Magyar Nemzet, 1955. február (11. évfolyam, 26-49. szám)
1955-02-20 / 43. szám
ége van .» A leány apró, húsos kezében nem remegett a levél, ahogy magasra tartotta, hogy jobban érje a lámpafény. Puha párnák között feküdt, befészkelte testét a kedves ágyba, éjszakai nyugalomra, de előbb elolvasta mégegyszer. Jó volt olvasni. Kicsit hosszú, igaz, s a betűk nem szépek, nagyon sietett, nagyon szenvedett, aki írta. A leány kezét sütötte a papír, kicsit, kellemesen, a tenyerét csiklandozta. Nem tudta, örüljön-e, sírjon-e. Vége. A fiú valahol Komárom másik végében ül, egész biztosan, a Janicsári-pincében ül és iszik. Elissza ma este az eszét, mert inni azt tud, szépen, s milyen tekintete van olyankor... Júlia maga elé akarta képzelni a fiút, ahogy iszik, de semmit sem látott, csak az aranytekintetű szemét, mely egyszerre ábrándozó és büszke, s túl nagy a csontos, sovány arcban. Letette a levelet, elfújta a lámpát, s próbált aludni. A kutyák, a part tájékán, bolondul vonítottak. Izgalom volt a testében, ki kellett nyitnia az ablakot. Márciusban hűvösek az éjszakák, a Duna felől nyugtalan szelek keltek, vállára vetette könnyű selyemkabátkáját. De a hideg oly jó mégis, vére hullámzását csillapítja. Keblei, a könnyű ing alatt, mint a holdfényben kinyílt virágok. Becsukta a£ ablakot, viszszaheveredett teste még meleg helyére s elaludt. Végre el tudott aludni.* 1Tízen az éjszakán halt meg Lilla. Mint a tükör, ha nem néz bele senki, a visszhang, ha nem szólítja senki: elhasadt, megnémult, eltűnt mint a káprázat. Hiába védte a remek paplan, hiába vette körül a megbízható otthon, a nyugodalmas gazdagság. S hiába ébredt fel másnap reggel, s öltözött, mintha élne. Csokonai levette róla sugárzását, a leány eltűnt a hétköznapok homályában, ötvenhét esztendeje volt még hátra, de hétszáz hónap perctengere nem ért föl első csókjaik hét pillanatával. »Én élek, s Villa én reám nézve megholt, — igen is, megholt — örökre megholt , én reám nézve ...« — szól a búcsúlevél, háromszor ismételve a könyörtelen szót, »megholt«, mely valósággal olyan, mint az élő végső lehelete. Lilla valóban eltűnt, az igazi Lillára ráomlottak apja dús gabonászsákjai, belesüppedt a lisztbe, a pénzbe. Helyette Vajda Julianna ébredt másnap reggel, szőkén, kevélyen, szépen, s a világ nem vett észre semmit. Aztán megvolt az esküvő, költözhettek Lévai István házába, Dunaalmásra. Nincs messze Komáromtól. Júlia ott maradt hát közelében a szülői háznak, s hazalátogathatott, ha éppen akart. De nem akart, mert új asszonynak lenni érdekes volt és mulatságos; gyakran kellemes is, mikor néha férje hajóit dicsérte valamelyik szomszédasszony s az ablakból valóban oda lehetett látni a széles folyóra, a méltóságos hajókra. Szerette a hajókat, még otthonról. De az ő férje fával kereskedett, nem, mint az apja, gabonával, s ez is érdekes volt: szép sudár törzsek hevertek a bárkákon, jó volt érezni, hogy nekik döntötték mind e büszke fákat. Nem is ember, kinek nincs hajója. Csokonaira alig gondolt. Julianna nem volt kegyetlen, vagy hitszegő, vagy csalfa, csak egyszerű polgár leány, szép arccal, kedves termettel és apró lélekkel. A férje nem bánta a költőt; némileg büszke is volt magára, hogy ő mentette ki Júliáját a szerencsétlennek ígérkező házasságból, vissza, a gondtalan