Magyar Nemzet, 1955. április (11. évfolyam, 77-101. szám)
1955-04-13 / 86. szám
Szerda, 1955. április 13.* Lukács György hetven éves A magyar tudomány és az egész magyar kulturális élet Lukács Györgyöt ünnepli. Az Akadémián összegyűlnek ma a filozófia és irodalom tudósai a nagy gondolkozó tisztelői, hogy elmondják, mit jelent ő a magyar tudományosság. S ezen túl a világ haladó közvéleménye számára. Aki ismeri őt, hallgatta előadásait — mindannyian, akik tanítványai voltunk —, tudjuk, hogy törékeny, hajlott alakja maga az egyszerűség, a szerénység, s nem megjelenésével, hatásos előadásmódjával nyűgözi le hallgatóját, hanem szelleme világosságával, erejével, mondanivalójának kérlelhetetlen logikájával. Ez a kivételes érzékenységű esztéta, aki »A léterc és formák*, »A regény elmélete*, *A modern dráma története* című műveivel már a század elején az európai polgári intelligencia vezető tekintélyévé vált, reidben a magyar forradalom népbiztosa lett, s a könyvtárszoba meghitt csendjét a harcok kavargó világával cserélte fel. A polgári értelmiség egy része nehezen értette meg akkor, hogy ez a törékeny művészember az ötödik hadosztály politikai biztosa lehet, ha kell odaáll a géppuska mögé s egyedül fedezi csapata visszavonulását, egyedül harcol a túlerőben levő ellenséggel szemben. Azonnal megértjük életének ezt a nagy fordulatát, ha megismerjük vallomását, melyet 1933-ban a Marx évforduló alkalmából írt. Ebben Lukács György saját szellemi fejlődését világítja meg, de egyúttal a haladó értelmiség legjobbjainak útját is jelzi, szekét, akik eljutottak a haladó demokratikus világnézettől a marxizmus-leninizmushoz, mely életüknek, munkájuknak értelmet, célt adott, humanizmusuknak tartást, tartalmat. Lukács György már 1919 előtt találkozott a marxizmussal, de ekkor még idealista filozófiai nézőpont alapján olvasta Marxot s úgy képzelte, lehetséges Hegelt és Marxot egy sajátos rzöxténelerhfilozófiában egyesíteni. Ebben a korszakban is felvetődött számára a művészet problémája, sorsa s világosan látta már ekkor is, hogy »a forma tisztelői megölték a formát, a Vart pour Vart papjai megbénították a művészetet«. De nem tudván még helyesen legyőzni magában a polgári hatásokat, nem egyszer pesszimisztikus magyarázatokhoz jutott el a művészet fejlődését, problémáit illetően. A marxizmus a leninizmussal való megismerkedés fordulatot jelentett életében. Nagyszabású, alapvető tanulmányokat írt Marx és Engels zseniális megjegyzéseire, valamint egész filozófiai rendszerére támaszkodva. Persze egy pillanatig sem szabad arra gondolni, hogy Lukács ebben a korszakban messze került a kor harcaitól, küzdelmeitől. Következetesen hangoztatta és életével példázta, hogy »az igazi filozófusok mindig messze állottak a »specialista« profeszszoroknál megszokott langyos és gyáva közömbösségtől a kor szociális és politikai problémáival szemben.« Azt írja más helyütt: »A filozófiai kritikus, mindig egyszersmind mély ismerője a társadalmi problémáknak, politikus és publícista.de Belinszkij, Csernisevszkij,Dobroljubov példáját idézi s a harcos esztéta eszményét állítja az olvasók elé. Művei nagy részének létrejötte összefügg a társadalom adott problémáival; a kor legégetőbb politikai, szociális problémáira igyekszik bennük feleletet adni. Idézni lehetne harcát a fasizmus ellen, méltatni érdemeit, amelyeket azzal szerzett, hogy a német irodalom nagyjait: Goethét, Schillert, Hölderlínt, Gottfried Kellert, Georg Büchnert méltó helyére állította, megtisztította mindazoktól a hamisításoktól, amelyek segítségével a burzsoá dekadencia és a fasizmus a saját képére akarta formálni