Magyar Nemzet, 1957. október (13. évfolyam, 20-46. szám)

1957-10-08 / 26. szám

Kedd, 1957. október 1.) Magyar Nemes „A magyar nép egységben és határozottan őrz az ország belső rendjét" Dobi István beszéde a Hazafias Népfront nyíregyházi nagygyűlésén A Hazafias Népfront nagy­gyűlést tartott vasárnap Nyír­egyházán. A nagygyűlésen részt vett Dobi István, a Ma­gyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, s ott volt P. C. N. Malavia, a Béke­ Vi­lágtanács indiai titkára és Ah­med Mohamed Kheir, a Béke Világtanács szudáni titkára. A mintegy 25 ezer főnyi hallga­tóság előtt Kokas Ferenc, a Hazafias Népfront Szabolcs megyei titkára nyitotta meg a nagygyűlést, majd Dobi István mondott beszédet. Megemléke­zett Bajcsy-Zsilinszky mun­kásságáról, kiemelte, hogy Bajcsy-Zsilinszky a szabolcsi A Horthy-idők úri­embe­rei közül kevesen próbálták hozzá hasonlóan megérteni az Októberi Szocialista Forrada­lom jelentőségét és az új esz­méket, amelyeket a Szovjet­unióban az állami, a társadal­mi, a gazdasági rend for­málásában gyakorlatilag al­kalmaztak. Becsületesen elve­tette régi hibás nézeteit és mire a második világháború küszöbére érkeztünk, a legkér­lelhetetlenebb antifasiszta ál­lás­pontot vallotta és ehhez vértanúhaláláig hű maradt. Élete példája megmutatta, hogy a régi világ értelmisége, ha volt benne emberség, meg­volt benne a tömegek érdekei iránt való érzék, mennyire kö­zelébe tudott férkőzni olyan nagy történelmi változások megértésének, mint a Nagy Októberi Szocialista Forrada­lom volt. Ez tanulság lehet a régi világból való olyan értel­miségieknek, akik még nehe­zen tudnak beilleszkedni új életünk rendjébe. És tanulság azoknak, akik általában bizal­matlanok a régi értelmiség iránt. — De Horthy idejében nem­csak Zsilinszky hadakozott ezen a tájon az új világért. Mit számított volna egy-egy becsületes szándékú ellenzéki politikus, polgári, vagy mar­xista, kommunista á­ltárminő igyekezete, ha nem találkozott a tömegek egyetértésével és törekvései nem találnak vissz­hangra a tömegekben? Ez a visszhang Szabolcsban, Szat­­márban ezen a vidéken ha­sonló erejű volt, mint a Vihar­sarokban. Ezért vált ez a táj a felszabadulás után a ma­gyarországi új világ egyik leg­erősebb bástyájává és az is maradt. A szabolcsi parasztok megvédték a szövetkezeteket­ ­ Kiemelte Dobi István, hogy a Horthy-időben Szabolcs- Szatmár megyében megtalált az ember majdnem minden grófi nemzetséget. ötszázra ment a száma azoknak a ki­sebb birtokosoknak is, akik ötszáz és nyolcszáz holdakkal ránehezedtek egyes falvak életére. A lakosságnak mint­egy 90 százaléka szegény zsel­lér volt. Lakása szalmatetős, nádfedeles, inkább kunyhó­forma. A táplálkozás silány, a szegény napszámos eledele kö­les, burgonya, vagy másé. Egy­­egy dohos levegőjű szobában pedig 5—6, néhol 10 é 11 tagú család. Hát így élt itt 10 ember közül 9. És ehhez a néphez bi­zony eljutott az Októberi Szo­cialista Forradalom híre s tíz ember közül kilenc itt válto­zást akart. Forradalmat akart és miután a Szovjetunió fel­szabadította hazánkat, meg is csinálta a maga vértelen forra­dalmát és semmi kedvet sem mutatott a múlt év októberé­ben, hogy visszavegye nyaká­ba a régi igát. Természetes, hogy hiába jelent meg Nagykállóban fél­tájon találta meg élete leghű­ségesebb politikai barátait és harcostársait, különösen nagy felelősséget érzett a nyírségi