életbe. Sokat utazgatott, az ifiasszony ábrándozhatott kedvére. Csak a lakást tartsa takarosán, a fehérneműt tisztán és úgy főzessen, ahogy kereskedőnének illik, bőségesen, de nem pazarlón. Júlia pedig örömmel vállalta a háztartást, maga söpörte a fényes, sárga padlót, maga mosta a kényesebb holmit egy meleg forrásnál, maga tapogatta meg hatalmas tyúkjait, elég kövérek-e, s midőn elvágta torkukat, frissemsült vérrel kedveskedett urának. Néha énekelgetett, stikkeit, s poétákat olvasgatott, közöttük Csokonai egyik kötetét is — A szépség ereje a bajnoki szivén —, melyet már asszony korában kapott. Jó volt nézegetni a dedikációt: »Elfelejthetetlen angyalom! Vedd ezt a kis könyvet azzal a szívvel, amilyennel ajánlom s emlékezz meg írójáról, aki miattad siet a halálhoz, a kit te hidegebben fogadsz, mintsem érdemleném. Élj vígan — Csokonai.« Érthető hát, ha ilyeneket olvasgatván, a többi fakereskedőnével jóindulatúan bánt, de kissé éreztette magasabb műveltségét. Így élt hét évig, s ha a tü-*■ körbe nézett, szőkesége viszszaragyogott rá. 1805 telén aztán, szokás szerint, bement Komáromba, Bédi Jánosné Fábián Juliannához, ahol, mint azon a nyáron, most is találkozni szoktak a költészetkedvelő leányok, asszonyok és ifjak. A háziasszony jókedvű volt, mint mindig, talán még élénkebb is, szeme úgy csillogott, mintha láza volna. Júlia búcsúzott utolsónak, éjszakára Komáromban maradt a szülői házban. — Mondanék valamit — fordult felé búcsúzás előtt a háziasszony. Szeme csillogott, de piros arcára szürkeség húzódott. — Emlékszel rá? Csokonainkbra? Júlia nem értette. Félt. — Meghalt. Most írja a posta. Nem is köszönt el, szaladt haza,,be a leányszobába, mely azóta is úgy állt, szűzen. Leült a tükrös asztal mellé egy parányi székre, belebámult a fényes üvegbe, s egy kicsit megnyugodott. Szép volt. Ez volt eddig az egyetlen kikötő, a saját szépsége. Az egyetlen mentség. Nézte magát, tüzetesen nézte, míg föl nem fedezett a nyakán egy halvány árnyékot. A lámpa! Közelebb húzta a lámpát. Az árnyék ott maradt. A szemét nézte, s alatta egy kis vonalat vett észre. Sosem látta eddig. A homloka sima és töretlen. Felhúzta a szemöldökét, s mikor visszaengedte, két halvány ráncot látott a sima bőrön. Alig vésődött bele, de ott maradt. Csak most kezdett sírni. Harmincéves volt. * Aztán már nem volt olyan könnyű. Lejárt mosni a melegvízű forráshoz, de egy-két pillanattal tovább nézte a Duna iszapos, almazöld vizét. Így nézték régen, Csokonaival, följebb, a komáromi parton. Ugyanaz a hullámzás. Szerelem volt? Talán. De szép volt. Aztán dalolgatott tovább, otthon is, Bédiné házában is, de hamar beleunt és inkább a tyúkjairól kezdett beszélni. Egyre többet beszélt a tyúkokról, egyre kevesebbet a költőkről, jókedélyű volt, de tartotta magát a szokáshoz, s ahogy múltak az évek, úgy csöndesedett. Mire ötvenéves lett, el is hízott kissé; a férje így még jobban kedvelte, néha megérintette az asszony fiatalos arcát, s örült bőre simaságának, ő is tisztelte az urát, aki fáradhatatlanul járt üzletei után, még hatvanéves korában is, pedig a szíve kínozta. Úgy is halt meg, hetvenhat éves korában, vízi betegségben. Nyár volt, gyorsan kellett temetni. A domboldalra keservesen ömlött a forró fény, röviden végezték, s az asszony visszatérhetett a magánosan maradt