őket. Következetesen harcolt és harcol ma is az irracionalizmus és mindama káros, ideológiai áramlatok ellen, amelyek a kor értelmiségét, embereit pesszimizmusba akarták hajtani, tévutakra vinni. »Az ész trónfosztása* című, idén a nagy Kossuth-díjjal kitüntetett műve is ennek a tudományos harcnak egyik jegy- Vesténye: az imperialista, fasiszta filozófia pőrére vetkőztetése, szétzúzása. Lukács egész munkásságával figyelmeztet arra, hogy az irracionalista, idealista elméletek segítik a fasizmusnak és az imperialista háborúnak történelmi szükségszerűségként való elfogadtatását. Lukács György az emberi szellem nagyjait, a nagy humanista eszményeket idézte fel, s az írástudók felelősségét a hajdani korok nagy művészeinek példáján élesztgette. Ez az időszak olyan nagy tanulmányokat hozott, mint a „Goethe és kora”, mint a Thomas Martit esszék, mint a nagy orosz realistákról írt ragyogó tanulmányok, amelyekben bebizonyítja, hogy a kritikai realizmust a XIX. századi Oroszország nagy realista írói fejlesztették tovább. Bebizonyítja azt is, hogy a kritikai realizmus legnagyobb teljesítményeit a Szovjetunióban megvalósult szocialista-realista művészet folytatja s a Lenin és Sztálin eszméivel áthatott irodalom új korszakot teremt az irodalom történetében. Lukács Györgynek, a magyar forradalmárnak a Szovjetunió nyújtott nyugodt lehetőséget az alkotó munkára. Ott közelről vizsgálhatta a szovjet irodalom fejlődését, részt vehetett alakításában, s az egyes művekről szóló tanulmányaiban sok új gondolattal fejlesztette tovább a szocialistarealista irodalom pártos esztétikáját. Soha, még az imperialista háború éveiben sem szűnt meg a magyar problémákra figyelni. A népies mozgalom problémáiról, Adyról, Babits Mihályról írt cikkei, Illyés Gyula könyveiről írt jegyzetei, nagy hangsúllyal mutatják meg a magyar írók feladatát a fasizmus elleni harcban. Amikor azt írja Lukács, hogy »az írástudók általános feladata... ébrentartani, tudatosítani a magyar nemzeti élet igazi kérdéseit, megkeresni és megtalálni rájuk a progresszív válaszokat, akkor a magyar irodalmat arra az útra akarja irányítani, amelyen irodalmunk nagyjai, Petőfi, Ady járt, a nemzeti élet nagy kérdéseivel való összeforrás útjára. S ez nem egyszerűen gyakorlati tanács az írók számára, mert ebben az írói felemelkedés lehetősége is bennefoglaltatik. Amikor a fasizmus elleni harcra szólít, abban az is benne van: magyar író, ha írói rangot akarsz, ha nem akarsz nyom- talanul kihullani az idő rostáján, akkor meg kell találnod a kapcsolatot a néppel, a magyarság igazi kérdéseivel. Lukács György 1943-ben hazatért Magyarországra. A felszabadulás gyönyörű tavasza óta itt dolgozik közöttünk, tevékenyen részt vesz az irodalmi életben, harcol az új magyar irodalomért és ott áll a békeharc élvonalában: a Béke-Világtanács tagjaként hirdeti a kultúra népeket öszszefogó eszméjét. Az utóbbi években nagy munkába kezdett, rendszeres esztétikáját írja. Egy élet munkájával és tapasztalatával gazdagodva remek esszék, tanulmányok, sorozata után megírhatja mindezek szintézisét, azt a művet, amely, ha létrejön, minden bizonnyal a marxista tudomány olyan eredménye lesz, amely nemcsak az irodalom mai művelőit segíti, de távoli korok művészei számára is útmutató lesz. Sokszor idéztük, de kevesebbet alkalmaztuk az utóbbi esztendőben a Lukács György írásaiban, egész munkásságában fellelhető tanulságokat. Irodalomtörténetünk még nem eléggé sajátította el, nem tette vizsgálódásának, kutatásainak módszerévé Lukács vizsgálódási módszerét, amely alkalmas arra, hogy művek és alkotóik, korok és irányzatok kérdéseit fel