkhöz szólnak. A lengyel film az elmúlt tíz évben — bármilyen szerény statisztikai adatain kereted között mozgott —, élő krónikája volt az egész lengyel nemzet munkájának és áldozatkészségének. Segítette és továbbra is segíti a társadalmat a nagy átalakulások és a szocialista ember kifejlődésének hatalmas folyamatában. — A magyar és a lengyel nép, a két testvérnemzet, évszázadokra visszatekintő barátsága során, amelyet a népek tavaszának küzdelmeiben, a nemzeti és társadalmi felszabadító küzdelmekben számos, közösen, együttesen megvívott harca pecsételt meg — most történelmének új szakaszába lépett. A közös hagyományok, a tapasztalatok és a közös cél —, a népek békéjének megszilárdítására való törekvés lehetővé teszi számunkra, hogy jobban, szebben és gyorsabban építsünk, s egyre gyorsabb ütemben emeljük népünk életszínvonalát és elégítsük ki kulturális szükségleteinket. Ezen a jól megépített, széles úton, kulturális téren is világos irányban halad népeink együttműködése. Ennek ékesen szóló bizonyítéka a most meginduló lengyel filmhét is. Szavait a lengyel—magyar barátság éltetésével fejezte be. A nagy tapssal fogadott beszéd után a meghívottközönség előtt levetítették a »Keressem az igazságot című, magyarul beszélő lengyel filmalkotást, amelyet a nézők nagy tetszéssel és tapssal fogadtak. Csokonai-emlékkiállítás nyílik a Nemzeti Múzeumban Csokonai Vitéz Mihály halálának 150. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár, az Országos Történeti Múzeum, a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára emlékkiállítást rendez a Nemzeti Múzeum dísztermében és kupolatermében. A kiállítás ismerteti Csokonai életét, műveit, irodalmunkra gyakorolt hatását, s rámutat a költő népszeretetére, valamint kapcsolatára a hazai és az európai felvilágosodási mozgalommal. A költő korát színes és változatos képanyag, irodalmi művek és kosztümös figurák elevenítik meg. Életéről és munkásságáról kéziratok, személyes tárgyi emlékek, arcképei, egykorú kiadások adnak számot. A kiállítás Csokonai életművének és a XVIII. század második fele történeti eseményeinek és kulturális törekvéseinek összefüggését is megmutatja. Az emlékkiállítás január 28-án délben 12 órakor nyílik meg. Ünnepi beszédet Jánosi Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára mond. LENGYEL FILMHÉT 1955. január 13—19-ig Az 1954. évi cannesi filmfesztivál díjnyertes filmje ÖTEN A BARSKA UTCÁBÓL Öt fiatal drámai története. Művészi, színes lengyel film ☆ Bemutatja: január 13—26-ig VÖRÖS CSILLAG, 13—19-ig MUNKÁS, 20—26-ig CORVIN, 27—február 2-ig ATTILA (Budafok)] ,■ i n -ii i n- i i—rí—--r-n rfi 5