Magyar Nemzet, 1958. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-25 / 47. szám

Kedd, 1958. február 25. HOTEL ASTORIA Alekszandr Stejn drámája a Néphadsereg Színházában S­tejn drámájának expozí­­ciója hallatlanul sűrítet­ten veti fel a szovjet társada­lom belső problémáit. Olyan időben játszódik ez a darab, mikor Lening­rádot körülfog­ják a németek. Az ostromlott városban fakadnak fel az izga­tó kérdések, az ellentétek. Itt derül ki, hogy az igazi kom­munista ember fő jellegzetessé­ge a bátorság. A bátorság szembenézni a fasizmus ször­nyű veszedelmével, s bátorság szembenézni a szovjet életben adódó ellentétekkel, igazságta­lanságokkal. Ez a reális prob­lémákkal való bátor szembe­fordulás határozza meg a drá­mán belül az alakok érték­rendjét. Az igazságtalanul elítélt, s csak évek múlva rehabilitált Konovalov őrnagy a főhős. Félreteszi minden egyéni sé­relmét, mikor a fasizmus elle­ni harcról van szó. Nem ret­teg a harctól, a csatatéren. De nem retteg azoktól a kérdések­től­ sem, melyek a szocializmus társadalmának hibáit érintik. Pedig börtönévei alatt családi élete is széthullott. Felesége el­vált tőle. Konovalov nem hi­bátlan ember. Nem Jókai re­gényhős. Igazságtalan feleségé­hez, igazságtalan régi barátjá­hoz is, akihez válásuk után fe­lesége tartozott. De mindezek az igazságtalanságok megszűn­nek, mindezek a hibák lefosz­­lanak róla, amikor a főkérdés­sel kerül szembe. Hibái elvesz­tik jelentőségüket, mert az alapkérdés a körülzárt Lenin­­grád megvédése az ostromló fasiszta hordákkal szemben. Konovalov erkölcsi katarzisá­ban nagy szerepet játszik fia halála is. Fia önfeláldozása meggyőzi, hogy minden belső ellentétet félre kell tenni s a fasizmus leverése után, a győ­zelem után kell elintézni. K­­onovalov politikai tisztje is "a bátor ember. Az a fasiz­mussal szemben a csatában. Mégsem emelkedhet középpon­ti hőssé. Mert nem minden realitással képes szembenézni. Amikor a Szovjetunióban tör­tént igazságtalanságokról van szó, ő inkább elhessenti a kér­déseket magától és másoktól. Konovalovnak igaza van, ami­kor úgy látja, hogy a háború idején a legfontosabb azoknak az embereknek a leleplezése, akik az antifasiszta harcban nem állják meg a helyüket. De Konovalov jól tudja, hogy el­jön az idő, amikor meg kell harcolni azokkal is, akik a szo­cialista állam hibáival nem mernek szembefordulni. A legalacsonyabb fokon a szájhős professzor áll. Sokat írt és beszélt az antifasiszta harcról. De mikor tettekre ke­rült volna a sor, akkor gyáván elárulta tanítványait, akiket harcra tüzelt. Gyávaságát, al­jas árulását igyekszik megin­dokolni maga és mások előtt. Ő "kiábrándult" a kommuniz­musból. De mire való a kiáb­rándulás? Arra, hogy takaró­jává váljon félelmének. Ez­zel akarja elpalástolni, hogy bajtársait, tanítványait, a vá­rost, melyben élt, az ottlakó embereket, saját apját is haj­landó prédául dobni, csakhogy önmagát megmenthesse. Ennek a három embernek az ellentétében, e három alak írói megragadásában Stern a legjobb realisztikus és huma­nista hagyományokra támasz­kodik. Megmutatja, hogy az igazi ember megérti a nap kö­vetelményét, az igazi hősnek látnia kell, hogy a nap köve­telményének értelmében, me­lyek az elsősorban megoldan­dó kérdései?. S ha ezt teszi, akár helyes, akár helytelen elvi felfogásból indul ki, hős lesz. A lényeg­ az, hogy telje­sítse a ráháruló feladatot. Jól mutatja ezt Tróján haditudó­sítónak, Konovalov régi barát­jának alakja, ő úgy érzi, hogy a német fasizmus elleni harc folytatása az ő spanyolországi harcának a falangizmus ellen. De minthogy közben