Magyar Nemzet, 1958. március (14. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-30 / 76. szám
Vasárnap, 1958. március 30. A mélység álmodója. GELLÉRI ANDOR ENDRE EMLÉKÉRE A költő, aki ötven éve született, 30 évesen néz a szemünkbe, kamaszosan kedves, fémülőn-gyermekin tiszta pillantással; barátaira néz vissza, akiket megszikkasztott az idő, s a mai harmincévesekre, húszévesekre, akik már nem ismerhették, akik ha a fényképére tekintenek, egy magukkorabelit látnak: akár bátyjuk, cimborájuk lehetne. Igen, így őriztük meg őt s így látják tán az utánunk jövök is: kartácsuknak, fiatalnak ... Ne is próbáljuk felidézni, milyen lehetett az arca később, mikor a tífusz, az éhség, a szenvedések a túloldalra ragadták. Ami a régi képen változott, már nem ő; nem hozzá, hanem a gyötrőire, gyilkosaira tartozik, azokat jellemzi s vádolja. Gelléri Andor Endre fiatal mindenképp; emlékeinkben s művészetében egyaránt. Sajnos, olyképpen is, hogy még mindig, ma is, halálában is küzdenie kell — s ha nem is az elismerésért, de a hatásért, a művéhez méltó megbecsülésért. Ő is a magyar kritika, irodalomtörténet-írás adósságainak egyike. Mintha csak most kezdenénk rádöbbenni, mit hozott ő nekünk. Elődjét hasztalan keresnénk irodalmunkban, társát, utódját tán még kevésbé, egy-két fiatal prózaíró művében sejlenek csak föl az ő világlátásának, ábrázoló módszerének nyomai; de hisz jó helyre is plántálódott a vetése: az igazán velekorúak szívébe. Élő, lélegző anyag az, amit ő hátrahagyott, napjainkban kezd az irodalom folytonosságába beleszívódni. Teggyel több ok, hogy ne csak a litterátorok, de az igazi "irodalmi közvélemény" is rátaláljon Gelléri Andor Endrére, s akikről írt, kisemberek, kétkezi munkások, megleljék benne az ő sorsuk álmodóját, ahogy halhatatlan barátjában, József Attilában már meglelték. Ám ő körötte mindig is volt valami idegenkedés, merevség, félreértés. Nem, mintha takarékoskodtak volna dicsérettel: pályája kezdetén, mikor a technológia rossztanuló diákjaként egy novelláját Az Est szerkesztőségébe vitte, a fiatalok lelkes mentora, Mikes Lajos rögtön a szárnya alá vette, írásait később a Nyugat is közölte. Móricz Zsigmond a Szállítóknál című novellát jobbnak ítélte, mint maga a szerző, s neves írótársai is egy időben mind Gelléri-propagátorok lettek. Kosztolányi "tündén realizmust" emleget, Mikes angyal-szárnyakat; Tóth Árpád, Fodor József, Németh László, Szabó Lőrinc szóltak, írtak róla elismerően, Baumgarten-díjas lett, a várt hatás valahogy mégis elmaradt. Gelléri "tündér-realizmusa" a maga merész röptivel s játszi képeivel idegen maradt a nehéz, ólmos levegőjű, magyar irodalomban. Tiért? Ennek a furcsa s fájdalmas titoknak kellene egyszer a végére járni. Talán, mert merész elrugaszkodásnak tetszett az élet valóságától, hisz a "tényközlő" irodalom hallatlan virágzása, sőt burjánzása közepette röppentek föl az ő furcsa víziói? Ez is ok lehetett, de tán még inkább az, hogy Gellért álmai a mélységben élők, a kitaszítottak álmai voltak. A magyar próza hagyományos útján s légkörében különös és szokatlan volt ez a csehovi finomságú s gorkiji indulatú művészet, amelyben szomjas életszeretet, gyakorta vaskos realitás játszott egybe a legmodernebb víziókkal. Írtak a városszélről, lumpenproletárokról előtte is eleget — a naturalizmus divatja szerint, legjobb esetben is a "sorsunktól idegennek szenvelgő részvétével, vagy szenvtelen tárgyilagosságával. Gelléri azonban szervesen nőtt ki abból a világból, amelyet írásaiban megelevenített. Művészetét