magyarok sorsa iránt. A hallgatóság soraiban lesznek öregebbek, akik emlékeznek Bajcsy-Zsilinszky keserű hada­kozásaira főispánokkal, főszol­­gabírákkal és csendőrökkel, s emlékeznek falujárásaira, ta­nácskozásaira a szegény embe­reikkel, a­hol ez az úri rendből indult derék magyar ember olyan nagy egyetértésre tudott jutni radikálisoktól kommu­nistákig mindazokkal, akik készek voltak harcolni az el­nyomás és a fasiszta rabság el­len. det foglalni a Kállay-fiú és érthető, hogy elzavarták a volt neszterédi földbirtokost — Aggodalomra nincsen okunk, mondotta —, éber ké­szenlétre azonban igen, mert az imperialisták nem haj­landók beismerni vereségü­ket. A mi készenlétünket pe­dig nem bízhatjuk másokra, ez a mi dolgunk. Ügyeljünk rá, hogy »mindig kéznél legyen a vasvilla«. Értse meg a világ, hogy ezt a népet, Magyar­­ország népi demokratikus szo­cialista rendjét még egyszer nem érheti, olyan meglepetés­szerű támadás, mint a múlt esztendő őszén érte. A magyar dolgozó nép egységben és ha­tározottan őrzi az ország belső rendjét, nyugalmát és a népi aki pedig "jóságos volt" a szövetkezeti parasztokhoz és azt ígérte, hogy befogadja őket cselédeknek. A szabolcsi pa­rasztok fegyverrel, ahol nem volt puska, ott ásóval, kaszával, kapával védték meg szövetkezeteiket. Vázolta ezután Dobi István, milyen elmaradott volt a múltban a megye kulturális és egészségügyi helyzete. Fog­lalkozott a tavaly őszi ellen­forradalmi eseményekkel és kiemelte, hogy ebben a nehéz helyzetben soha ország és nép ennyire még nem érezhette a proletár internacionalizmus erejét, mint ahogy mi érez­tük és élvezhettük az ellen­­forradalom alatt­ hatalmát bárminő támadással és veszéllyel szemben«. Ezután eredményeinkről szólt s kiemelte, hogy az iparban lassan megközelítjük a terme­lés régi színvonalát. Termelő­­szövetkezeteinkben az ellen­­forradalom sok kárt okozott, de a megmaradt és újjáalakult termelőszövetkezetek legtöbb­je jobb eredményt ért el mint egy évvel ezelőtt. Dobi István beszéde után arany jelvénnyel tüntették ki a megye legjobb békeharcosait, köztük Westsik Vilmos Kos­­suth-díjas tudóst is. Ezután felszólalt a két külföldi ven­dég is, mindketten tolmácsol­ták népük üdvözletét. * nak. Az új világ egyik legerősebb bástyája .Mindig késnél legyen a vasvilla” Felszabadulási ünnepségek országszerte Egy hétig tartó ünnepség­­sorozat kezdődött Hódmező­vásárhelyen a város felszaba­dulásának 13. évfordulója al­kalmából. Vasárnap megnyílt a IV. vásárhelyi őszi tárlat, továbbá a Tornyai János és Medgyessy Ferenc alkotásai­ból rendezett állandó kiállí­tás. Az őszi tárlat megnyitójára Mihályfi Ernő művelődésügyi miniszterhelyettes jelenlétében a Tornyai János-múzeum kép­tárában került sor.. Az érdek­lődők ezután megtekintették a múzeum hét termében kiállí­tott 145 szobrot és festményt. A kiállító művészek: Med­gyessy Ferenc Kossuth-díjas szobrászművész, Barcsay Jenő Kossuth-díjas, valamint számos Munkácsy-díjas festőművész. Ugyancsak vasárnap nyílt meg a Petőfi Művelődési Ház­ban a város első állandó jel­legű képzőművészeti kiállítása, amely Tornyai János festőmű­vész és Medgyessy Ferenc Kos­­suth-díjas szobrászművész 28— 28 alkotását mutatja be. A felszabadulási ünnepsé­gek első napján, vasárnap­ mu­tatta be a Petőfi művelődési házban új műsorát a város népi együttese »Subavásár« címmel. Az érdekes, vidám táncjáték