Magyar Nemzet, 1955. május (11. évfolyam, 102-126. szám)

1955-05-14 / 112. szám

Szombat, 1953. május 14.—— Miért nem készül több reprodukció? Egy szép új album margójára A magyar képzőművészet minden barátjának őszinte örömet szerzett a Képzőművé­szeti Alap, amikor nemrégen díszes album formában kiadta a XIX. század magyar festé­szetének remekeit. Régi prob­léma,­­hogy mik is lennének a széles néptömegek művészi nevelésének hatékony, népsze­rű eszközei. Most itt van előt­tünk a díszes album, a haladó hagyományokként őrzött mű­remekek nyomdatechnikailag csaknem tökéletes illúziót kel­tő másolataival. A XIX. szá­zad magyar festészetének kor­szerű, széles tudással alátá­masztott értékelését Pogány G. Gábor terjedelmes tanulmány­ban fejti ki az album elején. A jól sikerült album a XIX. sz­ázad hazai festészetének pá­ratlanul gazdag, egy évszázad távlatából is átvilágító műkin­cseit tárja elénk. Mégpedig olyan formában, amely szinte kínálja magát a művészi neve­lés eszközéül. Itt vannak egy­begyűjtve a magyar képzőmű­vészet haladó hagyományai, amelyeknek ismerete nélkül sem az új művésznemzedék, sem a magyar művészet iránt érdeklődő közönség­­ számára nincs fejlődési lehetőség, nincs igazi megértése a múltnak s a jövő igazi feladatainak. Ezért gondolunk arra, hogy ezeknek a beszédes műremekeknek nem szabadna csupán egy gazdag és értékes album kötetében szunnyadniok. Ezek a színnyo­matok kikívánkoznak a kul­túrtermek, az iskolák, a dol­gozó ember otthonának falára. Ezek a képek nevelni, tanítani hivatottak, ezek a reproduk­ciók arra valók, hogy mindig, mindenütt és mindenkinek em­lékezetébe véssék, milyen büszkék lehetünk képzőművé­szetünk gazdag múltjára, s hogy hagyományaink milyen nagy segítséget adhatnak mai művészetünk fejlődéséhez. Állandó vizuális nevelés nél­kül nincs igazi művészetszere­tet, nem lehetséges a képző­művészet mélyebb megértése. S vajon az iskolai oktatás for­dít-e erre elegendő gondot? Pedig a köztudatba kell vinni a szépség, a táj, az emberáb­rázolás magyar fogalmazású remekeit, hogy ne csak­ az Al­föld, a Balaton, a Mátra, a Bükk és a többi magyar táj természeti szépségeit ismerjék meg, például a vasúti kocsik­ban kifüggesztett fényképek­ről, hanem azt is, hogy ezeket a magyar szépségeket, a tájat, s az embert hogyan látta, ho­gyan jelenítette meg, hogyan töltötte meg sajátosan magyar művészettel, szellemmel, jel­lemalkotó tartalommal szám­talan magyar lángész. Hogyan látta Munkácsy Mihály a falu hősét, a magyar arcot, a ma­gyar testtartást, a magyar táj színeit, levegőjét, hogyan látta Paál László az erdőt, Ferenczy Károly a napsütést, Med­­nyánszky az elesett csavargót s a zord hegyvidék borongós atmoszféráját, s valamennyien a tájakban és arcokban szuny­­nyadó szépséget, erőt, életked­vet, a borút és a bánatot, a népet, mely ebben a hazában él. A magyar remekművek reprodukciói épp úgy, mint az albumban közölt történelmi festmények mind több ember szeme elé kívánkoznak, hogy történelmünk példaadó jelene­teiből, a művekből áradó szel­lemből valamennyiünk lelké­ben megrögződjék