Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-08 / 134. szám

8 Magyar Nemzet A XII. SZÁZADI KIRÁLYFEJTŐL — DERKOVITSIG Nem tudom, megjelent-e nyomtatásban Petrovics Elek­nek, a Szépművészeti Múzeum nagynevű igazgatójának az a rádióelőadása, amelyben a magyar művészet nemzeti sa­játságait próbálta elemezni. A nemzeti karakter jegyeire a mértékletességben, a sajátos formaadásban, a színek és fő­ként a vörösek és a vörös ár­nyalatainak lélektanilag is in­dokolt alkalmazásában muta­tott rá. Most az események szerencsés egybekapcsolódása folytán a legkorábbi, középko­ri magyar alkotásoktól kezd­ve, elindulva a román kori vö­rösmárvány­­­kalocsai király­­fejttől, a színes szobrokkal és képes táblákkal ékesített építményes szárnyas oltárokon át, hatalmas utat járhatunk be a magyar képzőművészet múltjában, tanulmányozva a fejlődést és a nemzeti sajátsá­gokat. A XII. századtól a XX. szá­zad elejéig, sőt egészen nap­jainkig korszerűen rendezett kiállításokban áll előttünk képzőművészetünk nagy és ér­tékes múltja, olyan múlt, amelyre büszkék lehetünk és méltán dicsekedhetünk is vele. Nemcsak a mi véleményünk hangoztatása ez, hiszen éppen most, a budapesti kiállításokkal egyidőben, a magyar képző­művészet régi és újabb köve­tei ott vannak Leningrádban, a nagy látogatottságnak ör­vendő, a magyar forradalmi művészetet szélesen átfogó be­mutatóján; a külföldi lapok az őszinte elismerés hangján számolnak be az antwerpeni magyar kiállításról, a brüsz­­szeli világkiállításon sikert aratott a magyar képzőművé­szet és bizonyára a napokban nyíló velencei Biennale láto­gatói is felfigyelnek a magyar mesterek munkásságára. Jóleső tudat, hogy ennyi külföldi, számszerűleg is je­lentékeny képzőművészeti anyagot magába fogadó kiállí­tással párhuzamosan a Ma­gyar Nemzeti Galéria nem várta be, míg a világ négy tá­járól, külföldi vándorútjukról visszatérnek gyűjteményei, hanem a XIX. századi képek állandó kiállítása után most megnyitotta a XX. századi festészet és a XIX —XX. szá­zadi szobrászat, múzeumaink fennállása óta leggazdagabb kiállítását. Van tehát látni- és tanulnivaló bőven, mindazok­nak, akik érdeklődnek képző­­művészetünk múltja és jelene iránt s akik egy képben vagy szoborban nemcsak esztétikai élményt keresnek, nemcsak szép műtárgyat látnak, hanem az alkotó erőnek olyan inten­zív megnyilvánulását, amely korokról, társadalmi helyze­tekről, múltba tűnt életérzé­sekről, közösségi és egyéni problémákról, a szépség válto­zó fogalmáról az évszázadok távlatából is beszédesen szól hozzánk. A Szépművészeti Múzeum két földszinti termében meg­nyitotta a régi magyar művé­szet újjárendezett kiállítását. Egyelőre helyszűke miatt csak ötvenkét alkotás képviseli a XII—XVIII. század művészeti emlékeit. A terv szerint azon­ban a múzeum további csar­nokokat épít újjá a még hábo­rús sérülésekből ,és a helyisé­geket korszerűsítve, teljes egé­szében viszi a közönség elé a régi magyar művészet emlékeit. Ezt a tervet mielőbb tető alá kell hozni, hiszen ki gondolná, hogy a régi magyar művé­szet ismerete és kutatása aránylag új tudomány s a szá­zad első évtizedében még arról polemizáltak, lehet-e