házba. Különös volt, de az ura nem hiányzott; annyit volt távol addig is. Mintha most is üzletelne valahol. Hamarosan követ állított a sírra, nem hazudott szerelmet azon sem: »Itt nyugszik az Úrban boldogult Netes Lévai István úr teste... Ember, barát, hív férj. S végre előszedhette azokat a régi írásokat, amiket egy másik férfi, az első, küldött egykor. »Holtig tartó magánosságra kárhoztatsz. — kiálltatnak a betűk. »Elhagyhatna-e engemet az a Lilla, aki én tőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom ötöt szeretni? az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak, ő mit ül végig...?« Olvasta az egyszerű mondatokat, melyekben semmi túlzás, csupa komoly szó: »Haljak meg, midőn már te érted élnem nem lehet.* »Felejtsd el minden indulataimat.« »Én tégedet csupán magadért kedveltelek.* Az asszony felnézett a levélből. »... csupán magadért...« Apja hasas hajóit, ura széles gályáit, elvitte valamerre a víz, elkorhadtak, széthasadtak, s ezek a papírlapok itt zizegnek az asztalon. Kellettek a hajók, a dús évtizedek, túl sötétnek tetszett a jövő amellett a különös legény mellett. Szép sem volt, csak a tekintete világított. Megérte-e? Jó volt, hogy így történt? Júlia nem érzett megbánást. Ami bánatot érzett, kellemes volt. Egy asszonynak úgy sem marad más: gyászolja az embereit. • TV négy évig élt így, a házba fogadott két ismerős öregasszonyt, két vénleányt, együtt iszogatták reggelenként a tejeskávét, együtt eszegették a gyönge kalácsot. Látogatók jöttek, egyre többen. Lévai István özvegyét keresték, s titkon körülnéztek. Az őszintébbek és bátrabbak a költő nevét is meg merték említeni. Úgy tekintettek Juliannára, mintha a saját szobra volna: mellékalak egy nagy emlékművön. Viselte ezt az életet, egyszerű méltósággal. Megszokta. De túl sok volt a vendég és semmi védelem. Három nő, magában, gazdálkodni sem tudott. Ekkor történt, hogy beállított Végh Mihály, a mocsi lelkész. Összeszoktak. Vajda Julianna hatvankilencéves volt, mikor Végh Mihály hitvese lett. A dunaalmási lelkész 1844. április 17-én ezt jegyezte az anyakönyvbe: »n. 1. Végh Mihály úr, mocsi lelkipásztor ... összeeskedtetett néhai almási lakos nm. Lévai István úr özvegyével, nemes Vajda Julianna asszonnyal, néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillájával.« így: Lilla. Az anyakönyvben is. Csöndes öregsége volt, hoszszú őszi esztendői, ideje az emlékezésre. A falu felett illatoztak az erdők, de ő már nem sétált. Megérte a szabadságharcot, de alig éltette-érezte. Fiatalok lapozgatták a régi költő verseit, szerelmesek suttogták, de ő már nem olvasott, csak rakosgatta a sárga lapokat, hideg ujjal végével érintette őket. Üldögélt a ház előtt, az arca csupa árnyék, a hangja csupa remegés. Lassan múlt el Vajda Julianna, búcsúzhatott a messzi múlttól, s a halkuló, múlttá süppedő világtól. Éppen ötven esztendővel élte túl a debreceni költőt. Nem érzett semmit, nem tudott semmit és nem bánt meg semmit. Mikor a kis öregasszony eldúlt álomra, — most száz esztendeje —öregségi elcyöngyítés*-t jegyeztek az anyakönyvbe, 1855. február 20-án, szálkás betűkkel, s a gyásznép megtetődötten állt a sir körül, de némi megnyugvással. Milyen szép, hosszú élete volt, gondolták, akik még éltek, élni akartak, s a halottat, éveiért, kissé