Magyar Nemzet, 1955. március (11. évfolyam, 50-76. szám)

1955-03-13 / 61. szám

Vasárnap, 1085. március 13. PETŐFI NAPJA Írta: Hatvany Lajos Alábbiakban részletet közlünk Hatvany Lajos A Petőfi •márciusai című most megjelent könyvéből. A Petőfi nagy napjának törté**■ nete letarolt mező, számomra már csak a tallózás marad. Mégis hiszem, hogy olvasóimat érdekelheti, ha az események némely elfeledett tanújának emlékezéseiből olyan apró részletekre mutatok, melyek eddig elkerülték a kutatók figyelmét. * A Nemzeti Kör tekintélyes ellenzéki politikusai már megfogalmazták a Tizenkét Pontot a maguk módján, amikor a Pilvax ifjai rájöttek, hogy ez a mód nem a tömegeké. Ezért vezetett Petőfinek első, reggeli útja a Pilvax felé, hogy Vasvári Pált és Bulyovszky Gyulát a maga lakására hívja, ahol már Jókai várt rájuk. A mozgalom vezéreinek jó szimatjára vall, hogy Jókait bízták meg a pontozatok átfogalmazásával. Amikor a magyar újságírás ősapja evvel a munkával elkészült, szárnyaló tolla még egy proklamációval is megtoldotta azt. Ami viszont amellett szólt, hogy a legnagyobb tömegekhez közérthető nyelven való szólásnak, tehát annak, amit ma propagandának hívnak, az 1848-as értelmiség már akkor érezte szükségét, amikor arról a történelmi középosztály virágosnyelvű forradalmárainak még sejtelmük sem volt.Árpáncsics Mihály államfogoly, a Bécsikapu utcai börtönének ablakából kitekintve, úgy vette észre, hogy a csöndes budai utcák egyszerre csak fölélénkültek. Ugyanez tűnt föl a pesti oldalon Degré Alajos egykori regény- és színműírónak, aki Pozsonyból történetesen épp március 15-én érkezett Pestre. Mogorva, felleges, nyirkos és hideg idő volt, ezért sietett a hajón átdidergett éjszakája után, a hévízlepte utcákon keresztül, jó meleg reggelire, egyenest a Pilvaxba. Útközben föltűntek neki a kisebb-nagyobb csapatokban siető emberek — az első ismerős, akit köztük megpillantott, Deletter Jean nevű fodrász volt: “Mondja, kérem, Jean, mi történt?* — “Nem tudja?" — “Vidékről jövök, három napja nem olvastam újságot." — »Hát csak annyi, hogy Bécsben kiütött a forradalom." — “És itt?" — “Itt csak nyugtalankodnak, lármáznak, — mert ugyan ki ellen lehetne lázadni?" E párbeszéd után, mely a felkelést megelőző percek gyanútlanságának hangulatát hozza felénk, azért szakítok ki még egy másik részletet is egy anonim kortárs feljegyzéseiből, mert az meg a reggeli üres Pilvaxnak borzongó hangulatát adja a legérzékletesebben elő: “Egy bágyadtan pislogó lámpácskánál a pénztárosnő és egy őgyelgő tekeszolga volt az egész kávéházban.« E kora reggeli pillanatfölvétel után ismét Degré vázolja föl a kávéháznak reggel 8 óra körüli képét, amikor is már a Pilvax előtt roppant tömeg éltette a szabadságot, s a kávéházban is forrongtak annak vendégei. Épp csak a közvélemény asztalánál hiányolta Degré azokat, “akik szóval és írásban mindég a szabadság eszméjét hirdették. Mígnem egyszerre dörgő éljen rengeti meg a falakat, s a hátsó ajtón, átszellemült arckifejezéssel lépnek be: Petőfi, Jókai, Irinyi, Irányi", akiket Degré már pozsonyi tartózkodása alatt ismert és velük Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula és számos pelyhedző álló, holnapi híresség, akiknek még a nevét sem hallotta soha. Ahány krónikás, annyi jelentés, hogy azoknak nagy száma, akiik a forradalom előestéjén a Pilvaxban találkát adtak egymásnak, amikor másnap reggel tettre került a sor, alaposan megfogyatkozott. Van, aki azt írja, hogy a sok közül öten-hatan, sőt mi több, hogy csak hárman-négyen ülték körül a közvélemény asztalát. Érthető, hogy Petőfi mind türelmetlenebbül fakadt ki: »Hol késnek? Mi van velük?» Némely jóhiszeműek avval biztatták, hogy a fiatalság már az Egyetem előtt gyülekezik: »önök tehtétkészek velünk tartani?