Magyar Nemzet, 1957. november (13. évfolyam, 47-72. szám)
1957-11-09 / 54. szám
•zombai, 1951. november 6. GYÖRGYIKE DRÁGA GYERMEK Szomory-darab fél új hősei a Jókai Színházban "Inkább adnák Jókait a Szomory Színházba él ...« — mondaná a nyafogva Dezsike, a meghitt baráti kör Dezsikéje, aki egy sikerekből és megpróbáltatásokban gazdag életen át, mnaga is ilyen elkényeztetett, szeszélyes és tüneményes gyermek volt: »De Zsike, drága gyermek . ... De azért biztos gin boldog lenne, hogy Végre színpadra kerülhetett,majdnem egy évtizedes hallgatás után. Ha jól tudom, "Takáca Alice« volt az utolsó Szomory-darab, ami a közönség elé került. Most ne kutassuk, miért hőst jutött hely Szomorynak annyi éven át a magyar Színpadokon. Az a gyanúna, hogy nyelvének ironizáló zeneisége, stílus extra vaganciái mögött nem ismerték fel benne a Századeleji Magyarország igazi realistáját. Mert az Volt, társadalomszemléletében és problémameglátásában, ha öncélú nyelvi bűvészkedésével oly következetesen csalta IS közönségét és önmagát is. Szörhezy úgynevezett polgári drámáiban, melyeket szeretett prózai operáiknak nevezni, külsőségekben halálkomolyak, a lényegét tekintve azonban félreérthetetlen parodizáló Célzattal, egy felbomló, elaltatott szenvedélyektől, morális és gazdasági konfliktusoktól szaggatott társadalmat rajzolt, konvenciók rabságában vergődő alakokkal, akik mind értékelték a maguk vágyait és kínjait — Szomory extravagáns nyelvén. De azért frissidőzésfi és bohóckodás mögött ott volt a valóság, kíméletlenül és néha merészen, úgy, ahogy a pesti kispolgári otthonokban élt Stofficzy megzenésítette a maga eredeti frtódján a pesti polgár szenvedélyeit és szürke hétköznapját, bűneit és hazugságait, most a "Péknépben, a "Bodnár LUjZárban, a "Glóriádban és még annyi másban. Sajnos, legkevésbé a »Györgyiké"-ben. Mindenesetre jó gondolat volt a Jókai Színháztól, hogy áttörte a közöny és meg nem értés falát Szomory körül. Bár talán lehetett volna szerencsésebb kézzel is belenyúlni Szorttory gazdag örökségébe. Hacsak az nem vezette a színház illetékeseit, hogy olyan polgári darabot keressenek Szomory művei közt, amelyből a nyelvezet zenei túlzásai a legkevésbé kirívóak. Kétségkívül helyes gyakorlati szempont volt, ámbár ilyen módon Szomory egyik gyengébb darabját vették elő. Jöbbek a darabban érvényesül a legkevésbé Szenttolfy írói egyéniségének legsajátabb vonása, a parodizáló modorosság, amivel a szecesszió korának ízlését s egész életszemléletét — benne az olthatatlan nosztalgiát az arisztokratizmus után — túllátásban ábrázolta és hangszerelte. Ettől érzékletve azért a "Györgyike drága gyermeik" problematikájára is jellemző Szomory társadalomkritikai látásmódja. Egy megalkuvás drámája ez, szenvedély és polgári biztonság összecsapása, olyan megoldással, mely a kor áltái irívá szemléletének és moralitásának megfelel. A téma elég Sablonos, sablonosabb már alig is lehetne. Györgyike mást szeret, mint akihez feleségül kényszeríti a család és a kispolgári sors, de aztán megszereti, ha nem is a férjét, de a jómódot, amibe olyan birtokságörzéssel helyezkedik el, mintha soha mást nem ismert Volttá az életben. Szarkázy megpróbálja ezt a lapos témát időnként valódi szenvedéllyel átfűteni, közben pedig parodizálja témáját is, alakjait is. Makart-csokott élő válságokból. Még a legélőbb alakja ennek a Makart-csokornak a mama, Peéry Pitt alakításában. Egier Skáláját zengi végig egy ilyen kis,polgári pesti