az egykori híres hódmezővásárhelyi vásárok hagyományos történetét ele­veníti fel. Szentesen az ünnepségek már szombaton este megkez­dődtek: mintegy ezer fiatal hatásos lampionos felvonulást rendezett a város főutcáján. Vasárnap Szentes lakóit ko­rán reggel zenés ébresztő kö­szöntötte. Délelőtt 10 órakor nagygyűléssel egybekötött munkásőr-zászlóavató és név­adó ünnepségre került sor. A főtéren mintegy hatezer dolgozó előtt Hegyi János ez­redes, a munkásőrség országos parancsnokságának képviselő­je mondott ünnepi beszédet. Gyulán a magyar és a román nemzetiségiek kétnapos ün­nepségen emlékeztek meg fel­­szabadulásuk 13. évfordulójá­ról. Vasárnap délelőtt a Kossuth téren több ezren hallgatták meg Kiss Dezsőnek, a csepeli pártbizottság titkárána­k be­szédét. Ezután a párt, a tanács és a tömegszervezetek képvi­selői koszorúkkal h­almozták el a szovjet hősök­ emlékmű­vének talapzatát. Ugyancsak vasárnap dél­előtt koszorúzták meg a­­­szov­jet hősök sírját és a felsza­badulási emlékművet Békés­csabán is. Sarkadon délelőtt a zászlók­kal díszített sporttelepen szép­számú közönség jelenlétében rendezték meg a járás mun­kásőrségének csapatzászló­avató és névadó ünnepségét. A sarkadi járás munkásőrségét Asztalos Jánosról, a Köztársa­ság téri pártház vértanú hősé­ről nevezték el. A nagygyűlé­sen Boros Gergely, az MSZMP sarkadi járási bizottságának első titkára mondott ünnepi beszédet. Békéscsabán a város felsza­badulásának­­tizenharmadik évfordulóján nyitotta meg ne­gyedik kiállítását a helybeli Munkácsy Mihály Múzeum­ban a képzőművészek munka­­közössége. A mostani kiállí­tás figyelemre méltó szép eredményről és új fiatal tehet­ségek kibontakozásáról ad szá­mot. Vasárnap Várpalota szocia­lista város is ünnepi díszt öl­tött. A várpalotai munkásőr­ség névadó és zászlóavató ün­nepséget tartott. A munkás­őrség az 1956. október 25-án Várpalotán hősi halált halt Fjodor Pjotr Fjodorovics szov­jet őrnagy nevét kapta. Szurdi István, a Központi Bizottság ipari és közlekedési osztályá­nak vezetője tartott beszédet. Lukács Sándor százados, a megyei munkásőrség parancs­nokhelyettese felolvasta a munkásőrség országos pa­rancsnokának parancsát, majd a várpalotai bányász és üzemi dolgozók nevében Martinkó Mátyás, a Várpalotai Szénbá­nyászati Tröszt igazgatója át­adta a zászlót a Fjodor Pjotr Fjodorovics munkászászlóalj­nak. Mielőtt a zászlóalj át­vette volna a vörös selyem­zászlót, Halas Lajos ezredes, a munkásőrség országos pa­rancsnoka üdvözölte a várpa­lotai munkászászlóaljat. Vasz­arott délelőtt a főtéren sorakozott fel a munkásőrszá­­zad. Sípos József, az MSZMP járási ti­tára mondott ünnepi beszédet. A munkásőrszázad Fürst Sándor kommunista mártírnak — akinek 1932-ben oltották ki életét a fehérterro­risták —, a járásbeli Rum köz­ség szülöttének nevét vette fel. Az ünnepi beszéd után a mun­kásőrség átvette új zászlaját a járás dolgozóinak küldötteitől. 