Magyar Nemzet, 1958. szeptember (14. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-12 / 215. szám
m könyvespolc . Vidor Miklós: IDEGENEK Vidor Miklós regényének ] színhelye: Magyarország; Időpontja: a hitleri ordasháború első szakasza; hősei: magyarok és menekült lengyelek; atmoszférája: vízözön előtti nyomasztó, feszült némaság. Már nem lehet rossz a regény, ha vérbeli író veszi kezébe ezt az anyagot, a téma és a történelmi időpont szinte megcsapja az olvasót forró leheletével, mintha izzó kemence ajtaját nyitnák ki: belül lobog-lángol a tragikus múlt. S Vidor Miklósnak nemcsak a téma felvillanásét, a forró történelmi pillanatot sikerült elkapnia, hanem a remek ötletet valódi, izgalmas regénnyé tudta komponálni, be tudta népesíteni puritánul kevésszámú, de egytől-egyig lényeges mondanivalót hordozó figurákkal, életre keltve egy letűnt világot, belekapcsolva a történelem holt anyagát a megjelenítés eleven vérkeringésébe. 1040. A hitleri lerohanás után lengyel menekültek tízezreit fogadta be az ország — még nem léptünk be a háborúba, csak Hitlerek csalogató koncait lestük mohón. A regény korántsem teljes, de kiemelt részleteiben mélyen és erőteljesen ábrázolt társadalmi tablója is ezt a kettősséget tükrözi, a hatóságok a menekültek esetében is hol a befogadó, hol az üldöző szerepét játsszák — hogy aztán e Janus-arcnak végképp csak az egyik, brutálisabb fele nyomuljon előtérbe. Az »idegenek« természetesen érzékenyebben reagálnak erre a kettősségre: ma még menekült vendégek, de holnap talán már a vendéglátó is a hazájukat feldúló fenevad oldalán harcol. Pesten is dolgozik a lengyel ellenállási góc, a regény festőművész főhőse, Sztasek is konspirál, s ahogy idegességét már-már áldozná egy kibontakozó szerelem, a történelem kíméletlenül közbeszól, búcsú nélkül kell elhagynia az országot, vele kedvesét, az “idegen boldogságot is, hogy Varsóban folytassa a küzdelmet. Mindenki érzi: más, keményebb törvények uralkodnak már, s mikor a regény utolsó lapjai lezárulnak, Magyarország felett is ott tornyosulnak a háború jellegei. Sok mindent el lehetne mondani, miért jó ez a regény. Elsősorban talán azért, mert magánélet és közös sors, pillanatok meghittsége és történelem összekapcsolódik, elválaszthatatlanul egy idegközpontú ebben a regényben. Figurái szinte önmaguk fölé emelkednek, hordozói, megtestesítői valaminek, ami több a személyüknél. Milyen kicsinnyé zsugorodik az ember belső világa, ha barbár szelek zúgnak körülötte, menynyi gazdagság fér e kicsinységbe , s milyen tragikusan nagy pillanat, mikor erről is le kell mondani egy magasabb cél, egy tisztább jövendő érdekében, mely talán csak másoknak készül. Ez a megbúvó, csendes heroizmus Vidor Miklós regényének alaphangulata. Optimista, mert a látszólag teljes reménytelenségben is a továbbküzdés erkölcsét sugározza. Végül külön meg kell említ Egyre inkább azt érzem, hogy nem én írom a könyvet — a könyv ír engem. Egyre inkább beleúszik a kor, a társadalom...; egyre inkább fölmerülnek bennem a kor problémái, amik, most látom csak, hogy engem is mennyire izgattak és izgatnak, hiába menekültem előlük struccpolitikával annyi éven át a homokba ...