Magyar Nemzet, 1958. április (14. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-27 / 99. szám

8 J Ortega y Gasset, a nemrég elhunyt érdekes spanyol idealista filozófus vagy hét—nyolc esztendővel ezelőtt hosszabb cikket írt »A színház és a modern kultúra" címmel, amelyben azt hirdette, hogy »a modern kultúra új törekvései fenekeitől felforgatták az eddigi dramaturgiát és éppen a legértékesebb törekvések mutatják a leghevesebb vajúdást. E cikkében — mint cikkei, tanulmányai zömében —, Ortega számos találó, okos részletmegállapítást tett, csak éppen a kiindulópont volt alapvetően h hamis, mert »a modern kultúra" és »a nyugati kultúra" Ortega szemléletében azonosak voltak, s ezt a véleménye szerinti azonosságot többször is leszögezte. Kár, hogy a magyar színházi élet több olyan részvevője, aki a "modernizmus"-t még mindig valamiféle, társadalmi és politikai rendszerek fölött álló, egyetemes érvényű művészeti törekvésnek képzeli, nem tanulmányozta Ortegának ezt az írását, amely a maga nemében sokkal nyíltabb, mint azoknak a nyugati dramaturgoknak és kritikusoknak a tanulmányai, akik ezt a kérdést körmönfontan elkenik, s így bűvöletükben tartják a jószándékú olvasót is. Még nagyobb kár, hogy a "modernizmus" hívei nem tanulnak — vagylegalábbis eddig nem tanultak — Engelstől, aki már 1842-ben találóan megállapította, hogy a "modernizmus" a kulturális tevékenység egyetlen vonatkozásában sem más, mint "határozatlan, tartalmatlan, ingatag szólam, amellyel felületes emberek bizonyos titokzatos formában mindig előhozakodnak«. A lényeg természetesen nem a kifejezésen van, hanem azokon az imperialista kultúrpolitikát szolgáló ideológusokon, akik az "elvont és általános érvényű modernizmus" bűvös jelmondatával a "korszerű" kapitalizmus kulturális és erkölcsi fölényének tudatára kívánják nevelni a nem elég mélyen gondolkodókat. TV nyilvánvalóan nem csupán a színházzal, a dramaturgiával kapcsolatban lendült támadásba a "modernizmus" trójai falovát is ügyesen felhasználó ellenséges propaganda, hanem a művészeti és tudományos élet majdnem minden területén zavart okozott a magyar értelmiség egy részének tudatában. A színházat azonban nem csupán azért érdemes kiemelni, mert a "modernista" nézetek az 1957-es, 1958-as évad , műsorpolitikájának egyes mozzanataiban is dokumentálódtak, hanem mert nem egy fiatal színészt, rendezőt, dramaturgot talán éppen az tett áldozatává e veszélyes bűvöletnek, hogy színházi téren különösen sok hibát ejtettünk azokban a módszerekben, amelyekkel az elmúlt esztendőkben leleplezni, ellensúlyozni kívántuk az imperialista kultúragitációt. Mert ha természetesen igaz is, hogy a "kozmopolitizmus" — akár mint konkrét filozófiai álláspont, akár mint általános világnézeti magatartás — éppen úgy az imperialisták fegyverévé lett, mint a "modernizmus", hiba volt, komoly károkat okozó vulgarizálás, hogy esztendőkön át úgy küzdöttünk ezen irányzatok ellenében, hogy szinte minden érdemet megtagadtunk azoktól a nyugati színművektől, tanulmányoktól is, amelyekben a "modernizmus" elvont igénye csak részben jelentkezett (számos más mozzanattal egybefonódva), s amelyek, ha objektíve bizonyos mértékben és értékben szolgálták is az imperializmust, egészükben nem tekinthetők sem imperialista, sem emberellenes alkotásoknak. Nem egyszer árnyékbokszolást folytattunk, amikor — például — O'Neill vagy Ionesco új darabjaival kapcsolatban megállapítottuk, hogy "agreszszív ösztönöket szolgálnak", de nem idéztünk eleget e művekből, nem elemeztük azokat alaposan, mélyrehatóan. "E Et a felületesség