mama vágyainak, rettegéseinek, harcainak a családért ,— a másért, mint amilyen az ő keserves, látszatok fenntartásában elpocsékolt élete volt. A pápában, Csákányi László alakításában több volt a karikatúra, mint amennyit az alak hitelessége elbír. Ebben a jellegzetes, századeleji magyar és pesti figurában, amely Szomory valamennyi polgári darabjában felbukkan, de egyébként is Számos változatban szerepel a kor magyar irodalmában — s ez semmi esetre nm véletlen — több jellemző vonása Van az egész kor polgárságának, semhogy így, csupán komikai eszközökkel meg lehetne rajzolni. Makár papa a Jókai Színház előadásán operettfigura lett, holott nem az, Gorám Zsuzsa Györgyikéje lélektanilag elég átgondolt alakítás, bár kiásó egyenetlen. Az első felvonásban durcás bakfis, inkább naiv, semmint elszánt — holott az, a lelke legmélyén; a másodikban a kitörést Iterti bírja eléggé hanggal, a szenvedély hiányzik ebből a kitörésből; a Harmadikban a legjobb, amikor tudására ébred, hogy milyen olcsó eszközökkel lehet uralkodni a férfi szíveken és 22 egész életen. A legkevésbé életteli alak a bécsi gyárosé, Hübhfieré, aki inkább egy századeleji bakfisztáriy álöítivilégából való, mint az életből, időnként aZ a benyomása a kézőnek, hogy Ohnet "Vasgyáros"-ának egyik nem is túlságosan sikerült változatát látja. S valóban, Hübrier a második felvonás zárójeleszetében Várgyár mái pózba helyezkedik, mégpedig Karinthy felejthetetlen törzképének stílusában: »szenetiek, de megtörték”. Minden részvétünk a különben tehetséges Kovács Káraité)áld sehogy sem tud mit kezdeni ezzel a papirosfiguráva, s hol Hegedűs Gyula, hol csortos Gyula hangján szólaltatja meg. A Tersénszky Iászló alakja sem nyújt komoly művészi lehetőségeket, különösen egy mai fiatalember részére. Nem csoda, hogy Somogyváry Rudolf sem tudott belőle többet kihozni néhány hatást a jelenetnél. Hálás szerep hatásos alakítás volt Hácser JóZSa Stefije és Szabó Gyula tengerészkadettja, bár mind akettő helyenként operettszerű. Hibátlanul rajzolta meg Rákosi Mária Anita figuráját, amihez bizonyára hozzájárult az is, hogy az égése darabnak ez a legrokonszenvesebb alakja. Húsz ével később ebből írta Szomory legsikerültebb polgári drámáját, a "Doktor Takács Acce"-t. Kitűnő volt Kőműves Erzsi a szegény rokonban. Néhány mozdulata többet mond, mintha maga rs énekelne Szomory elbűvölő és idegesítő nyelvén. »Minő szerencse ... de rűűnő szerencse, hogy erre nem került sor. A rendezésről (Kamarás Gyula): az előadás tempója a bemutatón kissé vontatott Volt, remélhető, hogy ez később megjavul. A díszletekről (Neogrády Miklós): jók, bár kissé túlságosan konvencionálisak is csak egy csekélység; a Bristol Szálló apartementjében aligha volt olyast fogás az ajtó mellé állítva, mint amilyen itt látható a színpadon. A jelmezekről (Vicáé Zsuzsa): a női ruhákon az 1910-es évek ízlése karakterisztikusabb, mint a férfiakén; a nők 1010 divatja, a férfiak, legjobb esetben, a 20-as évek divatja szerint öltözködnek. P. F. Jegelek egy új magyar regényhez Túlzás lenne nagy jelentőségű irodalmi eseménynek nevezni Murányi-Kovács Endre új, kétkötetes regénye, a "Szenvedélyes évek" megjelenését. A sokoldalú és tehetséges író eddigi életművéből kétségkívül kiemelkedik ez a regény, ügyes, ökonomikus szerkesztését példaként állíthatjuk a fiatal írók elé— ugyanakkor azonban Murányi-Kovácsnak nem sikerült a maga Durándi Gáborjában — ebben a második világháború küszöbén Pestről