sok min­den hibát és bűnt látott, e har­cot most már a hit kérdésének tekinti. De ezzel a hittel, ebből a téves kiindulópontból is, vál­lalni tudja a legnagyobb ne­hézségeket, a halált is. Ezzel Stein mintegy meg­­rajzolta a félelem legyő­zésének világnézeti alapfelté­teleit. Műve ebben a tekintet­ben kiegészíti Beck Voloka­­lamszki országútját, aki a pszi­chológiai félelem legyőzésének, meghaladásának feltételeit rajzolta meg. A rendkívül gazdag, áradó problémájú expozíciót a ké­sőbbiekben Stern a szokvá­nyos polgári drámaforma ke­retei közé szorítja. Pedig ma­ga az anyag, a forma nagy lélegzetű tágítását követelné — a gondolatok, szenvedélyek, s az ezek alapján épülő dia­lógusok sok­oldalú kiteljese­dését. Az első felvonásban pl. igen helyesen vet fel egy, a szellemi arcok megrajzolása szempontjából alapvető kér­dést. A kommunizmusért való harcot hit vagy tudás alapján kell-e vívni? A problémát gyakorlatilag megoldja ugyan Konovalov alakjának fejlődé­sében. De a drámai műfaj szelleméből következik, hogy azt, ami egyszer elméletileg, a szellemi profil síkján felve­tődött, mégha gyakorlatilag megoldjuk is, a szellemi arcok további kirajzolása nélkül nem lehet drámailag maradéktala­nul megoldani. Ennek további dramaturgiai következménye az, hogy a dráma megoldása alatta ma­rad az expozíciónak. A prob­lémafelvetés mélységéhez nem illik sok felszínes befejező mozzanat. Azokról a fiatalok­ról, akik az ostrom idején a Hotel Astoriában mulatoztak, kiderül, hogy német vona­lak mögé járó észt partizánok. Konovalovban hirtelen bízni kezd a parancsnokság stb. Ez a befejezés gyengíti a drámát. Igaz ugyan, hogy a belső el­lentétek, viták, nézetkülönbsé­gek becsületes emberek kö­zött, mikor hazájukat kell vé­deni, eltűnnek. Ezek az ellen­tétek valóban alárendelődnek a fő feladatoknak. De eltűné­sükben is megvannak, ott lap­­panganak háttérbe szorítva. S nemcsak a becsületes embe­rekkel szemben elkövetett tör­vénysértések az ilyen időlege­sen háttérbe szorult problé­mák, hanem a kényelmű élet­­felfogás, az általános bizalom, illetve bizalmatlanság kérdései is ilyenek. A színpadi előadásban a színház együttesének sok nehézséggel kellett meg­küzdenie. Érdekes jellemek s szituációk nagy érzéseket fel­tételeznek. Minthogy azonban a szerző nem adott lehetőséget a szenvedélyek kifejlődésére, a színész sokszor ellentétbe ke­rül a szöveggel. Ajtay Andor, a rendező, megértette, hogy itt egy családi dráma és egy hősi dráma fonódik egybe. Sokszor kitűnően felleli ennek az összefonódásnak fonalát, de nem lelheti fel mindenütt. Ennek következménye egy kis hangsúlyeltolódás a családi dráma irányában. Konovalov őrnagyot Páger Antal alakítja. Nagy színészi rutinnal formálja meg a jó­zan, határozott, szűkszavú embert. Megrendítő­vé akkor válik alakítása, mikor fia ha­lálhíréről értesül. Az őrna­gyot szívensújtó hír, a szen­vedés, Páger alakítása sze­rint nagy katarzist okoz. Fe­leségét Bulla Elma eleveníti meg. Az említett ellentét nála érezhető leginkább. Keveset kifejező szöveg alapján kell színrehoznia a szerencsétlen asszony fájdalmát. Színészi ereje sokszor átsegíti a szöveg szűkössége okozta nehézsége­ken. A második férjet, Rublje­­vet, Zách János alakítja fino­man, kevés eszközzel és őszin­tén. Bitskey Tibor komisszár­ja a nem sokat gondolkozó, mindent készen elfogadó em­ber alakját lényegében jól raj­zolja meg. Azonban kissé fö­lényes. Szerintem az alak, az író elképzelése alapján ride­gebb, de magatartásában, meggyőződésében mégis rokon­szenvesebb lehet. Deák Sándor Tróján szere­pében a becsületes