megbosszulta magát és amikor az ellenforradalmat megelőző politikai és ideológiai fellazulás hónapjaiban hirtelen idézetek és ízelítők áradata öntötte el az újságokat és folyóiratokat, s a "tilos gyümölcs" ingere, a komoly elemzések hiánya egy- szembe számos hívőt toborzott a "modernizmus"-nak a magyar színházi világban. Nevek és darabcímek röpködtek, mint színes papírsárkányok a majálison, s az ellenforradalom időszakában a színházak úgynevezett "forradalmi bizottságai" legfőbb, legsürgősebb feladatuknak tartották, hogy — a kispolgári, nacionalista giccsek mellett —, a "modernizmus" apostolainak dicséretét zengjék. Az O'Neill neve, az Anouilh neve, a Salacrou neve hirtelen tabuból bálvány lett egyesek szemében, s ezt a bálványimádást csak az kezdte lohasztani, hogy a szemelvények és ízelítők után megjelentek maguk a művek, amelyekből kettős tanulság derült ki: 1. kár volt ezeket, vagy legalábbis egy részüket annakidején nem lefordítani, hiszen nyilvánvaló értékeik is vannak. 2. A "modernizmus" nem társadalmi rendszerektől független irányzat, hanem nagyon is rikítóan fejezi ki a kapitalizmus egyre bonyolultabbá, egyre dekadensebbé váló ideológiájának jegyeit. Csak nagyon röviden utalnék itt Feketén Marceau-nak a Nemzeti Színházban annak idején bemutatott »A tojás« című színművére, amelyet a munkások általában elutasítottak, de amelyet az értelmiség egy része (s nem utolsósorban a fiatal színészek nem jelentéktelen hányada) kritikátlan rajongással fogadott. Anélkül, hogy e színdarabról, s a mögötte húzódó problémákról valóban mélyreható tanulmány látott volna napvilágot nálunk — például e sorok írója is inkább csak vagdalkozott a darab különben nyilvánvaló hibái ellen, s nem vette számításba azokat a társadalmi, lélektani és esztétikai okokat, amelyek az érdekesség és értékesség látszatát kelthették az értelmiség egy része szemében . »A tojás«ból végül is kiábrándultak az értelmiségi nézők is. Akik másodszor nézték meg, vagy már a legutolsó időkben látták először, mélyen csalódtak. Mert bár még nincs olyan színházi kritikánk, amely valóban alkotóan tud hatni a magyar értelmiség ízlésére, az ideológiai élet egyéb területein olyan események és eredmények születtek, annyit tisztult az általános ideológiai atmoszféra, hogy az értelmiség egyre kevésbé igényli már az alkotó romantika tokaji bora helyett a dekadens, tartalmatlan és ingatag szólamok planta-teáját. Pontosabban, még ugyan kevesen isznak csupán tokaji bort — nincs is még nagyon sok raktáron belőle —, de a planta-tea alig kell már valakinek. A "modernizmusából való teljes kiábránduláshoz — legalábbis, ami a színházi vonatkozásokat illeti —, véleményem és tapasztalatom szerint nagyban hozzájárult, hogy a "Nagyvilág" márciusi számában (bár a »modernista« bűvöletet ébrentartani kívánó előszóval) leközölte Thornton Wilder "The Skin of Our Teeth" című színművét — "Az utolsó lehelletig" magyarított címmel. Tudnivaló, hogy ezt a színdarabot különösen makacs és bonyolult mítosz előzte meg hosszú esztendőkig. Voltak, akik anélkül, hogy valójában ismerték volna, csupán kivonatok és idézetek alapján "szitok-átok hadjáratot" intéztek a színmű ellen, s katedrán, de írásban is "fasiszta mű"-nek nevezték azt. Mások a "modern drámairodalom csúcspontjáénak kiáltották ki. Akadtak persze olyanok is, akik nem formáltak "előzetes" véleményt, de kíváncsiak voltak a darabra, tudva és vallva, hogy a szocialista realizmus valóban korszerű, valóban forradalmi, s egyetemes igényű elmélete a drámairodalomban sem zárkózhat el az elől, hogy — akár csak formai, szerkesztési szempontból is —, tanuljon a nyugati alkotásoktól. Az utóbbiaknak volt igazuk, mert Mr. és Mrs. Antrobus harmincezer esztendejének drámai története nem nevezhető fasiszta műnek, de semmiféle csúcspontnak sem — ugyanakkor van bizonyos tanulság abban, ahogyan Thornton Wilder továbbfejleszti a shaw-i filozófiai dráma egyes mozzanatait. Az, hogy a magyar értelmiség, s benne a színházi szakemberek tábora — utazásai során is — egyre alaposabban ismeri meg a mai nyugati drámairodalmat, szemléltető oktatást nyújt számára arról, hogy a nyugati drámaírás nem teremtette — s nem is teremthette — meg a dramaturgia, a színpad forradalmát. Vannak bizonyos — különösen színpadtechnikai, szcenikai lehetőségeit kitágító — újítások, de a "modernizmus" mint forradalmi és egyetemes érvényű irányzat, ábránd csupán, rosszhiszemű propaganda és a tényeket félig ismerő dezilluzionizmus terméke. Ez a dezilluzionizmus azonban erősen oszladozik, számos esemény — s nem utolsósorban N. Sz. Hruscsov beszéde a magyar akadémikusok előtt, továbbá Kállai Gyula felszólalása az országgyűlés legutóbbi ülésén — a magyar színészek, rendezők, dramaturgok tudatában is termékennyé tették a talajt a marxizmus—leninizmus eszméinek befogadására, a szocialista-realizmus igazságának megértésére. Ami a régi agitációban rossz volt, sematikus és parancsnoki szellemű, el kell vetni — a szocialista-realista dramaturgia és színház igazi hitelét a gyakorlat legmélyebb összefüggéseinek és távlatainak érzékletes megismertetése teremti majd meg a szakemberek legszélesebb köreiben. Az, hogy a szocialista-realista színházé a jövő, az nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy hallgassunk azokról a hibákról, hiányosságokról, amelyekben a szocialista-realista igényű színművek nem " jelentéktelen része még szenved. Le kell szögezni, hogy aki őszintén, valóban forradalmi szándékkal ír színdarabot, az még nem fejleszti — automa-tikusan — tovább Gorkij, Visznyevszkij, Brecht nagyszerű hagyományait. Tudni kell, hogy az új tartalom és az új forma még nem találták meg igazán egymást a színpadon sem. A legmagasabbrendű szintézis megteremtéséhez hozzátartozik az is, hogy a szocializmust és kommunizmust építő népeknek át kell venniük — magasabb fokra emelve —, minden értéket, amit a lényegében haladó, de egyes területeken még új kezdeményezésekre képes nyugati kapitalizmus a technika, a civilizáció területén alkotni tud. Ez a folyamat igen bonyolult, s különösen bonyolult az ideológia síkján. Ebből a szempontból igaza van Ortegának — valóban "a legértékesebb művészeti törekvések mutatják a leghevesebb vajúdást". Nem vitás azonban, hogy a nemzetközi munkásmozgalom további fellendülése elválasztja a májat a léptől; igazán haladó értéknek csak azt a színdarabot — vagy bármely más művészeti alkotást —, tartjuk majd, amely nem csupán szándékában, hanem formájában is mélyen korszerű lesz. A haladó közvélemény nemzetközi erősödése új távlatokat nyit meg az életet reprodukáló és megváltoztató művészet számára is. Az Ódon ritkaságok boltját rikító és feltűnő cégtáblával hirdető »modernizmus«-t a művészet minden ágában a valóban korszerű, valóban forradalmi, az emberiség kibontakozó, közös művészeti anyanyelvén szóló szocialista realizmus váltja majd fel. Antal Gábor „Modernizmus44 és korszerűség ERSKINE CALDWELL: EMBEREK KÖZÖTT Erskine Caldwell az Egyesült Államok egyik legismertebb írója. Regényeinek, elbeszéléseinek, színdarabjainak hősei az elnyomottak, a kisemmizettek, az örökké éhesek. ..Dohányföldek" című