Párizsba került fiatal Vegyészmérnökben — megrajzolni azt az új Lucien de Rubemprét, azt a modern Balzadost, akinek megformálására szemlátomást törekedett. Nincs meg a jellemábrázolás mélysége, a stílus tömör, mégis gazdagon kifejező jellege, a még több más motívum, amelyek hiánya miatt a "Szenvedélyes éveknek nem adhatjuk meg a várva Várt realista nagyregények, a szintézist teremtő új magyar szépirodalmi alkotások rangját. Ám, ha vannak is a regénynek művészi fogyatékosságai, ha esztétikai értelemben nem dicsérhetjük is fenntartás nélkül, a könyv megjelenése mellett nem mehetünk el szótlanul. Arról van szó ugyanis, hogy a "Szenvedélyes évek- az első olyan nagylélegzetű, valóban regénynek nevezhető mű, amely magyar munkásoknak és értelmiségieknek a kommunisták vezette franciaországi ellenállásban betöltött nagy szerepével behatóan foglalkozik. Tudunk esztendőkkel ezelőtt megjelent kisregényekről, elbeszélésekről, újságcikkekről, amelyek érintették a témát — s éppen Murányi- Kovács is sokat foglalkozott vele mindhárom említett műfajban. A "Szenvedélyes évek"-ben azonban hosszú — s talán éppen a legszebb, legmeggyőzőbb — részek Választották témául a Lucien Ratz-ok (valójában Rácz Lászlók), a Jean Botzok (azaz: Boczó Jánosok) harcát a francia népet — S az emberiséget — leigázni szándékozó nácizmus ellen. Ahogy a regény egyik felvillanó alakjában, a felszeg Révész Antiban Forgács Antalra, a mártírhalált halt jeles költőre ismerünk, ahogy a lyoni ellenállók egyik izgalmas fegyverténye közben két harcos Lyon egyik városrészét a budai Vízivároshoz hasonlítja, ahogy Durándi Gábor egyre mélyebben hatol a Rosistance, az ellenállás mélységeibe, percre nartt feledve magyar hazáját olvatt mozzanatok ezek mind, amelyek növelik szívünkben az igazi internacionalizmus érzését. Van már elég dokumentumirásunk (nem ártana megfelelően értékelve újra kiadni a javát), amelyek alkalmas alapanyagul szolgálhatnak további regények, de színdarabok, filmek számára is a franciaországi magyar ellenállók témakörében. "Petit Jean* például, ez a legendássá lett magyar diák — aki valahogy kívül esik Murányi-Kovács élményeinek és érdeklődésének körén — minden szempontból megfelelő hőse lehetne egy francia—magyar közös filmnek, örülünk, hogy javában forgatják (vagy tán már el is készítették) a Rigó Jancsi és Chimay hercegnő szerelméről szóló francia—magyar koprodukciós filmet, de volna még elég téma, amely minden antifasiszta, minden humanista franciét is érdekelne!... Ha a francia-magyar vonatkozásban a "Szenvedélyes évek-»-en kívül mostanában nem is igen látott napvilágot Szépirodalmi vagy dokumentációs alkotás, franciák és magyarok közös harcáról vallva, számos fontős, eddig ismeretlen adatot és összefüggést feltáró könyv és tanulmány jelent meg ezekben a hetekben a cári Oroszországba került magyar hadifoglyok szenvedélyes éveiről és szenvedélyes harcairól a szovjethatalom megszilárdításáért, a magyar emigránsok antifasiszta tevékenységéről Európa különböző országaiban, a két világháború között. S ezek az internacionalisták, akik — ha egy időre fel is vették a László helyett a Lucián, János helyett Jean, József helyett a Jósé és Miklós helyett a Nyikoláj nevet — soha nem feledkeztek meg elnyomott, ezer sebből vérző hazájukról. S ahogy Murányi- Kovács hősei a Sáone partján a Víziváros ódon házait látják, s a mályva illatát vélik belélegzett, a magyar munkások, földművesek, tanárok a barcelonai Vár