barát és a mindenáron hitére támaszko­dó ember tulajdonságainál­ összefonódását érzékelteti. Az alak utóbbi vonását azonban csak a harmadik felvonásban fejezi ki, holott ez már az ele­jén is helyén volna. Batenyin egyetemi tanár figuráját Ben­­kő Gyula állítja elénk. Ez a kitűnő karakterszínész bemu­tatja azt, hogyan palástolja ez a lezüllött ember mindenféle eivel a maga gyávaságát. A kisebb szereplők közül Vere­bes Károly rádiósa emelkedik ki. Ez az egyszerű katona tud­ja, hogy igaz ügyért harcol. De nem érti, hogyan keveredhet­nek igazságtalanságok ebbe az igaz ügybe. Megdöbbenése, melyet a katonai fegyelem korlátai közé szorít, elsőrangú. Ruttkai Éva rosszul megraj­zolt szerepében megteszi azt, amit színész megtehet. Meg­említendő még Horvát Júlia szép szövegmondása és Német Margit igénytelen, de nagyon őszinte játéka. Hámos György fordítása a témához illően egy­szerű és drámai. A­z előadás jó tanulság a­­ magyar nézőnek. Az író megtalálta figurák és problé­mái? itt élnek közöttünk is. A drámai fejlődés következő lé­pése az, hogy ezek a jellemek és problémák úgy éljenek a dráma egészében, mint ahogy az belső természetükből kö­vetkezik. Hermain István A NAGYTÉTÉNYI GUMIGYÁR értesíti ügyfeleit, hogy a cég neve a következőre változott: „HUNGÁRIA” MŰANYAG­­ÉS GUMIGYÁR Cím változatlan Mapi Nemzet Darko Lukic zongoraestje A napokban ismét jugoszláv zongoraművészt látott vendé­gül a Bartók-terem. Darko Lu­kic immár a harmadik pianis­ta, aki az utóbbi időben a szomszéd országból hozzánk lá­togat, annak jeleként, hogy a magyar—jugoszláv kulturális kapcsolatok jól fejlődnek. Lukic fiatal, rokonszenves művész. Felkészültsége, tech­nikai tudása figyelemreméltó, elmélyülésre is hajlamos. Igé­nyes önmagával szemben, mű­sorválasztása bizonyította. Úgy tapasztaltuk, hogy tehetsége elsősorban a modern művek­ben teszi otthonossá. Igen for­másan és erőteljesen játszotta például Papandopulo viharos iramú Scherzo fantastico-ját. Debussy "tolmácsolása ugyan­csak megragadta a hallgatót. A háromtételes Pour le Piano szvit egészségesen értelmezett Debussyt mutatott be; eleven hatóerőt éreztünk mozgásában, nyílt hangzásaiban. Bach Cha­­canne-jának Busoni-féle zon­­goraátiratával sikeresen birkó­zott meg a fiatal művész. Ját­szott Chopint is, helyenként rátalálva a helyes kifejezésre. Beethoven Appassionata szo­nátájának műsorba iktatása inkább csak az igényes szán­dékról tanúskodott: előadásá­ból hiányzott az «»appassiona­­ta«. A jugoszláv pianistát­ szíve­sen fogadta közönségünk, so­kat tapsolt neki. (s-z) IRODALMI SZÍNPAD Emőd­est Az Irodalmi Színpad a ma­gyar kabaré »történeti« soro­zatának második stációjához érkezett, Egy kis chanson cí­mű műsorával. Ebben, Em­őd Tamás élő és ékes költészeté­nek állít emléket. Az Irodalmi Színpad Emőd­­estjének a költőt bemutató és magyarázó szövege (Boross Elemér munkája) céloz arra, hogy Em­őd Tamás az érzel­­mességet is kedvelje. (A szín­padi munkásságára legjellem­zőbb Mézeskalács című daljá­tékában ő írta le azt a közke­letűvé vált, tán el is csépelt üzenetet, hogy »szív küldi, szív­nek szívesem.) S kitűnően szolgálja az est szerzője arcké­pének megrajzolását, hogy nyitányként — Horváth Tiva­dar tolmácsolásában — el­hangzik a Képi szeretőmnek című vers. Annak a költőnek fájdalmas önvallomása ez, aki Adyékkal, a Holnaposokkal együtt indult el Váradról, de aztán letért az útról a köny­­nyebb sikerek felé. De ezek a »könnyebb sikerek", mégis a legjellemzőbbek Em­őd Tamás költészetére, s ez az egyéni, bá­jos költészet újra győzedelmes­kedik az Irodalmi