Magyar Nemzet, 1955. április (11. évfolyam, 77-101. szám)

1955-04-13 / 86. szám

Szerda, 1955. április 13.* Lukács György hetven éves A magyar tudomány és az egész magyar kulturális élet Lukács Györgyöt ünnepli. Az Akadémián összegyűlnek ma a filozófia és irodalom tudósai a nagy gondolkozó tisztelői, hogy elmondják, mit jelent ő a magyar tudományosság. S ezen túl a világ haladó közvé­leménye számára. Aki ismeri őt, hallgatta előadásait — mindannyian, akik tanítványai voltunk —, tudjuk, hogy töré­keny, hajlott alakja maga az egyszerűség, a szerénység, s nem megjelenésével, hatásos előadásmódjával nyűgözi le hallgatóját, hanem szelleme világosságával, erejével, mon­danivalójának kérlelhetetlen logikájával. Ez a kivételes érzékenységű esztéta, aki »A léterc és for­mák*, »A regény elmélete*, *A modern dráma története* című műveivel már a század elején az európai polgári intelligencia vezető tekintélyévé vált, reid­ben a magyar forradalom nép­biztosa lett, s a könyvtárszoba meghitt csendjét a harcok ka­vargó világával cserélte fel. A polgári értelmiség egy része ne­hezen értette meg akkor, hogy ez a törékeny művészember az ötödik hadosztály politikai biz­tosa lehet, ha kell odaáll a gép­puska mögé s egyedül fedezi csapata visszavonulását, egye­dül harcol a túlerőben levő el­lenséggel szemben. Azonnal megértjük életé­nek ezt a nagy fordulatát, ha megismerjük vallomását, me­lyet 1933-ban a Marx évfor­duló alkalmából írt. Ebben Lukács György saját szellemi fejlődését világítja meg, de egyúttal a haladó értelmiség legjobbjainak útját is jelzi, szekét, akik eljutottak a ha­ladó demokratikus világnézet­től a marxizmus-leninizmus­­hoz, mely életüknek, munká­juknak értelmet, célt adott, hu­manizmusuknak tartást, tartal­mat. Lukács György már 1919 előtt találkozott a marxizmus­sal, de ekkor még idealista fi­lozófiai nézőpont alapján ol­vasta Marxot s úgy képzelte, lehetséges Hegelt és Marxot egy­ sajátos rzöxtén­elerhf­ilozó­­fiában­ egyesíteni. Ebben a korszakban is felvetődött szá­mára a művészet problémája, sorsa s világosan látta már ekkor is, hogy »a forma tisz­telői megölték a formát, a Vart pour Vart papjai megbénítot­ták a művészetet«. De nem tud­ván még helyesen legyőzni ma­gában a polgári hatásokat, nem egyszer pesszimisztikus magyarázatokhoz jutott el a művészet fejlődését, problé­máit illetően. A marxizmus a leninizmus­­sal való megismerkedés fordu­latot jelentett életében. Nagy­szabású, alapvető tanulmányo­kat írt Marx és Engels zse­niális megjegyzéseire, vala­mint egész filozófiai rend­szerére támaszkodva. Persze egy pillanatig sem szabad arra gondolni, hogy Lukács ebben a korszakban messze került a kor harcaitól, küzdelmeitől. Következetesen hangoztatta és életével példázta, hogy »az iga­zi filozófusok mindig messze állottak a »specialista« profesz­­szoroknál megszokott langyos és gyáva közömbösségtől a kor szociális és politikai problémái­val szemben.