* —kérdezte Petőfi, mire az ifjak egyhangú válasza: »Igen!« — »Még egy negyedórát várunk" — jelentette ki a költő, aki egyesek szerint e becses percek alatt először szavalta el a » Nemzeti Dalt«-t, majd Jókai olvasta fel a proklamációt. Mire az idő letelt, Petőfi végre kiadta a jelszót: »Indulás!« A mozgalom ellenállhatatlan erejére jellemző, hogy Degré, aki azt sem tudta, miért és hova tartanak, akár egyenest a halál torkába vakon követte őket. Éppígy járt Vajda János is, aki az indulókkal a kávéház küszöbén találkozott. Petőfi és Irinyi az utcára kiérve egy iratot mutattak evvel a felírással: »Előre!«, mire: »Éljen a szabadság, egyenlőség! Éljen Kossuth!" kiáltással követte a vezéreket az elszántaknak eleinte kisded csapata, melynek éljeneire azonban az Úri és Hatvani (a mai Petőfi Sándor és Kossuth Lajos) utcák kanyarénál mind többen csatlakoztak. A tüntetők földagadt menete a Hatvani és az Újvilág (a mai Semmelweis) utcák kereszteződésénél szürkéllő M ódon orvosi Egyetemnek (keskeny kapuján épp akkor tódult be az udvarra, amikor ott egy kis, félszemű fiúcska játszadozott. Ez a gyerek nem vitte sokra az életben, mert csak kocsimosó lett, mégis ennek köszönhetjük, hogy a valóságot sallangosan cifrázó vezércikk- és történetíróknál egyszerűbben s ezért hihetőbben, így adja elő az eseményeket: »Itt álltak, szakasztott itt, a kút körül! Amikor Jókai fölkiálltott az emeletre, hogy meginvitálja az orvoshall gálákat: Testvéreim! Követeljük jogainkat, legyen béke, szabadság, egyetértés! Mire leszaladtak a diákok, aztán Petőfi szavalta el a » Nemzeti Dal«-t, aztán a vállakra emelték s még néhányat is azok közül, akik vele jöttek... s máris rohantak a Szép utca felé*. * így értek az Egyetem térre, ahol is egy bizonyos Hatala Péter nevű filozopter feljegyzéseiből idézem a legjellemzőbb sorokat: »A matézis tanára épp befejezte előadását, amikor a tér felől óriási zsibongás hallatszott. Nézzék meg, mi az? — szólt a tanár. Kisiettünk a folyosóra és onnan a térre tekintve láttuk, hogy az tele van úri néppel, csupa cilinder magaslott felénk ... Baj van — mondá a tanár — s kiment a teremből. Mindannyian a folyosóra tódultunk s az ablakból néztük az alattunk feketéllő sok cilindert.* Ez március 15-e, ahogy annak képei a kortárs szemében tükröztek, s ahogy annak hangjai a dobhártyáját verdesték. S éppenséggel egyetlen megjegyzés, már ti., hogy az utca tele van úri néppel, a cilinderes forradalomnak polgári jellegére világít reá. Ami természetesen nem von le semmit annak szociális jelentőségéből Mert a világtörténelem folyamán nem először esett meg, hogy a nép követelését előbb csak egy kis értelmiségi csoport teszi magáévá, hogy azokat utóbb a nagy tömegeik segítségével megvalósítsák.