lehessen deríteni. Irodalomtörténetírásunkban még mindig gyakori a Lukács emlegette "tiszta történész*, »az a típus, amelynek illúziója, hogy csak a történelmi összefüggéseket kutatja és tárja fel... Hogy az ilyen — bocsánat a szóért — módszer mellett esőtt tudattalan, át nem gondolt, mélységesen elvnélküli irodalmi értékelések lehetségesek, nem szorul részletesebb kifejtésre« — írja Lukács György. Ha igazán átgondoltuk volna az irodalom vizsgálatában Lukács fejtegetéseit, a pozitív hősről, a típusalkotás kérdéseiről, a regény esztétikai problémáiról, mennyi tévedéstől tudtuk volna megóvni nem egy írónkat! Lukács Györgytől tanulnunk kell, csak így lehet őt igazán ünnepelni. Nem frázisokkal, nem érdemeinek hosszas sorolásával, hanem azzal, hogy megpróbáljuk érteni műveit, eredményeit alkalmazni. Az ő példája munkára serkent, harcba indít és a műalkotások igazi megértéséhez vezet. Thomas Mann, most, hogy Lukács Györgyöt üdvözölte, azt írta, azért is tiszteli őt, mert »olyan eszme ösztönzi, amely ma sokhelyütt siralmasan csekély becsben áll: a kultúra eszméje«. Nemcsak e néhány szót, de számos író vallomását ideírhatnék még arról, mit jelentett szántukra Lukács György. A magyar kultúra büszke Világhírű tudósára, s mi köszöntjük őt hetvenedik születésnapján, és gazdag, munkás esztendőket kívánunk neki. Illés Jenő Vilém Závoda csehszlovák költő a magyar—csehszlovák kulturális egyezmény keretében Budapestre érkezett, hogy részt vegyen a József Attila születésének 50. évfordulóján rendezendő ünnepségeken. □ Szendrei Imre zongoraművész, az V. nemzetközi Chopin-verseny díjnyertese, április 7-én zongoraestet adott Varsóban a külföldi kultúrkapcsolatok bizottságának rendezésében. Moszkvából Belgrádba utazott Alekszandr Pirogov, a moszkvai Nagy Színház szólóénekese. A kiváló szovjet művész Belgrádban a »Borisz Godunov« és az „Igor herceg” című operában lép fel. Farkas Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia Martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetének tudományos munkatársa a magyar—lengyel műszaki tudományos együttműködés keretében tanulmányútra a Lengyel Népköztársaságba utazott. . . A michigani Ann Arbori egyetem kulturális diákbizottsága szoros kapcsolatot tart fenn a népi demokratikus országokkal. Legutóbb a Kultúrkapcsolatok Intézeténekkölcsönadott anyagából magyar iparművészeti kiállítást rendeztek, melynek — mint a rendezőbizottság leveléből kitűnt — igen nagy sikere volt, az egyetem sok száz diákja és tanára látogatta. Számos érdekes újdonság jelenik meg a Művelt Nép Könyvkiadónál az év második negyedében. A többi között kiadásra kerül Boldizsár Iari és Kálmán Kata »Tiborc új arca« című képes albuma, az »Irodalom és felelősség« című antológia, Békés István: »A magyar nép büszkeségéig című képes történelmi és kultúrtörténeti munkája. A történelmi és kultúrtörténeti munkák sorában a többi között megjelenik X Waldapfel Eszter szerkesztésében -A szabadságharc levelestárának harmadik kötete, Kőszegi Imre és Papp János könyve Kempelen Farkasról.© Francesco Molinari-Pradelli, a neves olasz karmester a Magyar Állami Operaház és a Budapesti Filharmóniai Társaság meghívására hétfőn reggel Budapestre érkezett. ^ Gáborjául Szabó Kálmán festőművész kiállítását a Rákóczi úti Fényes Adolf-teremben április 16-ig, szombatig meghosszabbították. NAPLÓ ÁPRILIS 13 A REJTÉLYES ÁGYÚ Írta: G. Fazekas Erzsébet Közönséges, 76 milliméteres tábori ágyú volt, így kívülről hajszálra olyan, mint az a jó néhány ezer többi, ott, a IV. ukrán fronton. Ha valaki megvizsgálta a závárzatát, abban sem talált semmi kivetni valót, az sem