« Azt írja más he­lyütt: »A filozófiai kritikus, mindig egyszersmind mély is­merője a társadalmi problé­máknak, politikus és publícis­­ta.de Belinszkij, Csernisevszkij,­­Dobroljubov példáját idézi s a harcos esztéta eszményét állít­ja az olvasók elé. Művei nagy részének létre­jötte összefügg a társadalom adott problémáival; a kor leg­égetőbb politikai, szociális problémáira igyekszik bennük feleletet adni. Idézni lehetne harcát a fasizmus ellen, mél­tatni érdemeit, amelyeket az­zal szerzett, hogy a német iro­dalom nagyjait: Goethét, Schil­lert, Hölderlínt, Gottfried Kel­lert, Georg Büchnert méltó helyére állította, megtisztította mindazoktól a hamisításoktól, amelyek segítségével a burzsoá dekadencia és a fasizmus a sa­ját képére akarta formálni őket. Következetesen harcolt és harcol ma is az irraciona­lizmus és mindama káros, ideológiai áramlatok ellen, amelyek a kor értelmiségét, embereit pesszimizmusba akar­ták hajtani, tévutakra vinni. »Az ész trónfosztása* című, idén a nagy Kossuth-dí­jjal ki­tüntetett műve is ennek a tu­dományos harcnak egyik jegy- Vesténye: az imperialista, fa­siszta filozófia pőrére vetkőz­­tetése, szétzúzása. Lukács egész munkásságával figyel­meztet arra, hogy az irracio­­nalista, idealista elméletek se­gítik a fasizmusnak és az im­perialista háborúnak történel­mi szükségszerűségként való elfogadtatását. Lukács György az emberi szellem nagyjait, a nagy huma­nista eszményeket idézte fel, s az írástudók felelősségét a haj­dani korok nagy művészeinek példáján élesztgette. Ez az idő­szak olyan nagy tanulmányo­kat hozott, mint a „Goethe és kora”, mint a Thomas Martit esszék, mint a nagy orosz rea­listákról írt ragyogó tanulmá­nyok, amelyekben bebizonyít­ja, hogy a kritikai realizmust a XIX. századi Oroszország nagy realista írói fejlesztették tovább. Bebizonyítja azt is, hogy a kritikai realizmus leg­nagyobb teljesítményeit a Szovjetunióban megvalósult szocialista-realista művészet folytatja s a Lenin és Sztálin eszméivel áthatott irodalom új korszakot teremt az irodalom történetében. Lukács György­nek, a magyar forradalmárnak a Szovjetunió nyújtott nyugodt lehetőséget az alkotó munkára. Ott közelről vizsgálhatta a szovjet irodalom fejlődését, részt vehetett alakításában, s az egyes művekről szóló tanul­mányaiban sok új gondolattal fejlesztette tovább a szocialista­­realista irodalom pártos eszté­tikáját. Soha, még az imperialista háború éveiben sem szűnt meg a magyar problémákra figyel­ni. A népies mozgalom problé­máiról, Adyról, Babits Mihály­­ról írt cikkei, Illyés Gyula könyveiről írt jegyzetei, nagy hangsúllyal mutatják meg a magyar írók feladatát a fasiz­mus elleni harcban. Amikor azt írja Lukács, hogy »az írás­tudók általános feladata... ébrentartani, tudatosítani a magyar nemzeti élet igazi kér­déseit, megkeresni és megta­lálni rájuk a progresszív vála­szokat­, akkor a magyar iro­dalmat arra az útra akarja irá­nyítani, amelyen irodalmunk nagyjai, Petőfi, Ady járt, a nemzeti élet nagy kérdéseivel való összeforrás útjára. S ez nem egyszerűen gyakorlati ta­nács az írók számára, mert eb­ben az írói felemelkedés lehe­tősége is bennef­oglaltatik. Amikor a fasizmus elleni harc­ra szólít, abban az is benne van: magyar író, ha írói rangot akarsz, ha nem akarsz nyom-­ talanul kihullani az idő rostá­ján, akkor meg kell találnod a kapcsolatot a néppel, a magyar­ság igazi