Magyar Nemzet, 1958. szeptember (14. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-19 / 221. szám

Madar Nemzet ■Péntek, 1958. szeptember 19. LE * » KÖNYVESPOLC­­*-sal mimmiimiimiinimimiimmiiiHimmiimiiniiniiiwiimniHnim­er Bán Imre: APÁCZAI CSERE JÁNOS­RÉGI BÁSTYÁK, Bán Imre. — akinek Apá­czai Csere János című hatszáz oldalas munkája most jelent m­eg a Sőtér István szerkesz­tette Irodalomtörténeti Könyv­tár második köteteként (Aka­démiai Kiadó kiadása) — az irodalomtörténetíró oldaláról közeledik Apáczai Csere János alakjához és életművéhez. Abból indul ki, hogy iroda­lomtörténetírásunk eddig in­dokolatlanul és érthetetlenül mellőzte Apáczai Csere János igazi jelentőségének meghatá­rozását és a Magyar Encyclo­­paedia beható elemzését. Alig akadt olyan irodalomtudó­sunk, aki lelkiismeretesen foglalkozott volna Apáczai Csere Jánossal, mint íróval; aki időt és fáradságot szen­telt volna műveinek modern stíluskritikai vizsgálatára; aki irodalomtörténészként össze­gezte volna az íróról, a filo­zófusról, a pedagógusról és a természettudósról szóló szak­­véleményeket. Bán Imre azzal az elhatározással dolgozott öt éven át könyvén, hogy meg akarja teremteni a régóta ese­dékes "irodalomtörténeti szin­tézist"­. Az az érzésünk, hogy Bán Imre nagyon értékes és nagy elismerést érdemlő munkát végzett, s műve az Irodalom­történeti Könyvtár kimagasló értékei között kaphat majd helyet, de — az *■irodalomtör­téneti szintézist* nem tudta megteremteni, legfeljebb nagy mértékben elősegítette annak későbbi megvalósítását! Hibának tartjuk, hogy a könyv túlságosan mozaikszerű és itt is, ott is a részletek út­vesztőibe téved. Bizonyos, hogy a szaktudósok ilyenkor is sokat profitálhatnak, de a laikus olvasók, bármennyire műveltek, nem látják meg a fától az erdőt! Hiányoljuk továbbá, hogy a szerző nem fordított elég gon­dot tudományos művének művészi kompozíciójára és művészi megírására. Ennek az lett a következménye, hogy műve, sajnos, nem elég ►•ol­vasmányos*. Bán Imre meggyőzően mutat­ja meg, hogy a Magyar Encyc­­lopaedia azok közé az irodalmi eszközzel megírt tudományos könyvek közé tartozik, ame­lyektől egyenes út vezetett a francia polgári forradalom teoretikusának korszakalkotó művéig, a Rousseau-féle Tár­sadalmi szerződés­ig. Ugyan­akkor ez a döntő pillanatban kiadott Magyar Encyclopaedia — bár nem gyakorolt jelentő­ségének megfelelően közvet­len hatást — modern értelem­ben vett értekező prózánk ki­alakulásának egyik legfonto­sabb eseménye! A finom stílusanalízis egyik különösen megkapó részlete, amikor Bán Imre összehason­lítja Apáczai Csere János nyelvezetét egyfelől Pázmány Péter, másfelől Alvinczi Pé­ter, Medgyesi Pál, Geleji Ka­tona István és Diószegi Bónis Mátyás nyelvezetével. Han­goztatja, hogy Pázmány re­mek prózája sok tekintetben felülmúlja Apáczaiét, de a Magyar Encyclopaedia meg­alkotója többre és nehezebbre vállalkozott, mint a harcos­kedvű esztergomi bíboros. »Pázmány ragyogó nyelvmű­vészete megmarad a falusi nemes szemléleteinek körében, Apáczai pedig tankönyvével a haladó tudományosság ered­ményeinek akar polgárjogot szerezni magyar nyelven. Nem éri el Apáczai Csere János a protestáns hitvitázók egy ré­szének erejét, bőségét és for­dulatosságát sem, de ezek végeredményben szinte sem­mivel sem tértek le a protes­táns egyházi stílushagyomány alaposan kitaposott országút­­járól, a Magyar Encyclopaedia viszont új ösvényt akart vág­ni.