Magyar Nemzet, 1955. március (11. évfolyam, 50-76. szám)

1955-03-16 / 63. szám

Szerda, 1055- míreioa 18.• Március Nemzeti ünnepünk és a földosztás tizedik évfordulója alkalmából a DISZ központi vezetősége, a Hazafias Nép­front országos tanácsa és a DISZ budapesti bizottsága kedden délelőtt nagygyűlést rendezett a Nemzeti Múzeum kertjében. Március tizenötödike hagyo­mányos ünnepére a főváros fiataljainak sokezres tömege gyűlt össze a történelmi épü­let százados falai alatt. Cse­pel és Újpest ifjúmunkásai, az iskolák és egyetemek diákjai, néphadseregünk ifjú harcosai vonultak fel nemzetiszínű és vörös lobogók alatt, hogy hősi napokban hős elődeinkre em­lékezzenek. A szocialista ha­zát építő, védő ifjúság nagy szeretettel és kegyelettel gon­dol példaképeire, azokra a márciusi ifjakra, a­kik Európa tavaszán keltek fel a zsarnok­ság ellen. S büszkén gondol­nak vissza ezen a napon arra, hogy egy évtizeddel ezelőtt a szovjet hadsereg felszabadító harcai nyomán eldőlt az év­ezredes per: a kommunisták kiosztották a nagybirtokosok földjét jogos tulajdonosainak, a dolgozó parasztságnak. A nagygyűlést úttörők kürt­szava vezette be, majd a Him­nusz hangjai után Perjési László alezredes, a DISZ KV­ tagja mondott megnyitót, majd Sinkovits Imre, a Nem­zeti Színház tagja Petőfi ■„Nemzeti dal»­ait szavalta el. Elsőnek Dögei Imre, az MDP Központi Vezetőségének tag­ja, a Hazafias Népfront or­szágos tanácsa, elnökségének tagja mondott beszédet, majd Gosztonyi János, a DISZ köz­ponti vezetőségének titkára emelkedett szólásra. A nagy­gyűlés a Szózat hangjaival ért véget. Az 1848—49-es magyar sza­badságharc hőseinek emléké­re március 15-én délelőtt ko­szorúzási ünnepségeket ren­deztek Budapesten. A Kossuth Lajos téren megtartott ünnepségen több száz budapesti dolgozó, fiatal vett részt. A zászlókkal övezett Kossuth-emlékművel szemben díszszázad sorakozott fel. A Himnusz hangjai után el­­sőnek a " Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségé­nek nevében Matolcsi János, a Központi Vezetőség titkára helyezett el koszorút az em­lékmű talapzatára. A Nép­­köztársaság Elnöki Tanácsá­nak koszorúját Nagy Dániel, az Elnöki Tanács elnökhelyet­tese, a Minisztertanács koszo­rúját Bognár József belkeres­kedelmi miniszter, a Hazafias Népfront Országos Tanácsá­nak koszorúját Jánosi Ferenc főtitkár helyezte el. A Dol­gozó Ifjúság Szövetsége nevé­ben Szakali József, a DISZ Központi Vezetőségének első titkára, a magyar néphad­sereg nevében Borbás Máté vezérőrnagy, Budapest Fővá­ros Tanácsa nevében Pong­­rácz Kálmán, a végrehajtó bizottság­ elnöke, a Kossuth tüzértiszti iskola nevében Hel­tai Vilmos ezredes koszorú­zott.