3 Ilja Erenburg: A Nagy Októberi Forradalom hatása a kultúra sorsára­ ­ Komszomolszkaja Pravda -E*- közli Ilja Ehrenburg cik­két »A kultúra sorsá«-ról. A tanulmánynak is beillő írás bevezető részében történelmi példákon — a régi krétai, gö­rög és római kultúrák meg­semmisülésén — bizonyítja a szerző a ma embere számára is időszerű tanulságot, azt ugyanis, hogy a kultúrát­ a pusztulás veszélye fenyegeti, ha csak kevesekben kelt ér­deklődést. Az ilyenfajta tudo­mányt és művészetet a pöt­tömnyi cserépben álló magas fáihoz hasonlítja, amelyet a szél kitép gyönge gyökereivel együtt. »A kultúrát — írja Eren­burg — csak akkor tudjuk megóvni a pusztulástól, ha ellenállóvá válik azáltal, hogy közkinccsé­t minden­ki számára hozzáférhetővé tesszük. A múlt század köze­pétől az emberiség legkivá­lóbb elméi foglalkoztak ez­zel a problémával, amelynek megoldása azonban csak negyven évvel ezelőtt való­sult meg, amikor a pityeri munkások új korszakot nyi­tottak a történelemben. Távol áll tőlem a kétkedés, nevetséges lenne azt állítani, hogy mi teljességgel megol­dottuk ezt a feladatot; nem, még nagyon sokat kell ten­nünk, de megtaláltuk a meg­oldáshoz vezető helyes utat. Olykor tévelyegtünk, hibáz­tunk, leegyszerűsítettünk egyes dolgokat, másokat pe­dig nem értékeltünk eléggé. Ki csodálkozik ezen? Nem kitaposott úton, hanem já­ratlanon haladtunk előre.« E­mlékeztet Erenburg a­­*-­ XIX. század orosz kultú­rájának magas színvonalára, az orosz regény hatására Angliá­ban, Japánban, Franciaország­ban és Indiában. "Mégis — ír­ja —, magában Oroszországban igen korlátozott volt Tolsztoj és Dosztojevszkij olvasóinak tábora, hiszen a lakosság két­harmada analfabéta volt.« A továbbiakban azt a gondolatot fejtegeti, hogy nem elég meg­tanítani olvasni — rá is kell nevelni az embereket az olva­sásra. Leírja ezzel kapcsolat­ban tapasztalatait, amelyeket 1946-ban szerzett az Egyesült Államokban, ahol nagyon ke­vés ugyan az analfabéta és csak egyes elmaradottabb déli ültetvényeken, mégis az átlag­amerikai csak újságot olvas, vasárnaponként képes hetila­pot és az irodalom csak az irodalomrajongók szűk körét érdekli. Arról a nyugati vélemény­ről, amely szerint a kultúra ál­talános elterjedtsége óhatatla­nul maga után vonja hanyat­lását is, megállapítja Eren­burg, hogy e nézet a kapitalis­ta országok tapasztalatait ve­szi alapul, ahol az íróknak és a művészeknek két választá­suk van: vagy alkalmazkod­nak honfitársaik többségének alacsony színvonalához, vagy csak a műértők szűk körének dolgoznak. Ezek után a követ­kezőket írja: "Vitathatatlan tény, hogy kultúrát adni a népnek na­gyon bonyolult, nehéz és hosszú időt vesz igénybe. A változások, a tudat gazdago­dása évtizedeket követel. A kultúra elterjedésének folya­mata kezdetben elkerülhe­tetlenül együtt jár bizonyos egyszerűsödéssel. Láttuk ezt a szovjet társadalom életé­nek első tíz-húsz esztendejé­ben. Amikor az ember éle­tében először vesz könyvet a kezébe, akkor bármilyen zseniális legyen is az a re­gény, az olvasó tudatában le­egyszerűsödik: nem érzékeli sem a hősök lelki életének mélységét, sem, a nyelvezet szépségét, sem az emberek vagy a táj művészi leírását. Hiszen az olvasás maga is alkotás; az olvasó kiegészíti a könyv szövegét a saját­­ képzeletével, a képzelet pe­dig fejlettséget követel. 1932-ben regényt írtam is­ ‘ jóságunk életéről. Akkoriban­­ sokat beszélgettem fiatal­­­emberekkel, naplóikat, leve-­­ leiket olvastam, Komszomol­­gyűlésekre és olvasó konfe- r renciákra jártam. A kultúra iránti érdeklődés óriási volt, de nem volt elegendő a tu­dás, a tapasztalat, a hagyo-­­ mány, az emberek szellemi élete félig kész házra emlé­keztetett. A fiatalok még ar­ról vitatkoztak, létezik-e­­ egyáltalán szerelem, vagy ezt csak a burzsoá köl­tők gondolták ki; kell-e ol­vasni Puskint és Lermonto­­vot; szükség van-e a szocia­lista társadalomban festé­szetre vagy elegendő a pla­kát. Emlékszem, a szovjet , írók első kongresszusának napjaiban a kongresszus egyes résztvevőit megzavar­ta a fiatal vendégek — diá­kok vagy munkások — ré­széről elhangzott számos naiv kívánság, vagy, ahogy akkor mondták "igényt, "szempont az írókhoz". Egy irodalmár azt mondta akkor nekem: "Hogy lehet ilyen primitív olvasók számára ír­ni?