színdarabját A Magyarországon is nagy sikerrel játszották és nemrégiben jelent meg magyarul "Isten földecskéje" című könyve. Jack Miller a városi Villamos Társaságnál dolgozott. Volt ezüstjelvénye, aranyjelvénye, óraláncán apró bronzvillamos függött, meg egy kerek kis ólomlap, melyen alig látszott már a 7-es szám. Pályamunkás volt. Immár huszonhat esztendeje javítgatta a vonalat és a Villamos Társaságnál nemegyszer ígérték, hogy előléptetik, s ha majd megöregszik, jelentős nyugdíjat kap. Mások közben fizetésemelést kaptak és ha megüresedett egy hely, előléptették őket, Jack azonban továbbra is egyszerű munkás maradt. Ellenőrizte, javítgatta a vonalat és reménykedett, hogy ha megöregszik, mégiscsak előléptetik munkafelügyelőnek. Évek óta halogatta házasságát Korával. Szerette volna, ha előbb munkafelügyelő lesz. Kora hűségesen várt rá. Ő is dolgozott: — egy divatáru üzletben volt kiszolgáló és ugyanannyit keresett mint Jack. Már tizenhárom éve jártak jegyben, s akkor Jack elhatározta, ha már nősülni akar, nem vár tovább. — Esküdjünk meg, Kora — mondta Jack egy szombat este, a villamoson. — Van értelme, hogy megvárjuk, míg előléptetnek? ... Amikor megesküdtek, Jack házat bérelt, közel a villamosparkhoz, egy szűk keresztutcában, alig néhány lépésnyire a fákkal beültetett széles sétánytól, melyen éjjel-nappal csörömpöltek a villamosok. Igaz, az ajtó közvetlenül az utcára nyílt, de ez nem zavarta őket. Első gyermekük kislány volt, Periének keresztelték. A következő fiú volt — John, s egy évre rá megszületett a másik kislány is, akinek a Ruby nevet adták. Jack még sokáig reménykedett, hogy a Villamos Társaság előbb-utóbb kinevezi munkafelügyelőnek. Ruby születése után azonban többet nem gondolt az előléptetésre. Kora otthagyta a divatáruüzletet. Végezte a házimunkát, gondozta a gyermekeket. Arca egyre sötétebb színt kapott, kezeltetni szerette volna, egyelőre azonban csak sarját vonta arca elé, ha idegennek nyitott ajtót. Kezeltetni fogom — határozta el, de közben az idő telt és sötét hajába egyre több ősz szál vegyült. Kora sohasem beszélt erről Jacknek, de nem is adódott rá alkalom. Ha Jack este hazatért a munkából, megvacsorázott és azonnal lefeküdt aludni. Mindig fáradt volt, rosszkedvű, miért is zavarta volna ilyen aprósággal? ... Mikor Perle tizedik évébe lépett, Jacket elütötte a villamos. Éppen abban a pillanatban, amikor felemelt egy elkorhadt talpfát. És Jack pár perc múlva halott volt. Mikor társai a Villamos Társaságnál befejezték a munkát, Jacket hazavitték. Kora hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen. Gyorsan lefektette a gyermekeket, aztán addig futott az utcán, míg meg nem látta az első rendőrt. Elmesélte, mi történt Jack-kel és a rendőr megígérte, hogy reggel korán embereket küld, akik majd elszállítják a holttestet. Mikor hazatért, sokáig nézte Jack kisimult, fehér arcát, de nem látott semmi változást, semmi különöset rajta, hiszen Jack — ha otthon volt — mindig aludt. Másnap reggel a rendőr elküldött a holttestért és Jacket elvitték. Hová temették — Kora nem tudta. De mit tehetett volna! Nem volt pénze a temetésre. A gyermekeknek enni kellett, fűteni kellett, hideg volt már a szobákban. Eltelt egy hónap és a Villamos Társaság még mindig nem küldte el a segélyt. Ekkor Kora maga ment el az irodába. Segíteni azonban ott sem tudtak. A hatalmas épületben fogalma sem volt senkinek arról, hogy ki az a Jack Miller. Elővették a kimutatást. Százával szerepeltek ott Jack Millerek, de onnan sem tudták kibogozni, hogy melyik Jack Millerről van szó. Kora ott