Színpadon, még akkor is, ha az előadás­nak van néhány vitatható pontja. Nem is egy dolog vitatható. Túl igyekvőn fordul a keret­szöveg abba az irányba, hogy Emődöt az Ady Endre és köl­tészete bűvkörében élő írónak tüntesse fel. (Erre aztán minduntalan rácáfolnak a más világképű Em­őd írásai.) A má­sik dolog, a rendező, Gál Ist­ván törekvése, hogy külsőle­ges beállítási és jelmezbeli ef­fektusokkal "bizonyítsam a da­lok és­ versek valami másfajta forradalmiságát, vagy amúgy is meglevő stilizáltságukat. Épp ilyen szükségtelen a játék" Neogrády Miklós szép díszlet­­képeinek vetítése, hogy aztán, a felgördülő fehér fal mögül kilépjen — maga a díszlet, így, az előadás fénylő pont­jai; Zsolnay Hédi és Fekete Pál zongora mellett, estélyi ruhában előadott sanzonjai — valóban gyöngyszemei a mű­fajnak. A játékok közül, Bu­­day Dénes szcenírozásában az Ó-breton legenda, s abban is Zsolnay Hédi remekel. Továb­bá, A nő és az ördög című ko­média, Horváth Tivadar és Fekete Pál ellenállhatatlan színpadi játékával és a verses szöveg mondásának csiszoltsá­­gával. Az est többi szereplője kö­zül Örkény Évát, és nem utolsósorban a rendkívül ro­konszenves Keres Emilt emeljük ki, aki a rende­zői "trükkök" útvesztőin ke­resztül is stílusosan fenntart­ja — mint a keretszöveg el­­mondója — a kapcsolatot az est költője és a közönség kö­zött. Magyar Tibor Kínai boltak estje "Kövér patkány, kövér pat­kány, ne fald fel a kölesünket! Három éve szolgálunk már, nem kíméltél sohse minket" — szólt évezredekkel ezelőtt a kínai nép panasza elnyomó urairól, ahogy a Si King, a Dalok könyve megőrizte szá­munkra és szólt legutóbb az Irodalmi Színpad estjén Keres Emil előadásában. »A Kelet franciái" — mondták sokszor a kínaiakról és valóban, ahogyan ezen az estén felcsendültek az ősi népdaloktól kezdve Mao Ce-tung és Kuo Mo-zso verseiig a szerelmet, bort, családi éle­tet, az egykori népelnyomást és a ma már felszabadult nép boldog ,életét egyaránt meg­­éneklő költemények, a keleti hang valami franciás finom­sággal, valami leírhatatlan bájjal szól hozzánk. A rous­­seaui vágyakban élő naiv em­ber rácsodálkozása a világ legegyszerűbb dolgaira páro­sul ezekben a költeményekben, dalokban, valami csupán csak érzékelhető, de ki nem mond­ható finomsággal, a legnehe­zebb mondanivaló, a legfino­mabb csipkedísz lehelletsze­­rűségével. Jó összeválogatásban mu­tatta be az Irodalmi Színpad Lao Cse és Konfuciusz bölcses­ségeit, a Li King dalait, régi és újabb kínai költők művei­nek legjobbjait kitűnő műfor­dítóink tolmácsolásában. A szereplők közül kimagas­lott Ilosvay Katalin mind az "Újév, hideg" kezdetű régi nép­dal, mind a családi életet meg­­éneklő későbbi költemények elmondásával. Ascher Oszkár, a versek nagy tolmácsolója ezúttal, sajnos, nem adta azt, amit tőle eddig megszoktunk, hangja kissé fáradt volt, nem éreztette a költemények leg­finomabb árnyalatait, úgy, mint máskor szokta, pedig ezeknél a verseknél ez külö­nösen fontos. Lászlóffy Kata csak az "Uram, ha szeretsz" kezdetű régi népdalban tudta igazán magával ragadni a hall­gatót. Bitskei Tibor, Inke László és Zách János szava­latai egészítették ki még az estet. Beszélni kell még Fodor Lajos kamarakórusáról, amely kínai népdalokat tolmácsolt ki­tűnően, és arról a kínai sze­renádról is, amelyet ősi kínai hangszeren adott elő egy ná­lunk tanuló kínai egyetemi hallgató. Máté Iván Meghalt Glatz Oszkár A magyar képzőművészet­nek több mint hat évtizeden át legnépszerűbb alakja költözött el az élők sorából. 