kérdéseivel. Lukács György 1943-ben hazatért Magyarországra. A felszabadulás gyönyörű tava­sza óta itt dolgozik közöttünk, tevékenyen részt vesz az iro­dalmi életben, harcol az új magyar irodalomért és ott áll a békeharc élvonalában: a Béke-Világtanács tagjaként hirdeti a kultúra népeket ösz­­szefogó eszméjét. Az utóbbi években nagy munkába kez­dett, rendszeres esztétikáját írja. Egy élet munkájával és tapasztalatával gazdagodva re­mek esszék, tanulmányok, so­rozata után megírhatja mind­ezek szintézisét, azt a művet, amely, ha létrejön, minden bi­zonnyal a marxista tudomány olyan eredménye lesz, amely nemcsak az irodalom mai mű­velőit segíti, de távoli korok művészei számára is útmu­tató lesz. Sokszor idéztük, de keveseb­bet alkalmaztuk az utóbbi esztendőben a Lukács György írásaiban, egész munkásságá­ban fellelhető tanulságokat. Irodalomtörténetünk még nem eléggé sajátította el, nem tet­te vizsgálódásának, kutatásai­nak módszerévé Lukács vizs­gálódási módszerét, amely al­kalmas arra, hogy művek és alkotóik, korok és irányzatok kérdéseit fel lehessen deríteni. Irodalomtörténetírásunkban még mindig gyakori a Lukács emlegette "­tiszta történész*, »az a típus, amelynek illúziója, hogy csak a történelmi össze­függéseket kutatja és tárja fel... Hogy az ilyen — bocsánat a szóért — módszer mellett esőtt tudattalan, át nem gondolt, mélységesen elvnélküli irodal­mi értékelések lehetségesek, nem szorul részletesebb kifej­­tésre« — írja Lukács György. Ha igazán átgondoltuk volna az irodalom vizsgálatában Lu­kács fejtegetéseit, a pozitív hősről, a típusalkotás kérdé­seiről, a regény esztétikai problémáiról, mennyi tévedés­től tudtuk volna megóvni nem egy írónkat! Lukács Györgytől tanulnunk kell, csak így lehet őt igazán ünnepelni. Nem frázisokkal, nem érdemeinek hosszas soro­lásával, hanem azzal, hogy megpróbáljuk érteni műveit, eredményeit alkalmazni. Az ő példája munkára serkent, harcba indít és a műalkotá­sok igazi megértéséhez vezet. Thomas Mann, most, hogy Lu­kács Györgyöt üdvözölte, azt írta, azért is tiszteli őt, mert »olyan eszme ösztönzi, amely ma sokhelyütt siralmasan cse­kély becsben áll: a kultúra eszméje«. Nemcsak e néhány szót, de számos író vallomását ideírhatnék még arról, mit je­lentett szántukra Lukács György. A magyar kultúra büszke Világhírű tudósára, s mi köszöntjük őt hetvenedik születésnapján, és gazdag, munkás esztendőket kívánunk neki. Illés Jenő Vilém Závoda csehszlovák költő a magyar—csehszlovák kulturális egyezmény kereté­ben Budapestre érkezett, hogy részt vegyen a József Attila születésének 50. évfordulóján rendezendő ünnepségeken. □ Szendrei Imre zongoramű­vész, az V. nemzetközi Cho­­pin-verseny díjnyertese, ápri­lis 7-én zongoraestet adott Varsóban a külföldi kultúr­­kapcsolatok bizottságának ren­dezésében.­ Moszkvából Belgrádba uta­zott Alekszandr Pirogov, a moszkvai Nagy Színház szóló­énekese. A kiváló szovjet mű­vész Belgrádban a »Borisz Godunov« és az „Igor herceg” című operában lép fel.