­­ A koszorúzási ünnepség a Rákóczi-induló hangjaival fe­jeződött be. A Petőfi-szobornál sok száz főnyi ünneplő tömeg gyűlt egybe kedden délelőtt, hogy emlékezzék az 1848 már­ciusi nagy napra. Pontosan 10 órakor a nép­hadsereg díszszakaszának tisz­telgése után felhangzottak a Himnusz hangjai, majd első­nek Köböl József, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja helyezte el a szabadság nagy költőjé­nek szobrán az MDP Központi Vezetőségének koszorúját. Utána az Elnöki Tanács nevé­­ban Roznyák István, a Ma­gyar Tudományos Akadémia elnöke, az Elnöki Tanács tagja, a Minisztertanács nevé­ben Darvas József népműve­lési miniszter, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa nevében Harrer Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke, a Dol­gozó Ifjúság Szövetsége nevé­ben Hollós Ervin, a DISZ központi vezetőségének tit­kára, a magyar néphadsereg nevében Váradi Gyula vezér­őrnagy, Budapest Főváros Tanácsa nevében Pesta László, a fővárosi tanács vég­rehajtó bizottságának elnök­­helyettese koszorúzta meg a szobrot. Végül Budapest ifjú­sága és dolgozói helyezték el a megemlékezés virágait az emlékművön. A Kerepesi-temetőben ünnepélyesen megkoszorúzták Táncsics Mihály síremlékét. A Himnusz hangjai után a Magyar Dolgozók Pártja Köz­ponti Vezetősége nevében An­­dics Erzsébet Kossuth-díjas akadémikus, a Magyar Dol­gozók Pártja Központi Veze­tőségének tagja, a Magyar Népköztársaság Elnöki Taná­csa nevében Parragi György Kossuth-díjas, az Elnöki Ta­nács tagja, a Minisztertanács nevében Erdey-Grúz Tibor oktatásügyi miniszter helye­zett el koszorút a síremléken. A Hazafias Népfront koszorú­ját Horváth Vince, a Haza­fias Népfront budapesti bi­zottságának titkára, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége koszorúját Kádas István, a DISZ köz­ponti vezetőségének titkára, a magyar néphadsereg ko­szorúját Horváth Mihály ve­zérőrnagy, Budapest Főváros Tanácsa koszorúját Baranyai János, a végrehajtó bizottság elnökhelyettese helyezte el. Megkoszorúzta a síremléket a Táncsics Mihály nevét viselő műszaki tiszti iskola küldött­sége is, emlékét ünnepeltük A PILVAXBAN ma reggel féltízkor csönd van. Csak a kávé forr és sziszeg. Néhány asztalnál magányos férfiak. Aztán bejön öt nő, elhelyezke­dik és köttésmintákról kezd be­szélgetni. Egy mondatfoszlány elúszik a levegőben: — Mint a költő ... — mondja a sarokban a kávéfőzőnő. Végre! Valaki hát mégis szó­ba hozza ma reggel itt a köl­tőt! De nyomban el is hamvad a lelkesedés, mert a mondat így folytatódik: — ... olyan tompa vagyok ma reggel, nem tudom, mitől. Tompa, mint a költő... — és nevet ezen a butaságon.­­ Nagyon nem tetszik ez ne­kem. Idejöttem ünnepi kedvvel és amikor ez a szó: »költő«, amelynek épp a mai napon na­gyobb jelentősége van, mint máskor, ilyen bárgyú mondat­­csoportosításban hangzik el. Épp egy olyan helyiségben, ahol a kirakatban ott van an­nak a költőnek a mellszobra, tolla és kalamárisa gipszből, aki ennek a helynek a lelkét, a lángját, a történelmét adta. Kiábrándító. Hogyan tudjam ebben az ál­lott csendben ideképzelni Deg­­rét, Bozzait, Vajda Jánost, Lit­­key Károlyt, Pálffy Albertet, Erdődy Dánielt, Oroszhegyi Jó­­zsát, Dobsát, amint idevárják egy százhét év előtti, esős és izzó reggelen Petőfiéit és Jókai közös lakásáról Petőfit, Vas­várit, Bulyovszkyt és Jókait? Hogyan tudjam felidézni azt a forró percet, amikor e nap reg­gelén olyan szenvedélyesen folyt a vita a költők szállásán arról, mi történjék az Irinyi József­ szerkesztette tizenkét ponttal, hogy, mint Jókai írja: »Vasvári Pál, elefántcsont­­fogantyús botjával oly heve­sen hadonászott, hogy a pál­catőr kiröpü­lt a botjából, s az én falam szögletében állt meg hegyével. Jó ómen. Előre a vassal! S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1843-i március 15-e: a sajtó­­szabadságnak, a népszabadság­nak örökké emlékezetes nap­ja.