Magyar Nemzet, 1958. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-03 / 2. szám

téntek: 1958. január 3. * Magyar Nemzet FILMKRÓNIKA A kisfiú és a varázsló Színes szovjet film Gyermekeknek szól-e, vagy felnőtteknek, nehéz eldönteni. A gyermekek jól szórakoznak, a felnőttek élvezik a történetet, ahogyan a mai szovjet élet hétköznapi eseményei között bukdácsol Hollabics apó, az ezeréves cserépkorsó börtönéből kiszabadult varázsló. Velka, egy moszkvai úttörő talál a korsóra fürdés közben s az öreg dzsingójából a kisfiú szolgálatába szegődik. Tengernyi kalandjuk során Hottabics csodákat művel, de végül is megérzi, hogy nem tud Versenyre kelni azzal a csodával, hogy új élet kezdődött, amelyben mindenki ►►szultán és kis barátainak nem kell a gazdagság. De közben repülő szőnyegen utaznak Keletre, beleesnek egy szanatórium uszodájába, kipróbálják a TU-104-et, cirkuszba mennek és futballmeccsre. Végül is Hottabics a cirkuszhoz szerződik, mellesleg pedig kis barátaival tanul, hogy még sok csodát láthasson és meg is érthesse őket. Az egyszerű történetet a filmfényképezés számos trükkje tarkítja és teszi még izgalmasabbá. A trükkök egy részét már ismerjük, mégis, Krizanszkij rendező és Samkovics operatőr újszerűvé tudják tenni minden alkalommal. Szórakozásunknak különösen a két gyermekszereplő: Aljosa Litvinov és Genyja Hugyjakov, valamint Hottabics kitűnő alakítója, Volkov adják meg a művészi mélységét. (A magyar szinkront Gerhardt Pál rendezte.) sorváltozás. Úgy véljük, ezt a ► Műsorváltozás*-t éppoly csalódás fogadja, mint amikor a bemondó közli ezt műsor közben. A kisfilm bevezető képei az összes budapesti és vidéki adóállomások bemutatkozását helyezik kilátásba s a néző is azt reméli, hogy a rádióműsor készülésének titokzatos" boszorkánykonyháják" elleshet néhány izgalmas, érdekes pillanatot. Mindebből szinte semmit sem kap, amit a filmen lát, azt fényképen bármikor végignézheti a Rádióújság képes oldalain. Pedig Kollonits Ilona ezzel a filmmel érdekes területre indult el: a rádióhallgatót mindig érdekli, ami a műsor mögött van, az előkészület, a technika, s leginkább a sejtelmes technikai csodák, trükkök világa. Azt reméltük, hogy megismerkedünk a stúdió életével, munkájával, de még a stúdió épületét sem láthattuk. Kár. Ez a film inkább a műsorszünet. (7. 1.) A mi igazgatónk Román ,filmszatíra Prémiumosztás van egy hivatalban. Minden szép rendben megy, de az utolsó megjutalmazott visszautasítja a borítékot. Rájött, hogy az ő munkája felesleges. Ő sokszorosítja ugyanis a megszámlálhatatlan körlevelet, utasítást, rendelkezést. A főhős tehát a bürokrácia, és szülője, az íróasztal, amely gombamódra szaporodik és oroszlánhősiességgel védi saját, néha szükségtelen létét. A szatíra görbetükrében ez a veszedelmes szörnyeteg jelenik meg, hogykarikatúrás túlzásaiban meglássuk a kinövéseket és a torzulásokat. Dorin írta és Georgescu rendezte ezt a merész, vidám, gúnyos filmet, amely — két esztendővel ezelőtt — az első aktuális tárgyú román filmvígjáték volt. A leleplezés sikerül, a film ügyesen, szakszerűen és hihetően éri el célját — hihetően, noha tudjuk, hogy ilyen hivatal, amely a bürokrácia minden visszásságát egyesítené, nincs. A film hatását nagymértékben fokozza a félénk, meghunyászkodó, csak kertjének élő kispolgár alakjának megformálásával Birlic. Minden mozdulata, tekintete és szinte még a gondolata is érzékletes, hihető