« — olvassuk Végh György új könyvében, a Mostoha éveim-ben (Magvető Könyvkiadó kiadása). Azt hisszük, hogy Végh György előbb idézett megállapítása minden tekintetben megfelel a valóságnak, s ennél a könyvnél csakugyan az történt, hogy a könyv anyaga, a felgyülemlett érzések és élmények vezették a szerző kezében a tollat. Végh György talán helyenként jóval többet, helyenként pedig jóval kevesebbet mondott volna, ha megkomponálhatja művét, de hiába voltak előzetes elképzelések és költői tervek az arányokról és módszerekről, a képzelet ábrázolásáról és a valóság megmutatásáról — munka közben minden másképp alakult, s nem az író gyűrte le a roppant anyagot, hanem az anyag súlya diadalmaskodott az író felett. A Mostoha éveim szerzője vállalni kényszerült azt a feladatot, hogy ne csupán a maga szűkebb életének szomorú kialakulását tárja új könyvében az olvasók elé, hanem belesűrítse abba egy egész kor problémáit, azokat a problémákat is, amelyek elől “ködpaplanok alá menekült, csillagokba vágyott, vagy felhőkbe dugta a fejét Végh György könyve, amelynek műfaját igen nehéz lenne meghatározni, hol realista, hol szürrealista alkotás, de egészében mégis inkább a realizmus jegyében készült, mert a szürrealista részletek is érezhetően a valóság szülte képzeletelemekből vagy a Valóségélmények előli menekülésből táplálkoznak. Ebben a nagyon furcsa, de nagyon izgató és igazszagú könyvben, amelyet a könyvbe kívánkozó élet írt és az író csak másolt, a szürrealista részletek szervesen kapcsolódnak össze a realista részletekkel. Az első pillanatban egyenetlenségnek vélt módszerbeli és stílusbeli különbségek egybeolvasztása a sokarcú élet gazdag ábrázolási lehetőségét bizonyítja. Látszólag semmi köze sincs tenünk Vidor Miklós regényének jóleső, feszült izgalmasságát: a preludium kissé lírai, nehézkes kezdése után néha mér a detektívregény nemesített fordulatosságával dolgozik. Ez pedig — sajnos — ritka madár regényirodalmunkban. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) Görgey Gábor az úgynevezett “közélethezennek a teljesen “magánéletiszínezetű emlékezés-kötetnek, és mégis rádöbbenünk a végén, hogy Végh György mostoha éveinek története egyben egy mostoha korszak történetévé szélesedett. Nemcsak a “törvénytelenszármazású gyermek megaláztatásaival, nemcsak a tartásdíjból busás hasznot húzó és a rábízott fiút valósággal koplaltató mostohával, nemcsak egy otthontalan otthon sivárságával és erkölcstelenségével ismerkedünk meg, hanem az 1920-as és 1930-as évek kapitalista Budapestjének ferencvárosi és pesterzsébeti nyomortanyáival, a társadalom ott élt kitagadottjaival és kizsákmányoltjaival is. A költői szépségekben bővelkedő, meseszerű részletek nem mennek a realitás rovására és nem szakadnak ki az egész mű egységéből; viszont nemegyszer bántóan és feleslegesen hatnak azok a naturalista kisiklások, amelyek olykor a trágárságig fajulnak. (Ellenségei vagyunk mindenféle túlzott és önkényes lektori beavatkozásnak, de ebben az esetben a szerző is, a jóízlésű olvasók is köszönettel nyugtázhatnák, ha a lektor törölt volna pár tucat cifra káromkodást!) összegezve az összegezendőket. Végh György érdekes és értékes kísérlete újabb igazolása azoknak, akik már az Eszter könyve, a Pillangós őszök, az Auguste Corbeille csudálatos kalandjai és néhány egyéni hangú meséskönyv után az író eredeti tehetségének hírnökei voltak Most érdeklődéssel tekintünk a Mostoha éveim folytatása elé. Mit mond majd a szerző az 1937-es évet követő életéről és az akkori Budapestről? Sós Endre Végh György: MOSTOHA ÉVEIM Ideológiai és esztétikai vita a népi írókról a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézete kétnapos vitát