egyálta­lán a magyar művészet törté­netéről beszélni s a tatár—tö­rök résztől megmenekedett művészeti emlékeinket még a szakemberek zöme is külföldi vándorpiktorok munkásságá­hoz kapcsolta. Ennek az elfer­dült és elfogult szemléletnek lett a következménye, hogy a régi magyar művészeti kincs javarésze ebek harmincadjára került, jobbik esetben műke­reskedők és magángyűjtők ke­zébe. De szerencsére voltak akkor is nagykoncepciójú mű­vészettörténészek, Henszlma­­nok, Divaldok és Mihalikok, akik a kor rövidlátó szellemé­vel szembehelyezkedve, anyag- és adatgyűjtésükkel, tudomá­nyos publikációikkal vállalták az úttörő népszerűtlen szerepét s műveltségünk történetében helyet vívtak ki a régi ma­gyar művészet számára. Az ő utaikon egy következő nem­zedék számottevően munkál­ta tovább a régi magyar mű­vészet tudományát. Most a Szépművészeti Múzeum régi magyar kincsestárában járva, hihetetlennek tűnik, hogy akár a »kalocsai királyfej«­­nek, akár a XIV. század első felére datált gótikus lendüle­tű, sommázott előadású, ele­gáns Szlatvini Madonnának, vagy a könnyed játékú redők­­be burkolt, bájos arcú Topor­­ci Madonna érdekében és elis­meréséért nem is olyan régen még harcot kellett vívni. Kö­zépkori művészetünk olyan kimagasló s nemzetközi vo­natkozásban is számontartott értékekkel rendelkezik, mint a prágai Szent György-szobor, a Kolozsvári-testvérek 1373- ban keletkezett remeke, amely szinte jelképe a magyar alko­tó géniusznak, s példája, ho­gyan fogadta be a kor eszmei és stílusáramlatait, hogyan formálta nemzetivé, hogyan igazodott azokhoz, hogyan tört ki a gótika skolasztikus me­revségéből s lett a korai rea­lizmus egyik legjelentéke­nyebb európai megnyilvánu­lása. De beszélhetnénk csupán töredékekben fennmaradt ezeréves művészi tevékenysé­günk számos olyan vonásáról, amely aláfesti képzőművésze­tünk egészét és a korai dara­bokat éppen úgy jellemzi, mint a későieket, a gyors és érzé­keny reagálásról az európai áramlatokra, az eleven, friss képzelőerőről, amely ízléséhez, eszményeihez alakította a di­vatos stílust, sokszor még a provincializmus árán is és megteremtette saját tájbeszé­dét az európai művészi nyelv­ben. Művészetünknek ezt a tulajdonságát csodálhatjuk most a Szlatvini Madonnában, az M. S. mesternek — Raffael kortársának — nagyformátu­mú életérzésű s mégis oly ben­sőséges líraiságú oltárképében, Mednyánszky és Rippl-Rónai műveiben, a "kalocsai király­­fej"-től Ferenczy Istvánig és Ferenczy Béniig. A régi magyar képtár újbóli megnyitása és tervezett kibő­vítése nem csupán kulturális ügy. A prágai Nemzeti Galéria példamutató állapotban tar­tott gyűjteménye, gótikus és reneszánsz anyagával, s a len­gyel múzeumok értékeinek tu­dományos összevetése a­ miénkkel, egy új, átfogó szem-­ lélet alapján nemcsak a mű-­­vészettörténetnek tenne szol­gálatot, hanem újabb döntő tényezője lehetne a népek ba­rátságának. Mindenképpen ar­ra kellene azonban törekedni, hogy a magyar gyűjtemények széttagoltsága megszűnjön és egy épületben, a Nemzeti Ga­lériában leljenek végleges ott­honra.