és pompásan mulattató. A prémiumosztás közben kitört botrány sok bonyodalmon keresztül az igazgató leváltásához vezet. Kár, hogy a kavarodás közben háttérbe szorul az a fiatal lány, ki tapsával és néhány mondatával a dolgozók építő bírálatát képviseli. Az alkotók a kibontakozás segítésében több lehetőséget adhattak volna neki. (A magyar szinkront Dienis Ferenc rendezte.) Két rövidfilmről A Budapest Filmstúdió két fosfilmmel lépett a közönség elé. Az egyik Kollányi Ágoston műve, »Egy másodperc története«. Színes képei az Állatkertbe vezetnek, ahol egy háborúból maradt aknát robbantanak fel a tűzszerészek. A lassítógéppel készült felvételek azt a másodpercet mutatják be, amikor a robbanást követően az állatok megrémülnek és megzavarodnsie. Kecses és csodás az állatok mozgása, még szabad szemmel is, hát még ezeken a képeken, amelyek a valóságosnál sokszorta lassabban ábrázolják a mozdulatokat. Kár, hogy a film valóban csakegy másodperc története, maga is nyúlfarknyi és inkább ízelítő abból, hogy milyen kitűnő természetábrázoló filmet tud készíteni Kollányi Ágoston. A másik a rádió életébe ígér bepillantást. A címe: Mű- MEHRING MARX-KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA Marx halálának hetvenötödik évfordulójára végre megjelent — teljes terjedelmében, új, méltó és művészi fordításban — Franz Mehring műve, a "Marx Károly életrajza". Nem kívánjuk itt méltatni, még kevésbé elemezni ezt az egyes hibáival egyetemben is klasszikus értékű, s nemcsak Marxról és környezetéről, koráról, hanem a marxista világnézet lényegéről is magas színvonalon tájékoztató tanulmányt, de még azon okokat sem, amelyek miatt ez a mostani, teljes és jó magyar kiadás annyi esztendőt késett, annyi esztendőn át nem lehetett segítségünkre. A lényeg az, hogy — két értékes tanulmánnyal kiegészítve, amelyek Mehring életművét, illetve a Marx-tanulmány néhány ténybeli és elvi tévedését taglalják —, a könyv ma már a magyar olvasók rendelkezésére áll, hogy mind többen és többen meggyőződhetünk róla, hogy nincs olyan fejezete, amely ne mondana valami lényegeset a társadalmi tudományok területéről, amelyben ne volna valami, ami aktuális — nagyon is aktuális — számunkra. Mehring könyvének tanulságai elsősorban politikaiak. Bár a trieri ügyvéd Ha, Hegel egykori tanítványa, a balini "Doktorklub" filozófiával és közgazdasággal foglalkozó tagja áll műve középpontjában egy tudós, akit körülményei — de hajlamai is — élete nevv egy szakaszában még a legszűkebb értelemben vett társa-Ságtól is elszakítottak, s hónapokra, esztendőkre valamelyik könyvtár polcai mellé láncoltak, a mű igazi főszereplője, az emberiséget felszabadító modern munkásosztály. Mehring nem tagadja el — néha talán el is túlozza — a korabeli munkásmozgalom gyengeségeit, az Internacionáléban dúló, nemegyszer kicsinyesnek tűnő küzdelmeket, Mara és Engels kifakadásait egyes német, angol, francia és olasz szocialista munkások ellen, s hallatlan őszinteséggel ábrázolja a munkásmozgalom különböző kiemelkedő egyéniségeinek bizonyos árnyoldalait. Mégis, a könyvet letéve, az az értelmiségi, aki komolyan veszi az "értelmiségi" szó nemes és felelősségteljes tartalmát, megérti, hogy a legnagyobb tudós, a legszabadabb szív és legfényesebb elme sem állhat meg a maga lábán, hogy az igazi értelmiségi csak a munkásosztály vezetésével, a munkásosztály szövetségeseként léphet arra a magasságra, ahonnan