különbözött az előírásostól. Szabályosan lehetett vele tüzelni, amit a kiszolgálására rendelt hat szovjet tüzér a kellő helyen és kellő időben meg is tett. De erről majd később. Legelőször is a vontatása volt az, amivel szemet szúrt, helyesebben amivel a fület hasogatta, mert az rettenetes csörömpöléssel járt. Már ez is mutatta, hogy mégsem olyan rendes, 76 milliméteres ágyú ez, mint a hozzá hasonlók. A csörömpölés onnan származott, hogy kétágú kifutóját lánccal összefogva egy öttonnás, hatvan—hetven kilométeres sebességgel rohanó tehergépkocsihoz kapcsolták. Az aztán húzta, rángatta kegyetlenül, a kanyargós hegyiutak zökkenős-nyekkenős viszontagságain keresztül. Aztán olyat is kihallott, hogy egy ágyú csak úgy külön, nekiszabaduljon a világnak, mikor minden rendes társa valamelyik tüzérüteg kötelékébe tartozik. *) Ez a kis írás zárdáját a Vörös Hadsereg 1944. október végi hadműveleteinek idején, így, a Kárpátokban lejátszódó epizódból merítette. A szerző több cikkével együtt sajtó alatt a * Művelt Nép* kiadásában megjelenő IV.napló szerkesztőség* című riportkönyvben. Ilyesfélét forgattak a fejükben azok a szovjet katonák, akik találkoztak vele, s egy füst alatt mindjárt ördög masinájának is szidták. Menten az út szegélyére is ugrottak miatta, a kezüket meg csak olyankor vették le a fülükről, mikor úgy találták, hogy öklük rázogatása minden beszédnél jobban észretérítheti a teherautó jókedvű utasait. Hiszen a pokoli zajban, ami ellen a szembenjövők jó néhány adtaterem tettével tiltakozni próbáltak, azok a szavukat úgy sem hallhatták meg. A tehergépkocsi megállás nélkül rohan tovább a Kárpátok hegy-Völgyes világában. Hol szűz erdők haragosan zöld fenyőszálfái borítanak útjára kékes árnyékokat, hol kietlen sziklatömbök nyúlnak ki fölé fenyegetőn, meredek kapaszkodók oldalfalain, hogy az ég kékjéből is csak keskeny szalag látszik. Majd szédítő szakadékok szélén fut a kocsi, hogy aztán merészívű lejtőn ereszkedjék alá egy dúsfürű völgykatlanba, ahol már enyhe fordulókkal tárul elé az út. Amott a fák sűrűjéből rőtszírtű faházikó bukkan elő, értőbb vízimalom gunnyaszt a patak mentén, az út mellett pedig forrás csobog magános szikla tövében. A gépkocsi utasai néhány katonát is megpillantanak a forrásnál, amint kulacsaikat tartogatják a gyöngyöző, friss víz alá. A kocsi most hirtelen fékez, a vontatóra fogott ágyú még veszett csörömpöléssel nekifarol, minden eresztékében nyekereg-nyikorog, végre nagyot zökkenve elcsendesedik. Ez jó alkalom a forrásnál álldogáló katonáknak, hogy alaposan megmondogassék a véleményüket az ágyú gazdáinak. Ámbár ezt némi körülményességgel teszik, mert tisztek is vannak a kocsi utasai között. Ezért csak úgy maguk között osztogatják a szót, azt is mintegy a hat tüzér kontójára. De ezek a fülük mellett engedik el az afféle megjegyzéseket, hogy gulyas ágyún kívül nyílván még semmi sem akadt a körmük közé, különben nem húzkodnák úgy azt a szegényjószágot a kötőféken, akár valami saroglyához kötött lógós lovat. Egyik katona nagyot csettintve meg is kínálja marék friss fűvel a »tátott-torkú-kancácskát«. De már ezt a csúfságot szó nélkül az a tiszt sem hagyhatja, aki eddig a kocsi végéből csöndesen figyelte a jelenetet. A katona isdulva-pirulva tiszteleg és valami bocsánatkérés félét mormol. Még inkább zavarba jön, mikor észre veszi, hogy a tiszt félkarú, snyilván önkéntes jelentkezéssel kerülhetett a hadrakelt sereghez. Nincs kizárva — gondolja —, hogy ez nem is olyan ágyú, mint a többi, hanem különtaktikai alkalmazása van«, valami rejtélyes új fegyver lesz az. De még az is lehet, hogy valamelyik testvér népnél, ott az