rendezett a népi írók problémáiról. A vita, amely ideológiai és esztétikai szempontból igyekezett tisztázni a felmerült kérdéseket, igen sokoldalúnak bizonyult. Sőtér István Kossuth-díjas egyetemi tanár, az Irodalomtörténeti Intézet igazgatója, a következőket mondta a Magyar Nemzet munkatársának a vita eredményéről: — Az Irodalomtörténeti Intézet kétnapos vitája, melyet az elméleti munkaközösség állásfoglalása felett tartott, bonyolult kérdések tisztázását kívánta előkészíteni. Ez az ülésszak alapos, elmélyült tudományos munkát kívánt megindítani, melynek eredménye a népi írók életművének, művészi alkotásainak, életpályáinak teljes fölmérése kell lennen. — A vita eredményes volt; ideológiai téren a nacionalizmus ellen irányult, s ugyanakkor a népi írók valóban maradandó műveinek (Németh László regényei és drámái, Illyés Gyula lírája stb.) esztétikai problémáiba is belebocsátkozott. — Komoly, színvonalas vita alakult ki a népi írók irodalomtörténeti szemléletével is, melyet a szellemtörténeti irány egyik változataként fogtak föl a felszólalók. — Igen fontos problémakörre irányította a figyelmet Erdei Ferenc felszólalása, aki a népi írók osztályhelyzetét, osztályélményeit elemezte behatóan. A most kezdődő tudományos munkának két konkrét célja van: az intézet nagy tanulmánykötetet készül kiadni, mely részint a népi írók irodalomtörténeti szemléletének bírálatát tartalmazza, részint pályaképeket, a legjelentősebbekről. Az intézetben meginduló tudományos munka végső eredményeiből az egész mozgalom történeti szintézisét kívánjuk megalkotni, s ennek eredményeiről mintegy másfél esztendőn belül, újabb tudományos ülésszakon számolunk be. Itt említjük meg, hogy a népi írók kérdéseiről vitát rendez a közeljövőben a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Intézete is. Madar Nemzet .Péntek, 1956. szeptember 1. Sóbálvány A magyar filmművészet története olykor tanulságos analógiákkal szolgál. Thurzó Gábor és Várkonyi Zoltán érdekes, egynéhány részletében magávalragadó alkotása például egy több mint tíz éve készült magyar filmet juttat eszünkbe, amelyet tán már készítői is elfeledtek. A Sóbálvány s az Egy asszony elindul témájukban is, sorsukban is meglepően hasonlítanak egymásra. Abban a régi filmben egy középosztálybeli nő küzdi ki helyét a népi demokrácia új rendjében, mikor az ostrom után magára marad, vállalja a fizikai munka fáradalmait, legyőzi új környezete idegenkedését, és a saját, múltbahúzó emlékeit, a Sóbálványban egy jónevű orvos vívódja ki magából a katharzist. Az összehasonlítás persze nem értékítélet: a régi filmet bizony naiv bonyodalmak jellemezték, a Sóbálványt viszont Választékos, kiszámított szerkesztés jellemzi; alkotói jóval tapasztaltabbak az alakuló szocialista társadalom valódi problémáit s az értelmiség sajátos konfliktusait illetően. Mikor bemutatták, az Egy asszony elindult is alig leplezett ellenségeskedéssel fogadta a hazai kritika. Tartott ez a film moszkvai bemutatójéig s az első szovjet sajtóvisszhangokig. Az Egy asszony elindul valóban gyöngécske film Volt, de a szovjet pályatársak nem ragadták ki a filmet összefüggéseiből; a lehetőséget látták meg benne, amely az újjáéledő, demokratikus magyar filmgyártásban rejtezett. Észrevették, hogy a régi magyar filmpacsulikhoz képest az Egy asszony elindul komoly eredmény. Azóta tizenkét év telt el, de a Sóbálvánnyal mégis valami hasonló történt. Nem sokkal elkészülte