­­ A Nemzeti Galéria terem-­ soraiban folytatódik az a dal-­­lam-motívum, amelyet a Szép-­ művészeti Múzeum régi kin-­­csei fülünkbe daloltak. A ger-­­mán és főleg a latin művésze­­­tek hatásának kereszttüzében­ fejlődött magyar művészet az­ évszázadok során megszülte a­ maga üstököseit egy Munká-! csy, egy Paál László személyé-­ ben és a XX. században, éppen­­ ez az új kiállítás mutat rá ar-­ ra, hogy művészetünk nem-; csak ringatózott a művészeti­ áramlatokban, hanem éppen­ sajátos és erőteljes egyénisé-! génél fogva mindent a saját! képére formált s olyan értéke-!­ket tud felmutatni, mint egy­ egész terem Mednyánszky, Fe­­­renczy, Csók István, Rippl-; Rónai. A Nyolcakat (sajnos,­ Márffy kimaradt innen), Gu-­­lácsy és Csontváry művészetét! reprezentáló termek, nemkü-! lönben Nagy István, Nagy Ba­­­logh, Rudnay, Koszta, Dési-; Huber, Derkovits nagyszerű, tanulságokat nyújtó életművé­nek gazdag bemutatása mind azt példázzák, hogy nagy fes­tőink mindenkor megtalálták a társadalmi mondanivaló­­ színeit. A XIX. és XX. század szob­­­rainak kiállítása nem minden­napi próbára tette a rende-­­zést, amely a volt Kúria hatal-,­mas méretű és légterű auláját, a körfolyosókat és mellvéde­ket használta fel a szobrok el­helyezésére. Számolni kellett tehát az adottságokkal s en­nek következtében sem az idő­rendre nem lehettek mindig tekintettel, sem arra, hogy egy-egy mestert életművének tükrében mutassanak meg. A modern, a korszerű és a leg­tanulságosabb az volna, ha az egyidőben keletkezett festé­szet és plasztika nem válna ennyire széjjel s ez annál is inkább megoldható, mert a Galéria elég nagy számban rendelkezik kisméretű szob­rokkal. Ha a régi képtárban együtt láthatjuk egy kor fes­tészetét és szobrászatét, meg lehetne találni a modern rész­ben is a megfelelő megoldást. Ez a megjegyzés nem akar ünneprontás lenni, hiszen a kö­zönség már a sajtómegnyitás napján szinte elözönlötte a Galéria termeit és vállalva az adott körülmények és az adott körfolyosók fáradságát, sok, régen nem látott szoborban gyönyörködhetett, Ferenczy István Pásztorlánykájától kezdve, Medgyessyig, beleért­ve a legfiatalabb szobrász­nemzedéket. Első ízben láthat­­ja a közönség a többi között Ferenczy István megvalósulat­lan alkotásához, a Mátyás em­lékműhöz készült dombormű­veit, Izsó Miklóst teljes nagy­­szerűségében és sok olyan fe­ledésbe merült szobrászi al­kotást, amelyek újabb tárla­tokat világítanak meg. Ez a kiállítás remélhetőleg fiatal műtörténészeink figyelmét és érdeklődését a tudományos munka szempontjából szobrá­szaink felé fogja irányítani. Ha vannak is olyan rende­zési, elhelyezési problémák, amelyekkel a fiatal Galéria ma még nem tudott megbir­kózni, képzőművészetünket méltó környezetben és hely­rehozható igazításokkal, mély­ségében sokrétűen állítja a kö­zönség elé. A három, most megnyílt kiállítás nagy ese­ménye kulturális életünknek, a kultúrforradalomnak pedig felbecsülhetetlen szolgálatot jelent, hogy régi és újabb mű­vészetünk egyre gazdagabban, állandó kiállításokon tárulhat a közönség elé. Dutka Mária * A Magyar Nemzeti Galériá­ban szombaton megnyílt A magyar szobrászat a XIX. és XX. században című kiállí­tás. A megnyitó ünnepségen megjelent Mihályfi Ernő