az a tudat: alkotó lángelméink legjava mindig a néppel érzett, fog­lalkozott, mindig a magyar élet igazi arcát akarta kifejez­ni. Nemcsak a kifejezésmód bravúrja, hanem a magyar al­­kotóművészetnek ez az átfogó módszere az, ami követésre méltó. Legjobb festőink meg­látták a kor problémáit — az emberben, a történelemben, a tájban s ennek élményszerű felismerése jótékonyan táplál­hatja korunk művészetét. Sic A Képzőművészeti Alap a különböző méretű­­színes re­produkciók, az egyes művé­szekről készült monográfiák és összefoglaló munkák kiadá­sával dicséretes tervet valósí­tott meg, s ebben szerencsés munkatársának bizonyult tipo­gráfiai művészetünk is. A Szikra Nyomda tipografikusai egyre átéltebb művészi kész­séggel, fáradtságot nem ismerő munkával törekednek minél tökéletesebb, az eredeti mű­alkotásokat híven visszaadó színnyomatokat készíteni. Megvan tehát a lehetőség ar­ra, hogy a Képzőművészeti Alap áldozatkészsége a hiva­tott munkatársak segítségével minél szélesebb körű nevelő­­munkát végezhessen a magyar képzőművészet népszerűsítése terén. Annál is inkább, mert az érdeklődés nagyon nagy. Minden hasonló kiadvány rö­vid idő alatt elfogy. A dolgo­zó népnek igénye a művészi reprodukció. Igénye, mert gyönyörködtet. Igénye, mert eszméltet, mert tanít s a meg­ismertetésen túl tudatunkba vési a haza, a történelmi múlt nagy példáit.* Reprodukáló művészetünk­nek fel kell hívnunk figyel­mét egy mulaszthatatlan fel­adatra: ne menjen el érdek­telenül és közönyösen a nem­zeti évfordulók ünnepi alkal­mai mellett. Nemzeti nagy­jaink évfordulóinak alkalmá­ból olyan művészi reproduk­ciókat kellene forgalomba hozni, melyek a tömegekkel ismertetik meg nagy hazánk­fiainak képmását. Beláthatat­lan munkaterület nyílhat meg itt reprodukáló művészetünk előtt. Egyrészt a nevelés, a ta­nítás, a nemzeti­­ öntudat el­mélyítése terén, másrészt gra­fikai művészeink foglalkozta­tása és kifejező eszközeinek tökéletesítése szempontjából. (d. m.) Gyöngyvirággal a gomblyukban, kisbatyuval a vállukon bú­csúztak az Apáczai Csere Já­nos gimnázium negyedikesei. A kisbatyut az édesanyák kö­tötték hímzett, zsebkendőből, kis pálcikákra akasztották s pogácsát, lyukas krajcárt tet­tek bele, az érettségi előtt álló diákok hagyományos útravaló­­ját. A lányok virágcsokrot kaptak, legszebb ékszerük meg az a könnycsepp volt, amely az egész ballagás alatt ott csillogott szemükben. De más­nak is jutott ebből az ékszer­ből: mikor a búcsúzó nagy­diákok köszönetet mondtak tanáraiknak, a négy évért, bi­zony az igazgató, a tanulmá­nyi vezető, a sok f­iatal és idő­sebb tanár is a zsebkendője után nyúlt, nem is beszélve a szülőkről. Nem szégyellték ezeket a könnyeket és senki sem érezte mesterkéltnek az öröm, a hála kifejezését. Hisz ezek a búcsúzó diákok évek munkájának mérlegét vonták meg s évtizedekre vittek erőt magukkal a pirostéglás épü­letből. A sok-sok képletből bizony nem egy áthull majd az idők szitáján, de nem az em­berség, amelyre nevelték őket. S ahogy az egyes osztályok szóvivői sorra köszöntötték tanáraikat, a többi nagy diák — immár