tövében tán Visegrádra emlékeztek, s Madrid határán a pesti külvárosban, a Korong utcában lakó költő szavait mormolták. Új és új tények, nevek, megfogalmazások bukkannak fel történelmi fordulópontokat jelző, szenvedélyes esztendőkből — 1917- ből, 1919-ből, 1940-ből; egyre világosabban és rendszeresebben áll előttünk azok képe, akik idegen főidőn küzdöttek az elmúlt negyven esztendőben a magyar szabadságért, akik Petőfi nagyszerű gondolatát, a magyar szabadság és világszabadság testvériségét valósították meg korunk körülményei, adottságai között. Durándi Gábor valahogy nem tudott közel férkőzni szívünkhöz és elménkhez, inkább a körülmények sodorják őt egyik helyzetből a másikba, s ha egyre többet is lát meg a társadalmi harcokból és ez emberi lehetőségekből, nincs meg benne az a szenvedélyes élet vagy az az idegekben izzó kíváncsiság, amely a gyenge. Végül is a bűn lejtőjére siklott Lucien de Rubemprét is annyira jellemezte. A Rációkat és Boczókat, e mellékalakokat jobban szeretjük, érezzük rajtuk, hogy olyan emberek, akiket nem a szerkesztési rutin, s nem is egyszerűen a regényírói kedv hozott létre, hanem, akik — nyilván több alak képében — ott éltek, mozogtak a "douce France" földjén, amikor Hitler volt ott az úr, s akik emberi emberek módjára küzdöttek a hitlerizmus ellen. Egyik legnagyobb nemzeti fájdalmunk, hogy ellenforradalmi terror és propaganda hatására a kalandorok és ellenforradalmárok mellett — számos tisztességes ember és kiskorú gyermek is elhagyta Magyarországot, disszidált e földről, ahol még távolról sem paradicsomi az élet, de amely — gondjaival, mostani és jövőbeni küzdelmeivel együtt — a mi hazánk. Íróink egyik legkézenfekvőbb — ezer tanulsággal biztató — témája, megmutatni a hatalmas különbséget a két emigráció között, amikor még nem volt hazája a népnek s a föld bármely sarkában népéért küzdött az, aki a fasizmus, az ellenforradalom ellen csatázott, s a mai helyzetet, amikor a Ráczoknak, Boczóknak s tegyük hozzá, Durándiaknak ezeken a rögökön kell helytállniuk. A Róbert Tremontok, a Suzanne Kertesék ma természetesen más körülmények között, de nem kisebb szenvedéllyel vívják harcukat a Speidellel szövetkező francia (azaz nemzetközi) reakcióval, mint ahogy Murányi-Kovács Endre regényében — például — a Vichyi Különleges Hivatal kollaboránsai ellen küzdöttek. Mi ma azzal segítjük őket, ha a magyar népés az emberiség haladásáé — lett hazánkat honi és külföldi ellenforradalmárok kártevéseit leküzdve, építjük, erősítjük. S a Róbert Tremoptok és Suzanne Kertézek viszontt segítsége nem marad el; az ő felvilágosító szavuk és törhetetlen harcuk juttatja majd viszsza idegenbe szakadt gyermekeinket, megtévelyedett honfitársainkat ... Szenvedélyes évekről szól és szenvedélyes érzéseket szül Murányi-Kovács Endre új regénye. Követik majd magasabb művészi színvonalú alkotások, a témakör mélyebb társadalmi és lélektani összefüggéseit felfedő írások, az bizonyos. De nem lehet elvenni a szerzőtől az érdemet, hogy az igazi, a szocialista hazafiság erősödésének ebben az oly fontos időszakában, félre nem érthető módon tett hitvallást a magyar patriotizmus és a proletár-internacionalizmus szétszakíthatatlan egysége mellett. Antal Gábor . afostar Nemzet _ NAPLÓ szívember 9 A román folklore-intézet több gyűjteményes kiadást tervez a román nép és a nemzeti kisebbség népi alkotásaiból. Hamarosan megjelenik a moldovai, a Hunyad megyei és a musceli dalgyűjtemény és kiadják a