mű­velődésügyi miniszterhelyet­tes, a magyar művészeti élet számos képviselője. Jelen volt a diplomáciai testület több tagja is. Egy ifjú karmesterről ez a fiúcska, Erdélyi Mik­­lós régen jár hozzám és én nagyon szeretem. Mert csendes, szelíd, szerény gye­rek, nagyon okos is és finom temperamentumú, főként pe­dig azért szeretem, mert min­den művészet iránt oly igen fogékony. Épp emiatt, meg­vallom, nem is reméltem tőle sokat a zene dolgában, mert a jó zenésznek, tapasztalataim szerint, nem tanácsos más mű­vészetek iránt fogékonynak lennie, jobb neki, ha egyolda­lú. Mikor is ezt a munkahe­lyén félretolt fiút az a sze­rencse érte, hogy a Tesco ve­zénylését mégis rábízták az Operában. Persze elmentem, hogy fiatal barátom munká­ját megnézzem s ott majd el­estem a meglepetéstől. Én a zene egyik hazájában, Olasz­országban, s méghozzá a mi­lánói Scalában is hallottam már a Toscát, és az nem volt jobb ennél. Történetesen a színpad is remek volt nálunk, s az operaházi zenekar ne­mes hangzás dolgában csodá­latos. Én klaker-korom óta meguntam az operákat, s a magyar dalszínházba nemigen tettem be a lábamat. S most nagy meglepetéssel állapítot­tam meg, hogy ötven év óta az énekkultúra nagyot fejlő­dött nálunk, rossz éneklés nem volt ott ezen az estén, de nagyon szép annál több. Igaz, mondják, hogy szerencsém volt, nagyon jó előadást fog­tam ki, viszont, legyek nyu­godt, vannak rosszak is. — Engem a jó érdekel — felel­tem erre. Illetve: még csak nem is elég nekem az, ha egy előadás jó, én akkor vagyok egészen kielégülve, ha ehhez még egy surplus is járul, ami tetézi a jót, ha valamely mű­vészi teljesítményre azt mond­hatom, hogy: — ah! — S mi­helyt ezt mondhatom, akkor minden esetleges kis hiba már el is törpü­l előttem. S ez a produkció olyan volt, kitűnő nívót mutatott, Németország például büszke lehetne erre. Legfőképpen pedig erre a fia­tal karmesterre. — S már ak­kor elhatároztam, hogy lelke­sedésemnek nyilvánosan is ki­fejezést adok, de meggondol­tam a dolgot. Mert úgy véle­kedtem, hogy ez az elragadta­tás még korai. Meg kell várni, hogy egyebekben is mire ké­pes. De ma már erről is meg­győződhettünk, az a vélemé­nyem. A­zóta persze minden új pro­­dukciójánál jelen vol­tam, s bizony majd min­dig azt mondtam rá, hogy: — ah! — Hallottam tőle egy csodás indulattal előadott, viharzó Nürnbergi előjátékot, Mozart-operát, a legnagyobb, leheletszerű fi­nomságokkal, tökéletesen elő­adni, Kodály remek Galántai táncait, amely műnek legfőbb zenei dicsősége éppen az, ami a magyar zenei témák feldol­gozóinál oly ritkán mutatkozik meg, hogy a fioriturák nem külön cafrangok, hanem a té­mák kiteljesedésének ügyét szolgálják, s amit ez a fiatal karmester oly nagyszerűen ér­tett és szólaltatott meg. Meg­győződtem róla továbbá, hogy a zseniális Verdi áradó sponta­neitásának mennyire mestere, hallottam Gluck Orfeuszát fénylő fényesen, Dvorak Új­világ-szimfóniáját félelmes erővel, Brahmsot, Csajkovsz­kijt, Händelt, Mendelssohn ossziáni borulatú Hebridák­­nyitányát, Liszt Haláltáncát, Mozart hegedűversenyét, ez utóbbiakat két egészen kiváló fiatal művésszel, Losonczival és Kocsissal megszólaltatni