maturandus — át­adta az emlékezés, a hála, a szeretet ajándékait. Az ünnep­ség befejeztével aztán meg­indult a ballagás: régi diák­énekek, szabadságdalok csen­dültek fel. A három negyedik osztály végigjárta a tanterme­ket, ahol mély csendben ültek a diákok, s kicsit elfogódot­­tan, kicsit szokatlan tisztelet­tel hagyták, hogy padsorai­kat átfonja a búcsúzó diákok menete. És a maguk fiatal­ságára, a régvolt ballagások­ra emlékező tanárok, szülők, jóbarátok, a felnőtt élet vete­ránjai meleg szeretettel néz­ték az iskolától búcsúzó, az életbe lépő fiatalokat, az or­szágépítés új munkatársait. (lontay) Koreai kulturális küldöttség érkezett Magyarországra Pak Csad Szon, a koreai Kultúrkapcsolatok Hivatalá­nak vezetője, Hon Den Szun balettművésznő, 14 Den Jen zeneszerző és Kan Hjo Szun konzervatóriumi tanár a Kul­túrkapcsolatok Intézetének meghívására május 12-én Bu­dapestre érkezett. AUTÓALKATRÉSZGYÁR CINKOTA FELVESZ V., VI., VII. kategóriájú esztergályos, furat- és ten­­gelykössörös, szersz­ám­kö­­szffrfis, szerszámkészítő, gépikovács, géplakatos és marós szakmunkásokat inapróll! ti&wcdU Tew­er­a u&s&téceu !Halálos ellensége vagyok a véletleneknek. Megbor­zongok és káromkodni tudnék olyanokat, ha hallom, hogy egy ember, aki megmenekült a Ti­­tanic hajótöréséből, a jeges, fekete víz öleléséből , bele­fulladt egy százliteres fürdő­kádba; vagy azt hallom, hogy egy ember sértetlenül haza­tért a háborúból, pergőtüzek­ből, szőnyegbombázásokból,, szuronyrohamokból és itthon elcsúszik egy oktalanul földré­szért szilvamagán, elesik, kór­házba viszik a mentők, kide­rül, hogy a lábszára öt helyen eltörött, néhány bordája is, agyrázkódást is kapott, gyó­­gyítgatni kezdik, aztán várat­lanul meghal tüdőgyulladás­ban. Nem szeretem az utcára eső téglákat, a hiányzó létra­­foltokat, a részeg sofőröket, a tisztogatás közben elsült pus­kákat. Ha az apám a harmin­cas években, amikor életében először és utoljára kapott sza­vazati jogot, azt mondta, hogy ő nem szavaz, mert Negy­vennyolcast Függetlenségi pár­ti, akikor én is nyugodtan mondhatom, hogy én meg Rend­párti vagyok. Pedig az élet tele van vé­letlenekkel. És nagyon kedves, kellemes véletlenek is tömegé­vel akadnak. Véletlenül talál­koztam össze például a leg-, utóbb, valami díszelőadáson Horváth Ferivel, illetve, aho­gyan a plakátok és a meghí­vók nevezik őt: Horváth Fe­renc előadóművésszel. Mellet­tem ült a nézőtéren. Amikor a lámpáik elaludtak s az ár­nyékba borult hatalmas terem moraja elhallgatott, akkor ju­tott eszembe, milyen furcsa is ez. Előadóművész a nézőtéren. Mint amikor a borbély nyilat­­kozni megy, a vincellér betér az italboltba, vagy a főpénztá­ros fel akar váltatni tíz forin­tot. Hogy érezheti magát egy színész, az ország egyik leg­jobb versmondója a nézőté­ren? Bevallom, félszemmel őt fi­gyeltem. Elszorul-e a szíve neki is, amikor a hős a börtön­ben találkozik szerelmesével, mosolyog-e ő is, boldogan és felszabadultan, amikor a sze­­remesek megölelik­­ egymást, haragszik-e, amikor az intr­­­ikus, mint a potíc szövi az ösz­­szeesküvés fonalait, hálóba ke­ríteni az ifjút? Igen, olyan volt, mint mi. »H­özönséges nézőke. Izgult és tapsolt, mo­solygott és tapsolt, haragudott és tapsolt, vagyis e­zt csinálta, amit mindenki: valóságnak és játéknak fogta fel a látotta­kat. »Na — mondtam magamban — nem lesz itt semmi érdekes, nem látott meg Horváth Feri lelkében újabbat, nem látom meg azt, itt a nézőtéren ülő versmondóban, ami engem, az írót érdekel, nem veszem ész­re­ egyéniségét.