­­ Farkas­ Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia Mar­­tonvásári Mezőgazdasági Ku­tató Intézetének tudományos munkatársa a magyar—len­gyel műszaki tudományos együttműködés keretében ta­nulmányútra a Lengyel Nép­­köztársaságba utazott. . . A michigani Ann Arbori egyetem kulturális diákbizott­sága szoros kapcsolatot tart fenn a népi demokratikus or­szágokkal. Legutóbb a Kultúr­­kapcsolatok Intézetének­­köl­csönadott anyagából magyar iparművészeti kiállítást ren­deztek, melynek — mint a ren­dezőbizottság leveléből kitűnt — igen nagy sikere volt, az egyetem sok száz diákja és tanára látogatta.­­ Számos érdekes újdonság jelenik meg a Művelt Nép Könyvkiadónál az év második negyedében. A többi között kiadásra kerül Boldizsár Iari és Kálmán Kata »Tiborc új arca« című képes albuma, az »Irodalom és felelősség« című­­ antológia, Békés István: »A magyar nép büszkeségéig cí­mű képes történelmi és kul­túrtörténeti munkája. A törté­nelmi és kultúrtörténeti mun­kák sorában a többi között megjelenik X Waldapfel Eszter szerkesztésében -A szabadság­­harc levelestárá­­nak harma­dik kötete, Kőszegi Imre és Papp János könyve Kempelen Farkasról.© Francesco Molinari-Pra­­delli, a neves olasz karmester a Magyar Állami Operaház és a Budapesti Filharmóniai Társaság meghívására hétfőn reggel Budapestre érkezett. ^­­ Gáborjául Szabó Kálmán festőművész kiállítását a Rá­kóczi úti Fényes Adolf-terem­­ben április 16-ig, szombatig meghosszabbították. NAPLÓ ÁPRILIS 13 A REJTÉLYES ÁGYÚ Írta: G. Fazekas Erzsébet Közönséges, 76 milliméteres tábori ágyú volt, így kívülről hajszálra olyan, mint az a jó néhány ezer többi, ott, a IV. ukrán fronton. Ha valaki meg­vizsgálta a závárzatát, abban sem talált semmi kivetni va­lót, az sem különbözött az előírásostól. Szabályosan le­hetett vele tüzelni, amit a ki­szolgálására rendelt hat szov­jet tüzér a kellő helyen és kellő időben meg is tett. De erről majd később. Legelőször is a vontatása volt az, amivel szemet szúrt, helyesebben amivel a fület ha­sogatta, mert az rettenetes csörömpöléssel járt. Már ez is mutatta, hogy mégsem olyan rendes, 76 milliméteres ágyú ez, mint a hozzá hasonlók. A csörömpölés onnan szárma­zott, hogy kétágú kifutóját lánccal összefogva egy ötton­nás, hatvan—hetven kilomé­teres sebességgel rohanó te­hergépkocsihoz kapcsolták. Az aztán húzta, rángatta kegyet­lenül, a kanyargós hegyiutak zökkenős-nyekkenős viszon­tagságain keresztül. Aztán olyat is ki­hallott, hogy egy ágyú csak úgy külön, nekisza­baduljon a világnak, mikor minden rendes társa valame­lyik tüzérüteg kötelékébe tar­tozik. *) Ez a kis írás zárd­áját a Vörös Hadsereg 1944. október végi hadmű­veleteinek idején, így, a Kárpátokban lejátszódó epizódból merítette. A szerző több cikkével együtt sajtó alatt a * Művelt Nép* kiadásában megjelenő IV­.napló szerkesztőség* című riportkönyvben. Ilyesfélét forgattak a fejük­ben azok a szovjet katonák, akik találkoztak vele, s egy füst alatt mindjárt ördög ma­sinájának is szidták. Menten az út szegélyére is ugrottak miatta, a kezüket meg csak olyankor vették le a fülükről, mikor úgy találták, hogy öklük rázogatása minden beszédnél jobban észretérítheti a teher­autó jókedvű utasait. Hiszen a pokoli zajban, ami ellen a szembenjövők jó néhány adta­­terem tetté­vel tiltakozni pró­báltak, azok a szavukat úgy sem