irigyelték. Ada tették testét első férje mellé, az almási temetőbe. Különös temető, domboldalon ásták, alatta, az oldalban tágas borospince, így érintkeznek a holtak az élőkkel, a bort érlelő talajon keresztül. »Lilla áldott hamvainak« — vésette a sírkőre Végh Mihály. Lilla, a sírkövön is. Pedig a Duna fölött, a szél járta hegyoldalban nem Lilla nyugszik, csak Vajda Julianna. Lilla, az igazi, még leánykorában eltűnt egy kutyavonítós, hideg márciusi éjszakán. Hol van már az az éjszaka! Hol a Vajdáék, Lévalók büszke gazdagsága! Állok az almási temetőben, hallgatom a zizegő-zengő téli szelet s úgy tetszik: Csokonai fuvolája szól a Duna fölött. Sebestyén György LILLA HALÁLA Vasárnap, 1955. február 20.. A BÉKE SZALONBAN február 22-től ISMÉTTelekiKamill Kossuth-díjas érdemes művész * ☆ FARKAS VERA KŐVÁRY GYULA MURÁNYI LILI ffaj tartam! I MOZI ELŐTT — Bácsi kérem, tessékmegvenni, van egy jegyem a következő előadásra — csendül meg mögöttem egy fiatal hangocska a mozi előcsarnokában. Megfordulok, nézem a srácot. Lehet úgy kilenc-tíz éves, apró és maszatos, szőke haja nedvesen tapad a homlokába, ruhája egyszerű, de tiszta és rendes. S mivel újabb mozijegyre már nincs szükségem, csak távolból figyelem az üzletet. A fiú megszólít minden érkezőt, s alig telik el néhány rövid perc, már túl is adott a jegyen. Még izgulok, vajon előszed-e újabbat, folytatja-e az üzérkedést, s egyszeresak ott van előttem, rám bámul kék szemével és csendesen megjegyzi: — Bácsi, tessék 20 fillért adni! Nofene, ebadta kölyke! Előbb adott el egy jegyet, most meg már újabbra gyűjt. Bosszant, hogy a kis tökmagban máris ennyi élelmesség szorult össze. De nem akarom bántani, mert a titkára vagyók kíváncsi. Pénzt nem kap, egy szelet nápolyit nyújtok feléje. Egy huncut kacsintással nyugtázza nagylelkűségemet. De nem szabadul könnyen. Választ kell adnia, hogy jutott e jegyhez, és azután miért adta el pénzért. A srác meg van akadva, a felelet láthatóan nem akar megszületni ajkán. Én meg csak újból azon drukkolok, hazudni fog-e. Ő pedig ránt egyet a vállán, elmosolyodik: — Idejárok a Bástyába. Ez a standunk. Odamegyünk az olyan ipséhez, aki nővel jön. Megvágjuk 20—30 fillérrel, van, aki 50-et is kér. A pofák mindig bedűlnek, egyik sem akar a nője előtt sóhemülk játszani. Azt mondjuk nekik, mozira kell. Hát most akadt egy jószívű pasas, aki pénz helyett vett egy jegyet, s azt nyomta a markomba. Én meg eladtam, minek az nekem, láttam én ezt már háromszor. — És minek neked a pénz? — Minek? — húzza el a száját. — Jó az manapság. Van, aki bélyeget gyújt, olyan is akad, aki lyukas villamosjegyet, mi meg... — és megcsörgeti zsebében a filléreiket,képletesen fejezve be nyilatkozatát. Mérgesen kapom el a karját, s már számon a rendreutasító, oktató hang, de még tisztáznom kell valamit:— Mennyiért adtad el a mozijegyet? Csodálkozva bámul vissza rám: — Mennyiért? Hát a rendes áron! Mit gondol rólam? Nem vagyok én jegyüzér! Aztán még hozzáteszi ajábiggyesztve: — Nem szorulok rá én az ilyesmire. S nem tudok nem hinni neki. (maról) a /UOZDOW: fi. 150 rPANSIAM MTO* fi. 160.50, SiBnéLVKOCS/A 46.80,f£H£K/KOCSi* fi. 07-60, £GY£M£SS,/tU ff. ?.?0, /VeLTSM.fl VTO Riadó a cirkuszban Német film Budapest legnagyobb filmszínházában, a Corvinban és még néhány más moziban, ahol ez az új