végigtekinthet a társadalmi élet — és, tegyük hozzá, saját élete — horizontján. Marx, amikor fegyvert adott a munkásosztály kezébe — azon osztályéba, amelynek korabeli gyengeségeit Európaszerte látta, amelynek jövőjét azonban megcáfolhatatlan történelmi törvények alapján tudta, — példát adott a ma értelmiségének, hogy a megváltozott termelési viszonyok, társadalmi és technikai körülmények között, a munkásosztály szövetségeseként küzdjön a József Attila értelmezésében vett ►►örök talajon*. A humanizmus talaján, amely úgy küzd az emberi érdekekért és jogokért, az emberi és emberséges tartalom kiteljesedéséért, hogy kutatja és megleli az emberiség múltjának és jövőjének szintézisét. Mehring — izgalmas étoszú könyvében — nemigen foglalkozik Marx humanizmusával, a humanizmus és osztályharc elvi és történelmi összefüggéseivel, s elhanyagolja Marx szerelmes rajongását az antik világ — elsősorban a görögség — iránt. Nem beszél arról például — amit más forrásokból tudunk —, hogy Marx évről évre újra elolvasta Aischylos tragédiáit, hogy nem tudott betelni Plinius vagy Suetonius tanulmányozásával. De ahogyan a könyv megrajzolja Mara viszonyát barátaihoz, ellenfeleihez, családtagjaihoz, s az idézetekből, amelyeket kiválaszt hőse műveiből és leveleiből egy-egy korszak rajzának színesítésére, ott érezzük Marx egyéniségében az antik kultúra legjavától kapott diszciplínát. Azt a ►►klaszszikus humanitáns-t, amelyet nem véletlenül tisztelt annyira a reneszánsz és a francia polgári forradalom. A XIX. században alig élt férfiú, aki olyan közel állt ahhoz a klaszszikus embereszményhez, amelyet Demokritosz így fejezett ki: »Emberhez méltóan élni annyi mint dolgozni, s dolgozni annyi, mint küzdeni.* Mara — akit »a barbárság hirdetője*-nek, a "Vörös terror doktorálnak, a "műveltség sárbatiprója*-nak neveztek a kor hivatalos filozófia- és filológia-professzorai, a különböző "Dühring Jenő urak", akiknek csak a marxi és engelsi pamfletek biztosítják az utókor emlékezését — azért dolgozott s azért küzdött, hogy emberhez méltó módon élhessen az emberiség (a történelem ellentmondásait, kínzó törvényeit feloldó) többsége. Leonardo da Vinci — a nagy humanista, egyike a "gondolat, a cselekvés és jellem* azon óriásainak, akikről Marx legközelebbi fegyvertársa, Engels beszél — "Trattato della Pittura* című művében, s filozófiai jegyzeteiben többször is megvetéssel ír a természet olyan kutatóiról, akik nem a praxisból,minden bizonyság anyjá«ból indulnak ki, akiknek nincs bátorságuk szembenézni a valósággal. Marx — s ezt a folyamatot Mehring könyve plasztikusan, meggyőzően ábrázolja — akkor volt hű Aischylos és Leonardo humanizmusához, az európai és emberi kultúra legnagyobb és legmaradandóbb eredményeihez, amikor leküzdötte ifjúkora idealista nézeteit, lehántotta azt a burkot, amely a széplelkek vágyálma és a valóság között van ,s szembenézett kora "kegyetlen, de hatalmas távlatokkal biztató" valóságával. Ahogyan Leonardo, az antik hagyományok legkiválóbb megértője, rajzban és szóban gúnyolta azokat az álhumanistákat, akik ezer és ezer görög s latin idézetet tudtak ugyan, de az antik világot csak utánozták, s nem segítségül hívták koruk problémáinak megértéséhez és átfogásához . Mara megvetette azt a ►►professzori szellem «-et, amely a humanista kultúr-forradalom, a reneszánsz és a reformáció eredményeit úgy vette birtokba, hogy nem elemezte ki azok