* Negyedszázad múltán, nemrég egy diák így véleke­dett ugyanennek az irodal­márnak a regényéről: "Meg­próbáltam elolvasni a regé­nyét, de tudja, nem tudtam megbirkózni vele — túlsá­gosan primitív.* A kultúra elterjesztésének folyamata mintegy húsz évig tartott. Azután egy újabb fo­lyamat kezdődött, az előbbi­nél sokkal nehezebb és ke­vésbé szemmel látható­­a kultúra elmélyítése. Az ol­vasók tudása megnőtt, fejlő­dött az ízlésük, szárnyakat kapott a fantáziájuk, már kritizálták is a könyveket és olykor az olvasók felülmúl­ták a szerzőt. Elegendő részt venni bármilyen olvasó kon­ferencián — egyetemen, ke­rületi könyvtárban,­ gyárban —, hogy meggyőződjünk ar­ról, mennyivel mélyebb és alaposabb az olvasók véle­ménye sok kritikai írásnál. Ha felszólítanának: "Mutas­sa meg negyven év kultu­rális eredményeit", ■ én a bí­rák elé nem könyvhalmazt tennék, hanem eléjük állíta­nám az átlagos szovjet olva­sót. A szovjet emberek szelle­mi fejlődése a kultúra bár­mely területén szembetűnő: látszik ez abban is, hogy a festészet területén elfordul­tak a színes fényképekre emlékeztető képektől, meg­mutatkozik a költészet sze­retetében és abban az ellen­állásban is, amelyet az íz­léstelen, látszat-elegáns épí­tészettel szemben tanúsíta­nak. Nem az a fontos, hogy nálunk vannak műértők, amatőrök és szaktudósok — ezek vannak nyugaton is, ott olykor többet tudnak, lehetséges, hogy elmélyül­tebben tanulmányozzák a múlt művészetét és alapos tanulmányokat írnak. Más az,­ ami a fontos: a mi kul­túránk nálunk mindenkit érdekel, útjairól mindenki vitatkozik. Az én számomra ez jelenti századunk kultu­rális forradalmát. Amikor majd­ végérvénye­sen megvalósítjuk az áttérést a kötelező középiskolai ok­tatásra— és ez már nincs messze —, akkor újabb lé­pést teszünk előre, hogy köz­kinccsé tegyük a kultúrát. Még kisebb lesz a kulturális mezsgye az író és az olvasó, az akadémikus és a gépész között.* A technikai civilizációval kapcsolatban, amely távolról sem jelenti­ az egész kultúrát, hanem annak csak egy részét, a fasiszta Németország példá­ját idézi Erenburg, ahol jól felszerelt gyárak, kiváló nyomdák, elsőrendű technika volt­ ugyan, de a fasisztáknak sikerült ezeket az eszközöket a kultúra megsemmisítésére felhasználniuk. Az általános nevelés — a kritikai és a humanista szemlélet — elégte­lensége ezeknek a valóban barbár bűnöknek a véghezvi­telét segítette elő. Utal a szer­ző arra is, hogy azokat a tu­­­­dósokat, akik ma nyugodtan kijelentik, hogy a jövőben is­­ nemzedékeket mérgeznek meg , radioaktivitással, mert ezt így kívánják a politikai érdekeik,­­ nem lehet a kultúra képvise­lőinek nevezni. A szovjet kultúra további­­ feladatairól ezeket írja:­­ "Természetesen még na-­­­gyon sok­­a­ tennivalónk, az­­ ifjúság előtt nagy feladatok­­ állnak.