Magyar Nemzet, 1955. november (11. évfolyam, 257-281. szám)
1955-11-01 / 257. szám
Red, 1855. november 1.) ANNUSKA Gárdonyi vígjátéka az egri színházban Valószínűleg nagyon sokáig vissza fognak emlékezni az egriek és vendégeik arra a ritka szép■ ünnepségre, amelynek színhelye volt a szépséges Eger és benne az újjáépített színházépület, ahol is a város első állandó színtársulata (egyébként pedig a huszonharmadig állami színház Magyarországon)s megkezdte működését. Régi vágya teljesedett ezzel Eger város közönségének. Vajmi kevés 28 000 lakosú városka van a világon, amely állandó színtársulattal dicsekedhetik-Kedves gondolat volt az is, hogy a színház kapunyitása után előadták Gárdonyi Előjáték-ét, melyet az egri színház épületének megnyitására irt 1904-ben. Ez a kis ünnepi játék, amely tökéletesen jellemzi a századforduló törekvését, hogy az ünnepi pillanatok magasztosak is legyenek, feltámasztja a nézők szeme láltára a sírjában porladó nagy katonát, Eger hős védőjét, Dobó Istvánt (Szabó Imre játssza), hogy általa biztassa a magyar színészeket gyönyörű hivatásuk gyakorlására. Az ünnepi megnyitó előadás programján az előjáték után Gárdonyi Géza Annuska című háromlós vonásos vígjátéka szerepelt, amelynek eredeti bemutatója 1903. január 9-én volt a Nemzeti Színházban. Erről a darabról a Nemzeti Színház akkori híres dramaturgja, Alexander Bernát így nyilatkozott: »Aniruska nemcsak bájos, kedves, ügyesen szerkesztett darab, hanem igen értékes is. Végre egy darab, amelyben az alakoknak van lelkük, egyéniségük. A főalaknak, Annuskának rajza művészi alkotás. Any bár a tárgy,, egy leánynak az a képzelődése, hogy apáca akar lenni, egészen más rajzmodorra csábíthatta volna a szerzőt. A mi szerzőnk elkerülte a bohózat veszedelmes zátonyait és a lélektani vígjátéknak hozzá méltó nehéz útját választotta . ■ ■ Az egészen olyan báj, szelíd ‘ szépség ömlik el, hogy, szinte boldoggá teszi az olvasót, remélem, a nézőt is*. ■ *A ■■ mai néző-- mindenesetre más és nagyon sokban különbözik a száradforduló nézőké-' zöngésétől. Magától értetődik, hogy a vígjáték másként hat a mai ' nézőre, mint a századforduló'színházi közönségére. Való igaz, hogy ódonnak tűnik a darab problematikája és benne maga a konfliktus, mely Annuskát arra készteti, hogy az égi és a földi boldogság között válaszútra lépjen, ugyanakkor azonban a kérdés kapcsán keletkező mulatságos helyzetek nem veszítettek, hanem talán még gyarapodtak is érdekesség és vonzóerő tekintetében. A századforduló liberalizmusa lehetővé tette, hogy Gárdonyi erkölcsi és írói bátorsággal nagyon derűs példatár segítségével bizonyítsa be, mennyivel erősebb az élet és a szerelem csábítása, mint a vallásos elfogódottság ereje. A mai néző ezt ugyan magától értetődőnek tartja, mégis ahogy az előadás óriási sikere bizonyítja, nagy hálával fogadja Gárdonyi tételének mulatságos bizonyítékait. A megújult színpadon, igényes plasztikus díszletek között, (Wegenass Róbert díszlet- és jelmeztervező műve) Kalmár András nagy műgondról tanúskodó, ízléses és mértéktartó rendezésében nagy sikerre jogosító, életerős módom támadt fel ez a vígjáték, örömmel hallgatjuk Gárdonyi tömör, szép színpadi nyelvét, hibátlan magyarságát. Az alakok megrajzolása szinte fokmérője lehet annak, meddig jutott a századforduló realista