s azt mondtam rá, hogy Ma­gyarország a zenei zsenialitás hazája — s ami a fő: Beetho­ven VII. szimfóniáját úgy vezényelte, ahogy csak a leg­nagyobbaktól éltem meg éle­tem során. Illetve még csak nem is ez a legfőbb. Néhány nap előtt Schubert befejezetlen szimfó­niáját és Rossini Stabat Mate­rét adatta elő a legnemesebb hangú magyar együttessel, az Állami Hangversenyzenekar­ral. Túlzásnak hangzik, de bi­zony így volt: végigsírtam az egész előadást. Igaz, a köny­­nyek ma már könnyen erednek nálam, de ilyesmi mégse tör­tént velem Mainardi óta. Ez a harmincéves ember ellenállha­tatlan volt, meg kellett szakad­ni indulatainak hőségétől. A szuggesztivitása, tüze, átszelle­mült, szárnyaló lendülete, köl­tői önkívülete szinte már ki­­bírhatatlan volt. Többször hal­lottam már Rossininek ezt a művét, Drezdában is, Olaszor­szágban is, de soha még így. Az Ámen kürtjeinek és ének­karának együttese úgy hang­zott, oly energikus fenséggel, mint a végítélet harsonái. Az ezt követő fugának lendületé­től szinte elállt a lélegzetem is. A kórus pedig olyan volt, ami­lyet a Suomen Laulu finn kó­rusa óta talán még nem is hal­lottam. Márpedig a kórusok viselkedése merőben a kar­mester zenei kultúrájától füg­gő valami, tudjuk. Mit mond­ja még? A Schubert műve is lélekemelő volt, e nagy ma­gány lézengő bánata felejthe­tetlen. Egyszóval: kétségtelen­nek, tetszik előttem, hogy ez a törékeny kis alak a nagyszerű zenészek sorából való, s hogy bármely metropolis operája büszke volna rá és aranyba foglalná ezt a kis karmestert. E előadás után odamentem­­ hozzá és azt mondtam neki: — Fiam, ezt talán nem is le­het így folytatni. Mert ez az ir­tózatos hév, ez a végzetes oda­adásod , felemészt téged, mert ne feledd, gyenge, törékeny, beteges ember vagy. — Amire kicsit kitárta karjait és így fe­lelt: — Másképp pedig nem lehet. — Én pedig azt gondoltam ek­kor: ft/Ti, akik a művészetnek élünk, ilyenek vagyunk, nemde. Vajon nem engem is hányszor figyelmeztettek már, hogy az iskolában mérsékeljem tüzemet, mert néha már szin­te szétesem a forróságtól, s hogy ez ma már nagyon is árt nekem. S nem azt mondom-e magamnak ilyenkor, hogy hát­ha itt hanyatlanék majd el ezen a katedrán, s hogy ez mi­lyen szép is volna, mert ez való nekem, ez való nekem. Füst Milán Huszár Géza a Bartók-te­­remben rendezte önálló zon­goraestjét. Főként Liszt mű­veivel érdemelt dicséretet. Neményi Lili a Halka két áriájával működött közre. A SZERÉNYSÉG MAGASISKOLÁJA Nagy István szatírája I: A Rovarmorfológiai Intézet őszülő igazgatója a szokottnál is­­ mosolygósabban érkezett be hivatalába. Túláradó jókedvé­ben a segédlaboránsnőknek is majdnem kezet csókolt, még a WC takarító asszonyokat is szinte előre üdvözölte. És ez annál meglepőbb volt, mert pályája kezdetén, amíg segédkutató mi­nőségében csak az ízeltlábúak csúfos bántalmait tanulmá­nyozta, fölötte mogorván viselkedett, úgy ahogy azt többnyire a sovány, beesett arcú férfiaknál észlelhetjük. Kedélytelen mo­­dortalanságát akkoriban gyakran kifogásolták, de ő azzal tért, ki bírálói elől, hogy az alantas munkakörben dolgozó embe­rek, ha nőtlenek is ráadásul, megengedhetik