* így ír Jókai. De hogyan él­jem át vele azokat az órákat, mikor most itt a Pilvaxban, eb­ben a reggeli állóvízben, nincs egy szemernyi történelmi han­gulat se? Az utca segít most is, mint amikor, és már annyiszor a tör­ténelem során. Tíz óra után egyszerre csak felharsan az utca, s felbolygatja ezt a kösz­­vényes csöndet. Az ifjúság vo­nul zászlók alatt a Múzeum­­kerti nagygyűlésre a Városház utcán és énekel. Énekel fris­sen, bátran, teli tüdővel és teli szívvel. Úgy, mint akkor. A Kossuth-nótát­ , A Klapka-indulót. A Pilvax kávézói az ajtó­hoz, az ablakokhoz tódulnak — még a kávéfőzőnő is, — s a nyitott­ ajtón a fénnyel együtt végre beköszönt ide Március Tizenötödike. SZÁNDÉKOS KERÜLŐVEL megyek a Múzeum felé a Pe­tőfi Sándor utcán, a Kossuth Lajos utcán, a Szép utcát és a Semmelweis utcát érintve, hogy a történelem lábnyomába lép­jek: az Úri utcát járjam, a Hatvani utcát a Szép utca és az Újvilág utca érintésével. Megnézem a Szép utca 1. sar­kán a bronz emléktáblát, amely a Landerer és Heckemast nyomda helyét őrzi, ahonnan az első szabad nyomtatott szó kiröppent. A Semmelweis utcán — az akkori Újvilág utcán — is el­kelne egy emlékeztető. Itt ál­lott valaha az egyetem orvosi karának kertje, ahonnan a nyomda és a Múzeum felé ömlő márciusi ifjúság talán az első nagyobb csoportot tobo­rozta: forradalmat csinálni és szabadságot teremteni. Most is özönlenek onnan is, másfelől is: a Kálvin tér irá­nyából, a Rákóczi útról, a Ta­nács körútról a fiatalok. Azok, akik az imént a Pilvax előtt vonultak és mások is. Nagy, hömpölygő, forró folyam, da­lolva és zászlót lengetve. Ezt az útszakaszt — a Rákóczi út­tól a Kálvin térig — soha még ilyen ifjúnak nem láttam. A fiatalok városrésze lett egy félóra alatt ez a környék. A sokaság átlagos életkora nem lehet több tizennyolc évnél. S látok közte egy legalább het­venéves férfit,­­ a fényképe bizonyára meg fog jelenni a híradóban is, képeslapokon is, mert a nagygyűlés alatt annyit fotografálták jobbról és bal­ról , aki tenyérnyi kokárdá­val, lobogó Petőfi-nyakkendő­­vel áll ott Kossuth-kalpag for­ma kalapban, vastag botjára támaszkodva. De tizenhét éves, ragyogó szemmel. Ez a legénye® öreg, ez az ifjúszivű, lobogó agy segít ab­ban, hogy míg a Múzeum lép­csőiről lenézek, elképzelhes­sem, milyen lehetett százhét év előtt az az első tömeg, amely itt összegyűlt, eser­nyők alatt a hideg esőben. Azon a r­égi szerdán, amely­ről ezt jegyzi fel Petőfi nap­lója: »Szerda szerencsés nap, szerdán házasodtam!* Az a tö­meg, amelyről a Pesti Hírlap másnapi, 1848. március 16-i, csütörtöki száma így írt: »Az összegyűlt tömeg pedig, dacá­ra a sűrűn hulló esőnek, pél­dás türelemmel bevárta a cen­zúra nélkül kinyomatott első magyar példányok elkészül­tét... Örömmel jegyezzük meg, hogy a csoportozatot a legkisebb rendetlenség sem za­vard meg.