« És már kicsit csalódottan el akartam fordul­ni. Ekkor halkan odasúgta: »Tudod, milyen nehéz odaállni a bordó függöny elé, és be­szélni, szavalni kezdeni a fél­homályos nézőtérnek?« Bevallom, egy pillanatra megrendültem. »Ferikém — gondoltam —, hát te is így vagy vele, hát, te, ötezerszer álltál már a dessikálb­on, és még ma is ... Ma is érzed még azt, amit együgyű szóval lámpaláz­nak hívnak?* És akkor egyszerre szintézis­­ben láttam őt. Mintha először látnám és mindent tudnék ró­la. Középtermetű férfi, s válasz­­tékosan öltözött és választé­kosan beszélő, a kávéházi asz­talnál is tiszán, ízesen ejti a hangokat, karakteres, gyúrt arcán, valahol a kicsit tömpe orra és a világos szeme között, nem tudni pontosan, hol, na­gyon megnyerő mosoly játsza­dozik. Talán az egyszerűség, ami a nagy művészek jellem­zője? Azt hiszem, igen. És a feltétlen becsületesség. És eszembe jutottak beszélgeté­seink. Vidámsága és egyenes­sége. Ahogyan vicceket mesélt, vagy ahogyan kollegáiról szólt, Ascher Oszkárról, Palotai Er­zsiről, akiket tisztel és szeret. És eszembe jutott, ahogyan szaval. Sokszor hallottam és mindig élmény volt. Kiállt ez a kicsi ember az óriási bordó­függöny elé, mondott egy cí­met, megfontolt mozdulattal előrelépett és egyszercsak meg­nyúlt, nőni kezdett, megválto­zott az arca, a függöny eltűnt mögüle, és csak őt lehetett látni, csak rá lehetett figyelni, mert — bár Horváth Ferenc állt ott —, Petőfi, Arany, Tvar­­dovszkij, Ady, József Attila, Majakovszkij elevenedtek meg és mondták, harsogták,­­düny­­nyör­ték­, sírták, nevették, me­sélték, kiáltották a szép és igaz emberi szót, a költészet szavait. Áradt belőle az elekt­romosság s mi borzongva hall­gattuk. Szavalók talán átélés­­nek, áhítatnak, elmélyülésnek nevezik ezt. Én, aki szintén örök­­lámpalázzal­ ülök a tisz­ta papír elé, azt mondom rá egy szóval: Művészet. Ferikém, örülök, hogy oda­súgtad azt a mondatot, akkor a nézőtéren. Az ilyen véletleneknek nem vagyok ellensége. KUCZKA PÉTER JÓZSEF ATTILA ISKOLÁJA viselni is szeretné a költő nevét Lélekemelő ünnepségen em­lékezett meg a Mester utcai általános fiúiskola is József Attila születésének 50. évfor­dulójáról, miként az ország minden iskolája. Mégis többet és szívhez szó­­lóbbat láttunk ezen az ünnep­ségen, amit az magyaráz meg, hogy ez az iskola József At­tila iskolája volt. Erről beszélt az ünnepélyen az iskola igaz­gatója, Sereg Ágost, erről ele­venített fel ünnepi beszédé­ben kedves részleteket Zelk Zoltán Kossuth-díjas költő, s a magáénak, a IX. kerületé­nek vallotta József Attilát Bojtor György, a kerületi ta­nács VB-elnöke is. De bár ott díszelgett az emelvény előtt a