előtt kulminált a felszabadulás utáni magyar filmművészet heveny válsága; alig több mint egy évvel ezelőtt még a Külvárosi legendával, a Csodacsatárral leptek meg a filmeseink, s épp az elmúlt napokban élvezhettünk végig egy még a csatárnál is különb csodát: a herjehajtás cigányparádés Magyarország, szerencsére csak filmbeli föltámadását. Ezek után a Sóbálvány valóban úgy hat, mint a krízist átélt beteg első, halk, de már nyugodt javulást mutató sóhaja. örülünk a kitüntetésnek, amit Karlovy Varyban kapott, bár jól érezzük, hogy ez inkább előlegezett bizalom. A Sóbálvány sikere az újra magára eszmélő, szocialista filmgyártás győzelme. A film Thurzó Gábor hasonló című regénye nyomán készült. Fő hibája, hogy a forgatókönyv új motívumait nem sikerült az eredeti alkotás anyagába organikusan beleszőni. Erről világosan meggyőzhet az orvos-főhős regénybeli és filmbeli sorsának vázlatos áttekintése, összehasonlítása. Mohai doktor emberi meghasonlása a regényben, az ostrom alatt kezdődik. A nagyhírű sebész egy pincében berendezett kórházban operál, rengeteg a rá váró sebesült, a körülmények borzalmasak. Egy új beteget hoznak, fiatal katonát, fejsebbel. Azonnali beavatkozással meg lehetne menteni, de az operációhoz hiányoznak a megfelelő eszközök. Mohai doktor így hozzá sem nyúl a beteghez, s az kiszenved. A felszabadulás után az orvos véletlenül megismerkedik a katona családjával. Az anya még mindig várja haza a fiát. Az orvos kínozza magát: nem kellett volna-e mégis megkísérelni a lehetetlent? Mikor az anya megtudja a valót, fájdalmában megőrül; ez az orvost még mélyebb válságba sodorja, de egyúttal a kibontakozás útját is megnyitja: az anya sorsából, ki spiritiszta szeánszokon idézi meg fia szellemét, rádöbben, hogy a múlttól el kell szakadni, nem szabad hátratekinteni, mint a menekülő Lót felesége. Ez a regény cselekménye: pregnánsan csendül ki belőle a tanulság, hogy a Mohai doktorok ne a múltjukon rágódjanak, hanem a jövő gondjaival törődjenek. Meg kell jegyezzük, hogy a Sóbálvány, kiegészítések, átalakítások nélkül valóban nem alkalmas filmre, a külső cselekmény túlságosan vékony; az orvos benső vívódásait a felvevőlencse nem ábrázolhatja a regényhez hasonló intenzitással. Az elmaradt operáció lelkiismereti problémája filmen nyilván mondvacsináltnak hatott volna. A változtatás tehát szükséges volt, az iránya is elvben helyes, de sajnos, a jól felismert igazság következetlenül érvényesült. A filmben Mohai megoperálja a katonát, de az a műtőasztalon meghal. Operáció előtt egy idegen érkezik a kórházba, akit Mohai orvosnak vél, a hirtelen maga mellé állítja asszisztensnek. Erdei »doktor« azonban soha sem volt orvos, még az eszközöket sem tudja a sebész kezére adni. Gyanús lesz egy ott lebzselő nyilasnak, az álasszisztenst operáció közben elhurcolják és lelövik. Ez az expozíció kitűnően érvényesül, a fam legsikeresebben megrendezett részlete. A folytatás azonban, a konfliktus kibontakozása már nem ilyen világos. Erdei meggyilkolásából egy névtelen feljelentés kapcsán népbírósági ügy lesz, amelynek Mohai doktor a vádlottja. Nem egészen világos, hogy miért éppen ő, hiszen körülötte mások is voltak, s neki fogalma sem volt arról, hogy Erdei nem tud asszisztálni, a nyilasok ellen meg aligha tehetett volna valamit. Nincs is beírásáig, amely ezért elítélné, őbenne azonban mégis fölébred a lelkiismeretfurdalás: tépi, gyötri magát, hogy hátha mégis felelős