irodalmi törekvése. Ugyanakkor pedig a téma, a társadalmi kör, az anyagi válsággal küszködő úri gond, s a lelki válsággal küszködő úrilány, a kolduló barát, a prépost, az apáca főnökasszony s általában nem egy epizód a vígjátékban világos jele annak, hogy a szerző a romantika és a realizmus határmezsgyéjén jár. Világosan elárulja ezt a konfliktus mélyén rejlő anyagi tétel: a prépost, Annuska édesapjának bátyja, 200 000 koronát kínál öccsének azért, hogy a leánykát az apácakolostor számára átengedje, méghozzá olyan reménnyel, hogy leányából hamarosan féinöknő lehet. A szent élet csábításain kívül tehát szükségesnek látszott, hogy az anyagi válságba jutott család felé még egy ilyen nagysúlyú, anyagi csábítást csillogtassanak. •Kétségtelen, hogy amikor Annuska a szerelmet választja, ilyen módon egyszerre arat győzelmet az égi szereleim és az anyagi csábítás fölött, mégis minden olyan néző, aki ismeri a századforduló gazdasági viszonyait, manapság kétkedéssel fogad ilyen tételt, mely arra mutat, hogy akkoriban az egyház ilyen nagyon drágán vásárolta volna önfeláldozó szolgálóit. Ettől a momentumtól eltekintve, az alakok hitelesen támadnak föl az egri színtársulat művészeinek igazán elsőrendű művészi színvonalon mozgó alakításaiban. Károlyi István és Cseresnyés Rózsa hűséggel, sok színnel keltik életre Annuska szüleinek gondokkal küzdő, együttérző, de ingatag s mégis szeretetteljes alakjait. Annuska alakját Lóránd Hanna anyaja ízléssel, korszerű kedvességgel és bájjal eleveníti meg, hogy finom árnyalatai a Vígszínház, egykori nagy művésznőjének, Varsányi Irénnek emlékezetét idézhette fel olyan nézőkben, akik az idősebb korosztályhoz tartoznak. A barátnő alakját Bod Teréz már korántsem tudta ennyi korhűséggel életre kelteni, de játéka kedves és kifejező. Forgács Tibor a szerelmes földbirtokos ifjú, Baloghn Miklós szerepében élő tanúbizonysága annak, hogy fékentartott szenvedély olyan darás férfi alakjában, mint az övé, mennyi gazdag lehetőséget nyújt s miként vegyülhet benne a komoly gondolkodásra s a vidámságra serkentő elem. Nagy szerep a Szabó Imréé, aki Miklós nevelőapját alakítja és szinte töményen árasztja a századforduló egyik jellegzetes alakjának, az úri agglegénynek parlagias bölcsességét. Szabó jó színész, de a hetyke szerep nem egyszer közel viszi népsztervanyi megoldásokhoz. Annál megfontoltabb a kántor-tanító és a plébános alakja, Varga Gyula és Juhász János alakításában — Varga tanítója ugyan kissé csehovi színezetű és ez által kihajlik környezetéből. Juhász azonban teljes illúzióját nyújtja a gyakorlatias, de mégis illendőmód egyházias, egykori vidéki plébánosnak. Nagyon emlékezetes és a vidámság legfőbb forrása János kolduló barát szerepében Gonda György elsőrendű művészi alkotása. A mindenféle élvetegségre hajlamos barát mulatságos megpróbáltatásai, leleplező módon álszent megnyilatkozásai, alázatba burkolt profánkodása minduntalan előbukkanó hiteles kalauz azon az úton, amely az égi és a földi kérdések útvesztőjében kanyarog. Jól és hitelesen társultak művészi munkájukkal a kisebb szerepek alakítói, különösen Károlyi József a Holdovén és Szirmai György a Lukács szabó nagyon mulatságos epizódjaiban. Perczel József (prépost), Erőss Irén (főnökaszszony), Balázs Andor (körorvos), Újlaki Béla (jegyző), Sebestyén