ennek törvényei determinálták, s nem irodalmi hatások. Olyannyira, hogy novelláit olvasva, nem is érezzük egészen igaznak Kosztolányi inkább magamagára, esztétizáló ízlésére valló meghatározását. Igaz, angyal, tündér Gellért, akit az isten az élet fenekére pottyantott, de amit ő onnan fölhozott, abban bizony elég kevés a tündércsillogás. Inkább egy börtönlakó vágyképeit idézik fel novellái, a börtönlakóét, akinek nincs reménye már jobbra, hogy a sors szörnyű nyomásából szabaduljon, észre sem veszi magát, s máris az álmaiban vesz elégtételt az elszenvedett gyötrelmekért. "Majd ha másképp lesz« — ezzel indul el rendszerint a képzelet kompenzáló játéka s a "lesz« lassan "van«-ná alakul. Jellem és sors ijesztő feszültsége: ez lehetne Gelléri művészetének genezise. A képzelet és valóság között nála nincs határ; úgy megy át az egyik a másikba, hogy észre sem vesszük. Ki tudhatná, hogy a Szomjazó inasok boccacciói csattanója kis történetében a csattanó valóság-e még, vagy csak kamasz vágykép? Mi az álom és mi a realitás az Egy önérzet történetének, Gelléri befejezetlenül maradt önéletrajzának túlfűtött szerelmi krónikáiban? Az álom: lélekzetvétel, s milyen görcsösen kapkod levegő után, akit víz alá nyomtak! Így kapkodnak, fantáziájuk játékaiban, csak lelkükben megtörtént szerelmi kalandjaikban Gelléri hősei is egy szabadabb világ után, s annál nagyobb erővel, intenzitással, minél kevesebb reményük van arra, hogy ezt a szabadabb világot egyszer még megérhetik. A hitetlenség lírája lenne hát művészete, a harcról, a jobb világról való tényleges lemondásé? Ez a kérdés — kimondatlanul, vagy félig kimondva — ott rejlik a róla szóló, felszabadulás után íródott kritikákban. Ezek rendszerint torzónak, töredékesnek ítélik Gelléri életművét. Nem hiszem, hogy így lenne. Gelléri hitt a jövőben — önéletrajzának megrázó vallomásai is ezt mutatják, de mint ő maga, hősei is, a fasizmus egyre fokozódó, szörnyű nyomása közepette, minden gondjukat a fizikai fennmaradásra kellett fordítsák. Gelléri novellái: a lélek természetes, elsődleges reakciója a környező világ szorítására. Egy költő, egy lírikus — mint József Attila — kiröpítheti még innen a maga segélykiáltás-szerű, de programot is adó testamentumát, a prózaíró, akinek hivatása az élet folyamatainak hű rajza, csak az álmok krónikásaként nyúlhat a jövő felé. Nem hírvivő, hanem diagnoszta. Tragédia, hogy ez nem adja meg a teljesség boldogságát, amelyre pedig Gellért, a lírikus alkatú prózaíró lelkének minden rezdülésével vágyakozott. Programjában valóban nem teljes a művészete — s ez is a gyilkosait vádolja —, de vágyaiban, eszményeiben ugyancsak ott a József Attila-i sóhaj, a "föl kéne szabadulni már". Szűk az ő világa, igaz, mert nem adatott mód a kitágítására, de ezen a szűk körön belül a teljes élet hű képét kapja az olvasó. Extenzív társadalomábrázolást aligha kérhetnénk számon tőle. De ami keveset az élet nyújtott neki, annak a legmélyére merített. Befejezetlenül maradt, de nem csonka az ő életműve, miként nem az nagy sorstársaié, József Attiláé, Radnóti Miklósé. S korai, szörnyű halála miatt érzett fájdalmunkat tán enyhíti majd az, hogy akik őt mesterüknek vallják az írásban, követik őt tiszta emberségében s igazság szomjában is. B. Nagy László kunkorodik hátul a feje búbján, mint a búbosvöcsöknek. Hallgatag, amolyan vidéki közönynyel, testesen ül, hátradőlve, akár régi karcolatokban az ifjú Mikszáth. Néha oda-odavet egy-egy félmondatot, de ez minden alkalommal olyan izgalomba hozza