Uralon túl, úttalan utakon így szokták az ágyút vontatni s ez a liszt most engedélyt kapott rá, hogy Itt is kipróbálja. Az orosz kiejtése is azt mutatja, hogy tatár nyelven beszélhetnek odahaza. Azám, a másik két tiszt is, ott a kocsin, tatárul beszélget egymással. Az egyik száll is már lefelé, az a fiatal, és ugyancsak ráncolja a szemöldökét. Haragszik, meg talál szidni még. De nem, elindult a vízimalom felé, ahol a stáb lekvártélyozott. Nicsak, mér megint kilépett onnan, vele az őrnagy is. Arrafelé mutogatnak, ahol a hadosztály tüzérség felsorakozott. Most meg az őrmestert hívják. Nem tudni mit mond neki az őrnagy. Hm, hátha még baj lesz abból a bolondos tréfából, azzal a kötőfékre fogott ágyúval... A katona nem hallhatta, hogy az őrnagy mit parancsol az őrmesternek: a hadosztály egyik lovasfogatát bocsássa Oldner Vlagyimir főhadnagy rendelkezésére. Csak azt látja, megkönnyebbült szívvel, hogy vezetik mér a lovakat és az ágyú elé fogják. Na végre, szabályosan vontatják azt a masinát és viszik az erdő alá, ahol a tüzérek vannak. Az útról is letértek már. Ez hát az egész, pótlásul hozták és most rendesen besorolják egyik ütegbe. Az ágyús fogat közben elérte a tüzérségi állásokat, de tova is gördült mellettük. Vagy jó kilométerrel arrébb aztán eljesen eltűnt a sűrű bozótban. A következő percekben már a tüzéreké volt a megrökönyödés sora. Persze nem azért, mert az ágyú eldördült, háromszor egymás után. A szokatlan a szembe lévő magaslat aljában jelentkezik, jó kilométerrel a magyar csapatok állása előtt, a senki földjén. Ott előbb három kicsi,, egészen kicsi, kékes füst felhő jelent meg, s azon nyomban valami rejtélyes fehér förgeteg szállt fel a levegőbe. Aztán, mintha tenyérnyi, vagy még tán nagyobb hópihék kavarognának a szélben, a szemben lévő állások fölé csapódnak, s mint a bontott kéve hullanak szerte szét,és érnek földet már lassan himbálódzva. Akár papírlapok is lehetnének. S valóban, ez a furcsa vontatású, de azért rendes 76 milliméteres, igen szabályosan lőtt ki egészen »nem rendes« — emberéletben kért nem tevő, emberélet megmentésére, hangosan ki nem mondott vágyak és gondolatok tetté érlelésére szánt röplapszóró lövedékeket. Esteledik. A szemben levő magaslat kiszögellése felett bágyadt fénnyel búvik elő a hold. Sápadt sugara valami fehérségre hullik — békés közeledést jelző zászlót lenget a szél. Már itt is vannak, egész honvédzászlóalj. Kezükben papírlapok, melyeken nagy betűkkel ez áll: »Propuszk«. Mellette magyar szöveg: »Átlépési igazolvány a vörös hadsereg oldalára.« A honvédek az ágyú gazdáival beszélgetnek — nyilván tatárul, mert jól megértik egymást. A hadosztály tüzérség pihenőre tér. A »rejtélyes« ágyú a maga békés három lövésével mára elvégezte a munkájukat. lágyszemre!. s JÓZSEF ATTILA ÉLETE DOKUMENTUMOKBAN Emlékkiállítás a Nemzeti Múzeumban Egészalakos szobra ott áll most a Nemzeti Múzeum díszcsarnokának gyöngédhajlatú kupolája alatt. Születésének 50. évfordulóján megszólal a költő, beszél koráról, önmagáról, kitárja szívét, hogyan lett József Áron és Pőcze Borbála, a szappanfőző mester s a kis cselédleány fiából az elnyomottak szószólója, forradalmár, osztályharcos költő, Petőfi és Ady költészetének méltó folytatója. Kedves és becses, megható és megrázó, bánatokat, örömöket, szerelmeket, fájdalmakat és szenvedéseket tolmácsoló dokumentumsorozatot gyűjtöttek össze a kiállítás rendezői, közöttük elsősorban a költő élettársa, Szántó Judit, aki legközelebb állt hozzá s aki legközelebbről ismeri József Attila életének minden rezdülését. Az okmányok a születési bizonyítványtól kezdve a döbbenetes szárszói