Éva (Kati), Kovács Emil (Marci) kisebb szerepeikben ügyelni tudtak arra, hogy a nagy gonddal és műízléssel vezetett együttes játéka egységes és töretlen élményt nyújtson. Újvári Imre A NAGYÉRDEMŰ írta : Tersánszky J. Jenő — Mi dolga van most? — érdeklődött tőlem ellenállhatatlan mosolyával a művésznője Ha maga kívánja? Akkor semmi! Mert ha aranyat érne minden percem másutt, ha magának áldozom, még mindig csak én nyerek! — feleltem gyalázatos, elmélkedéssel súlyosbított hízelgéssel a művésznőnek. — Helyes! ■— vette igénybe önfeláldozásomat a művésznő egy biccentéssel. Aztán így folytatta: — Érdekes megbízásom volna a maga számára, úgy, hogy kölcsönösen okulhatnánk és mulathatnánk a dolgon. — Rendelkeztek velem! — csaptam össze bokámat. — Hát nézze! Tegnap először énekeltem a rádióban. Szeretném tudni milyen sikerem volt. De valóban! — Hogy-hogy valóban? hüledeztem. — Maga tudja, hogy egy üzemben, az igazgatótól lefelé, rendező, szervező, mind, ha csak gázsi-csökkentést nem terveznek, megdicsérik a produkciót A kritika sem elfogulatlan és főleg szempontjai vannak. Az ismerősök, barátok, kartársak szemtől-szemben való magasztalásait, vagy rajongó leveleit mind-mind befolyások, érdekek vezetik. Saját magát hanglemezen visszahallgatva az ember nagyon tévedhet. Egyetlen mód marad arra nézve, hogy pontosan értesüljünk róla: hogyan hatott a mutatványunk... Az mi? —•' kérdeztem őszinte kíváncsisággal. — Az az, hogyha teljesen ismeretlen, érdektelen, átlagos nagyérdemű közönség bírálatát leshetjük el, közvetlen Ez pedig úgy történhet, hogy elindulunk ketten kóborolni. Magának rengeteg ismerőse van, azoktól, csak úgy véletlen faggatózni fog előttem, föllépésemről, de úgy, hogy nem árulja el, hogy a tettes én vagyok!... — Óriási! — egyeztem bele. Azzal nyakunkba vettük a fővárost. Első ismerős, akibe néhány lépés után máris szerencsésen belebotlunk, egy vidéki barátom. Csinos nővel jött karöltve. Először azt véltem a feleségével ... Nem baj! Mindjárt megtudtam, hogy az illető hölgy, az édes,... izé... unokahúga és itt Pesten mint előadóművésznő működik ... Remek! Egyszerre két véleményt is hallhatunk a művésznő énekéről, egy laikus és egy szakvéleményt. Rövid hogyyagyozás és mifesinálozás kölcsönös kicserélése után ügyesen a tárgyra tértem: szokott-e vidéken rádióelőadásokat hallgatni barátom? — Ó hogyne! Állandóan! — hangzott a válasz. — Hát akkor nem hallottad, véletlen, a tegnapi műsornak szenzációját, X. Y. művésznő énekét? — Dehogynem! Rég nem állott módomban ilyen üde, kedves női hangot hallani! Kár, hogy rövid volt a műsora. Ilyen számokat kellene többet és hosszabban a műsorba iktatni! — lelkesedett barátom. Mire én is fellelkezve az unokanővérekéhez fordultam: — És kegyed nem hallotta esetleg? — Hallottam igen, én is! Csoda, hogy légelhárító szirénáknak nem csinálnak már számokat a rádióban, ha ilyen hangok is szerepelhetnek ott! — mondta tompa, megvető hangon az unokanővér. Püff neki! Két homlokegyenest ellenkező nézett Mentünk, tovább a művésznővel, kedves csacsogása kíséretében. Hogyhát, így-úgy, ez és az és miegymás! De alig jutottunk odább, máris ismerős arcot fedeztem föl a szemközti járókelők között. Éppen levitézlett operaénekes, jelenleg énektanár barátom jött felénk. Elcsíptem! Bár rendkívül sietős útjára hivatkozott, ámde amikor a művésznő rádiószereplését említettem, ez egészen elfeledtette vele sürgős dolgát így kezdte: — Á, én nem igen hallgatok rádiót. De a tegnapi hangversenyt véletlen végigfüleltem. Az illető hölgynek, ha találkoznál vele megmondhatod . 