*V/kalatt Petőfi az Egyetem téren mondta el, hogy mit kíván a magyar nemzet és a »Nemzeti Dal«-t szavalta, azalatt a Szép és Hatvani utcák sarkán, a Lamderer és Heckenast-féle nyomdában annak egyik főnöke, Landerer Lajos így adta ki rendelkezéseit Christian Glutsch nevű német gépmesterének: »Hallja maga Glutsch, ma okosnak kell lenni. Tudja, a fiatalság tegnap gyűlést tartott a Pilvaxban és elhatározták, hogy valamit kinyomatnak. Mindjárt itt lesznek. Hát maga csak legyen az eszénél. Ha kevesen lesznek, hogy a nyomdaszemélyzet elbír velük, akikor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, isten neki, csináljál- meg, amit akarnak. Csak okosan, Glutsch, okosan!* S ezzel elment Landerer. Aznap nem is láttuk többet, félt az öreg, he, he, he! — tette hozzá a Bethesdakórházbeli ágyán, a múlt század végén visszaemlékező, nagybeteg nyomdász. Mielőtt Glutsch előadását folytatnám, előbb Egressy Gábor difikéből, valósággal Petőfi ajkáról szakítom le azt a mondatot, mely akkor hangzott el, mikor az izgatott tömeg a nyomda körül javában zsibongott: »Petői£i a ház kapujának szegletkövére állt és annyit mondott: most egy bizottmány bemegy a műhelybe, a program kinyomását eszközölni, mindjárt visszatérünk, addig legyünk itt kint békével." S most ismét Glutschnak adom át a szót: »Egy félóra sem telt bele, hogy a gazdám elment, már jött a fiatalság. Bizony azok sokan voltak, a nyomdának tíz embere sem bírt volna velük. Vagy tizen bejöttek e nyomdába. Jegelős Petőfi Sándor. Nagyon jól ismertem, mert a verseit is én nyomtam. A többit nem ismertem mind, csak azt tudom, hogy ott volt Vasvári Pál, Jókai Mór és még egy pár fiatal ember. Petőfi Sándor kézírást tartott a kezében és rám szólt németül: »Ezt nyomassa ki!...« — »Mit ez? Herr von Petőfi?!« — kérdeztem. »Egy falragasz! ...« Ez volt a Tizenkét Pont, hogy mit kíván a magyar nemzet. »Ezt előbb ki kell szedni! — »Hát szedesse ki! De nagy betűkkel!" .lagrarfiiMMI Költői estet rendez a szovjet könyv ünnepe alkalmából az Új Magyar Könyvkiadó és az Állami Könyvterjesztő Vállalat március 17-én este 6 órakor az írók Könyvesboltja Sztálin út 45. szám alatti előadótermében. A bevezető előadást Kardos László egyetemi tanár tartja. Közreműködik: Neményi Lili, Arató Pál, Palotai Erzsi, Horváth Ferenc és Forgács László. A magyar—német kulturális csereegyezmény keretében kéthónapos tanulmányútra a Német Demokratikus Köztársaságba utazott dr. Várterész Vilmos, az Országos Onkológiai Intézet osztályvezetője. □ Országos vasas képzőművészeti kiállítás nyílik március 15-én délután fél 7-k kor a pesterzsébeti vasas kultúrházban (XX., Nagy Győri István utca 2—6.). A Nemzeti Múzeum egy régi, érdemes dolgozóját tüntette ki a népművelési miniszter a Szocialista Kultúráért kitüntető jelvénnyel. Mayhen Menyhért negyven éve áll a múzeum szolgálatában és mint bútorműves restaurátor nagy érdemeket szerzett nemzeti kincseink helyreállítási munkálataiban. A többi között ő restaurálta Mátyás és Beatrix sztallurmát, a Rákóczi-bútorokat, és a Kossuth-emlékeket. Hódmezővásárhely lakosságának régi kívánsága teljesedett: a város állandó színtársulatot kapott. Az új, szövetkezeti jellegű Kölcsey Színház hetenként három előadást tart s felkeresi majd a környező községeket és városokat is. A harminctagú együttes szombat este mutatkozott be a Petőfi Kultúrházban. Lapunk szombati számában a Traviata operaházi előadásáról szóló kritikánkba tévedés került Germánt Alfréd szerepét Mátrai Ferenc, Operaházunk kiváló fiatal tagja énekelte. József Attila emlékkiállítást készít elő a Petőfi irodalmi múzeum a költő születésének 50. évfordulója alkalmából. A kiállítást április 11-én nyitják meg. IVTi alatt kiszedték a Tizen- S'lVi Pontot, azt mondta