a nyurgát, akár váratlanul robbanó szüreti petárda. De hirtelen összenéznek, majd elhallgatnak. Csak szemöldökük emelkedik, cinkos jelzéseket adnak le egymásnak. Az idős, kedves hölgy mintha értené ezt a titkos jelbeszédet, megcsillanó szemmel oldalt fordul, keres valakit. S elégedetten veszi tudomásul, hogy helyesen következtetett, megfejtette az ismeretlent. Mert az asztalok közt tömött bajszú, joviális úr közeleg s nyomában csinos, szőke kislány, tizenhét éves, nem több, egy hónappal sem. Fején hetykén ül a piros kis vadászkalpag, szeme csodálkozón nagy, nem a száján, a félig hunyt tekintetében van a kedvesség, olyan álmos, cirmos derű ez, mely kész minden pillanatban felébredni s megvillanni szenvedélyesen. Ebédelnek. A kislány mér nő, tudja az asszonyok dolgát, kimeri apjának a levest, de közben átfut rajta valami tolakodó, mégis kellemes izgalom, csak annyi mintha bőrétx megérintené egy fűszál. Izeg-mozog, keresné a furcsa varázs okát, titkon körbepillog, aztán megrázza fürtjeit s felemeli fejecskéjét s akkor, ahogy fényszóró sugara fogja be a szökevényt, a fiúk is elkapják a tekintetét s ez az összecsapás oly váratlan és derűs, hogy a kislány akaratlanul elmosolyodik. Kanalazza a levest, de közben pillái alól les, a fiatalemberek arca ég. A zömök s fekete nem veszi le a kislányról a szemét, könyörög vele, ígér, simogat, de most pillanatra elnéz, némán jelezvén: ha nem nő meg, csak butuska bakfis, nem is olyan fontos az egész. Aztán megint szelíden, hűségesen, mintha az előbbi, rátarti gondolatot csupán a sértett férfihiúság sugallta volna. El kell feledni, meg lehet bocsátani, ugye? A kislány szemmel láthatóan ideges lesz, mert a zömök lassan feláll, bebújik csapottvállú felöltőjébe, s közben alig észrevehető sajnálkozással, szomorkásan biccenti, hogy el kell mennie. Már többen figyelik a játékot. Zsémbes és csúfos öregurak, csak az apa táplálkozik nyugodtan. Nem érzi a megsűrűsödött légkört, a fejhús formával zsongítón hat érzékeire. A lány most súg neki valamit; a férfi feje csodálkozva emelkedik fel a tálból, mintha nem értené, de aztán belenyugszik. A kislány bebújik a kabátjába. Az ősz hölgy elismerően kuncog magában: biztosan azt mondta, sürgősen fogpasztát kell vennie; a mami agyoncsapja, ha elfelejti; most jutott eszébe, még szerencse ... Az elsuhanó, szép lábak után néz. A fiú s a lány egyszerre ér a kávéház ajtajába; a fiatalember udvariasan előreengedi hölgyét s mond valamit, a lány felnéz rá s huncutul nevet s eltűnnek az állványok árkádja alatt. A hölgy háta mögött most megrezdül egy kiszáradt, recsegő hang: — Láttad, öregem? Hát ez a mai fiatalság. Úgy ismerkednek, mint a madarak. A ficsúr csak utána száll... Bezzeg a mi időnkben, barátom, az ilyen hamvas kis gyümölcsöt csak vágyódva néztük, mint róka a szőlőt. A csőszök vigyáztak. Más erkölcsök voltak akkor, (sóhajjal), a lányokat még megérinteni sem lehetett... — No azért... — próbálkozik a másik, egy mély bariton. — Hülyék — gondolja szelíden és nagy szeretettel az öreg hölgy. Fátyolos szemmel tekint ki a hatalmas üvegablakon, lehet, nem is látja a körúton hullámzó, siető embereket. Inkább magát, tizennyolc évesen és vidáman, amint éppen jön a körúton, a kávéház felé. Akkor is március volt, szeles, korai verőfény. Kezével elröpülni készülő, nagykarimájú kalapját fogta, s a könyöke hajlatából belesett a kávéházba. Látta, hogy a karzatról sietve a lépcsőkre lépett egy kőkabátú, lompos fiú, sötét haja homlokába esett, eléggé kiemelkedő, furcsán ferde