költőnek László Péter által készített és felavatásra váró sikerült mell­szobra és a budapesti iskolák küldöttei előtt ünnepélyesen illesztették be az iskola falá­ba József Attila itteni tanuló­éveit feltüntető emléktáblát, mégis hiányzott valami az ünnepségből: a városi tanács X. oktatásügyi osztálya nem intézte el az évfordulóra, hogy az iskola hivatalosan is meg­kapja a »Fővárosi József At­tila Általános Fiúiskola» ne­vet, így egyelőre csak az út­törőcsapat viseli a költő ne­vét, mert a DISZ fürgébb volt, gyorsabban határozott, s az ünnepségen az iskola ta­nulói már mint a »József At­tila úttörőcsapat« tagjai sza­valták el József Attila leg­szebb verseit és énekelték azokat, amelyeket már meg­zenésítettek. Valószínű, hogy az oktatás­ügyi osztály pontosan kívánja ellenőrizni a költőre vonatkozó vele közölt adatokat, azokat, amelyek József Attilát éppen a IX. ker., Mester utcai álta­lános iskolához fűzték és ezért késik az iskola beadványának elintézése. Pedig: nem kellett volna mást tenni, mint valakinek el­menni megnézni az iskola kis­­József Attila kiállítását«. Itt találta volna József Attila kü­lönböző eredeti kéziratait, mű­veinek megjelent kiadásait, de itt találta volna az iskola eredeti anyakönyveit is az 1912—14. évekből. Az anya­könyvek a kiállításban éppen azokon az oldalakon vannak nyitva, amelyeken piros-fehér­­zöld szalaggal megjelölt­ sor bizonyítja, hogy tényleg ebbe az iskolába járt a költő. A nevét »Józsefi Attilának« ír­ták be, lakott akkor IX.,­ Gát utca 8. alatt, anyja a bejegy­zés szerint özv. J. Áronné takarítónő. Körülveszik József Attila emlékeit az iskola mai tanulóinak József Attiláról írt dolgozatai, amelyek az iskola s József Attila ünnepi hetére­ kiírt versenyén a legjobbak­nak bizonyultak. Mindezekből mi úgy láttuk, hogy József Attila iskolája lelkesen és méltóan ápolja egykori nagy tanulójának em­lékét. Megérdemli tehát a IX. ker. Mester utcai általános fiúiskola, hogy ne soká kelljen várnia nevének a költő nevé­vel való összetűzésére, amit majd József Attila szobrának az iskola udvarán való ünne­pélyes leleplezésével kívánna összekötni. Fü­ldessy János Komlós Aladár irodalom­történész Berlinben »Ady Endre korának irodalma« cí­men előadást tartott a Hum­­boldt-egyetem finn-ugor inté­zetének magyar szakos hallga­tói előtt D­ÍSZE­LŐ A­DÁS Jegyzet az új magyar filmről Nem is kellett volna éles­látás — s elég lett volna né­mi tapintat és műízlés — ah­hoz, hogy egy filmben, mint amilyen a Díszelőadás című új magyar film, ne úgy szere­peljenek egymás mellett híres művészeink, mint akik pá­lyájuk delelőjén túljutva — visszapillantanak életútjukra. A mai közönség, a mozilá­togatók milliós tömegei nem fogadják szívesen a rezignáció, a lemondás ilyen hangulatait, örül annak a mai ifjúság, ha Apolkát jár a nagyapó ,­de kínosan érinti, ha bármilyen göngyölegbe bújtatva a visz­­szapillantás hangulatával akar­ják elárasztani. Márpedig en­nek az elég önkényesen össze­szerkesztett műsorfilmnek legs­zerkezetesebb része, a Honthy Hanna jelenetei, ha­tározzák meg leginkább az egész film