Petőfi úr, hogy még egy verset is ki kell nyomtatni. Kértem a kézírást, de azt mondta, hogy nincs nála, majd mindjárt leírja. Azután odatámaszkodott egy szedőszekrényhez és elkezdett írni. Nem is gondolkozott, mert könyv nélkül tudta az egészet. Ahogy egy strófát leírt, mindjártegy szedő vette át a kéziratot, Petőfi pedig egy másik kutyanyelven írta tovább a »Talpra magyar«-t. Mikor az első plakát készen volt, kikaptak a kezemből és rohantak vele ki. Micsoda riadalom , támadt erre!... Valaki beszédet is mondott, de én már nem tudom, kicsoda. Wehner Tibor zongoraestje X Wehner Tibor nem most bizonyította be először, hogy művész a javából. Már 12—13 éves korában több volt, mint ígéret Meglepő érettséggel játszotta Bach és Mozart versenyműveit. Aztán később a mesteriskola elvégzése után felejthetetlen Beethoven- és Schumann-produkciókka] ajándékozná meg hallgatóságát. Alig lehet megérteni, az utóbbi években miért lépett oly ritkán a pódiumra! Akik hallották legutóbbi Bartók-termi hangversenyét, erre kellett gondoljanak, mikor ujjai alól megelevenedett Bach, Beethoven, Schumann, Prokofjev, Kodály, Bartók egy-egy ragyogó műve. Wehner játékának legjellemzőbb és legvonzóbb sajátsága a természetesség. A dallamok rajza, a ritmusok lüktetése, a formák íve magátólértetődően bontakozik ki játékában. Nyoma sincs semmi erőszaknak, semmi csináltnak. Nemes, magvas kantilénája éppoly lebilincselő, mint eleven, hajlékony ritmusa. Egyformán sokat, hiteleset, intenzívet tud mondani a művek lírai, drámai, vagy játékos, humoros mozzanataiban. Műsorában minden mű, külön egyéniség volt és mégis mindegyikből kicsengett saját, rendkívül értékes egyéniségének hangja. Külön meg kell említenünk Schumann C-dúr fantáziájának páratlanul kitűnő előadását. A romantika e megejtően varázslatos, szeszélyes, szenvedélyes alkotásának minden szépségét felfedte Wehner ihletett játéka. Reméljük, hogy ezt a kiváló, minden ízében muzsikus, őszinte művészt a jövőben sokkal gyakrabban hallhatjuk zongorázni. Járdányi Pál NAPLÓ MA KG tus IS Tíz éve szabad a magyar színművészet A Nemzeti Színház és a Színház- és Filmművészeti Szövetség a magyar színészet felszabadulásának tizedik évfordulója alkalmából hétfőn délután ünnepi előadást rendez a Nemzeti Színházban. Darvas József népművelési miniszter, Ladányi Ferenc, a Szövetség főtitkára és Major Tamás, a Nemzeti Színiház igazgatója mond ünnepi beszédet. Ezután Csokonai »özvegy Karnyóné«-ját és Moliére »Tartuffe»-jét mutatják be. E két színjátékkal nyitotta kapuit 1945-ben — a fővárosi színházak közül elsőnek — a Nemzeti Színház. Ugyancsak a felszabadulás tizedik évfordulójára emlékeztet az a kiállítás, melyet a Nemzeti Színház helyiségében rendeznek* a színház tízesztendei munkájáról. A kiállítást vasárnap délben nyítja meg Kállai Gyula népművelési miniszterhelyettes. „A szabad dal ünnepe" A budapesti Vasas-együtteseik zenei fesztiválja március 16-án este fél nyolckor kezdődik a Vasas székház dísztermében. (VIII., Költői Anna utca 5—7.). A tizenkét napon át tartó hangverseny-sorozat, »A szabad dal ünnepe« keretében bemutatkoznak a vasipari üzemek legkiválóbb ének- és zenekarai. A zenei estek műsorát a János vitéz előadása, balettmatiné, zeneszakköri mintabemutató, népi tánc bemutató, operabálig verseny gazdagítja. ________ Magyar hangverseny Párizsban A párizsi Magyar Intézet a Sorbonnne-egyetem zenetudományi tanszakával