ült egész nap, végül besötétedett, s mikor a tisztviselők befejezték a napi munkát, ő is elindult hazafelé. Akkor volt utoljára a Villamos Társaság irodájában. Nem volt ideje. Tele volt gonddal, a gyermekek kicsik voltak, azonkívül még kenyeret is kellett szereznie, hogy ne éhezzenek. Ez néha egész napját igénybe vette. Sokszor megtörtént, hogy üres kézzel tért haza, de másnap újra elindult, mert a gyermekeknek enni kellett. Perle már nagy volt, majdnem tízéves. Hosszú szőke hajával, kék kartonruhájában, nagyosan tett-vett a szobában. Míg anyja ennivalóért futkározott, ő vigyázott a kisebbekre; este lefektette őket. Mikor Ruby és John elaludtak, Kora az apjáról mesélt neki. — Apád a városi Villamos Társaságnál dolgozott — kezdte halkan Kora — s mikor meghalt, a Társaság segíteni akart rajtunk. De annyi a dolguk, hogy nem érnek rá most ezzel foglalkozni. Bizonyára segítenének, ha valahogy kibogoznák a sok Jack Millert, akik mind ott dolgoznak. — Én már tudok dolgozni, anya — bizonygatta Perle. — Én már nagy vagyok. Vigyél magaddal és én is dolgozni fogok. Veled együtt. John és Ruby majd vigyáznak egymásra. Elmegyünk és bezárjuk őket a szobába. — Nagyon kicsi vagy te még, kislányom — mondogatta ilyenkor Kora. — Senki sem hiszi el, hogy nemsokára tízéves leszel. Perle lefeküdt, de még az ágyban is arról beszélt, hogy ő már nagy és tud dolgozni. Kora többé nem ellenkezett, de el sem tudta képzelni, hová tudná elhelyezni a kislányt. Másnap John és Ruby már kora reggel elindultak, hogy valahol tüzelőt szerezzenek. Cipőjük nem volt, nagykabát nem védte vézna testüket. Tél volt, száraz hideg, a hó még nem hullott le. Mikor visszatértek, már dél volt, lábujjuk vérzett, sarkuk felrepedezett. — Hoztatok valamit, John? — kérdezte Kora. — Semmit sem találtunk, mama. Kora a fejére dobta a kabátot és kifutott az utcára. Közel a sarokhoz hatalmas szenesláda állott. Legtöbbször kocsiról töltötték meg, s ilyenkor mindig szóródott szén a láda mellé is. Teleszedte kötényét és hazafutott. A gyermekek a hidegtől reszketve bújtak a fűtetlen kályhához és szipogva várták, míg átmelegszik. — Mama, éhes vagyok — nézett fel anyjára Ruby. — Várj egy kicsit, kislányom, mindjárt hozok valamit — ígérte Kora. — Mikor fogunk már enni? — kérdezte ekkor John. — Azonnal, kicsi fiam. Megyek és hozok valamit. Kora felvette kabátját és kilépett a házból. Egy pillanatig azon tűnődött, merre menjen. Aztán határozott és balra fordult. Ez egyszer a külváros felé indult. Végigment négy-öt kis utcán, míg végül egy emeletes külvárosi üzlet elé ért. A járda szélén három férfi állott. A villamosra vártak. Mikor meghallották a gyors lépteket, hátrafordultak és Korára bámultak. — Mister, nagyon kérem, adjon egy fél dollárt. A gyermekek számára kérem! — szólította meg őket Kora. A férfiak tetőtől talpig végigmérték, majd egyikük elnevette magát. — Hello, bébi! — mondta. — Mit akarsz? Olyanért, mint te, még egy tucatért sem adnék egy centet. A másik kettő felnevetett. A központ felől hangosan csengetve feltűnt a villamos. A férfiak leléptek a járdáról, odamentek a megállóhoz. Kora utánuk ment. — Mister — fordult a férfihoz, aki az előbb válaszolt. — Mister, mit kér, hogy ... — Nem vagyok én neked Mister — förmedt rá haragosan a férfi. — Johnson a nevem. A társai megint elnevették magukat. Johnson most előrelépett és társai hahotázása közben belebámult Kora arcába. — Mister Johnson! — szólalt meg újra Kora. — Mit akar egy fél dollárért? — Mit akarok egy fél dollárért? — kérdezte Johnson. — Igen, Mister Johnson. Mit akar egy