hallhatták meg. A tehergépkocsi megállás nélkül rohan tovább a Kárpá­tok hegy-Völgyes világában. Hol szűz erdők haragosan zöld fenyőszálfái borítanak útjára kékes árnyékokat, hol kietlen sziklatömbök nyúlnak ki fölé fenyegetőn, meredek kapasz­kodók oldalfalain, hogy az ég kékjéből is csak keskeny sza­lag látszik. Majd szédítő sza­kadékok szélén fut a kocsi, hogy aztán merészívű lejtőn ereszkedjék alá egy dúsfürű völgykatlanba, ahol már eny­he fordulókkal tárul elé az út. Amott a fák sűrűjéből rőt­­szírtű faházikó bukkan elő, ér­tőbb­ vízimalom gunnyaszt a patak mentén, az út mellett pedig forrás csobog magános szikla tövében. A gépkocsi utasai néhány katonát is meg­pillantanak a forrásnál, amint kulacsaikat tartogatják a gyöngyöző, fr­iss víz alá. A ko­csi most hirtelen fékez, a von­tatóra fogott ágyú még ve­szett csörömpöléssel nekifarol, minden eresztékében nyeke­­reg-nyikorog, végre nagyot zökkenve elcsendesedik. Ez jó­ alkalom a forrásnál álldogáló katonáknak, hogy alaposan megmondogassék a véleményüket az ágyú gazdái­nak. Ámbár ezt némi körül­ményességgel teszik, mert tisz­tek is vannak a kocsi utasai között. Ezért csak úgy maguk között osztogatják a szót, azt is mintegy a hat tüzér kontó­jára. De ezek a fülük mellett engedik el az afféle megjegy­zéseket, hogy gulyas ágyún kívül nyílván még semmi sem akadt a körmük közé, külön­ben nem húzkodnák úgy azt a szegény­­jószágot a kötőféken, akár valami saroglyához kö­tött lógós lovat. Egyik katona nagyot csettintve meg is kí­nálja marék friss fűvel a »tá­­tott-torkú-kancácskát«. De már ezt a csúfságot szó nélkül az­ a tiszt sem hagy­hatja, aki eddig a kocsi végé­ből csöndesen figyelte a jele­netet. A katona isdulva-pirulva tiszteleg és valami bocsánat­kérés félét mormol. Még in­kább zavarba jön, mikor észre veszi, hogy a tiszt félkarú, s­­nyilván önkéntes jelentkezés­sel kerülhetett a hadrakelt sereghez. Nincs kizárva — gondolja —, hogy ez nem is olyan ágyú, mint a többi, ha­nem külön­­taktikai alkalma­zása van«, valami rejtélyes új fegyver lesz az. De még az is lehet, hogy valamelyik test­vér népnél, ott az Uralon túl, úttalan­ utakon így szokták az ágyút vontatni s ez a liszt most engedélyt kapott rá, hogy Itt is kipróbálja. Az orosz ki­ejtése is azt mutatja, hogy ta­tár nyelven beszélhetnek oda­haza. Azám, a másik két tiszt is, ott a kocsin, tatárul beszél­get egymással. Az egyik száll is már lefelé, az a fiatal, és ugyancsak ráncolja a szemöl­dökét. Haragszik, meg talál szidni még. De nem, elindult a vízimalom felé, ahol a stáb lekvártélyozott. Nicsak, mér megint kilépett onnan, vele az őrnagy is. Arra­felé mutogat­nak, ahol a hadosztály tüzér­ség felsorakozott. Most meg az őrmestert hívják. Nem tudni mit mond neki az őrnagy. Hm, hátha még baj lesz abból a bolondos tréfából, azzal a kö­tőfékre fogott ágyúval... A katona nem hallhatta, hogy az őrnagy mit parancsol az őrmesternek: a hadosztály egyik lovasfogatát bocsássa Oldner Vlagyimir főhadnagy rendelkezésére. Csak azt látja, megkönnyebbült szívvel, hogy vezetik mér a lovakat és az ágyú elé fogják. Na végre, szabályosan vontatják azt a masinát és viszik az erdő alá, ahol a