Erdei haláláért. A néző azonban nem érzi az összefüggést. Az orvos lelkiismeretfurdalása sokszor nem hiteles, a cselekmény nem ad elég okot erre, így aztán majdhogynem torzképpé válik a bírósági kihallgatás jelenete is, amikor is olyasmivel vádolják az orvost, amiről nem tehet. Vagy e jelenet azt akarná mutatni, hogy érték az értelmiséget méltánytalanságok is? Mert inkább erre következtetünk belőle, így aztán Mohai doktor magáratalálása is halványabbra sikerült, mint ez a film első részéből következnék. Az az érzésünk, hogy e hibák és következetlenségek fő oka, hogy az alkotók nem döntötték el világosan, mit te akarnak mondani. A film sietős elkészítésére következtethetünk, Várkonyi Zoltán rendezéséből csakúgy, mint Pásztor István operatőri munkájából. Várkonyi a Nyugati övezetben és a Schönherz-filmben invenciózusabb, gondosabb rendezőnek mutatkozott be. Törekvése a filmszerű jelképek alkalmazására most kevesebb sikerrel járt. Néhány megkapó jelenet azonban emlékezetünkben marad. Pásztor István beállításai esetlegesek — a kezdő képek kivételével —, rögtönzötteknek látszanak. Az együttes játéka — kivált Páger Antal kitűnő alakítása az orvos szerepében — dicséretet érdemel, összegezve: A Sóbálvány föltétlenül reményekre jogosító teljesítménye az igazi hivatására ismét eszmélő magyar filmművészetnek. B. Nagy László SICCERŰ NINe VOLT Beszélgetés Dárday Andorrall az Operaház Moszkvából hazaérkezett művészeti titkárával Eddig telefonon szereztük az értesüléseket az Operaház moszkvai szerepléséről, ezúttal visszaérkezett szemtanútól hallhatjuk az eseményeket. Dárday Andor, az Operaház művészeti titkára szerdán jött haza Moszkvából, ő beszél nekünk a moszkvai élményekről. — Mindenekelőtt azt kell mondanom — kezdi Dárday Andor —, hogy moszkvai sikerünk elsősorban az együttes sikere. Az egész együttest tapsolja a moszkvai közönség. De nemcsak a közönség... Amikor Nádasdy Kálmán és Fülöp Zoltán az első próbákon “bevilágította" a bedíszített színpadot, a moszkvai színház műszaki személyzete lelkesen tapsolni kezdett. A Moszkva és a magyar Operaház kölcsönösen megtetszettek egymásnak. Az Operaház társulatága lenyűgöző hatást tett, milyen tiszta ez a város, milyen csend honol e nyolcmilliós főváros utcáin és mennyire kedvesek a moszkvaiak. Mi az 1020 személyes, harmincemeletes Ukrajna Szállóban laktunk, s vendéglátóink kedvességére mi sem jellemzőbb, mint hogy az egész társulatnak kivétel nélkül fürdőszobás szállása volt, s csak egy kisebb részük lakott kétágyas szobákban. S ez csak egyik jellemzője a szovjet vendéglátás figyelmességének. A kulturális ügyek minisztériuma, a Goszkoncert — a meghívó szovjet koncertrendező szerv — lesték kívánságainkat, s mindent megtettek, hogy a viszonylag kevés számú próbanapok miatt ne legyen időhiányunk. Hét autóbusz és három személykocsi állt a rendelkezésünkre. — A kérdésnek az a második része, hogy szemmel láthatóan mi is megtetszettünk a moszkvai közönségnek. A szovjet zenei színházakban egyébként szokatlan felvonásközi tapsok, s az előadások végén feldübörgő brávók és hurrák fejezték ki ezt legközvetlenebbül, és személyesen azok a régebbi szovjet barátaink, Tuhter, Rejzen, Arvoszov és mások, akik rendszeresen látogatói előadásainknak. — Sokat lehetne még beszélni a szovjet lapok ötletes cikkeiről, Ferencsik fényképes nyilatkozatáról, Nádasdy, Székely Mihály, Mátyás Mária interjúiról a televízióban. És sokat