hangulati hatását. Ebben a jelenetsorban a ren­dező a méltán híres prima­donnát fényes pályafutása mérlegének serpenyőjébe veti s megkísérli, hogy általa egy­kori slágerdalok mai életere­jét kipróbálja. Ha már most olyan kiváló énekművészek mint Székely Mihály és Svéd Sándor legkedvesebb operai szerepük legkedvesebb áriá­ját adják elő, előállt a fordí­tott kívánsághangverseny, amikor — láthatóan — még­ csak nem is a film belső fel­építése, sőt nem is a közönség óhaja, hanem csupán az elő­adóművész szempontja a döntő. Az a nyers számvetés, hogy sok fényes név önmagában biztosíthatja egy film sikerét — itt nyilvánvaló módon s jó­tékonyan megbukik. Példa erre, hogy Gyurkovics Mária csodálatosan szárnyaló hang­ja, végletekig érvényes biztos művészete sem elég ahhoz, hogy legyőzze egy rossz és művészietlen beállítás árnyé­kait. A budapesti parlament lépcsősorának teraszán a Kék Duna keringőt hiába énekli oly elragadó tisztasággal, s hiába jeleníti meg Operahá­zunk balettkara oly nagy művészettel ritmusait, a gó­tikus gyámfalak, az ide nem illő helyszín ridegen ellent­mondanak a keringenek és a maguk fagyos igényei szerint megkísérlik, hogy Gyurkovics Máriát átváltoztassák Rozgo­­nyi Cecíliává. Ezek a silány beállítások annál nyomasztóbbak, mert a film első része, a Hunyadi­nyitány zenekari előadása szé­pet és jót ígér. Majdnem tö­retlen művészi hatással sike­rült ennek a gazdag, költői és drámai erejű zenekari mű­nek a filmesítése. Azzal a ta­lálékony módszerrel, hogy a hangsúlyos szólamokat közel­hozza és többek közt érzékel­tesse azt­ is, hogy hárfahang is szólhat oly forradalmi erő­vel, akár a kürt. Feledhetet­len például az a kép, amely­ben a hárfa húrjait tépdesve a művész büszke, csaknem huszárosan hetyke ritmussal hirdeti az áruló halálát — Er­kel hangjegyeivel. Miképpen lehetséges hát, hogy ilyen bevezető után, amely a várakozást magasra fokozza, a film nem tud visz­­szakapaszkodni erre a színvo­nalra s adósunk marad a kö­telességgel, hogy emelkednie kellene? A kérdés egyik kul­csát elöljáróban már megfor­gattuk a zárban. Vegyük elő a többit is. A film vé­ge, amely diadal­­mas népi együttesünk táncát mutatja be, Kodály Kállai ket­tősének gyönyörű zenéjére: színes felvétel. A színesség e fekete-fehér film végén: kínos meglepetés, kettészakítja a fil­met. A nyitány művészi meg­ragadása a film elejét, a színes felvétel a végét vágja el. A középen művészietlen anar­chia, amelyet lazán szerkeszt hangulattá a nagy énekművé­szek visszatekintő produkciója. Mindez legalább még józan ér­telemmel követhető. De pél­dául, hogy minő reményt fű­zött Keleti Márton, a rendező ahhoz, ha a nagy művészi fel­adatokra kiválóan alkalmas Simándy Józseffel egy fakó­nak is alig nevezhető, közkele­tűnek sem érdemes slágerpót­lékot daloltat (Bródy Tamás szerzeménye), azt kitalálni nem lehet. Vigaszként hatna két műsorszám a maga gyö­nyörűségeivel, Csajkovszkij Rómeójának erkélyjelenete a kiváló táncosokkal, (Csinády és Fülöp) s a Bihari nótájá­nak egy jelenete (Fülöp Viktor és Pásztor Vera táncával) s még a női tornászcsapatunk