társadalmi és osztály-tartalmát, s így nem is hasznosíthatta azokat kortársaik épülésére, az emberiség előrehaladására. Mehring Mara könyvének sem az a célja, hogy az olvasó utánozza Marxot, hanem hogy tanuljon tőle. Marx és Engels már ismereteik hatalmas köre ellenére, nem úgy fogták át saját korukat, mint Leonardo vagy Erasmus, hiszen a XIX. század közepén a társadalmi munkamegosztás, a tudományok fejlődése kizárta azt. Ők a kulcsát találták meg a kor megértésének, a korabeli humanista feladatának, a kor erőviszonyait és az emberiség haladását kifejező világnézetnek. A szputnyikok, a szocialista tábor megalakulásának és fejlődésének korában, a társadalmi tulajdonon alapuló, az emberiség történetében egyedülálló, tudományos szervezettség korában meg éppen különösen aktuális a kor tudományos eredményeit, az emberiség klasszikus kultúrájával szintetizáló humanizmus. A kor lényegét felfogni, legfontosabb és elkerülhetetlen, feladatainak körét átfogni, a számtalan részlet-probléma valamelyikébe való teljes (és humanista szempontból, végzetes) elmerülést, a torz szakbarbárság veszélyét elkerülni csak akkor lehet, ha tanulunk Marxtól , s nem csak filozófiát, közgazdaságot, politikát, hanem életvitelt, gyakorlati humanizmust is. Utánozni nem érdemes (valójában nem is lehet már), de küzdelmekben és munkában eltelt életének eposzát és líráját újra átélni, szép és szükséges, így tanulmányozzuk hát Franz Mehring Marx-könyvét!... Antal Gábor NAPLÓ Január 3 Csütörtökön Egerben Radnóti-estet rendeztek, amelyen Ortutay Gyula, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora tartott előadást Radnóti Miklós költészetéről. Az 1958. évi Prágai Tavasz orgonaversenyére és a moszkvai Csajkovszkij-versenyre a zsűri most jelölte ki a magyar részvevőket. A döntés szerint a prágai versenyen Peskó György, Kiinda István, Sebestyén János, Kistétényi Melinda, Kárpáti József és Virág Endre vesz részt, míg a moszkvai Csajkovszkij-versenyen Bán Melitta, Bella Klára és Szendrei Imre szerepel a magyar művészek közül. Négy nappal 67. születésinapja előtt meghalt Käthe Dorsch, a hazánkban is ismert német színésznő. ISI Győri Elek neve nem ismeretlen a tárlatlátogatók előtt. Eredetileg kovácsmester volt, majd festegetni kezdett, s főleg falusi témájú akvarelljeivel, eredeti forma és színlátásával jóval túlnőtt az ún. őstehetségek színvonalán. Állandóan járta az országot s ahol megfordult, ott festett és kiállításokat rendezett képeiből. Ilyen országjárása során jutott el Tiszaladányba, szülőfalujába, ahol most 51 éves korában meghalt. Majakovszkij-est az Irodalmi Színpadon Az Irodalmi Színpad január 4- én, szombat este Majakovszkij-estet rendez, amelyen gazdag változatosságban mutatják be a nagy szovjet költő munkásságát. Bevezetőt Illés Béla mond, a műsorban Csernus Marian, Egressy István, Horváth Ferenc, Kelen Dóra, Keres Emil, Surányi Ibolya, Fodor Lajos kamarakórusa és Varsányi László szerepel. A Majakovszkij -estet január 5- én, vasárnap megismétlik. Szilveszter a televízióban egyelőre igen nagy szó a televíziós adásoknál, ahol órás eltolódások is voltak már — megkezdték a kitűnően összeállított riportfilm. Ez történt 1957-ben... adását. Az elmúlt nehéz esztendő szinte minden jelentős eseménye megelevenedett. Szép, változatos, érdekes felvételekben. Aki végignézte a filmet, valóban az év krónikáját látta, a legemlékezetesebb politikai, társadalmi, művészeti