kellene még szólnom a mi művészeink, nem utolsósorban a műszakiak precíz, megbízható és nagyon gyors munkájáról. Hadd említsem meg külön a hetvenesztendős Vermes Jenőt, énekkari tagunkat, aki az utolsó pillanatban, félórás próba után vállalta — megbetegedés miatt — Crespel tanácsos szerepét a Hoffmannban és másnap délelőtt V. Károlyt a Don Carlosban. Vermes tizenkét esztendővel ezelőtt énekelte ezeket a szerepeiket... Az Operaház Moszkvában levő társulata 18-án utazik hazafelé, egy részük TU—104-gyel, a többiek vonattal. Előzőleg még az operaházi zenekar Ferencsik János vezényletével 15-én koncertet tart, Beethoven VIII. szimfóniáját, Liszt Les preludes-jét és Bartók Comcerte-jét adják elő. Aztán — alig egy hét múlva — megindul a szezon. 20-án nyit az Operaház, az anyaintézetben Az arany meg az asszonnyal, a Mandarinnal és a Fából faragott királyfival, az Erkelben pedig a Hunyadi Lászlóval. Remélhetőleg idehaza sem kisebb sikerrel Gábor István Bartók Béla az Enescu-fesztiválon öt nyelven: románul, oroszul, angolul, franciául, németül közölték az éter hallgatóival, szerda este a bukaresti rádióban, az Enescu-ünnepségek alkalmával rendezett nemzetközi hangversenyek egyikén, hogy Bartók Béla III. Zongoraversenye következik... Bartók Béla az Enescu-fesztiválon. Ma élő, nagy művészek adtak találkozót ünnepi két hétre a román fővárosban — de íme, találkoznak a holtak is, géniuszok, akiknek teste már elporladt, szellemük azonban műveikben tovább él. Bartók találkozik Enescuval. Találkoztak életükben is, barátian, egyetértésben.* Monique Haas, a nálunk is ismert és becsült párizsi zongoraművésznő ujjai alatt kel életre a mi Bartók Bélánk egyik legragyogóbb kompozíciója. Ülök a rádió előtt s a csudálatos zeneszekrényből kihullanak a csillogó, lebegő hangok.* A bukaresti rádióból, amely az Athenaeum-teremből közvetíti a hangversenyeket, nemzetek, országok és világrészek fölött átsugárzó összefogás árad. Bartók zenéje tősgyökeresen és jellegzetesen magyar, népi-nemzeti muzsika, de hatása nemzetközi. Ezt akkor érezzük igazán, amikor külföldön játsszák. Igen, egy nagy zenei lángelme mindig talál közös nyelvet, amelyen az emberiségnek beszélnie kellene. A lassú tétel mélységes humanizmusa tart fogva. * Bartók nagyon illik az Enescu-fesztiválra. Bartók és Enescu rokonok. Ki volt George Enescu? Maga mondotta egyszer, saját magáról, hogy ötféle embert személyesít meg: a zeneszerzőt, a karmestert, a hegedűművészt, a zongoraművészt és a zenetanárt. Világjáró virtuóz volt, aki sok földet bejárt — és a román zeneszerzés elsője, akinek művei bejárták a világot. Rokon Bartókkal, mert ő is a népzenét tette meg művészi alkotása alapjának. Rapszódiáiban eredeti népi témákat dolgozott fel. Egyik legjobb műve a 3. Hegedű-zongora szonáta; ebben elérkezett a népinemzeti zenealkotásnak arra a fokára, ahol a népdal-elemekből kialakította a saját, műzenei anyanyelvét. * Már a zárótétel pereg, a sodróerejű téma, telve elpusztíthatatlan erővel és az örökifjú élet ritmusával, száguld a zongorán, a zenekaron, dobog a tánc, duhaj vigasság, emberi erő s virtus dicsérete. Aztán vége... s csak a taps dübörög a hangszóróban, mint a felkorbácsolt tenger zúgása. Arra gondolok, hogy nemsokára Budapesten lesz fesztivál, Bartók-fesztivál. Újabb nemzetközi találkozó a világ muzsikusai között. Sok ilyen találkozó kellene. Hogy több muzsika és egyetértés legyen a világon. Szenthegyi István ,