német film szerepel a műsoron — elővételben árusítják a jegyeket. A közönség érdeklődése napról napra fokozódik a DEFA új filmje iránt. Egyetlen üres ülőhely nem akad, örül, aki a közeli napokra jegyet válthat. Az utóbbi időben sok olyan filmet láttunk, amelynek eleven hátterét a cirkusz belső életének motívumaiból szőtték, s alig hihető, hogy az új német film fő vonzóerejét éppen ez a miliő rejtené magában. Alig hihető , de mégis így áll a dolog, csak néhány más fontos szempontot sem szabad szem elől téveszteni. Az új német játékfilm ugyanis valósággal megtörtént eseményt tárgyal, egy bűntényt, amely 1953 tavaszán a Berlin demokratikus övezetében lévő Barlay-cirkusz ellen irányult. Sokan emlékezhetnek még arra — hiszen az újságok hírt adtak róla —, milyen nagyarányú banditatámadással kísérelték meg szervezett gonosztevők, hogy a híres állami cirkusz idomított, gyönyörű lovait elrabolják és a német főváros amerikai zónájába hurcolják. A merényletet végülis a berlini népi rendőrség akadályozta meg. A film elöljáróban bemutatja a népi rendőrség és a törvényhozás iratait, amelyek bőséges anyagát a film írói, W. Kohlhass és H. Kubisch művészi módon feldolgozták. A filmen tehát, amellett, hogy szorongatóan izgalmas drámai történet bontakozik ki, a hiteles valóságot látjuk: egyazon városban a két világot egymás mellett. Észre kell venni, hogy nemcsak idomított lovakról van szó , hanem idomított gonosztevőkről is, így szinte mellékes térségbe szorítva szemünkbe ötlik mégis a kettészakított Németország nagy kérdése. Kétségtelen, hogy felszínét, formáját tekintve ez a film: kalandos film. Jelenetei bemutatják a bűnszervezés szembeötlő epizódjai mellett a //illettség vakmerő módszereit az egyik oldalán s ezekkel szemben a jószándék, az áldozatos bátorság és tetterő, a becsületesség és magas öntudat példáit a másik oldalon. Ettől még lehetne a film jószándékú törekvés élettelen bizonyítéka csupán. Ami a közönséget megragadja és fogvatartja: a két berlini zóna életének mélyreható ábrázolása, amelyet éles körvonalak jellemeznek. Maga a téma kívánja a különbségek éles kibontását és bemutatását. S a valóság itt kezére játszott a művészetnek, amikor a főszereplők személyében két olyan nyugatberlini fiút állított az események középpontjába, akiket a nyomorúságuk sem tud a gonosztevők eszközévé aljasítani, akiket becsületérzésük a d demokrácia oldalára állít. így válik szemléletessé az, hogy a becsületes törekvések útját nem lehet zónahatárokkal eltorlaszolni. így válik életvénynyé az a kétségbevonhatatlan igazság, hogy egy nagy nép joga az önálló és független élethez nemcsak földrajzi és hatalmi kérdés, hanem a lelkiismeret mélyében gyökerező roppant erő, amely minden pillanatban megnyilatkozhat. Nagy érdeme a film íróinak, hogy a szereplők jellemzését nem a nyugati kalandfilmek felszínes módszereivel — képletesen — illusztrálták, hanem művészi, mélyreható módon. A két nyugat-berlini fiú öröme, vágya, gondja, családi körülményei is élesen jellemezve válnak ismeretessé, s hozzá még drámai módon, nem pedig mint holmi adalékok a szereplők személyiségének körüljárása kapcsán. A demokratikus zóna viszonyai úgy tükröződnek a filmen, ahogyan a két fiú közvetlen tapasztalatai nyomán jelennek meg. Nem csak a jelen körülményei, hanem