* Nem feledhetjük el, hogy a Magyar Encyclopaedia meg­teremtője nem kisebb feladat­ra vállalkozott, mint a modern polgári tudományosság »foga­lomkészletének* és ►­ szókész­letének* kialakítására. Sokkal többet tett tehát, mint azok, akik — pedig ez is elég jelen­tékeny tett! — csupán azzal szereztek érdemet, hogy — a latin helyett — magyar nyel­ven közvetítették külföldről hazánkba a kor eszméit és tudományát. Érdekes Bán Imre művének az a zárófejezete is, amely a Magyar Encyclopaedia „utó­életével­ foglalkozik, és amely­ben helyet kapott az is, hogy miképp értékelték Apáczai életművét az utóbbi évtizedek magyar írói. Bán Imre szem­beszáll Németh László drámá­jának azzal a beállításával. Három nemzedék költésze­tét foglalja össze ez a kivéte­lesen szép kiállítású kötet, melyet Dobossy László állí­tott össze, és melynek illuszt­rációi is (Picasso, Braque, Lá­ger, Toulouse, Dufy stb.) az új francia költészet forma­nyelvének megértését szol­gálják. Műfordítói vállalko­zásnak meg éppen kiemelkedő ez az antológia: Képes Géza, Rónay György, Weöres Sán­dor, Sípos Gyula, Justus Pál, Jékely Zoltán, Somlyó György, Rába György, Káro­lyi Amy, Kálnoky László, Jankovich Ferenc, valamint Illyés Gyula és Szabó Lőrinc — a kortársi magyar költé­szet eszközeihez idomítják ezt a formanyelvet, s ezzel egy új kifejezési művészet forrá­sait nyitják meg líránk szá­mára. A századforduló tájékán kezdődik az a költői fejlődés, mely az új francia líra ké­peit és módszereit kialakítja. Supervielle első verseit, André Breton lírájának egy részét, a fiatal Eluard-t és Aragon-t, de még a számunkra csak most felfedezett Saint-John Persé-et is Mallarmé és Va­­léry kezdeményezésének foly­tatóiként látjuk még. De a legfiatalabb költők, a húszas években született nemzedék, mely a szimbolizmus és a szürrealizmus tanulságait is magába szívta, egy új, tisz­­tultabb — ha akarjuk,­­klasz­­szikusabb* — eszményt követ már. Charles Dobzynski, a kötet legfiatalabb költője, aki Apollinaire és a szürrealiz­mus vívmányait egybeolvaszt­ja ezzel a tisztuló, kivilágosodó költői nyelvvel, valóságos új ars poeticát fejt ki, Nezval­­nak szóló verses levelében: Nem új kaland ma már, ami felfoghatatlan A szürrealizmus ott van a kirakatban Az én ifjúságom szemében ez halott Keressünk kincseket más égtájak alatt. Dobzynski itt Nezvalra hi­vatkozik, kinek a*eszmék harcában új utat Irányító ra­darként egész néped mutat* —­s lírájában a szocializmus eszméi megférnek a forma­bontó korszak kifejezési vív­mányaival. Ez a formabontás ma már befejeződött; a kötet költői közül Cocteau még épp­úgy felmutatja tanulságait, mint Queneau vagy Desnos. De a tisztulás, a formai klasz­­szicizálódás törekvései már jó korán megkezdődnek a francia lírában, azoknál a fia­taloknál, akik a Verlaine— hogy Apáczai nemcsak egész­ségileg omlott össze, hanem emberileg és tudományosan is­­elnyomorodott* volna. Ez a nézet Szily Kálmán poziti­vista szemléletének öröksége­ként befolyásolta helytelen irányban a drámaírót. Sós Endre Rimbaud-korszak mögé nyúl­nak vissza mintáikért. Patrice de la Tour du Pin lírája pél­dául csaknem •►konzervatív­nak* hat az útkeresés vad, sokat kockáztató kísérletei mellett De gyengédsége, ben­­sősége, szemlélődő révülete és érzéki színessége egy újfajta belső monológ születésére fi­gyelmeztet. Ez a monológ a harmincas évek tudatát, nosz­talgiáit és szorongásait vilá­gosabban fejezi ki, mint az idősebbek lírája. Ugyanily visszatérést mutat a hagyo­mányhoz Pierre Emmanuel is, de inkább csak a formákban, mert a hitleri korszak ször­nyűségei nála mintegy átme­netileg nyitották meg a konkrét mondanivaló forrá­sait: az ő igazi hona az el­vontság marad, a metafizika és az álom határmezsgyéje. A második világháború