tüzérek vannak. Az út­ról is letértek már. Ez hát az egész, pótlásul hozták és most rendesen besorolják egyik ütegbe. Az ágyús fogat közben el­érte a tüzérségi állásokat, de tova is gördült mellettük. Vagy j­ó kilométerrel arrébb aztán eljesen eltűnt a sűrű bozót­ban. A következő percekben már a tüzéreké volt a megrö­könyödés sora. Persze nem azért, mert az ágyú eldördült, háromszor egymás után. A szokatlan a szembe lévő ma­gaslat aljában jelentkezik, jó kilométerrel a magyar csapa­tok állása előtt, a senki föld­jén. Ott előbb három kicsi,, egészen kicsi, kékes füst felhő jelent meg, s azon nyomban valami rejtélyes fehér förge­teg szállt fel a levegőbe. Az­tán, mintha tenyérnyi, vagy még tán nagyobb hópihék ka­varognának a szélben, a szem­ben lévő állások fölé csapód­nak, s mint a bontott kéve hullanak szerte szét,és érnek földet már lassan himbá­­lódzva. Akár papírlapok is le­hetnének. S valóban, ez a furcsa von­­tatású, de azért rendes 76 mil­liméteres, igen szabályosan lőtt ki egészen »nem rendes« — emberéletben kért nem te­vő, emberélet megmentésére, hangosan ki nem mondott vá­gyak és gondolatok tetté érle­lésére szánt röplapszóró löve­dékeket. Esteledik. A szemben levő magaslat kiszögellése felett bá­gyadt fénnyel búvik elő a hold. Sápadt sugara valami fehérségre hullik — békés kö­zeledést jelző zászlót lenget a szél. Már itt is vannak, egész honvédzászlóalj. Kezükben papírlapok, melyeken nagy betűkkel ez áll: »Propuszk«. Mellette magyar szöveg: »Át­­lépési igazolvány a vörös had­sereg oldalára.« A honvédek az ágyú gazdáival beszélget­nek —­ nyilván tatárul, mert jól megértik egymást. A hadosztály tüzérség pi­henőre tér. A »rejtélyes« ágyú a maga békés három lövésé­vel mára elvégezte a munká­jukat. ­lágyszemre!. s JÓZSEF ATTILA ÉLETE DOKUMENTUMOKBAN Emlékkiállítás a Nemzeti Múzeumban Egészalakos szobra ott áll most a Nemzeti Múzeum dísz­­csarnokának gyöngédhajlatú kupolája alatt. Születésének 50. évfordulóján megszólal a költő, beszél koráról, önmagá­ról, kitárja szívét, hogyan lett József Áron és Pőcze Borbála, a szappanfőző mester s a kis cselédleány fiából az elnyo­mottak szószólója, forradalmár, osztályharcos költő, Petőfi és Ady költészetének méltó foly­tatója. Kedves és becses, megható és megrázó, bánatokat, örömö­ket, szerelmeket, fájdalmakat és szenvedéseket tolmácsoló dokumentumsorozatot gyűjtöt­tek össze a kiállítás rendezői, közöttük elsősorban a költő élettársa, Szántó Judit, aki leg­közelebb állt hozzá s aki leg­közelebbről ismeri József At­tila életének minden rezdülé­sét. Az okmányok a születési bizonyítványtól kezdve a döb­benetes szárszói halálhírt köz­lő újságcikkekig, sok-sok fény­kép, száz és száz kézirat, vers­vázlatok és kész művek, keze­­nyomát viselő írószerszámai s a kor eseményeit s életének kisebb-nagyobb mozzanatait illusztráló fényképek időrendi nagy tablóbafoglalása, frap­páns versidézetekkel, teljes plaszticitásában állítják elénk az embert és a költőt. Szívünk­be vésik egy kivételes géniusz, egy töretlenhitű, harcos, osztá­lyával és hazájával szorosan összeforrott költő tiszta életét, töretlen életművét. A sokarcú, érzékeny, korának minden