együtt csütörtökön este magyar hangversenyt rendezett az egyetem művészettörténeti intézetében. A hangversenyen Jacques Chailley, a Sorbonne - egyetem zenetörténet-tanára elnökölt és Gergely János, a párizsi Magyar Intézet munkatársa tartott bevezető előadást a mai magyar zene főbb irányairól. Ezután Jean Vigué zongoraművész és a Lespine-vonósnégyes Liszt, Bartók, Kodály, Szabó Ferenc, Szervánszky Endre és Dávid Gyula műveit adta elő. a Legkedvesebb szovjet könyvem , Barabás Tibor: — Aligha találunk magyar írót, aki arra a kérdésre, hogy korunk melyik regényét érzi a legerősebb irodalmi tettnek, ne a legnagyobb szovjet regények valamelyikét választaná. Ilyennek tartom a»Csendes Don«-t, a »Golgotstá«-t, a »Tizenkilencen«-t, a *Sztyepán Kolcsugins-t és még sok más nagy. regényét a szovjet irodalomnak. De ha a kérdés úgy szólna, mi áll a legközelebb az érzéseimhez és írói alkatomhoz, akkor egy kis regényt választanék. Kazakevics *Csillag*-ki. Ez a kisregény egy szovjet felderítő csapat hősi küzdelméről és önfeláldozásáról szól. Nem több, mint száz oldal és mégis a kis regény egyszerre történelem és személyes dráma, ember és táj , láttató erejével, felejthetetlen alakok, örökre bennünk maradó , emberi érzések világával. ACsillag, a próza költészete. Minden reális és mégis lebegő benne. A valóságos világ, a művészet , varázsával, örök emberi eszmévé növekszik ebben a regényben. Az író nemcsak mértéket, hanem lelki társakat is keres , saját munkájában. És boldog, amikor egyszerre talál példaképet és mintaképet. Nincs nagyobb vágyam, mint hogy egy egész élet fáradozásával és álmodozásával egyszer, valamikor, magam is a Csillaghoz hasonlót írjak... i Bárány Tamás: Úgy tapasztaltam, nem is csak a magam példáján, hogy íróembernek rendszerint az olyan könyv tetszik, amilyet maga is szeretne írni. Az ilyen munkák olvastán a máskor aggályosan figyelő mesterségbéli ember önkéntelenül is lehunyja a szakmai titkok leple mögöttkutakodó szemét, s beavatottból, a különben óhatatlanul vetélkedő pályatársból ,egyszerű olvasóvá válik, akit már-már gyermekké varázsol a mű lenyűgöző szépsége. Ritka könyvek ezek, egy évtizedben ha kettő-három ilyen kerül az ember kezébe. Nekem utoljára Alekszej Tolsztoj Golgothája , adott ilyen hosszú időre szóló olvasói élményt. Néki tudnám megmondani, mi is ragadott annyira magával e mű három kötetében. Az emberábrázolás ereje-e, a jellemfestés árnyalt szűkszavúsága, vagy a szerkesztés sajátos művészete? A korrajz-e, a felbukkanó emberi arcélek bősége, amelyhez csak a mi Móricz Zsigmondunk áradó gazdagsága hasonlítható; nagy az idő múlatásának tudománya — e legnagyobb prózaírói erény — amelynek bravúros kezelésével zengett fel Alekszej . Tolsztoj a mindig egyforma s mégis örökkön változó, kiteljesedő ember sorsának szimfóniáját? Mondom, nem tudnék e kérdésekre válaszolni, s bizonnyal , soha nem is tudok — hiszen ehhez a kritikus szem hideg tár- gyilagossága kellene; engem pedig mindannyiszor olvasóvá , ringat e mű szépsége, valahányszor leemelem a polcról, Kolozsvári-Grandpierre Emil: Az első szovjet regény, ami a kezembe került , Szolovjov Csendháborítója volt, Illyés Gyula ragyogó fordításában. Ez a kitűnő regény sokféle gondolatot ébresztett bennem. Eleinte csak a keleti fantázia ezeregyéjszaka-szerű dús csillogását élveztem benne, meg a bőséggel áradó ízes népi humort. Csak később eszméltem rá, hogy ebben a