a jövő képe is kibontakozik, amikor a fiúk reménytelen élete szilárd távlatok közé kerül a szabad fejlődés, az ingyenes tanulás, a készséges baráti segítség, a becsületes törekvések, az építés légkörében ... Mi minden tárul fel e két világ parányi ütközetében, amikor nem is embermilliók, hanem csupán tucatnyi cirkuszi paripa sorsáról van szó! Aligha kívánatos, hogy a film magával sodró, lendületes, idegfeszítő drámai eseményeinek tartalmával bővebben foglalkozzunk, s elég, ha a témakört jellemezzük. De szükséges, hogy felhívjuk az olvasók figyelmét arra, milyen kitűnően ábrázolt berlini figurák egész sorával ismerteti meg ez a film. Mindenekelőtt a két fiú jól sikerült rajta a gyermekek alakításárban — s bennük főként az, hogy a nyugat-berlinni kisemberek gyermekeiről, azok sorsáról kapunk hiteles képet. Klott, a minden ocsmányságra kész nyugat-berlini tánclobál tulajdonos elsőrendű színész, Erwin Geschennek jellemző játéka folytán nagyon emlékezetes, de talán még hívebb az a jellemzés, amelyet Jenus Papé nyújt a Jimmy szerepében, mint a nyugat-berlini éjszaka tipikus rothadéka, mint a »főnök« minden gazságra kész cinikus szolgája. A rendező, Gerhard Klein, ügyesen és művészi módon tudja fokozni a játék feszültségét, amelyet becsületes emberek vívnak a gengszterekkel a cirkuszi istállóban a száguldó paripák s a hatalmas indiai elefántok között. Izgalmas és kalandos ez a film, de mert a valóságot tükrözi és mert ezt művészi módon cselekszi, nagyon elgondolkoztató is. Újvári Imre RÁDIÓBÍRÁLAT Az új Carmen CSÜTÖRTÖK. Nyolcvan esztendeje leszmárcius 3-án, hogy Georges Bizet Carmen-je megbukott a párizsi Opéra Comique-ban, a bemutatón. A zeneköltő néhány hónappal később meghalt. A Carmen pedig a világ legnépszerűbb operái közé tartozik. Nálunk 1876 óta szerepel műsoron. Örömmel üdvözöljük a rádió új, teljes Carroon-felvételét, noha fenntartjuk azt a nézetünket, hogy elsősorban olyan operafelvételekre lenne szükség, melyeket dalszínházunk nem tart játékrendjén s így nincs mód a helyszíni közvetítésre. Közelebb hozni a hallgatóhoz a zene szépségeit — ez vezette Nádasdy Kálmán rendezőt és Somogyi László karmestert. Nádasdy rendezői felfogása Prosper Merimée eredeti jellemzéseit érvényesíti. Az előadásban a valódi életet kaptuk. A történet megszabadult minden édeskés romantikától és rikító naturalizmustól. Carmen alakja az eredeti novella érzéketlen, hideg, majd a szerelemtől átizzó, hirtelen haragot, szenvedélyes cigány-munkásleánya. Tiszay Magda remek énekhangja ezt a Carment keltette életre. Don José ezzel szemben, noha erős férfi és katona, mégis álmodozó, puha lélek, így válik érthetőbbé akaratgyengesége. Jósé szerepét hangjának teljes csillogásával tolmácsolta Simándy József. Micaela Szecsődy Irén kifejező és árnyalatos lírai szopránján szólalt meg. Escamdllo férfiassága, torrero-büszkesége Svéd Sándor hangján csendült meg. Zuniga hadnagy szerepét Faragó András énekelte igen szépen. A többi szereplő: Melis György (Morales), Katona Lajos (Dancarre), Cserhát Zsuzsa és Tamási Éva (Frasquita és Mercedes) jól megállta helyét. Somogyi László operafeantagyi művészetéről eddig alig volt alkalmunk véleményt alkotni. Somogyi — mint e bemutató is bizonyítja — a színházi zene területén is koncepciózus és nagyvonalú. K. K.