és sporteseményeket. Jó volt a keret is, kár azonban, hogy a bemondóknak még nincs elég biztonságuk, szóbotlásért nem mennek a szomszédba. Helyes lenne a szövegből az ilyen fellengzős kifejezéseket is kiirtani: "aranyló kalászok életmagvai". A magyar ember egyszerűen kalászról meg búzaszemről, vagy még rövidebben szemről, magról beszél. A riportfilm után a Tele humor, Tele dal, Tele tánc című szilveszteri kabaréműsor következett, amelyet a MOM művelődési házából sugároztak. A magyar színpadok kiváló mulattatói vonultak fel és a műsorban több kitűnő szám akadt. A konferálók közül jól érvényesült Gádor Béla fanyar humora, Kellér Dezső pedig a televízión keresztül is könnyedén, közvetlenül beszélt. Ügyesen élt a kínálkozó új lehetőséggel is. (Gondolunk itt fül-monológjára és profil-játékára.) A gyors egymásutánban pergő számok közül tetszett Lajtai Lajos, aki régi slágereit énekelte, mulatságos volt Kazal László, káprázatosan ügyes Rodolfo bűvész, nagyon kedves Ráthonyi Róbert és Feleki Kamill, nem tévesztett hatást az új környezetben sem a Hacsek—Sajó kettős, az énekszámok közül pedig a Záray Márta—Vámosi János duett érvényesült a legjobban. Legjobb számnak az öt karikaturista: Gerő, Sándor, Pusztai, Szűr-Szabó és Mészáros versenye bizonyult: a televízió közönsége sokat derült az öt rajzoló újszerű, boszorkányosan ügyes, gyors produkcióján és rajzaik gazdag ötletességén. A jó számok ellenére az első nagy televíziós kabarét bizonyos egyhangúság jellemezte. A rendezőik megközelítően sem tudták azt adni, amit ilyen műsorban adni lehet. A szereplők jöttek-mentek, mint valami hagyományos esztrádműsoron, s nem vették figyelembe, hogy ez nem színpad és nem rádió, hanem televízió. A másik, amire fel kell hívni a figyelmet: televíziós fényképezésünk gyengesége. A totál plánokat túl messziről fényképezik, képváltásaik ötletszerűek, nem tudtak szakíjbadulni a függönyök zavarós hatásától, gyengék a beállítássok. Általában nem aknázzák is ki a lehetőségeiket, amelyek a fényképezésben is kínálkoznak. A szilveszteri műsor záró részében viszont helyenként kitűnően fényképezett román, lengyel és csehszlovák felvételeket láttunk. Igyekezzünk tanulni tőlük! A hosszú ideje kísérleti adásokkal próbálkozó Magyar Televízió Szilveszterkor nagyobb műsorral rukkolt ki: hat órán át sugárzott műsort. Éppen ezért elérkezettnek látjuk az időt arra is, hogy megszülessék az első televíziós kritika: a fejlődés érdekében megmondjuk mi volt jó, s mi a javítanivaló. Mesefilmek vezették be a szilveszteri műsort, majd eleven, színes változatosságú tánczene következett a Világ minden tájáról, 20.30-kor pedig pontosan —ez a pontosság ..ii —11 (P. 1.) Még egyszer a Mandragora írójáról Hozzászólás egy kritikához A -Film, Színház, Muzsika* című hetilap legújabb számában érdekes bírálat jelent meg Machiavelli vígjátékénak bemutatójáról. Sok mindenben egyetértek vele, de sokat nem írhatok alá és nem fogadhat el senki sem, aki az igazságot fontosnak tartja. Niccolo Machiavelli mesterről van szó, akit a kritika szerzője hol *zugpolitikusnak, hol olyan ►sátáni cinikusnak* nevez, aki ►►annyira elítéli, megveti a világot, annyira lenézi az embereket, kaján kárörömmel vigyorog gyengeségeiben, hogy az már szinte sok*. Megvallom, utoljára szószékről hallottam ilyen »summás értékelést*. Zugpolitikus? Elég fellapozni bármelyik jó történelemkönyvet. Sátáni cinizmus! A