1. Itt jelentősen sandított a művésznőre. De az máris rázta fejecskéjét: — Csak mondja bátran! Nem én vagyok az illető! — Hát még ha maga is az, akkor is kifejthetem, hogy maga a hanganyaga kitűnő. De a szöveg kiejtése, különösen a magas fekvésekben katasztrofálisan rossz. Az i betűi u betűk és az u betűje ó betű. Ez nem megy. Aztán a hangját előre kellene hozni. A pianóinak infémisan reszelős hangját meglágyítani. Szóval egy-két évi átgyúrás nem ártana ennek az énekesnőnek, mielőtt újra mikrofon elé eresztik. Akkor nem mondom ... Még vagy negyedórát hallgattuk a tanár magyarázatát, mielőtt eszébe jutott, hogyhát elkésett... És rohant. Mi pedig haladtunk tovább a művésznővel. Hogy tőle ugyancsak másik értekezést élvezzek végig hangja és általában az énekhang tárgyában, így érkeztünk egy üzlet elé. Ajtaján éppen idősebb nőismerősöm lépett ki. Hozzászegődtünk és érdeklődésemre igazán sokat ígérő választ nyertünk: — Hogy hallottam-e? Hiszen nekem a rádió minden szórakozásom. Mindent megjegyzek, ami csak érdemes adásai közül. Ez az új énekesnő nem rossz éppen. Csak nagyon hogyismondjam... modorosan, agyoniskolázottan énekel. Talán ha a maga természetes hangját hallatná, az százszor hatásosabb lenne. Így tiszta nyafogás néhol... Tessék! Az ellenkező véglet. Elfogtuk a következő tagját a Nagyérdemű közönségnek. A fölfogása az volt, hogy megjárta volna a hangverseny, csak ne olyan zsúfoltan peregtek volna, egymás sarkára taposva egyes számai. De az erre következő harmadik ismerős ellenkezőleg azt kifogásolta a műsorból, hogy kibírhatatlan zenés szüneteket kell egyes énekszámokig kivárni. A közvetlen második bírálótól azt tudtuk meg, hogy tárgyilagos ítélettel silány kornyikálás volt ennek a fölfedezett új csillagnak a hangja , és a konyha levegője terjeng inkább rajta, mint a műgonddal felépített hangversenyé. De az utolsó előtti bírálat egy kalap alá vette a műsort a rádiónak kínos igyekezettel összeállított sok más olyan műsorával, ami magas a rendes, művelt ember fülének és csak zenebolondok eszelősségét veszi számba. Elég! A további kísérletekről már szédülő fejjel, teljes lelki zűrzavarral mondott le a szegény művésznő. Az utolsó fórum az ismeretlen Nagyérdemű közönség, amiben bízott, így nyilatkozott neki.... sajnos — sajnos! ___fflaflarfe_ _ A „Hovanscsina” felújítása az Erkel Színházban Az Állami Operaház Erkel rendezte, Ferencsik János Kos-Színházában vasárnap este felújították Musszorgszkij »Hovanscsina« című népi zenedrámáját. Az előadáson megjelent Hegedűs András, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter, Non György, a népművelési miniszter első helyettese is, ott volt a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének több képviselője. Megtekintette az előadást a jelenleg hazánkban tartózkodó francia és olasz karmester: Pierre Delvaux és Brúno Bartoletti. A felújítást Oláh Gusztáv kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész és Kenessei Ferencsuth-díjas kiváló művész vezényelte. A főbb szerepeket Rösler Endre Kossuth-díjas