86. életévé­ben, vasárnap délután meghalt Glatz Oszkár, Kossuth-díjas kiváló művész. Realista látá­sú festményeivel, gazdagrajzú képmásaival, gondosan meg­munkált rézkarcaival nemcsak önmagának vívott ki széles körben megbecsülést és elis­merést, hanem értékes mun­kásságával általában szolgála­tot tett a képzőművészet nép­szerűsítésének. Élete végéig nagybányainak vallotta magát. A filozófiai hajlamú, fiatal egyetemi hallgató a Felvidék­ről került Münchenbe, ahol mély barátságot kötött Feren­­czy Károllyal és Réti István­nal. Velük együtt tanult Mün­chenben, látogatta Hollósy mesteriskoláját, előbb azonban megjárta a párizsi Julian-aka­­démiát. A müncheni Loheng­­rin-kávéház asztalánál ő is együtt lelkesedett a többiek­kel Bastien Lepage finom na­turalizmusáért, amely for­dulópontot jelentett a magyar festészet történetében, s amely a nagybányai festőiskola alapí­tására vezetett. Glatz is ott volt közöttük. Felköltözött a havasokra, hónapokig le sem ment­ a városba, a fenséges táj, a hűvös, tiszta levegő, a hava­sok egyszerű népe, a pászto­rok, a bányászok ihlették első, nagylélegzetű műveinek meg­alkotására. Ekkor festette »Est a havason« című képét, mely életművének kimagasló alko­­tása, s egyúttal a századforduló festészetének egyik leg­jellem­zőbb darabja. Később a Bala­ton és az általa annyira ked­velt Buják adták az indítékot, a képtémát. A Balaton Nagy­bányától eltérő atmoszférájá­ban született meg szintén mu­zeális értékű "Birkózó fiúk" című népszerű festménye. Gaz­dag népviseletű, szép menyecs­kék, bájos gyermekek egész sora vonul fel bujáki képein, de megörökítette a falu életét meghitt, színpompás zsánerek­­ben. Mestere volt a rajznak. Mikszáthról, Gárdonyiról, Eöt­vös Károlyról, Gyulai Pálról készült ceruzarajzai életművé­nek kimagasló alkotásai. Nemcsak mint alkotóművész, hanem mint pedagógus is je­lentékeny munkásságot fejtett ki. Tanítványait mindig a megfestés gondosságára, a lel-,­kiismeretes rajzi megalapo­zottságra bíztatta, ő maga is példát nyújtva erre.­­ Még az utolsó hónapokban sem pihent meg kezében az ecset. Bujáki emlékeit dolgozta fel, annak a vidéknek embe­reit, tájrészleteit, ahol csak­nem negyedszázadon át min­den nyarát töltötte. Több évtiz­zeden át nagy hírlapi munkás­ságot fejtett ki, számtalan cik­ket írt eredeti, érdekes modo­rában, főleg a népművészet ügyéért harcolt, a népművészet irtalmi eltorzításai ellen. Halála mély részvétet keltett nemcsak művészkörökben, ha­nem mindazokban, akik ismer­ték munkásságát, szárazhumo­rú, eredeti egyéniségét. Fiával és feleségével, Wildner Mária festőművésznővel együtt gyá­szolja Glatz Oszkárt az egész ország, gyászolja azt a mű­vészt, akiben egy nagy és je­lentős művészeti korszak ki­váló alakját vesztettük el. Temetéséről később történik intézkedés. (d) 1 EGYEBEK ÉS EMBEREK A Vidám Színpad új műsora "Az ember abban különbö­zik az állattól, hogy nevetni tud" — mondja Darvas Szilárd a konferanszában. "A marhák nem nevetnek, vagy ha igen, utólag letagadják". Félreértés ne essék, a Vidám Színpad új­ műsorán sokat nevettem, még­is elégedetlenül távoztam. Mert Darvas Szilárd egy lé­nyeges dologról elfeledkezett: nem mindegy, hogy min nevet az ember. Nevetek a cirkuszi bohócon és nevetek Aristopha­­nesen, nevetek a Pingvinek szigetén és nevetek akkor is, ha csiklandoznak. A Vidám Színpad új műsora több szel­lemes gondolati élményt adott, sokszor azonban csak csiklan­dozott. És amikor eltávoztam, akkor értettem meg az addig értelmetlennek tűnő címet: Egyebek és emberek. Semmit­mondó és mégis árulkodó cím. Arról árulkodik, hogy sok ne­hézség árán állhatott össze ez a műsor, hogy a dramaturgián