« Persze, nem! Honnan is tudhatná ennek az óvatos, tartózkodó hangú, forró nap­hoz bizony semmiként sem illő, hűvös tudósításnak a szerzője, hogy ezt a »csoporto­­zatot­ belülről járta át az öröm, s nem külső ujjongás­­sal. Belülről, úgy, ahogyan — a szemén látni — ezt az öreg­embert és ezt a lelkes tömeget átjárja most. S a szemek rit­kán tudnak hazudni Ilyen lehetett az a régi so­kaság is, mint most ez itt, a Múzeum alatt: ilyen belülről fénylő és örömtől kicsattanó, ahogy a régi márciusi felhők helyett itt áll a mostani már­ciusi sugarak alatt. A „NEMZETI DAL“ az el­ső emberi hang — s milyen megrázóan emberi hang! — amely felhangzik a Múzeum lépcsőfaláról a harsonák sza­va, dobok pergése és a him­nusz melódiája után. Akkor három óra volt, most negyed tizenkettő. Akkor — Petőfi szerint — tízezren hallgatták, most is legalább annyian hallgatják kígyóivá. Mintha Ady látomását márciusról, a vszüken nőtt piros csoda­­rózsa­ sorát akarná illuszt­rálni ez az ifjú sereg a lép­csők alatt, szerte a kertben, kiint a Múzeum körúton és Arany János szobra mellék­­alakjainak, Toldinak és Piros­kának ölében elhelyezkedve, amerre szem ellát, csupa pirossapkás iskolás lány, pi­ros nyakkendős úttörő, piros­ba öltözött huszár-kisdobosok, s körös-körül a nemzetiszín zászlók. Zúg a Nemzeti dal esküje Sirtkovits Imre, a Nemzeti Színház fiatal művésze elő­adásában, zúg a fiatal hang a fiatalok fölött, a fiatalok szí­vébe. Azzal a lelkesedéssel, amely kitör utána­, megint le lehetne törni Táncsics Mihály budai börtönének rácsait, ha nem volnának ebben az or­szágban a Táncsics Mihályok már tíz éve szabadok, aho­gyan letörte azon a napon a rácsot róla jurátusok, iparos­­legények, lelkes, öreg magyar mesterek és fiatal költők ere­je. S megint Petőfi naplójára kell hivatkozni, mikor az if­júsági nagygyűlés szónokai: Dögei Imre és Gosztonyi Já­nos szól. Miután arról beszél­­­tek, hogy április 4. nélkül, a szovjet hadsereg felszabadítá­sa nélkül, nem volna elkép­zelhető e szabad március 15. megünneplése sem, s emlé­keztettek a földosztás tizedik ■évfordulójára, a kommunis­ták tíz év előtti és mai mun­kájára — rátértek a békét fenyegető háborús veszélyre, az amerikai imperializmus és a nyugatnémet militarizmus fenyegetéseire. Petőfi naplója így ír a Múzeum előtt lezaj­lott gyűlésről: »Egyszerre az a hír szárnyal, hogy, katona­ság jön... körülnéztem, hogy az arczokat vizsgáljam, egyet­lenegy ijedt arczot sem lát­tam ...« Körülnézek ezen a fiatal, erős seregen, s nem, nem­ lá­tok én sem egyetlen ijedt ar­cot. Akkor sem féltek a né­met­ fegyverektől, ma sem fél­nek. Csak magabízó arcot lá­tok, lelkeset, örömtől, már­ciusi naptól sugárzót ezen a verőfényes délelőttön, 1955. március tizenötödikén. Mátrai-Betegh Béla Hiaf wrlain! _ A népi demokratikus országok könyveinek leningrádi áruháza Leningrádban egy hónappal ezelőtt nyílt meg a népi demok­ratikus országok könyveinek áruháza. A város egyik főútvo­nalán, a Névai-sugárúton lévő áruház egyhónapos fennállása