maguknak a mo­­rózus viselkedést, mert senkinek sem árthatnak e fényűzés­sel. Teljesen magáévá tette korunk ama uralkodó felfogását és igen elterjedt gyakorlatát, hogy minél felelősebb állásba kerül valaki, annál előzékenyebbnek, tapintatosabbnak kell bizonyulnia, a szerénységben pedig fölülmúlhatatlan legyen, az önkritikában párját ritkítsa, a kritikát viszont örömmel fo­gadja, s világért se higgye, hogy csak a fővárosban élnek okos emberek, s méghozzá azok is csak a Rovarmorfológiai Intézet központjában. Következetesen kitartott ezen világfelfogásnál azután is, hogy előbb a DDT-portól megmérgezett ruszlik immunizáló­­dásának okát kereső osztály főkutatói tisztségét, majd pedig az igazgatói széket is reábízták. Nem volt könnyű lépést tartania főnökeinek szerénységével. Bármilyen éles elvszerűséggel is bí­rálta őket, azok mindig rádupláztak önbírálatukkal. Különösen megnehezítette dolgát saját alaptermészete. Amíg magára nem szedett egy kis húst, hajlott a pesszimizmusra és beteges gya­nakvásra. E hibáitól szabadulandó, elhatározta, hogy először is megnősül. Határtalan kitartással sikerült megkedveltetnie ma­gát egy húsz évvel fiatalabb, igen csinos özvegyecskével, akit feleségül is vett. Nagy önuralomra valló étkezési renddel kissé felhizlalta magát, előre megfontolt szándékkal kedélyén és mo­dorán is mosolygós hájat eresztett. Egyszóval mindinkább megközelítette azt a már igen jól ismert átlagtípusú ember­fajtát, amelyet ő úgy jellemez, hogy optimizmusa a bajban tör­hetetlen, siker esetén pedig nem száll fejébe a dicsőség és mi sem áll messzebb tőle az önhitt pöffeszkedésnél vagy a lefelé rúgós, felfelé nyalós karrierizmusnál. Irodájában mindjárt a feje fölött berámázva ez a szöveg fogadta a belépőt: »Ma még egyetlen hibámra sem mutattál rá, elvtárs. Gondolj arra, hogy nem érthetek mindenhez. Az igazgató is csak gyarló ember. Csak az nem hibázik, aki semmit sem kezdeményez.­Kevesen gyanították azon a nevezetes napon, amikor az alábbi történet megesett, hogy miért vidámabb a legvidámab­baknál is. Egyszerű oka volt annak. Ifjú felesége aznap tudni­illik feltárta egyik, addig még fel nem ismert hibáját. Neveze­tesen azt, hogy mostanság a közéletben, különösen pedig a há­zaséletben oly keveset hibázik, hogy már észre sem venni a köznapi emberek között. Ez pedig nem vall valami eredeti egyéniségre. Márpedig az új korszak emberének feltétlenül sokoldalú egyéniséggé kell fejlesztenie magát, ha mindjárt húsz évvel idősebb is a feleségénél. Érthető tehát, ha azzal az örömteli elhatározással ült be sárga színű típus-íróasztalához hogy ma mind hivatali mun­kájában, mind házastársi minőségében feltétlenül hibázni fog, mégpedig oly eredeti hibát követ el, amilyent senki sem szo­kott. Az ember e téren is tartson lépést korával. Belepillantott naplójába, mi esedékes mára legsürgősebb és legfontosabb teendői közül? — Áhá — dünnyögte felvillanyozódva és csengetett —, éppen ideje, hogy kineveztessem a szúnyog osztályra a főku­tatót. Minek terheljem magamat azzal a munkakörrel is. Vé­get kell vetni az álláshalmozásnak. — Kérem az előléptetésre érdemes kartársak dossziéját — szólt, rá a belépő fiatal titkárra. Amíg a vasárnapi túrázás­tól feketére sült fiatalember előkerítette a szükséges iratcsomóit, az igazgatóinak majdnem fütyürésző kedve támadt. Az előlép­tetések mindig rejtett csapdát tartogatnak a vezetők számára. Mi lenne, ha, teszem fel, félreismerné az előléptetésnél számba­­jöhető káderek képességeit? Manapság, amikor oly tökélyre emelkedett a káderek minőségi kiválasztódása, hogy melléfo­gás véletlenül is alig fordul elő, egy jó kis tévedés feltétlenül a kor nagy erényeihez méltó balfogásnak bizonyulna. Volna miért kritizálni őt alantasainak, a minisztérium is vizsgálatot indíthatna, s micsoda parázs alapszervezeti gyűlés követhetné ezt, és mennnyire mélye­n szántó önkritikára adna az neki al­kalmat! Mihelyt azonban a hámló orrú fiatal titkár előadta az irat­csomót, s abból kiemelte az előléptetésre alkalmas négy sze­mély tömör jellemzésével teleírt papírokat, s végigfutott a szö­vegen, csalódottan dőlt hátra. Annyira közelről ismerte az elő­terjesztett négy név viselőjének szaktudását, hogy nem volt kétséges, melyiket szemelje ki a szúnyogok és ízeltlábúak csú­fos bántalmait tanulmányozó osztály vezetésére. Szemrehá­nyóan tekintett az ablakon beszűrődő fényözön megvilágításá­ban, négernek látszó barna képű titkárra: — Nem értem önöket, fiatal barátom. Minek vesztegetik idejüket a személyzeti osztályon ilyen névsorokra, hiszen csakis egyetlenegy kor­társra eshetik a választásunk. A fiatal titkár feje kihajlott az ablakon bevetülő fényha­sábból. — Éppen azért, mert választani kell. Választani viszont csak akkor lehet, ha több jelöltünk van. Aztán meg mindegyik mellett, egész sereg kedvező körülmény szól. — De egyetlenegynek a kivételével több szól ellenük, mint mellettük. Léb Ármin doktorinál nem tudok elképzelni külön­bet a főkutatói posztra. — Ez az én nézetem is — bólintott a titkár beleegyezően —, de kerülni akartuk a részrehajlás látszatát. Ha választani kell, legyen miből Az igazgató helytelenítően csóválta simára fésült fejét. — Ej, ej, fiatal nemzedék, nem gondoltam volna, hogy ilyen mérvű önöknél a bürokratikus átöröklés. Ebben az eset­ben, barátom, helyes és szükséges a részrehajlás. Léb Ármin kiválóbb szakember valamennyinél. Huszonöt éves prakszis áll mögötte a mi gyönyörű szakmánkban. Egyébként is derék ember. Fogalmazza meg előléptetési felterjesztésünket. Még ma postázni kell. Amilyen gyorsan és pontosan dolgozik a központ, három nap múlva Léb kolléga el is foglalhatja új állását. Kép­zelem, milyen boldog lesz. Rájafér az a tekintélyes fizetéskü­lönbözet ... Három kamaszodó fruskája komoly gondot okoz neki. A titkár visszavonulása után a Rovarmorfológiai Intézet igazgatója elgondolkozva kezdte bámulni a falakra aggatott, üvegszekrénykéket az átszúrt rovarokkal. Hova is tökéletese­dett az élet! Az ember szántszándékkal sem tudna már hi­bázni. Csüggedten eszmélt rá: nem lesz itt vizsgálat, a mé­­lyenszántó önkritikának is befellegzett. Léb Annin elfoglalja új beosztását, s megy minden a maga köznapi útján. Nem pre­zentálhatja igényes feleségének a hőn óhajtott eredeti egyéni­séget. .Vasárnap, 1958. június 1

Next