orra a szája fölé hajlott, a szája viszont duzzadt volt, vastag. Akkor úgy rémlett: egy hányaveti, derűs krampuszhoz hasonlít leginkább. Mikor elsietett a kávéház ajtaja előtt, a fiatalember,aki szélesen vágódott ki az utcára, majdnem elütötte. S nem kért bocsánatot, hanem valami szellemeset mondott szélről és kalapról s akkor ő elnevette magát, pedig a fiú arca inkább komor volt, mint mosolygó. De ez a komolyság úgy hatott, mint szemtelen paradoxon. Valahogy úgy jött, ahogy együtt mentek tovább. Ez a fiatalember, mint kiderült, Kaniczky volt. Még aznap bemutatta barátjának, Esti- nek, ki néhány esztendő múlva aztán feleségül vette. Esti különben Kosztolányi Dezsőt volt. / Már régen mosolyog, mi-( közben szempilláiról lepottyan, egy könnycsepp. — Mikor is történt, hogy Kaniczky "leszólította"? Ta-( lán, talán, nem... pontosan:( Ezerkilencszáznyolcban. ( Körössényi János ) Magyar Nemzet Győri utaplök — győri A várost 1594-ben elfoglalták a törökök. — (Az osztrák városparancsnok átengedte nekik) — és a hódítók, bízva a vár bevehetetlenségében, nem erősítették meg a falakat. Csupán a Dunakapu fölé emeltek egy pavilont és annak a tetejére, hogy a szél irányát jelezze, szélkakast erősítettek. Azt is mondták: Győr akkor lesz ismét a magyaroké, ha a vaskakas megszólal... S • a kakas kiáltott — 1598-ban, 1945-ben is a régi és az új "hódítóknak". A kettős felszabadulási ünnepségek esemény-krónikása a győri napokról — de inkább csak hangulatképeiről — számol be hevenyészetten. A város olyan gazdag kulturális programmal jelentkezett, hogy péntektől, a győri napok megnyitásától máig csupán néhány jelentősebb epizód lefényképezésére vállalkozhatik. Műemlékek között Az ősi várost valamikor Arrabonának nevezték. Dr. Czigány Jenő, a győri műemlékvédő bizottság elnöke, aki ma tartja 40. vetítettképes előadását a győri építőművészeti nevezetességekről, megfejti nekünk az elnevezés titkát. Arrabona annyi, mint Rábaszállás. Az ősi kelta települők lakhelye. — Győr német neve Raab — mondja. — Ez a szó hollót jelent. Győr első felszabadulásakor, 1598-ban Ali Mahmud basa védte a várat. Két karddal a kezében pusztult el, fejét lándzsára tűzték, másnap már hollók rágták ... Rudolf császár a basa fejét tépő hollót rajzoltatta Schwarzenbergnek, Győr visszahódítójának grófi címerébe. A regényes történetű névvel felruházott város ünnepi napjainak látogatóit legelsőbben azért vezetik a műemlékekhez, mert e tekintetben Győr jelentősége éppannyira kiemelkedő, mint fejlett és modern iparvárosi jellege révén. A város közterületein jelenleg 167 műemléket és annak számító műalkotást tartanak nyilván; közülük nem egy európai viszonylatban is páratlan remekmű. A Köztársaság tér déli oldalán a XVIII. század elején épült karmelita templom olasz barokk stílusú homlokzata s a finom kiképzésű torony ... Alkotmány utca 12. — egyemeletes, két zárt stukkó-díszítéses sarokerkélyű ház a XVII. század első éveiben épült... A várbástya kazamatái ... a Káptalandomb közepén álló székesegyház, amelynek alapjait még István király idejében rakták le s belsejében Maulbertsch freskói . .. a Gutenberg téren a Frigyláda-szobor, Győr egyik legszebb barokk emlékműve, amelyet III. Károly emeltet tett egy botrányos eset kiengeszteléséül. A Rózsa Ferenc utca 9. számú ház, amely a legépebben őrzi a régi gyári épületet, karakterisztikus. Homlokzatán az építész 1657-es évszámával ... A Széchenyi téren — a város díszterén — a gimnázium XVII. századbeli épülete és a mellette álló két torony közé