világ megvetése? Köztudott, hogy Machiavelli, a nagy humanista (nem túloz itt e szó!) korának leghaladóbb elméi közül való; hogy Itália egyesítéséért, az olasz nép felemeléséért küzdött; hogy az első reálpolitikust tisztelhetjük benne; hogy eszménye a társadalmi haladást előmozdító, a nemzeti államot megteremtő felvilágosult ember volt ; hogy ennek rendelt alá mindent, még a vallást is. Gondoljuk meg, hogy mindezt akkor, a XVI. század elején tette, amikor a központosított nemzeti állam gondolata másutt még fel sem merült; abban az Itáliában írta meg (lelkesítve ezzel olyan elméket, mint — például — Zrínyi Miklós), ahol elsőnek indultak rohamra az új világ erői a középkor ellen. Hogy kerül ide a Sátán? Az ellenreformáció vádjait hallanánk újra? De ne a politizáló Machiavelliről alkotott képet nézzük, hanem az íróét. Bizony az ►►kitűnően illeszkedik bele abba a képbe, amit Machiavelliről kialakítottunk magunknak. Mert a Mandragora szerzője ostoroz és gúnyol: kispolgárt, elpuhult nemest, élszemű barátot állít pellengére, de nem az aszkéták fanyarságával. A kor állapotain és a haza sorsán, társadalmán érzett keserűséget cserélni össze a pesszimizmussal, át teremtő gúnyt— a cinizmussal — téves dolog. Machiavelli humora mindvégig derűs, napfényes; a fonákságokon harsogva nevet, a képmutatást a felvilágosult ember kegyetlenségével és biztonságával leplezi le; az érzelmek felszabadításáért színes lélekkel veti harcba magát. Vagy talán a hősnő "egyszerűen lezajlik" akkor, ha a társadalmilag elfogadott, de emberileg tarthatatlan házasságot kijátszva magához illő szerelmet talál? (Hány darabot kellene elvetnünk, ha elfogadnánk ezt a tételt!) Hamis kategóriákkal dolgozva így jut a színitektika is téves következtetéshez: Major Tamás, aki valóban "főszereplője" az előadásnak, nem más művet teremtett, mint az eredeti, hanem elejétől végéig a darabban rejlő vérbő komédiát bontotta ki, s ez a legtöbb! A rendező nagyszerűen megértette a darabot, ha a kritikus nem is, aki talán megbocsát nekem, hiszen nem ő ellene, hanem a már teljesen elavult előítéletekkel szemben forgatom heves szavaimat, azok ellen a hamis nézetek ellen, melyeket annyian megtépáztak már. Például Bacon, Descartes, Vico, Foscolo, Alfieri, De Sanctis és mások. A hamis értékelések késői (és érthetetlen) maradványával szemben hadd rágtassak én is, összehasonlíthatatlanul szerényebb erővel, de nem kevesebb biztonságérzettel. Szabó György, az Irodalomtörténeti Intézet munkatársa ____ Meghalt Mosshammer Ottó, az Operaház hajdani híres hárfása Mosshammer Ottó, az Operaház zenekarának volt hírneves hárfaművésze, 85 éves korában elhunyt. Bécsben született, ifjú korában megjárta Amerikát, a londoni Covent Garden Opera, majd a bécsi Staatsoper zenekarában hárfázott. 1900-ban került a budapesti Operaházhoz s 34 éven át töltötte be a szóló hárfás tisztét; akkor vonult nyugalomba. Évtizedekig volt a bayreuthi ünnepi Játékok hárfása Román nevű, világhírű bátyjával együtt. A Zeneművészeti Főiskolán s mint tanár, hárfaművészeink sorát nevelte fel. Rékai Miklós, az operaházi zenekar jelenlegi hárfása is tanítványa — egyben veje — volt. Mosshammer Ottót január 3-án délután 2 órakor helyezik örök nyugalomra a Kererepesi temetőben. A Somogy mérvei Berzence községben új művelődési házat avattak. Erre a célra 230 000 forintos költséggel a falu központjában levő egyiképületet alakították át.