kiváló művész, Fodor János Kossuth-díjas érdemes művész, Jámbor László érdemes művész, Littasy György, Nagypál László, Németh Anna és Cserhát Zsuzsa énekelték. A díszleteket Oláh Gusztáv kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész, a jelmezeket Márk Tivadar Kossuth-díjas tervezte. A harmadik felvonás táncának koreográfiáját Harangozó Gyula kiváló művész tervezte és tanította be. A színház közönsége nagy tetszéssel fogadta a felújított Hovanscsinát. Az irodalomtörténészek kongresszusa elé Ma kezdődik Lukács György elnöki megnyitójával a magyar irodalomtörténészek első nagy seregszemléje, az irodalomtörténeti kongresszus. Az Akadémia dísztermében irodalmárok, történészek, nyelvészeik és más rokontudományok képviselői gyűlnek egybe, hogy közösen vizsgálják meg a magyar realista irodalom fejlődésének kérdéseit. Ez a kongresszus — ha beváltja a hozzáfűzött reményeket, s érdemleges választ tud adni a felvetett fontos problémákra — pezsdítő, serkentő hatással lesz nemcsak az irodalomtudományra, hanem minden történeti jellegű stúdium, elsősorban a zene- és művészettörténet művelőire. A tanácskozásokon részvevő külföldi , tudósok közreműködésétől joggal remélhetjük, hogy szélesebb látóhatárra is kitekinthetünk, s olyan törvényszerűségeket figyelhetünk meg az irodalmi realizmus kibontakozásában, amelyekhez a hazai irodalom elszigetelt vizsgálata nem juttathat el. A háromnapos kongresszuson három referátum, számos korreferátum és hozzászólás hangzik el. Az első nap előadója, Tolnai Gábor akadémiai levelező tag a realizmus történeti megjelenésének fontos elvi kérdésére irányítja rá a figyelmet. A régi korok irodalmi és művészi alkotásainak vizsgálatánál újra, meg újra felmerül az ellenvetés: vajon beszélhetünk-e minden korszakban realizmusról? Nem általánosítjuk-e el túlságosan a realizmus fogalmát, ha a kritikai realizmus történeti megjelenése előtt, ősi korokba visszatekintve keressük megjelenési formáit? Még élesebben fogalmazva: a vallásos, misztikus világnézeti elemekkel átszőtt primitív szemlélet nem zárja-e ki kategorikusan a valóság realista ábrázolását? Ezek az aggályok nem egyszer elhangzanak irodalomtörténeti vitákban, azzal az indokolással, hogy a realizmus általánosítása veszélyezteti a fogalom tisztaságát, szabatosságát. Nem nehéz azonban felismerni, hogy a tények nem adnak igazat ennek a. érvelésnek. A népköltészet megkapó valóságábrázolása, a görög irodalom számos remeklése, az egész világirodalmi fejlődés megerősíti a marxista esztétikáinak azt az alapelvét, hogy az irodalom kezdettől fogva egymással harcoló realista és antirealista tendenciák küzdő színtere volt. Ez a tétel a filozófiai materializmus és idealizmus harcát teszi az irodalom vizsgálatának vezérfonalává. Míg azonban a filozófia történetét a marxizmus-leninizmus klasszikusai sokoldalúan elemezték, a realizmus és antirealizmus küzdelmére inkább csak részletmegjegyzésekben utaltak, s a marxista irodalomtörténet kidolgozásának nagy munkáját a szaktudósokra, a nemzeti irodalmak kutatóira hagyták. Ennek a lelkesítő feladatnak jegyében fogja megvitatni a kongresszus az első napon a régi magyar irodalom realizmusának a kérdéseit, a második napon — Barta János referátuma alapján — a kritikai realizmus kibontakozását —, s végül pedig Nagy