fogott templom, ahol a legérintetlenebbül és legtisztábban található meg ma is a barokk egyházi művészet pompája. Múzeumavatás A Hazafias Népfront és a győri városi tanács 1954-ben létesítette a győri műemlékvédelmi bizottságot, amely a műemlékek megóvása és felújítása terén példamutató munkát végzett. A műemlékvédelem új létesítményét, a Bástyamúzeumot ma, vasárnap délelőtt avatják fel. — Az új múzeum megnyitása — mondja Czigány Jenő — az új vársétány munkálatainak hírnöke is. A rábapart alatt húzódó ősi várfal és a falon belül levő várudvar helyreállítása historikus környezetben szolgálja majd a dolgozók pihenését. — A diákok — mondja az egyik iskolaigazgató — a műemlékek révén ismerték meg a város történetét és művészeti értékeit. Ezeket ma már anynyira megbecsülik, hogy iskolai mozgalommá vált Győrött a régi épületek és képzőművészeti alkotások őrzése, ápolása. A Xantus János-múzeumban tegnap megnyílt könyvkiállítás felidézi azoknak az írástudóknak az emlékezetét, akiknek a neve hozzánőtt Győrhöz. Itt születtek, nevelkedtek, dolgoztak — Amadé László, Faludi Ferenc, Szenczi- Molnár Albert, Ányos Pál, Péczeli József, Révay Miklós, Rajnis József, Czuczor Gergely, a Kisfaludyak, Kovács Pál, Ráth Mátyás ... de még Vas Gerebent és Gárdonyi Gézát is győrinek "könyvelik" el — innen indultak el írói pályájukon. Győr a legfontosabb őrhely volt a reformkorszakban a magyar irodalmi fellendülés éveiben. Ma, midőn a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vándorgyűlése folyik a városi tanácsháza dísztermében — Sőtér István, Bóka László, Szabolcsi Miklós és Tóth Dezső részvételével — szó esik a jelentős szerepről Buzdításul is szolgál a ma sajnos, kissé megrekedtnek tetsző győri irodalmi élet képviselőinek. Az elmúlt század harmadik évtizede volt a modern Győr kialakulásának kezdeti korszaka. "Akkor talált itt otthonra az irodalom" — mondja előadásában dr. Jenei Ferenc, az Irodalomtörténeti Intézet munkatársa, a vándorgyűlés egyik előadója. A győri színház emlékezik De színház is volt már a városban télen-nyáron és jellemző tünet, hogy a közönség érdeklődése már a magyar színészet felé fordult, szemben a némettel. (Győr megmagyarosodásának egyik bizonyítéka az is, hogy 1827 novemberétől — több mint egy évszázad után — magyarul fogalmazzák a városi tanács jegyzőkönyveit.) Felkerestük a Kisfaludy Színházat is a győri napok alkalmából. A szegedi Nemzeti Színház együttese vendégszerepel falai közt, Erkel Hunyadi Lászlójával. (Ünnepi alkalom a győri közönségnek, ha operát hallhat.) A győri színtársulat klubesten emlékezett meg a városi színészet kialakulásának körülményeiről. A győri irodalmi élet fellendülésének éveiben a rábaszigeti színház élete is eleven és zajos volt. Fülöp János színtársulata az országban működő legjobb együttesek közé tartozott, tagjai sorában volt Hivatal Anikó, aki később Lendvay Márton felesége lett. Legjobb és leghatásosabb győri szerepei: Júlia és Ofélia. A későbbi esztendők színi nagyságai közül a győriek elsősorban Blaha Lujzára és Jászai Marira emlékeznek. A győri napok kulturális eseményei április 6-ig tartanak — a program szerint. Kétségtelen azonban, hogy a kiállítások — amelyekről jelenleg még be sem számolhattunk — sokáig vonzzák majd a város és a megye közönségét. Magyar Tibor Tamara Szorokina az Erkel Színházban Tamara Szorokinát a múlt év vége felé ismerte meg operalátogató közönségünk. Az Anyegin, a Traviata és a Bohémélet női főszerepét énekelte, s vonzó egyéniségével, kitűnő kvalitásaival