alatt 30.000 könyvet adott el. Az új áruházban nagy a vá­laszték a Kínából, Bulgáriából, Lengyelországból, Csehszlová­kiából, Magyarországról, a Né­met Demokratikus Köztársa­ságból és más népi demokra­­­­tikus országokból érkezett po­litikai, szépirodalmi és szak­könyvekben. A népi demokratikus orszá­gok irodalmának állandó vá­sárlói a főiskolai hallgatók, as­piránsok, a leningrádi főisko­lák tanárai, lektorok, történé­szek, irodalomtörténészek, köz­gazdászok, tudósok. Az áruház­ban bibliográfiai konzultáció­­­­kat is szerveztek. SZOVJET FILM ÜNNEPE MODERN KALÓZOK Kalandos színes film Megrázó képekkel kezdődik a »Modern kalózok». Európá­ban hatalmas árvíz pusztít, a szökőár városokat rombol, egész országrészeket borít el. Látjuk Marte városát, ahol házsorok dőlnek össze, látjuk a menekülőket, a hajléktalan családok ezreit. És rögtön utá­na látjuk és halljuk, miként mozdul meg Európa, hogy se­gítségére siessen a szerencsét­leneknek, bajbajutottaknak. De ebben is két Európa van. Az egyik szolidaritást vállal, a kárvallott, szerencsétlen embe­rek mellé áll és önzetlenül akar segíteni, a másik, a ka­tasztrófából, a nép bajaiból is hasznot akar húzni. A szovjet kormány rendele­tére a »Bogatir« gőzös azonnal kifut a tengerre, fedélzetén dús rakomány, gyógyszerek, kötszerek, a hajóhoz láncolva tutajok serlege, telve faanyag­gal; ajándék az árvízsújtotta város lakóinak. Ugyanakkor egy nyugat­európai faipari tröszt elnöke »jótékonycélú« estélyt rendez az árvízkárosultak javára. A »fadiktátor« jószívűségének oka: megszerezte a monopó­liumot, hogy az elpusztult te­rület újjáépítését csak az ő vál­lalatai végezhessék. Csak ő szállíthat fát, építési anyagot a tönkrement városnak — per­sze, maga diktálta árakon, bu­sás haszonnal. És most ezek a megátalkodott szovjet emberek zavarják köreit, rontják az üz­letét, önzetlenül sietnek a káro­sultak megsegítésére! Az elnök tombol, minden eszközzel el kell intézni a „veszedelmes konkurreneciát*, meg kell aka­dályozni a szovjet segí­tség meg­érkezését. Az expozíció kitűnő és a cse­lekmény bonyolítása is jó, gyakran mesteri. A film igen szépen, érzékletesen eleveníti meg a kalandos, fordulatos, izgalmas harcot. Akik önzetle­nül segíteni akarnak, akarat­lanul szembekerülnek azokkal, akik a nyomorúságból is csak a zsebüket szeretnék hizlalni. Küzdelem támad, élet-halál­­harc a nyílt tengeren a szov­jet emberek és a monopolisták kalózai között. A képek telve vannak feszültséggel — Misu­­rin, a film operatőrje kiváló munkát végzett. Megkapóak a tengeri felvételek, a tomboló viharban és a szelíd alkony csendességében egyaránt. A film alkotói új színeket, új ki­fejezésmódot találnak és sok­szor elragadtatják a nézőket. De az emberek megrajzolása nem hibátlan. A jellemek fes­tése nem eléggé árnyalatos. Ebben az író és a rendezők nem oly ötletesek, mint a cselek­mény bonyolításában. A pozitív alakok hihetőbbek, van benső életük is, bár az ő jellemük is le­hetne realisztikusabb. Ko­­losz mérnök, aki a farakományt viszi az elpusztult városnak és szerelmese, Szergejeva, a hajó fiatal rádiósnője, Krutov, a