Péternek a szocialista realizmusról szóló beszámolóját. A mai magyar irodalom kérdéseihez kapcsolódó harmadik napirendi pont számíthat a legszélesebb érdeklődésre, hiszen éppen fellángoló irodalmi viták idején kísérli meg a tudományos igényű tisztázást. Nagy Péter kongresszusi előadásához írók, irodalomtörténészek, kritikusok egész sora jelentette be hozzászólását. Joggal remélhetjük, hogy az eddig sokszor félresikló írószövetségi és folyóirat-viták után ezúttal lényegbevágó, eleven elvi vita fog kibontakozni, s ezzel az irodalomtudomány jó szolgálatot tehet a szocialista realista magyar irodalom további kibontakozásának. A magyar irodalomtörténészek jó lelkiismerettel, a becsülettel megkezdett munka tudatában készülhettek fel első kongresszusukra. Kétségtelen, hogy az előttük álló feladatok sokszorosan felülmúlják eddigi eredményeiket. A magyar irodalom egész fejlődésének marxista igényű szintézise még a következő években vár megalkotásra, a kutatók közös munkájával. De az utóbbi években megjelent nagy monográfiák és részlettanulmányok már bizonyságát adták a tudomány egészséges fejlődésének. Irodalomtudósaink mindez adotg_'...'kutatóintézet ” nélkül, meglehetős széttagoltságban, szervezetlenségben dolgoztak, mégis állták a versenyt a kedvezőbben ellátott tudományágakkal."Az Irodalomtudoményi Intézet küszöbönálló megalakulása, s a most összeülő kongresszus jelzi ennek a tudományszaknak »nagykorúsítását”, amelyet a magyar irodalomtörténet már teljes mértékben megérdemelt. Vargha Balázs Külföldi vendégek érkeztek az irodalomtörténeti kongresszusra A Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztálya és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság által rendezett háromnapos kongresszusra megérkeztek az első külföldi vendégek. A Román Népköztársaságból Tudor Vianu irodalomtörténész, akadémikus, Szabédi László, a kolozsvári egyetem tanára, irodalomtörténész, költő és elbeszélő, valamint Kovács György Állami-díjas író vesz részt a kongresszuson. A Német Demokratikus Köztársaság irodalomtörténészeit Gerhardt Steiner, a Német Tudományos Akadémia tudományos munkatársa képviseli. _s A BÉKE SZÁLLÓ BOROZÓJÁBAN VI., Lenin körút 97 KITŰNŐ ÉTELEK ÉS ITALOK CINKA PANNA hangulatos műsora I NAPLC Szovjet zenei hetet rendez a rádió október 31-től november 6-ig. A hét folyamán a szovjet zeneművészet legkiemelkedőbb alkotásait sugározzák kitűnő művészek előadásában. Újra hallhatjuk Emil Gilelsz, Mark Rejzen, Zala Doluhanova és a moszkvai Beethoven-vonósnégyes műsorát is. Járay József operaénekes 1949-ben hagyta el Magyarországot. Nemrég engedélyt kért a magyar hatóságoktól a hazatérésre. Az engedélyt megkapta és most visszatért hazánkba.© Serge Moreux tollából több mint háromszáz oldalas mű jelent meg Franciaországban Bartók Béláról,** * Micsurin születésének századik évfordulója alkalmából emlékestet rendez a Szovjet Könyv Háza és a Gorkij Könyvtár november 2-án, este 7 órakor a Gorkij fasor 45. számú házban levő helyiségében* NOVEMBER A–Prágai tavasza 111. nemzetközi hegedűversenye 1956. május2-án kezdődik és azonrészt vehet minden nemzet hegedűművésze, aki még nem töltötte be harmincadik életévét. A nemzetközi hegedűverseny hazai válogatóversenyére november 20-ig lehet jelentkezni a Magyar Zeneművészek Szövetségében.