egyszeriben magára vonta a figyelmet. Már akkor megállapodás történt, hogy a moszkvai Nagy Színház fiatal énekesnője tavasszal újra Budapestre látogat. Péntek este az Erkel Színházban kezdte meg vendégfellépteinek sorozatát. A Bohémélet Mimijeként láttuk viszont, a virágokat hímző, szegény kis párizsi lány alakjában, aki maga is virág, és rövid életében alighogy kinyílt, máris elhervadt. A költői és tragikus nőalakot vendégművésznőnk ezúttal is igen finom hanggal és játékkal ábrázolta. Tisztán, ezüstösen csengő szopránja, szép dallammintázása, kedves lénye újra meghódította a közönséget. Tóth Péter karmester mélyen átélt, érzékeny pillanatokkal teremtett légkört az énekesek számára, akik — mint Mátray Ferenc, Faragó András, Reményi Sándor, Koltay Valéria, Nádas Tibor — Tamara Szorokinával együtt részesei voltak a sikernek. Szorokina legközelebb a Traviata címszerepét énekli, majd a Faust Margaréta szerepében mutatkozik be. sz. ) RÁCZ ALADÁR HALÁLÁRA Azt szoktuk mondogatni,hogy nincs pótolhatatlan ember. Sajnos, most elszorultszívvel be kell vallanunk, hogyRácz Aladár, a cimbalomegyedülálló, senkihez sem hasonlítható művésze, pótolhatatlan. A halál árnyéka már hosszúévek óta ott lebegett körülötte. Ő mosolyogva s a nagyonmélyről jött és nagyon magasra érkezett emberek bölcs ,humorával viselte a betegségfélelmetes börtönét. Néhányhéttel ezelőtt még játékosanés a tiszta lelkek áttetszően sugárzó bájával vallott mindenről a riporter-barátnak,aki az utolsó portré-vázlatotkészítette róla. Múltról, jelentről és jövendőről beszélt amkor a farkasréti kis villában. Tanítványait dicsérte, a jövendő nagy cimbalmosait, aztán törékenyen, minden felesleges mozdulatra vigyázva, odaült hangszere mellé ésScarlattit kezdett játszani,majd sziporkázó variációkat ,rögtönzött a »Szépasszonynak kurizálok« dallamára. Hirtelen halt meg. Tudtuk,hogy így lesz. Ő is tudta. Bölcsnek lenni annyi, mintmegtanulni a halált — valami ilyesfélét írt le négyszáz esztendővel ezelőtt Montaigne. Rácz Aladár tudta ezt a félelmetes bölcsességet, de mást is tudott. Azt is tudta, hogy az életét tisztán, játékosan, örök szerelemmel kell szeretni. Nekem, ha beszélgettem vele, ha játékát hallgattam, szüntelenül a görög mitológia gyermekistenei jutottak eszembe. Hermész, a bűvöletes, a tündérien ravasz, a nagy titkokat tudó. Hermész, aki hangszert készített Apollón kiengesztelésére. Hermész, aki álmainkat irányítja és aki a hősöket oltalmazza. Cigány volt, s ezt még legutóbb is büszkén emlegette. 1886 február 28-án született Jászapátiban. Tizennégyen voltak testvérek s ő már nyolcesztendős korában zenekarban játszott. Előbb Pestre, majd külföldre került, s mikor 1936-ban végleg visszatért Yvonne asszonnyal, kedves és finomlelkű svájci feleségével, már a világ legnagyobb muzsikusainak őszinte barátságával dicsekedhetett volna, ha egyáltalán tudott volna dicsekedni. Ernest Ansermet, a világhírű svájci karmester fedezi fel Rácz Aladár zsenialitását 1915-ben a híres genfi »Maxim« mulatóban. Igor Sztravinszkij koncertet ír számára, Pablo Casals, Paul Sacher és Félix Weingartner csodálja meg mind feljebb és feljebb szárnyaló művészetét. A cimbalom vele és általa lép ki az új zenetörténet színe elé. S a halkszavú, mosolygó, hallatlanul szerény mester itthon a Zeneakadémia professzora lesz és elnyeri népi államunk legnagyobb kitüntetését, a Kossuth-díjat. Csodálatos és tiszta élet volt az övé. Olyan, mint játékos mosolya és utólérhetetlenül egyszerű művészete. Asztalos Sándor 9