magyar, a szerb és a Mátédon a román népdalkötetet is. A Papokban meglátogatta a debreceni színházát Fritz Erpensbeck kritikus, az NDK legnagyobb és legelterjedtebb színházi lapjának, a Theater már Zeitnak a főszerkesztője, továbbá a berlini Hettschelkiadó igazgatója, Brüno Henschel. Jecöki: Leányvásár című operettjének előadását néztek meg, majd a színház klubjában a darab Szereplőivel és a színház több vezetőjével együtt Vacsoráztak és folytattak baráti hangú beszélgetést. Egy műsorfüzet szélére újból és újból átforgatni az ítéléses műsorfüzetet, és szélére néhány szerény megjegyzést tenni. Itt vannak mindjárt a kórusok. A legjobb benyomást ezek tették ránk és az ünnepi esten fellépő minjd a négy csoport, a Fővárosi Villamosvasút Egri Ferenc énekkara, a Füzessy Árpád Főműhely, a pécsi Közlekedési Vállalat és a Fővárosi Autóbuszüzem énekkara egyenletes, jó színvonalról tanúskodott. Közülük legfeljebb egy hajszálnyival a Fővárosi Autóbuszüzem kórusa emelkedett ki. Nos, ahogy az ember elnézte ezt a sok éneklő embert, Bizony nehezen tudta eldönteni, kik élvezik jobban a műsort: az előadók, vagy a hallgatók. Érdemes volt figyelni a kipirult, Vidám énekes-arcokat, milyen derűsen fújták a Bartók-, Bárdos-nótákat, az Alexandrov-dalt. Mert öni maguknak is nagy örömet okoz, ezért is érdemes mindenáron fejleszteni a kórusmozgalmat, talán legjobban a művészeti együttesek közül. És öröm volt hallgatni, hogy az egyik kórus utat talált a régi szép munkásdalokhoz; szívderítő látvány Volt, hogy a legnagyobb Siker és a legjobb produkció éppen a Vörös Csepel volt. De ahogy elnéztük az énekben kipirult arcokat. Csak fiataloságot láthattunk, fiatalokat nem. Nem hisszük, hogy a 150—300 dalosból tíz is akadt volna harminc év alatti. Már nem ifjúk ide, hogy ezen érdemes elgondolkozni, mert elgondolkoztunk ezen nagyon is régóta. Inkább azt mondhatnék: most már ideje lenne ezen az elöregedési bajon segíteni. S ha már a népszerű együtteseknél tartunk, beszéljünk a népi táncokról. A dolog lényegéből következik, hogy a legnagyobb felszabadultságot — a közönségnél és előadóknál egyaránt — a táncoknál érezhettünk. A népi tánc sodró lendülete energiákat szabadít fel, finomítja az ízlést, kulturálttv teszi az embert, éppen ezért sajnálatos, hogy az utóbbi egy évben a tánccsoportok fejlődnek talán a legkevésbé. De itt is érdemes felfigyelni arra: a jó népi tánc — a mozgalom egyhelyben topogása ellenére — semmit sem vesztett népszerűségéből. A szakszervezet színjátszói kevésbé tetszettek, a bemutatott darab-részleteket csak a közhelyszerű, rossz értelemben használt "műkedvelő Színvonalú" jelzővel illethetjük. A hatásvadászat — egyegy rossz arcfintorla, vagy közhelyszerű kijelentésre gondolunk — lejárta magát. Színjátszóink ilyesmivel most már nem sok sikert érhetnek el. Érdemes volt elgondolkozni egy zenei műsorszámon is. Mozart Kis éji zenéjének első és harmadik tételét adta elő egy vonósötös, s ha csak azt írjuk, hogy gyenge volt, nagyon enyhén fejeztük ki magunkat. Mozart zenéje nem egyveleg a Drótostótból, vagy a Koldüsdiákból, s ha ezt szem elől tévesztjük, nehéz dilemma elé kerül az ember: nem fordulhat-e visszájára egy ilyen zenei szám, s nem rettent-e viszsza a további zenehallgatástól. S az is felvetődik: ennyi energiát, amit egy vonósegyüttes létrehozása megkíván, nem lenne-e üdvösebb nagyobb sikerekkel és eredményekkel kecsegtető művészeti csoportok szervezésére és anyagi támogatására