­­ Az­­új­­ ház felépült,­­ rendbe leél­­hetni, be kell­; rendezni és csinosítani. So­kat és szenvedélyesen kell­­ tanulniuk, el kell sajátíta­­­­niuk mindazt, amit az embe­riség már tud, kijavítani, ki­cserélni azt, ami téves vagy elavult és megtudni azt, amit még nem tudunk. Ezzel egyidőben az érzések kul­túráját kell fejleszteni, oko­­­­sabbnak kell lenni és kifino­­­multabbnak az emberi érzé­­­sek megértésében, az embe­rek, barátok, elvtársak, kör­nyezetünk iránti magatartá­sunkban. A mai fiatal em­­­­ber jól kiismeri magát a ma­i tematikában vagy a politikai , gazdaságtanban, de nem egy­­­könnyen igazodik el olyan kérdésekben, mint a sze­­­­rénység, a hűség, a szere­lem. , Az irodalom és a mű­vészet látszatra rendkívül könnyű: azt hihetnéd, iga­zán nem okoz semmi nehéz­séget megérteni, mit ábrázol­­ Rembrandt képe, vagy mi az "Anna Karenina" tartal­ma. Valójában pedig kultu­rális fejlettség, alkotókész-­­­ség kell ahhoz, hogy megért­­­sük a hősnő lelkivilágának Tolsztoj-ábrázolta mélysé­geit, vagy a fény és az ár­nyék szerepét Rembrandt festményein. Vannak gondo­latok és érzések, amelyeket dalocskában is tolmácsolni lehet. Mások viszont szimfo­nikus zenét igényelnek. A dal és a szimfónia egyfor­mán létjogosult és természe­­­­tesen nem lehet a szimfo­nikus zenét lekicsinyelni, mert az kevésbé érthető, mint a dal. A kapitalista or­szágokban a művész, aki olyan gondolatokat és érzé­seket akar tolmácsolni, ame­lyek bonyolul­t formákat köve­telnek, akkor egyszersmind egy szűk körhöz kell fordul­nia. A »népi« kifejezésnek ott más értelme van, mint nálunk. A lyoni takácsok a múlt század közepén nagy­szerűen megértették Beran­­ger dalait, de még a művel­tebbek sem olvasták közülük Balzac és Stendhal regé­nyeit. Vajon nálunk manap­ság csak a dalok szerzőit le­het népinek nevezni, de Sosztolkovicsot nem? Isme­rek szovjet munkásokat, akik közül az egyik szereti és érti a költészetet, a másik a zenét, a harmadik a festé­szetet. Valamennyien jól tudják, ha először állítaná­nak egy költőt, zeneszerzőt vagy képzőművészt gép mellé, az nem értené a működését, minden tudást és erőfeszítést igényel. Ná­lunk nincsenek szociális válaszfalak a művelt műér­tők és mások között. Nálunk mindenki, ha csak akarja, művelt műértő lehet. Természetesen a kultúra elmélyítésének folyamata a szocialista társadalomban csak megkezdődött: most van a hajnala. Ez a folya­mat folytatódni, növekedni fog és megérjük majd a szovjet kultúra vakító delét« — fejezi be cikkét Ilja Eren­burg. Koszorúzási ünnepség a Német Demokratikus Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából Hétfőn a Német Demokrati­kus Köztársaság nemzeti ün­nepe alkalmából a Német De­mokratikus Köztársaság bu­dapesti nagykövetsége, vala­mint a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa hazáinkban tartózkodó bizottsága koszo­rút helyezett el a Szabadság téri szovjet hősi emlékművön. Az ünnepségen jelen voltak Rudolf Helmer nagykövet ve­zetésével az NDK budapesti nagykövetségének tagjai, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának Budapesten tar­tózkodó bizottsága, valamint V. V. Asztafjev ideiglenes ügyvivő vezetésével a szovjet nagykövetség diplomáciai be­osztottjai. A Külügyminiszté­riumot Csatorday Károly,­­a protokoll osztály vezetője , Majdik Zoltán, a II. politikai osztály helyettes vezetője kép­viselte. A koszorúzás után az NDK nagykövetsége munka­­társáinak gyermekei virág­csokrokat helyeztek el az em­­lékművöl.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék