Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-08 / 134. szám
8 Magyar Nemzet A XII. SZÁZADI KIRÁLYFEJTŐL — DERKOVITSIG Nem tudom, megjelent-e nyomtatásban Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum nagynevű igazgatójának az a rádióelőadása, amelyben a magyar művészet nemzeti sajátságait próbálta elemezni. A nemzeti karakter jegyeire a mértékletességben, a sajátos formaadásban, a színek és főként a vörösek és a vörös árnyalatainak lélektanilag is indokolt alkalmazásában mutatott rá. Most az események szerencsés egybekapcsolódása folytán a legkorábbi, középkori magyar alkotásoktól kezdve, elindulva a román kori vörösmárványkalocsai királyfejttől, a színes szobrokkal és képes táblákkal ékesített építményes szárnyas oltárokon át, hatalmas utat járhatunk be a magyar képzőművészet múltjában, tanulmányozva a fejlődést és a nemzeti sajátságokat. A XII. századtól a XX. század elejéig, sőt egészen napjainkig korszerűen rendezett kiállításokban áll előttünk képzőművészetünk nagy és értékes múltja, olyan múlt, amelyre büszkék lehetünk és méltán dicsekedhetünk is vele. Nemcsak a mi véleményünk hangoztatása ez, hiszen éppen most, a budapesti kiállításokkal egyidőben, a magyar képzőművészet régi és újabb követei ott vannak Leningrádban, a nagy látogatottságnak örvendő, a magyar forradalmi művészetet szélesen átfogó bemutatóján; a külföldi lapok az őszinte elismerés hangján számolnak be az antwerpeni magyar kiállításról, a brüszszeli világkiállításon sikert aratott a magyar képzőművészet és bizonyára a napokban nyíló velencei Biennale látogatói is felfigyelnek a magyar mesterek munkásságára. Jóleső tudat, hogy ennyi külföldi, számszerűleg is jelentékeny képzőművészeti anyagot magába fogadó kiállítással párhuzamosan a Magyar Nemzeti Galéria nem várta be, míg a világ négy tájáról, külföldi vándorútjukról visszatérnek gyűjteményei, hanem a XIX. századi képek állandó kiállítása után most megnyitotta a XX. századi festészet és a XIX —XX. századi szobrászat, múzeumaink fennállása óta leggazdagabb kiállítását. Van tehát látni- és tanulnivaló bőven, mindazoknak, akik érdeklődnek képzőművészetünk múltja és jelene iránt s akik egy képben vagy szoborban nemcsak esztétikai élményt keresnek, nemcsak szép műtárgyat látnak, hanem az alkotó erőnek olyan intenzív megnyilvánulását, amely korokról, társadalmi helyzetekről, múltba tűnt életérzésekről, közösségi és egyéni problémákról, a szépség változó fogalmáról az évszázadok távlatából is beszédesen szól hozzánk. A Szépművészeti Múzeum két földszinti termében megnyitotta a régi magyar művészet újjárendezett kiállítását. Egyelőre helyszűke miatt csak ötvenkét alkotás képviseli a XII—XVIII. század művészeti emlékeit. A terv szerint azonban a múzeum további csarnokokat épít újjá a még háborús sérülésekből ,és a helyiségeket korszerűsítve, teljes egészében viszi a közönség elé a régi magyar művészet emlékeit. Ezt a tervet mielőbb tető alá kell hozni, hiszen ki gondolná, hogy a régi magyar művészet ismerete és kutatása aránylag új tudomány s a század első évtizedében még arról polemizáltak, lehet-e egyáltalán a magyar művészet történetéről beszélni s a tatár—török résztől megmenekedett művészeti emlékeinket még a szakemberek zöme is külföldi vándorpiktorok munkásságához kapcsolta. Ennek az elferdült és elfogult szemléletnek lett a következménye, hogy a régi magyar művészeti kincs javarésze ebek harmincadjára került, jobbik esetben műkereskedők és magángyűjtők kezébe. De szerencsére voltak akkor is nagykoncepciójú művészettörténészek, Henszlmanok, Divaldok és Mihalikok, akik a kor rövidlátó szellemével szembehelyezkedve, anyag- és adatgyűjtésükkel, tudományos publikációikkal vállalták az úttörő népszerűtlen szerepét s műveltségünk történetében helyet vívtak ki a régi magyar művészet számára. Az ő utaikon egy következő nemzedék számottevően munkálta tovább a régi magyar művészet tudományát. Most a Szépművészeti Múzeum régi magyar kincsestárában járva, hihetetlennek tűnik, hogy akár a »kalocsai királyfej«nek, akár a XIV. század első felére datált gótikus lendületű, sommázott előadású, elegáns Szlatvini Madonnának, vagy a könnyed játékú redőkbe burkolt, bájos arcú Toporci Madonna érdekében és elismeréséért nem is olyan régen még harcot kellett vívni. Középkori művészetünk olyan kimagasló s nemzetközi vonatkozásban is számontartott értékekkel rendelkezik, mint a prágai Szent György-szobor, a Kolozsvári-testvérek 1373- ban keletkezett remeke, amely szinte jelképe a magyar alkotó géniusznak, s példája, hogyan fogadta be a kor eszmei és stílusáramlatait, hogyan formálta nemzetivé, hogyan igazodott azokhoz, hogyan tört ki a gótika skolasztikus merevségéből s lett a korai realizmus egyik legjelentékenyebb európai megnyilvánulása. De beszélhetnénk csupán töredékekben fennmaradt ezeréves művészi tevékenységünk számos olyan vonásáról, amely aláfesti képzőművészetünk egészét és a korai darabokat éppen úgy jellemzi, mint a későieket, a gyors és érzékeny reagálásról az európai áramlatokra, az eleven, friss képzelőerőről, amely ízléséhez, eszményeihez alakította a divatos stílust, sokszor még a provincializmus árán is és megteremtette saját tájbeszédét az európai művészi nyelvben. Művészetünknek ezt a tulajdonságát csodálhatjuk most a Szlatvini Madonnában, az M. S. mesternek — Raffael kortársának — nagyformátumú életérzésű s mégis oly bensőséges líraiságú oltárképében, Mednyánszky és Rippl-Rónai műveiben, a "kalocsai királyfej"-től Ferenczy Istvánig és Ferenczy Béniig. A régi magyar képtár újbóli megnyitása és tervezett kibővítése nem csupán kulturális ügy. A prágai Nemzeti Galéria példamutató állapotban tartott gyűjteménye, gótikus és reneszánsz anyagával, s a lengyel múzeumok értékeinek tudományos összevetése a miénkkel, egy új, átfogó szem- lélet alapján nemcsak a mű-vészettörténetnek tenne szolgálatot, hanem újabb döntő tényezője lehetne a népek barátságának. Mindenképpen arra kellene azonban törekedni, hogy a magyar gyűjtemények széttagoltsága megszűnjön és egy épületben, a Nemzeti Galériában leljenek végleges otthonra. A Nemzeti Galéria terem- soraiban folytatódik az a dal-lam-motívum, amelyet a Szép- művészeti Múzeum régi kin-csei fülünkbe daloltak. A ger-mán és főleg a latin művészetek hatásának kereszttüzében fejlődött magyar művészet az évszázadok során megszülte a maga üstököseit egy Munká-! csy, egy Paál László személyé- ben és a XX. században, éppen ez az új kiállítás mutat rá ar- ra, hogy művészetünk nem-; csak ringatózott a művészeti áramlatokban, hanem éppen sajátos és erőteljes egyénisé-! génél fogva mindent a saját! képére formált s olyan értéke-!ket tud felmutatni, mint egy egész terem Mednyánszky, Ferenczy, Csók István, Rippl-; Rónai. A Nyolcakat (sajnos, Márffy kimaradt innen), Gu-lácsy és Csontváry művészetét! reprezentáló termek, nemkü-! lönben Nagy István, Nagy Balogh, Rudnay, Koszta, Dési-; Huber, Derkovits nagyszerű, tanulságokat nyújtó életművének gazdag bemutatása mind azt példázzák, hogy nagy festőink mindenkor megtalálták a társadalmi mondanivaló színeit. A XIX. és XX. század szobrainak kiállítása nem mindennapi próbára tette a rende-zést, amely a volt Kúria hatal-,mas méretű és légterű auláját, a körfolyosókat és mellvédeket használta fel a szobrok elhelyezésére. Számolni kellett tehát az adottságokkal s ennek következtében sem az időrendre nem lehettek mindig tekintettel, sem arra, hogy egy-egy mestert életművének tükrében mutassanak meg. A modern, a korszerű és a legtanulságosabb az volna, ha az egyidőben keletkezett festészet és plasztika nem válna ennyire széjjel s ez annál is inkább megoldható, mert a Galéria elég nagy számban rendelkezik kisméretű szobrokkal. Ha a régi képtárban együtt láthatjuk egy kor festészetét és szobrászatét, meg lehetne találni a modern részben is a megfelelő megoldást. Ez a megjegyzés nem akar ünneprontás lenni, hiszen a közönség már a sajtómegnyitás napján szinte elözönlötte a Galéria termeit és vállalva az adott körülmények és az adott körfolyosók fáradságát, sok, régen nem látott szoborban gyönyörködhetett, Ferenczy István Pásztorlánykájától kezdve, Medgyessyig, beleértve a legfiatalabb szobrásznemzedéket. Első ízben láthatja a közönség a többi között Ferenczy István megvalósulatlan alkotásához, a Mátyás emlékműhöz készült domborműveit, Izsó Miklóst teljes nagyszerűségében és sok olyan feledésbe merült szobrászi alkotást, amelyek újabb tárlatokat világítanak meg. Ez a kiállítás remélhetőleg fiatal műtörténészeink figyelmét és érdeklődését a tudományos munka szempontjából szobrászaink felé fogja irányítani. Ha vannak is olyan rendezési, elhelyezési problémák, amelyekkel a fiatal Galéria ma még nem tudott megbirkózni, képzőművészetünket méltó környezetben és helyrehozható igazításokkal, mélységében sokrétűen állítja a közönség elé. A három, most megnyílt kiállítás nagy eseménye kulturális életünknek, a kultúrforradalomnak pedig felbecsülhetetlen szolgálatot jelent, hogy régi és újabb művészetünk egyre gazdagabban, állandó kiállításokon tárulhat a közönség elé. Dutka Mária * A Magyar Nemzeti Galériában szombaton megnyílt A magyar szobrászat a XIX. és XX. században című kiállítás. A megnyitó ünnepségen megjelent Mihályfi Ernő művelődésügyi miniszterhelyettes, a magyar művészeti élet számos képviselője. Jelen volt a diplomáciai testület több tagja is. Egy ifjú karmesterről ez a fiúcska, Erdélyi Miklós régen jár hozzám és én nagyon szeretem. Mert csendes, szelíd, szerény gyerek, nagyon okos is és finom temperamentumú, főként pedig azért szeretem, mert minden művészet iránt oly igen fogékony. Épp emiatt, megvallom, nem is reméltem tőle sokat a zene dolgában, mert a jó zenésznek, tapasztalataim szerint, nem tanácsos más művészetek iránt fogékonynak lennie, jobb neki, ha egyoldalú. Mikor is ezt a munkahelyén félretolt fiút az a szerencse érte, hogy a Tesco vezénylését mégis rábízták az Operában. Persze elmentem, hogy fiatal barátom munkáját megnézzem s ott majd elestem a meglepetéstől. Én a zene egyik hazájában, Olaszországban, s méghozzá a milánói Scalában is hallottam már a Toscát, és az nem volt jobb ennél. Történetesen a színpad is remek volt nálunk, s az operaházi zenekar nemes hangzás dolgában csodálatos. Én klaker-korom óta meguntam az operákat, s a magyar dalszínházba nemigen tettem be a lábamat. S most nagy meglepetéssel állapítottam meg, hogy ötven év óta az énekkultúra nagyot fejlődött nálunk, rossz éneklés nem volt ott ezen az estén, de nagyon szép annál több. Igaz, mondják, hogy szerencsém volt, nagyon jó előadást fogtam ki, viszont, legyek nyugodt, vannak rosszak is. — Engem a jó érdekel — feleltem erre. Illetve: még csak nem is elég nekem az, ha egy előadás jó, én akkor vagyok egészen kielégülve, ha ehhez még egy surplus is járul, ami tetézi a jót, ha valamely művészi teljesítményre azt mondhatom, hogy: — ah! — S mihelyt ezt mondhatom, akkor minden esetleges kis hiba már el is törpül előttem. S ez a produkció olyan volt, kitűnő nívót mutatott, Németország például büszke lehetne erre. Legfőképpen pedig erre a fiatal karmesterre. — S már akkor elhatároztam, hogy lelkesedésemnek nyilvánosan is kifejezést adok, de meggondoltam a dolgot. Mert úgy vélekedtem, hogy ez az elragadtatás még korai. Meg kell várni, hogy egyebekben is mire képes. De ma már erről is meggyőződhettünk, az a véleményem. Azóta persze minden új produkciójánál jelen voltam, s bizony majd mindig azt mondtam rá, hogy: — ah! — Hallottam tőle egy csodás indulattal előadott, viharzó Nürnbergi előjátékot, Mozart-operát, a legnagyobb, leheletszerű finomságokkal, tökéletesen előadni, Kodály remek Galántai táncait, amely műnek legfőbb zenei dicsősége éppen az, ami a magyar zenei témák feldolgozóinál oly ritkán mutatkozik meg, hogy a fioriturák nem külön cafrangok, hanem a témák kiteljesedésének ügyét szolgálják, s amit ez a fiatal karmester oly nagyszerűen értett és szólaltatott meg. Meggyőződtem róla továbbá, hogy a zseniális Verdi áradó spontaneitásának mennyire mestere, hallottam Gluck Orfeuszát fénylő fényesen, Dvorak Újvilág-szimfóniáját félelmes erővel, Brahmsot, Csajkovszkijt, Händelt, Mendelssohn ossziáni borulatú Hebridáknyitányát, Liszt Haláltáncát, Mozart hegedűversenyét, ez utóbbiakat két egészen kiváló fiatal művésszel, Losonczival és Kocsissal megszólaltatni s azt mondtam rá, hogy Magyarország a zenei zsenialitás hazája — s ami a fő: Beethoven VII. szimfóniáját úgy vezényelte, ahogy csak a legnagyobbaktól éltem meg életem során. Illetve még csak nem is ez a legfőbb. Néhány nap előtt Schubert befejezetlen szimfóniáját és Rossini Stabat Materét adatta elő a legnemesebb hangú magyar együttessel, az Állami Hangversenyzenekarral. Túlzásnak hangzik, de bizony így volt: végigsírtam az egész előadást. Igaz, a könynyek ma már könnyen erednek nálam, de ilyesmi mégse történt velem Mainardi óta. Ez a harmincéves ember ellenállhatatlan volt, meg kellett szakadni indulatainak hőségétől. A szuggesztivitása, tüze, átszellemült, szárnyaló lendülete, költői önkívülete szinte már kibírhatatlan volt. Többször hallottam már Rossininek ezt a művét, Drezdában is, Olaszországban is, de soha még így. Az Ámen kürtjeinek és énekkarának együttese úgy hangzott, oly energikus fenséggel, mint a végítélet harsonái. Az ezt követő fugának lendületétől szinte elállt a lélegzetem is. A kórus pedig olyan volt, amilyet a Suomen Laulu finn kórusa óta talán még nem is hallottam. Márpedig a kórusok viselkedése merőben a karmester zenei kultúrájától függő valami, tudjuk. Mit mondja még? A Schubert műve is lélekemelő volt, e nagy magány lézengő bánata felejthetetlen. Egyszóval: kétségtelennek, tetszik előttem, hogy ez a törékeny kis alak a nagyszerű zenészek sorából való, s hogy bármely metropolis operája büszke volna rá és aranyba foglalná ezt a kis karmestert. E előadás után odamentem hozzá és azt mondtam neki: — Fiam, ezt talán nem is lehet így folytatni. Mert ez az irtózatos hév, ez a végzetes odaadásod , felemészt téged, mert ne feledd, gyenge, törékeny, beteges ember vagy. — Amire kicsit kitárta karjait és így felelt: — Másképp pedig nem lehet. — Én pedig azt gondoltam ekkor: ft/Ti, akik a művészetnek élünk, ilyenek vagyunk, nemde. Vajon nem engem is hányszor figyelmeztettek már, hogy az iskolában mérsékeljem tüzemet, mert néha már szinte szétesem a forróságtól, s hogy ez ma már nagyon is árt nekem. S nem azt mondom-e magamnak ilyenkor, hogy hátha itt hanyatlanék majd el ezen a katedrán, s hogy ez milyen szép is volna, mert ez való nekem, ez való nekem. Füst Milán Huszár Géza a Bartók-teremben rendezte önálló zongoraestjét. Főként Liszt műveivel érdemelt dicséretet. Neményi Lili a Halka két áriájával működött közre. A SZERÉNYSÉG MAGASISKOLÁJA Nagy István szatírája I: A Rovarmorfológiai Intézet őszülő igazgatója a szokottnál is mosolygósabban érkezett be hivatalába. Túláradó jókedvében a segédlaboránsnőknek is majdnem kezet csókolt, még a WC takarító asszonyokat is szinte előre üdvözölte. És ez annál meglepőbb volt, mert pályája kezdetén, amíg segédkutató minőségében csak az ízeltlábúak csúfos bántalmait tanulmányozta, fölötte mogorván viselkedett, úgy ahogy azt többnyire a sovány, beesett arcú férfiaknál észlelhetjük. Kedélytelen modortalanságát akkoriban gyakran kifogásolták, de ő azzal tért, ki bírálói elől, hogy az alantas munkakörben dolgozó emberek, ha nőtlenek is ráadásul, megengedhetik maguknak a morózus viselkedést, mert senkinek sem árthatnak e fényűzéssel. Teljesen magáévá tette korunk ama uralkodó felfogását és igen elterjedt gyakorlatát, hogy minél felelősebb állásba kerül valaki, annál előzékenyebbnek, tapintatosabbnak kell bizonyulnia, a szerénységben pedig fölülmúlhatatlan legyen, az önkritikában párját ritkítsa, a kritikát viszont örömmel fogadja, s világért se higgye, hogy csak a fővárosban élnek okos emberek, s méghozzá azok is csak a Rovarmorfológiai Intézet központjában. Következetesen kitartott ezen világfelfogásnál azután is, hogy előbb a DDT-portól megmérgezett ruszlik immunizálódásának okát kereső osztály főkutatói tisztségét, majd pedig az igazgatói széket is reábízták. Nem volt könnyű lépést tartania főnökeinek szerénységével. Bármilyen éles elvszerűséggel is bírálta őket, azok mindig rádupláztak önbírálatukkal. Különösen megnehezítette dolgát saját alaptermészete. Amíg magára nem szedett egy kis húst, hajlott a pesszimizmusra és beteges gyanakvásra. E hibáitól szabadulandó, elhatározta, hogy először is megnősül. Határtalan kitartással sikerült megkedveltetnie magát egy húsz évvel fiatalabb, igen csinos özvegyecskével, akit feleségül is vett. Nagy önuralomra valló étkezési renddel kissé felhizlalta magát, előre megfontolt szándékkal kedélyén és modorán is mosolygós hájat eresztett. Egyszóval mindinkább megközelítette azt a már igen jól ismert átlagtípusú emberfajtát, amelyet ő úgy jellemez, hogy optimizmusa a bajban törhetetlen, siker esetén pedig nem száll fejébe a dicsőség és mi sem áll messzebb tőle az önhitt pöffeszkedésnél vagy a lefelé rúgós, felfelé nyalós karrierizmusnál. Irodájában mindjárt a feje fölött berámázva ez a szöveg fogadta a belépőt: »Ma még egyetlen hibámra sem mutattál rá, elvtárs. Gondolj arra, hogy nem érthetek mindenhez. Az igazgató is csak gyarló ember. Csak az nem hibázik, aki semmit sem kezdeményez.Kevesen gyanították azon a nevezetes napon, amikor az alábbi történet megesett, hogy miért vidámabb a legvidámabbaknál is. Egyszerű oka volt annak. Ifjú felesége aznap tudniillik feltárta egyik, addig még fel nem ismert hibáját. Nevezetesen azt, hogy mostanság a közéletben, különösen pedig a házaséletben oly keveset hibázik, hogy már észre sem venni a köznapi emberek között. Ez pedig nem vall valami eredeti egyéniségre. Márpedig az új korszak emberének feltétlenül sokoldalú egyéniséggé kell fejlesztenie magát, ha mindjárt húsz évvel idősebb is a feleségénél. Érthető tehát, ha azzal az örömteli elhatározással ült be sárga színű típus-íróasztalához hogy ma mind hivatali munkájában, mind házastársi minőségében feltétlenül hibázni fog, mégpedig oly eredeti hibát követ el, amilyent senki sem szokott. Az ember e téren is tartson lépést korával. Belepillantott naplójába, mi esedékes mára legsürgősebb és legfontosabb teendői közül? — Áhá — dünnyögte felvillanyozódva és csengetett —, éppen ideje, hogy kineveztessem a szúnyog osztályra a főkutatót. Minek terheljem magamat azzal a munkakörrel is. Véget kell vetni az álláshalmozásnak. — Kérem az előléptetésre érdemes kartársak dossziéját — szólt, rá a belépő fiatal titkárra. Amíg a vasárnapi túrázástól feketére sült fiatalember előkerítette a szükséges iratcsomóit, az igazgatóinak majdnem fütyürésző kedve támadt. Az előléptetések mindig rejtett csapdát tartogatnak a vezetők számára. Mi lenne, ha, teszem fel, félreismerné az előléptetésnél számbajöhető káderek képességeit? Manapság, amikor oly tökélyre emelkedett a káderek minőségi kiválasztódása, hogy melléfogás véletlenül is alig fordul elő, egy jó kis tévedés feltétlenül a kor nagy erényeihez méltó balfogásnak bizonyulna. Volna miért kritizálni őt alantasainak, a minisztérium is vizsgálatot indíthatna, s micsoda parázs alapszervezeti gyűlés követhetné ezt, és mennnyire mélyen szántó önkritikára adna az neki alkalmat! Mihelyt azonban a hámló orrú fiatal titkár előadta az iratcsomót, s abból kiemelte az előléptetésre alkalmas négy személy tömör jellemzésével teleírt papírokat, s végigfutott a szövegen, csalódottan dőlt hátra. Annyira közelről ismerte az előterjesztett négy név viselőjének szaktudását, hogy nem volt kétséges, melyiket szemelje ki a szúnyogok és ízeltlábúak csúfos bántalmait tanulmányozó osztály vezetésére. Szemrehányóan tekintett az ablakon beszűrődő fényözön megvilágításában, négernek látszó barna képű titkárra: — Nem értem önöket, fiatal barátom. Minek vesztegetik idejüket a személyzeti osztályon ilyen névsorokra, hiszen csakis egyetlenegy kortársra eshetik a választásunk. A fiatal titkár feje kihajlott az ablakon bevetülő fényhasábból. — Éppen azért, mert választani kell. Választani viszont csak akkor lehet, ha több jelöltünk van. Aztán meg mindegyik mellett, egész sereg kedvező körülmény szól. — De egyetlenegynek a kivételével több szól ellenük, mint mellettük. Léb Ármin doktorinál nem tudok elképzelni különbet a főkutatói posztra. — Ez az én nézetem is — bólintott a titkár beleegyezően —, de kerülni akartuk a részrehajlás látszatát. Ha választani kell, legyen miből Az igazgató helytelenítően csóválta simára fésült fejét. — Ej, ej, fiatal nemzedék, nem gondoltam volna, hogy ilyen mérvű önöknél a bürokratikus átöröklés. Ebben az esetben, barátom, helyes és szükséges a részrehajlás. Léb Ármin kiválóbb szakember valamennyinél. Huszonöt éves prakszis áll mögötte a mi gyönyörű szakmánkban. Egyébként is derék ember. Fogalmazza meg előléptetési felterjesztésünket. Még ma postázni kell. Amilyen gyorsan és pontosan dolgozik a központ, három nap múlva Léb kolléga el is foglalhatja új állását. Képzelem, milyen boldog lesz. Rájafér az a tekintélyes fizetéskülönbözet ... Három kamaszodó fruskája komoly gondot okoz neki. A titkár visszavonulása után a Rovarmorfológiai Intézet igazgatója elgondolkozva kezdte bámulni a falakra aggatott, üvegszekrénykéket az átszúrt rovarokkal. Hova is tökéletesedett az élet! Az ember szántszándékkal sem tudna már hibázni. Csüggedten eszmélt rá: nem lesz itt vizsgálat, a mélyenszántó önkritikának is befellegzett. Léb Annin elfoglalja új beosztását, s megy minden a maga köznapi útján. Nem prezentálhatja igényes feleségének a hőn óhajtott eredeti egyéniséget. .Vasárnap, 1958. június 1