fordítani? Ennyit írtunk rá a közlekedési dolgozók szakszervezete műsorfüzetének szélére, s nem tűnik tán szerénytelenségnek, ha átnyújtjuk ezt számukra is, némi tanulságul. Gábor István A közlekedési dolgozók szakszervezete ünnepi színházi és zenei hetet rendezett Október 40-ik évfordulója tiszteletére. Ha ideírjuk ez előbbi kijelentő mondat mellé, hogy ezen az ünnepi héten huszonnyolc Közlekedési Vállalat mintegy negyven-negyvenöt Csoportja lépett fel nyolc estén és az ünnepélyes kilencediken a Közlekedési Klub dobogójára, már elgondolkozhatunk azon: ezúttal tartalommal telítődik meg a "negyvenedik évforduló tiszteletére" kifejezés. Nagyon tanulságos volt a közlekedési dolgozóknak ez a fesztiválja és a nyertesek ünnepi műsora. Mondjuk ideg mindjárt őszintén: nem az egyéni eredményekért, egyes kiemelkedő, magas színvonalú műsorszámokért volt érdekes, mert egyénileg az egyes csoportok a Vártsiál talán kevesebbet nyújtottak. De Szép Volt együtt ez a műsor, és érdemes Az Állami Férfikar hangversenye — Ján Strelec vezényletével Pozsonyi Vendég vezényelte november 5-én este az Állami Férfikart. Ján Strelec professzor, a pozsonyi filharmónia ének- és zenekarénak igazgatója. A műsort főként az újabb szlovák kórusirodalom és a XX. századi magyar énekkari művészet alkotásaiból állította össze, Kvoták két kórusműve a cseh énekkari kultúrának azt a korszakát képviselte, amely a magyar dalosmozgalom erkeli idejének felelt meg, Mojzés és Suchon szerzeményei pedig a szlovák énekkari művészet mai korszakát jelzik, testvérei Bartók, Kodály és tanítványaik népdelkórusainak. Az énekkar mindig inkább összeszokott állandó vezetőjével, mint a zenekar. Előadását sokkal inkább a betanulás műhelymunkája határozza meg, mint a karmester pillanatnyi inspirációja. Vendégkarmester nehezebben töri át a betanulás megszokását énekkarnál, minit a mozgékonyabb Zenekar esetében. Dicséretére váljék Ján Strelecnek, de a Vass Lajos kezére szokott kitűnő férfikarnak is, hogy előzetes próbáik aránylag rövid ideje alatt ennyire megértették egymást. Ezt csak magas kultúrájú énekkarral lehet elérni. — Ján Strelec a tapasztalt szakember nyugodt biztonságával formálja a produkciót. Figyelmét nem részletek kötik le. Szívesebben fogalmaz hagy egységekben. Bőven kiaknázza a dinamika lehetőségeit és ritkábban nyúl a hangszínek fegyvertárába. A műsorból Bartók Szlovák népdalainak éneklése maradt legemlékezetesebb élményünk. A hangverseny két szlovák kórustmű magyarországi beikutatását hzírta. Moyzes Kassai verbunkosa egyszerűbb típusú népdalfeldolgozás, hatásosan ülteti át a táncéhnény fokozódó Sodrát az énekkar nyelvére. — Suchon A hegyekről című négytételes kórusművéről a keddi előadásból nem alkothattunk elég világos képet és határozott véleményt. Zenéjében végig igen fontos a szövegmondás, a tételek nagyobbik részében uralkodó népballadai pátosz csak a szöveggel együtt kapja meg igazi értelmét. Érthető, hogy a szlovék szöveg deklamálása énekkarunk előadásában nem tudott a tettével meggyőző egységgé formá, s a szövegolvasás szokatlansága miatt az egész formálás kissé nyers állapotban maradt. Egyes részletei, mint például az első tétel játékos hangú gyors középrésze, finom és friss hangulatú élményekkel hívták fel magukra figyelmünket. Ujfalussy József 9 S külföldön világsikert aratott, de hazánkban ismeretlen KLASSZIKUS SZOVJET FILMALKOTÁS a FILMMÚZEUM novemberi Ünnepi műsorán: NCUB MISIIMIME (November 10—13-ig)