halálhírt közlő újságcikkekig, sok-sok fénykép, száz és száz kézirat, versvázlatok és kész művek, kezenyomát viselő írószerszámai s a kor eseményeit s életének kisebb-nagyobb mozzanatait illusztráló fényképek időrendi nagy tablóbafoglalása, frappáns versidézetekkel, teljes plaszticitásában állítják elénk az embert és a költőt. Szívünkbe vésik egy kivételes géniusz, egy töretlenhitű, harcos, osztályával és hazájával szorosan összeforrott költő tiszta életét, töretlen életművét. A sokarcú, érzékeny, korának minden változására megrendülő, kegyetlen sorsban nőtt költő bontogatja itt szárnyát előttünk ezekben a dokumentumokban, a politikát és a művészi forradalom tudatos harcosa. Megelevenedik itt mindaz, amit oly jól ismerünk curriculum vitaejéből, de megelevenednek mindazok a mozzanatok, tények is, amelyeket az 1937-ben kelt nevezetes életrajzban el kellett hallgatnia. Újabb és újabb korszakok filmjét pergetik a tablók. Első versét látjuk a Nyugat 1932-es számában, újságcikkeket, melyek hírül adják, hogy istenkáromlás miatt perbe fogják. Események, izgalmak, ifjúkori szerelmeik, örömök és bánatok kergetik egymást ezekben a fényképekben és írásokban, nyugodt és derűs percek, baráti találkozások, meghitt jelenetek, mint például amikor Juhász Gyula, Móra Ferenc, Espersit János Szegeden baráti körükbe fogadják a kerén érett gyermeket. S Szeged, ahol sokáig olyan boldog volt, a szegedi korszak hozza a lázadó ifjút közel a munkásmozgalomhoz. Mekkora elevenséggel beszélnek ezek a dokumentumait arról a hihetetlen tanulni- és művelődni vágyásról, a helyes út kereséséről, mely az ifjú költő szívében utolsó percéig oly izzón lángolt. Tudatosan készült hivatására, mindent meg akart tanulni, meg akart tapasztalni, Bécsben és Párizsban újságot árult, hogy egyetemre járhasson, Marxot és Engelst olvassa, hogy tájékozódni tudjon a világ összefüggéseiben. És milyen aktív, fáradhatatlan, elszánt harcos Volt ez az egyszer derűs arcú, egyszer kemény tekintetű, máskor gyermeki szemmel csodálkozó ifjú, aki nemcsak verseivel akarja felrázni népét, hanem röpiratokat szerkeszt, röpcédulákat fogalmaz és osztogat, részt vett a tüntetésekben s méltán írja magáról: »én bennem öleli meg hősét az újnak készülő világ*. »Nagyon fáj«, ez a címe az 1935-ös évre emlékeztető dokumentumsorozatnak. A fasizmus előretörésének évei ezek. A » Nagyon fáj” érzelmi háttere a Reichstag felgyújtása, a fasiszta téboly fellobbanása, s a költő átérzi a kiszolgáltatott haza minden baját. De akkor is cselekszik, Sallai és Fürst elítélése elleni tiltakozó röpiratáért újra bíróság elé kerül s itt látjuk ebben az időben készült fordításait, Majakovszkij, Jiri Wolker, Bezruc ú ihangú költészetét tolmácsolja magyarul. Lázit és ébreszt minden eszközzel. De örömök is adódnak e viharral teljes években. Milyen megilletődött boldogsággal ül Thomas Mannal szemben, a nagy német humanista író budapesti látogatásakor, s miilyen büszke erre a barátságra. Utolsó éveiben írja legnagyobb hazafias verseit, ekkor sóhajt fel így legutolsó versében: »Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen.« Olyan ember szól és beszél hozzánk ezekből a dokumentumokból, olyan költő, aki nemzetének eleven lelkiismerete Vilit,•" aki forrón szerette hazáját, osztályát, a harcos, a lázadó, az égő, a vitázó, a derűs kamasz, a szerelmes, a jobb jövőért hevülő forradalmár, aki a közösségért élt és alkotott. Versei ma ott vannak az iskolás könyvekben Csokonai, Petőfi, Ady versei mellett, s a kiállítás illusztrálja, hogy költészete nemcsak nálunk lesz egyre népszerűbb, hanem megszólal messzi népek nyelvén is. (d. m.)