után a francia lírán éppúgy uralko­dóvá válik a metafizikai-filo­zófiai hangnem és magatar­tás, miként a prózán is. Túl­ságosan absztrakt, túl kevés­sé érzékletes formanyelv vá­lik uralkodóvá a regényekben és a költeményekben. Aragon és Eluard költészetének új, szocialista korszaka mentes csak ettől a jelenségtől, s két­ségtelenül világnézeti okok mozdítják elő náluk az egész­séges lírai fejlődést. Az el­vontság felé haladó francia költészetben kívülük még csak a néger költőiség olyan megszólaltétól jeleznek he­lyes és mégis fölfedező uta­kat, aminek Senghor, vagy Damas. Ősi, barbár pompa és képzelet termékenyíti meg náluk a túlságosan intellek­tuálissá váló francia lírát: egy távoli, talányos világ poézise az ő művükben valamely új­szerű, éppen nem egzotikus, hanem inkább egyetemes igé­nyű humanizmus költészetét alakítja ki. De beleárad az új francia lírába a dal, a népi chanson sugallata is: Prévert lírájában az ötlet, az életkép, a tréfás paradoxon, s a párizsi min­dennapok valósága áll szem­ben a kortársi elvontságok­kal. Az új francia líra költői nyelve, mostani, letisztuló, s a valóban lényegesre irányuló törekvéseivel a haladás, a béke, az új társadalom igé­nyének kifejezésére vált al­kalmassá. Eluard és Aragon költészete éppúgy bizonyítja ezt, mint a fiatal Dobzynskié. A magyar líra bizonnyal me­ríteni fog e formanyelvből, melyben egy új költői korszak eredményei sűrűsödnek össze. (Magvető Kiadó.) Sőtér István MAI FRANCIA KÖLTŐK ■BsasaaaamBaM Riportfilm a béke elleni aknamunkáról A Budapest Filmstúdió a he­ti híradó különkiadásában megörökítette azt a sajtókon­ferenciát, amelyen Gyáros László, a kormány szóvivője ismertette a budapesti ame­rikai követség hazánkat és bé­kénket veszélyeztető akna­munkáját. A felvevőgép len­cséje sorra szemügyre veszi a figyelő, jegyzeteket készítő újságírókat, a hazaiakat, a ba­ráti sajtó képviselőit és a nyu­gati lapok és hírügynökségek fagyos arcú tudósítóit. Az ő kezükben alig láttunk papirost és tollat, csak a szemük fi­gyelt s az ajkuk rendült meg egyszer-egyszer. Közben a szónoki emelvé­nyen a kormány szóvivője ol­vassa a tényeket feltáró, kém­­tevékenységet leleplező adato­kat. A szónok képe eltűnik, a hangja hallatszik, a kép pedig azokat mutatja, akik e nagy­szabású kém- és izgató tevé­kenység mögött állnak. S a szó kíséretéül látjuk a techni­kai eszközöket, a karórába szerelt mikrofont, zsebmagne­tofont, a miniatűr filmfelve­vőt. Megdöbbentően emlékezetes a filmnek az a technikailag is ügyesen megoldott montázs-­sorozata, amely az Egyesült Államoknak az egész világra kiterjedő, imperialista hábo­rúval fenyegető katonai és kémtevékenységét idézi fel, eredeti riportfelvételekből ösz­­szeállítva. Nincs is szükség a riportfilm kissé megszokott­nak tűnő keretére, népünk pezsgő, munkás életét ábrázo­ló, gyerekek mosolyát mutató képekre, hogy a néző meggyő­ződjék róla: ezek az erők, a diplomata-munka leple mögé rejtőző, békénk ellen áskálódó kémek mindnyájunk ellensé­gei, az ellenük vívott küzde­lem, hazafiság. A Kulturny Zivot, a Szlo­vák Írók Szövetségének lapja közli Dienes András Petőfi­­kutató cikkét, amelyben nem­régiben tett szlovákiai tanul­mányútja eredményét ismer­teti. Dienes, amint azt a Ma­gyar Nemzetben megjelent cikkében ismertette, az egy­kori Túróc megyei Necpál község anyakönyvében meg­találta Petőfi anyjának, Hruz Máriának és az egész Hruz­­családnak három nemzedék­re visszamenő anyakönyvi be­jegyzéseit i­t diax­aljöri vásztárbaji Vidéki útjaim során megint meglátogattam kedves váro­somat, és ugyan mely város volna ez, ha nem