regényben alighanem egy új irodalmi lehetőség jelentkezett. Szolovjov a regényirodalomban egy olyan művészeti eszményt valósított meg, amelynek diadalra juttatásán nálunk két oly hatalmas zseni fáradozott a muzsika területén, mint Bartók és Kodály. Rendkívül élveztem a »csendháborító«-t, hisz Szolovjov a szó nemes értelmében vett népi regényt irt, vagyis visszatért az epika ősi rétegéhez, az ősi irodalom-elemekhez. Követendő példának tartom, ha természetesen nem is ez az egyetlen módja az epikai irodalom megújításának. De véleményem szerint föltétlenül ez az egyik járható út. Kucaka Péter: — A szovjet költők közül Majakovszkijt ismertem meg először. Őt szerettem meg a legjobban. Nagy költő, bátor harcos, emberséges ember, az igazságért élő, szókimondó kommunista volt. Kiért szerettem meg, ezért tanultam és tanulok tőle, ezért tettem szobám falára fényképét, amelyen a magarajzolta plakátok előtt áll ismert kockás pulóverjében, hátratett kézzel, összeszorított szájjal néz valahová. Olcsó megoldás lenne azt mondanom, hogy a jövőbe néz. Méltatlan lenne hozzá. A mindennapi életet szerette ő, a »lázasan lángoló hétköznapokat«, azokat az embereket, akik építenek és tisztogatnak. Éppen ezért tudott a forradalom nagy napjainak krónikása lenni. Velejéig értette az életet, szerette az igaz embereket és mint a dögvészt, a tetűt, utálta a kispolgári mocskot, bármilyen köntöst is húzott az magára, bárhol is találkozott vele a világban. Egyszer volt nálam valaki, akit hazug embernek tartottam. Az illető a képre nézett és azt mondta: »Milyen mérgesen néz rám, a költőd! Talán haragszik?« Csak magamban válaszoltam neki: »A hazugságra haragszik.« Ember volt Majakovszkij, mint mi, örült, sírt, szerelmes volt és gyűlölt; harcolt a kisebb-nagyobb butaságokkal és a költők legnagyobb ellenfelével, az idővel. Mindegyik csatáját ő nyerte meg. Büszke vagyok a győzelmeire és azt szeretném, ha mindenki büszke lehetne, büszke lenne rájuk. Urbán Ernő: — Másodéves egyetemista voltam, amikor először találkoztam a szovjet irodalommal. Emlékszem, nyár volt, otthon voltam s hogy-hogy se? — de a vakációs bőröndömbe belekerült Alexej Tolsztoj: Nagy Péter című regénye. Az érdekes a dologban az, hogy éppen előtte olvastam el Mereskovszkij: I. Péterét. Teli voltam annak mákonyos hangulatával, lidérces zsongásával s megvallom, csupán az időtöltés kedvéért ütöttem fel Alexej Tolsztoj könyvét. No, megjártam vele! Le se tudtam tenni! Elolvastam egyszer, aztán mégegyszer: sehogysem tudtam betelni hatalmasságával, mélységével, igaz szépségével. Régen lehetett ez, úgy a harmincas évek derekán, de arra például élénken emlékszem, hogy utána úgy vágtam földhöz Mereskovszkij ponyváját, hogy ahány lap vert — annyifele esett széjjel. Attól a perctől kezdve — vadásztam a szovjet műveket s boldog voltam, amikor Illyés Gyula válogatásában megjelent a híres »Nyugat dekameron”. Abból Gorkij: A bika című remeklése ütött szíven különösen és Tyihonov pompás írása egy szovjet leányról. Hadd mondom el még azt is, hogy éppen második darabomnak, a »Tűzkeresztség«-nek megírása előtt fejeztem be Panfjorov nagy regényciklusának, a »Brusiki«-nak olvasását s ha művem megragadta nézőimet — meg kell mondanom: írói bátorság és pártosság dolgában sokat merítettem belőle. Azóta is elolvasom legalább egyszer minden esztendőben. Olyan az, mint a friss zápor az eltikkadt mezőnek. Megújul az író ereje tőle.