Bogatir parancsnoka, Ploskin főmatróz, az edzett, kiváló ten­gerész, Archanov, a kedves matróz-növendék. Butyenko fe­­délzetmester, számos élő, em­beri vonást mutat. A negatív alakok viszont vázlatosak, se­matikusak. Közülük Ned Ber­gen, az ellenséges ügynök alak­ját érezzük teljesnek. Előbb egy kivándorlóhajóra csempészik, azt gyújtja fel. Biztosra veszik, hogy a Bogatir a lángbaborult hajó segítségére siet és így el­halasztja útját Márta városába. Mikor a szovjet hajó gyorsan elvégzi a mentési munkálatokat és rögtön, teljes gőzzel mégis Márta kikötője felé fordul, Bergen újabb utasítást kap: most már gyújtsa fel magát a — BBM— Bogalirt. A filmben ez a meg­­fizetett bártevő világosan meg­formált, érthető, hús és vér alak. Ha győztesnek érzi ma­gát, kegyetlen és aljas; ha ala­­koskodni kényszerül: sornyi, ra­vasz, alattomos; amikor azután végül is csapdába esik: meg­hunyászkodó, gyáva féreg lesz belőle. Az ilyen ellenség legyő­zése emeli a pozitív hősök irán­ti rokonszenvet, ő­ket is hihe­tőbbé, egészebb emberré teszi. A »Modern kalózokénak kétségtelenül nagy érdeme, hogy meggyőzően tárja elénk a szovjet tengerészek emberi nagyságát, erkölcsi erejét min­den nehézség leküzdésében, minden támadás visszaverésé­ben. Igen érdekesek, sikerültek azok a részek, amelyek a ten­geri vihar elleni küzdelmet, a süllyedő kivándorló­hajó le­génységének és utasainak meg­mentését, a sűrű ködben a ve­szélybe­­került tutajok keresé­sét, a fedélközi tűz megféke­zését mutatják. A film megmutatja a szovjet hazafiak hősiességét és nemes­­lelkűségét, éles drámai konflik­tusokkal figyelmeztet bennün­ket, kik a barátai és kik az el­lenségei az embernek. » * Nádass József „A szabad dal ünnepé"-re készülnek a vasas-üzemek A budapesti vasas-üzemek kultúrmun­kásai hazánk fel­­szabadulásának tizedik év­fordulójára ,A szabad dal ün­nepeivel készülnek. Ének- és zenekarok, szólisták és tánco­sok készülnek a szerdán este kezdődő fesztivál előadásaira. A Rákosi Mátyás Művek köz­ponti kultúrcsoportjai a János vitézzel szerepelnek a feszti­válon. Előadásukra 18-án, pén­tek este 7 órakor kerül sor a Vasas-székház dísztermében.­­A szabad dal ünnepeinek előadássorozatában kilenc va­sas-üzemi ének- és zenekar preklasszikus és klasszikus mesterek műveiből ad színvo­nalas művészi műsort. Ennek, címe :Bo­log, aki énekein­ s március,20-án, vasárnap kerül műsorra. A Villamosművek székházának ének- és zene­kara ez alkalommal fogja be­mutatni ötventagú kóruséval Beethoven Kórusfantáziáját, melyet a szakirodalom »kis Kilencedik«-nek ismer, mert a nagy mester ezt előtanul­mányként szerezte a IX. szim­fóniához. _________ Dessauban április 3-án bemutatják a Bánk bánt Hazánk felszabadulásának tizedik évfordulója alkalmából április 3-án a dessaui Landes­­theater bemutatja Erkel Fe­renc A Bánk bánt című operá­ját. Az operát Willy Boden­­stein, a dessaui Landestheater intendánsa rendezi, aki a Kul­­túrka­pcsolatot­ Intézetének vendégeként az elmúlt évben többször is Magyarországon járt, hogy a rendezéssel kap­csolatban előzetes tanulmányo­kat folytasson. 5

Next