győzelmes pompás zászlótánca is, ha nem háborgatná a né­zők lelkét a már felemlege­tett sok stílustalanság, amelyet a maga gorombaságával túl­szárnyal Liszt XIV. Rapszó­diájának előadásmódja. Nem vagyunk zenetudósok, ha tud­juk Liszt Ferenc zongorára írott műveiről, hogy többek közt nagyszerű próbái annak, mire képes egyetlen művész egyetlen zongorán. Négy zon­gorára széttépni Liszt egy zon­gorára írott művét, oly ze­neietlen cselekedet, amely még azokat is felborzolja, akik ezt a remekművet egyetlen mű­vésztől sem hallották egy zon­gorán előadva. Ráadásul ame­rikai stílusú tiszteletlenség is. Az összekötő szöveg gyenge, ötlettelen. Lehet-e, szabad-e művészi gazdagságunkat így herdálni, mint ez a film?! Újvári Imre NAPLÓ PvH Goldmark Károly, a világhí­rű magyar zeneszerző születé­sének 125. évfordulója alkal­mából szülővárosában, Keszt­helyen vasárnap ünnepségeket rendeznek. Az Országos Széchenyi Könyvtár Helikon­könyvtárában emlékkiállítás nyílik, megkoszorúzzák a Gold­mark szülőházán lévő emlék­táblát, délután pedig emlék­hangverseny lesz a városi kul­­túrházban. A hangversenyen fellép a Tátrai-vonósnégyes is.­­ A Zeneművészeti Főiskola DISZ-kórusa vasárnap délelőtt 11 órakor önálló hangversenyt ad, melyen közreműködik a főiskola Liszt Ferenc zenekara is Melles Károly vezényleté­vel, továbbá a főiskola fúvós­­oktettje, melyet Dávid Gyula tanár tanított be. A kórus szá­mait Vásárhelyi Zoltán és Gát József tanárok növendékei ve­zénylik.­ A Román Szépirodalmi Könyvkiadó most jelentette meg Ady Endre válogatott köl­teményeit Eugen Jebeleanu, a kiváló román író fordításában. A kötet előszavát szintén Je­­beleanu írta, aki évek óta ta­nulmányozza Ady költészetét. * A Német Demokratikus Köz­társaság rádiója nagyszabású­­­ősorban emlékezik meg Bar­tók Béla halálának 10. évfor­dulójáról. Az egyórás műsor egyik részében Bartók művészi és­­"­béri portréját megrajzoló tanulmány hangzik el, majd Bartók-művek következnek, az NDK rádiójának hangfel­vételre rögzített gazdag Bar­­tók-anyagából. A tanulmány megírására az NDK rádió­bizottsága Asztalos Sándort kérte fel. Ária- és dalest a Csehszlovák Kultúra Sztálin úti termében Péntek este a Csehszlovák Kultúra Sztálin úti termében kultúrest-sorozat indult, amely Csehszlovákia felszabadulása magyarországi ünnepségeinek egyik eseménysorozata lesz. A sorozatot bevezető előadás egy ária- és dalest volt, amelyen közreműködtek Marie Taube­­rová érdemes művész, a prágai Nemzeti Színház magánéne­kesnője, valamint Takács Paula, a Magyar Állami Ope­raház művésznője. A hangver­seny előtt­­a két művésznő be­számolt magyarországi, illető­leg csehszlovákiai élményeiről. A Csehszlovák Kultúra áriá­si dalestjét nagyszámú közön­ség hallgatta végig és köztük a Külügyminisztérium és a Nép­művelési Minisztérium képvi­selői, kulturális életünk szá­mos kiválósága. A közönség soraiban helyet foglaltak: Ste­­fan Major, a Csehszlovák Köz­társaság magyarországi rend­kívüli és meghatalmazott nagy­követe, továbbá a kínai, a len­gyel, a román és a koreai nagy­­követségek képviselői. %

Next