fél dollárért? Mielőtt válaszolt volna, Johnson körülnézett, aztán intett barátainak, azok visszahunyorítottak. — Lányod van? — kérdezte Johnson. — Van, Sir. Perle és Ruby. — Hát tudod mit? Fél dollár sok lesz, de adok 25 centet. A villamos lefékezett, ajtói kitárultak. A vezető kis kabátján ólomzseton fénylett — ugyanolyan kopott volt, mint Jacké. Johnson barátai felugrottak a villamosra s leszóltak társuk után. Az megragadta a korlátot, kis ideig még nézte Korát, majd mikor látta, hogy az asszony csak néz, bámul és egy szót sem tud kinyögni, ő is felugrott. Kora ott maradt az út közepén. Állt, gondolkozott, majd leült a járdára és várt. Nem tudta, mennyi ideig ült ott. Egyre csak arra gondolt, hogy ennivalót ígért a gyermekeknek, most pedig nem törődik semmivel, csak vár, egyre vár. Johnson, nemsokára visszatért. Leugrott a villamosról és odament a járda széléhez, ahol Kora ült. Nem hitte, hogy még itt találja az asszonyt, s most csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Kora felugrott — a férfi egyedül volt, társai nélkül. Sietve elindult, mindegyre hátranézve és siettetve a férfit. A férfi is sietett, de korának úgy tűnt, mintha lemaradna. Magyar Nemzet NAPLÓI Kétheti hatalmas sikerű magyarországi vendégszereplés után szombat reggel elutazott Budapestről a Leninrenddel kitüntetett leningrádi Állami Kirov Opera és Balettszínház művészegyüttese. Búcsúztatásukra megjelent a Nyugati pályaudvaron Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese, Dénes Leó, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének alelnöke, Rózsa Irén, az intézet főtitkára, s az Állami Operaház és a Táncművészek Szövetsége képviselői. Ott volt J.Ny. Csernyakov, a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének tanácsosa. A baráti hangulatban lezajlott búcsúztatásnál a vendéglátók virágcsokrokkal kedveskedtek a szovjet művészeknek. * A május 2-án kezdődő cannes-i filmfesztivál zsűrijében helyet foglal Jutkevics szovjet rendező, Zavattini olasz filmíró, a német Kartner és az amerikai Wilder. A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai és Orvostudományok Osztálya április 29-én, kedden délután 5 órakor nyilvános előadóülést tart. Az ülés napirendjén szerepel dr. Baló József levelezőtag székfoglaló előadása. Dr. Rusznyák István akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, bemutató előadásban ismerteti dr. Földi Mihály tudományos dolgozatát. Az idei évben a Nobel-alapítvány öt nagy díját osztják ki, összesen 1 074 795 svéd korona kerül szétosztásra úgy, hogy egy Nobel-díjas ezidén 214 559 svéd koronátkap kézhez, ami valamivel magasabb összeg, mint az előző évi Nobel-díj volt. * A Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének prózai csoportja május 1-én mutatja be Balázs Béla Hazatérés című háromfelvonásos színművét. A darab cselekménye 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság napjaiban játszódik. Az Akadémiai Kiadó régi adósságát törlesztette egyik legújabb kiadványával, Magyarország Állatvilága, Avesi madarak című könyvével, amelyet dr. Székessy Vilmos szerkesztett. A mű Magyarország állatvilágának első tudományos feldolgozása, és a magyar honismeret egyik alapvető pillére lesz. Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese fogadta Kung Mu és Szun Jung kínai költőket. A beszélgetésnél jelen voltak Szerény Sándor, az MSZMP Központi Bizottsága tudományos és kulturális osztályának helyettes vezetője, Lin Je, a kínai nagykövetség kulturális tanácsosa és Gya Su-min nagykövetségi attasé. .Vasárnap, 1958. április 27.