vál­tozására megrendülő, kegyetlen sorsban nőtt költő bontogatja itt szárnyát előttünk ezekben a dokumentumokban, a politi­kát és a művészi forradalom tudatos harcosa. Megelevene­dik itt mindaz, amit oly jól is­merünk curriculum vitae­­jéből, de megelevenednek mindazok a mozzanatok, té­nyek is, amelyeket az 1937-ben kelt nevezetes életrajzban el kellett hallgatnia. Újabb és újabb korszakok filmjét pergetik a tablók. Első versét látjuk a­ Nyugat 1932-es számában, újságcikkeket, me­lyek hírül adják, hogy isten­­káromlás miatt perbe fogják. Események, izgalmak, ifjúkori szerelmeik, örömök és bánatok kergetik egymást ezekben a fényképekben és írásokban, nyugodt és derűs percek, ba­ráti találkozások, meghitt je­lenetek, mint például amikor Juhász Gyula, Móra Ferenc, Espersit János Szegeden bará­ti körükbe fogadják a kerén érett gyermeket. S Szeged, ahol sokáig olyan boldog vol­t, a szegedi korszak hozza a lá­zadó ifjút közel a munkásmoz­galomhoz. Mekkora elevenséggel be­szélnek ezek a dokumentumait arról a hihetetlen tanulni- és művelődni vágyásról, a helyes út kereséséről, mely az ifjú költő szívében utolsó percéig oly izzón lángolt. Tudatosan készült hivatására, mindent meg akart tanulni, meg akart tapasztalni, Bécsben és Párizs­ban újságot árult, hogy egye­temre járhasson, Marxot és Engelst olvassa, hogy tájéko­zódni tudjon a világ összefüg­géseiben. És milyen aktív, fá­radhatatlan, elszánt harcos Volt ez az egyszer derűs arcú, egyszer kemény tekintetű, más­kor gyermeki szemmel csodál­kozó ifjú, aki nemcsak versei­vel akarja felrázni népét, ha­nem röpiratokat szerkeszt, röp­cédulákat fogalmaz és osztogat, részt vett a tüntetésekben s méltán írja magáról: »én ben­nem öleli meg hősét az újnak készülő világ*. »Nagyon fáj«, ez a címe az 1935-ös évre emlékeztető doku­­mentumsorozatnak. A fasizmus előretörésének évei ezek. A » Na­gyon fáj” érzelmi háttere a Reichstag felgyújtása, a fa­siszta téboly fellobbanása, s a költő átérzi a kiszolgáltatott haza minden baját. De akkor is cselekszik, Sallai és Fürst elítélése elleni tiltakozó röp­­iratáért újra bíróság elé kerül s itt látjuk ebben az időben készült fordításait, Majakovsz­kij, Jiri Wolker, Bezruc ú­ i­­hangú költészetét tolmácsolja magyarul. Lázit és ébreszt min­den eszközzel. De örömök is adódnak e viharral teljes évek­ben. Milyen megilletődött bol­dogsággal ül Thomas Mannal szemben, a nagy német huma­nista író budapesti látogatása­kor, s miilyen büszke erre a barátságra. Utolsó éveiben írja legnagyobb hazafias verseit, ekkor sóhajt fel így legutolsó versében: »Mióta éltem, forgó­szélben próbáltam állni helye­men.« Olyan ember szól és beszél hozzánk ezekből a dokumentu­mokból, olyan költő, aki nem­zetének eleven lelkiismeret­e Vilit,•" aki forrón szerette hazá­ját, osztályát, a harcos, a lá­zadó, az égő, a vitázó, a derűs kamasz, a szerelmes, a jobb jövőért hevülő forradalmár, aki a közösségért élt és alko­tott. Versei ma ott vannak az iskolás könyvekben Csokonai, Petőfi, Ady versei mellett, s a kiállítás illusztrálja, hogy köl­tészete nemcsak nálunk lesz egyre népszerűbb, hanem megszólal messzi népek nyel­vén is. (d. m.)

Next