heverő "csattanó"-készlethez kevés volt a mondanivaló, és hogy a kis színház vezetői még ma sem tisztázták, milyen le­gyen a korszerű kabaré. Kezdjük mindjárt a konfe­­ransszal, amely a magyar ka­barénak és a Vidám Színpad­nak mindig főerőssége volt. Kellér Dezsőt most Darvas Szilárd helyettesíti. De nem pótolja. A tehetsége és a rá­termettsége ugyan pótolhatná, de az a műfaj, amellyel Darvas próbálkozik, nem egyenértékű Kellér műfajá­val. Kellér "bemondásai" mö­gött általában gondolatok van­nak, Darvas "bemondásai" mögött sokszor további "be­mondások". Kellér mond va­lamit, Darvas "bemond". Az egyik tartalmát meg lehetne írni cikkben, esszében, tanul­mányban is, — Kellér konfe­­ranszban írja meg — a mási­kat nem érdemes megírni, mert alkotóeleme a pillanat­nyi hatás, az az inger, amely a Vidám Színpad láttán fel­tételes reflexként fogja el a nézőt, mint az ebédet kísérő csengettyűszó a Pavlov-ku­­tyát, és amely feszülten lesi, hogy a legkisebb ürügyre ne­vetésben oldódhassék fel. A mondanivaló fölé kereke­dett csattanót más műsorszá­mokban is megtaláljuk. Oly­kor már nem is csattan. Hal­lottunk például egy bonyolult hosszú monológot egy ember­ről, aki ismeretlen származású lévén, különböző származási bizonyítványokat szerzett ma­gának. A végszó: »de ugyan­az az ember maradtam". A néző bágyadtan tűnődik, miért kellett ezt a közhelyet ennyire hosszadalmasan elmondani. A mai kabarétól nemcsak mondanivalót, hanem mai mondanivalót várunk. Sajnos, ez a törekvés az új műsorban nem látszik elég természetes­nek. A mai témán olykor a muszáj verítékszaga érződik és nem is mindig mondani­való, csak téma. Az üzemi lo­pásokhoz például egy régi Vic­cel szólnak hozzá: a tolvajok ellen a kerítés sem véd meg, mert azt is ellopják. A korszerűség, a világos szándék és a mondanivaló fo­gyatékosságai okozzák­ a mű­sor erősen vegyes jellegét. Nem műfajilag vegyes — ez nem lenne baj —, hanem íz­lésben és színvonalban. Lát­tunk vérbeli klasszikus kaba­rétréfát és körúti bretlit, szel­lemes paródiát és a vállalati ismerkedési estek kultúrmű­soraira emlékeztető villámtré­fákat, hallottunk remek kuplét és émelygős sanzon-szirupot. Jó példának hadd említsük Nóti Károly tréfáját, a Tojás­vitát, az olasz filmek mulatsá­gos paródiáját, Salamon Béla, Hlatky László, Misoga László, Komlós Vilmos kitűnő alakí­tásait, Bencsil­ Imre Nyugdíj című jelenetét, a nagyon te­hetséges Kibédy Ervin kupléit és a groteszk női vokál-triót. Befejezésül ismét Darvas Szilárdra hivatkozunk, aki azt írta a Pesti Műsor elmúlt heti számában: "Szép dolog a si­ker, de a bukást sem szabad lekicsinyelnünk, mert a szen­vedések tüzében edződik a lé­lek". A Vidám Színpad új mű­sora nyilván nem fog megbuk­ni, így hát nem tudjuk, be­következik-e a Darvas által jósolt katharzis. A magunk részéről azt tanácsoljuk Dar­vas Szilárdnak, a Vidám Szín­pad vezetőinek és kiváló mű­vészgárdájának: lelkül? edzése helyett tisztázzál? végre: mit is akarnak mondani és milyen eszközökkel; kit akarnak ne­vettetni, mivel és hogyan. A gondolatok, a szándék, a stílus és az igényesség egysége — ez lenne az első lépés azon a ne­héz, de dicsőséges úton, amely a nagy múltú magyar kabaré­tól a korszerű kabaréhoz ve­zet. Akkor a nevetésünk nem­csak azt jelzi majd, hogy em­berek vagyunk, hanem hogy jobb emberré válunk általa. Komlós János A debreceni városi tanács a Csokonai Színházzal közösen színházi szabadegyetemet szer­vezett. Előadásokat tartanak­ majd a debreceni színjátszás történetéről, a színpadi művé­szetről, a szocialista-realista színjátszásról.

Next