Eger? Isten tudja, mi köt engem annyira ehhez a vén városhoz '■— mert hiszen, ha történelmi emlékű várfalakról beszélünk neta­lán, hát itt van Buda, nézhe­tem ezt napestig és méghoz­zá kevesebb költséggel. Eze­ket a várfalakat is mászták elégszer mindenfajta hősök; ami pedig a híres bort illeti (amivel e Heves megyei vá­ros iránti különös rokonszen­­vemet egyesek esetleg meg­gyanúsítanák), hát ihatom én elég­s­egri a bort a budapesti vendéglőkben is. Nem kell ahhoz Egerbe menni, ahol nem kevésbé olyanokat lehet inni (egyes vendéglátókban), hogy, ha Dobó evvel itatta volna a kritikus pillanatokban hőseit, hát — ha egyébként nem buzdította volna őket a dicső ügy — ezektől a borok­tól ugyan nem nagyon lelke­sültek volna. No, mindegy, a város vará­zsa visszavont, e jobbára mű­emlék barokk és renaissance házak közé; az utcákon pom­pázó virágok körébe, amelyek talán sehol sem olyan színe­sek, mint itten; abba a kife­­jezhetetlen, mégiscsak egye­dülálló történelmi áramkörbe, ahol, ha a mecset vas kör­erkélyén hirtelen feltűnne a roppant turbánú müezzin, ta­lán nem is csodálkoznánk, és ahol az ímficamító, ha nem is éppen ►►­ macska*, de oroszlán­köveken, mintha még Balassi Bálint uram lova patáinak pengését hallanám. Mert: -Vi­tézek, mi lehet szebb dolog a végeknél* — és mintha Eger mégiscsak végvára volna va­laminek, ami elzsongató ro­mantika, pihentető ódonság, emlék, meg mit tudom én: elég, hogy egy év után, ván­dorlásaim során, ide zarándo­koltam újra és így elmondok evvel kapcsolatban egyet­­mást­.. Idegenforgalom és férőhely. Ez a legelső, ami eszem­be ötlik, és amit eszem­be ötöltetnek a körülmények mindjárt, ebben a Dobóval és Gárdonyival,­ a szőlőhegyi Bacchussal és a pompás gyógyvizek nereidáival büsz­kélkedő városban. E városba csábítják a vendéget és jog­gal­ gyűlik az idegen, a ma­gyar és külföldi, és a város­nak még mindig egy szállodá­ja van, valami turista férőhe­lyen kívül! így aztán jön a magánszállás, ha ugyan­az is akad, és ha akad, annak sok­féle körülménye... E sorok íróját például a szálloda egyik derék és igen készséges embere kiszállásolta egyik magánházhoz; e sorok jámbor írója letelepedett és kipakolt; eme aktusa után a háziasszony, egy közben be­toppant platinaszínű hölgy je­lenlététől hirtelen dobói bás­­tyás magaslatokba lendülve, kijelentette, hogy (amire sze­gény utas pihennivágyóan kérte), a telefont éjszakára nem viszi ki, (­hogy képzeli!* — vágott bele a platina hölgy), ő fenntartja a jogot, hogy ak­kor ugráljon ki s be a kiadott szobába, elvégre is az övé az, amikor neki tetszik. Ha pedig a lakónak nem tetszik, fizes­sen azonnal ötven forintot, a napi házbér fejében, és men­jen. Nos, szegény lakójelölt a város vendéglátó viszonyait mélabúsan végiggondolva, ki­fizette az ötven forintot és elment. Elment bo­lyon­gani hajlék után, a többi bolyongóval, akik ide­jöttek, a jóhiszemű és derék propagandától fellelkesítve .. . Hát ezen a férőhelyhiányon segíteni kellene mégis vala­hogy! A látogató egyre több, a szálloda nem gyarapodik, és a helyzet e téren egyre ríos­­tohább. Evvel aztán el is mondtam minden kedvezőtlent, amit mondhattam erről a városról, amely úgy ragyog, pírlik, sü­­rög és él, egyre erőteljeseb­ben él, a szép szeptemberi nyárutó szakában. Anti viszont maradékta­lan öröm. Maradéktalan öröm a város kulturális életé­nek fejlődése. Ennek a fejlő­désnek egyik fő központja a Népújság. Eme újság köré csoportosulnak a város és a megye írói, költői, publicistái. A csütörtöki és vasárnapi iro­dalmi melléklet gyűjti, szelek­tálja, lelkesíti, levegőhöz jut­tatja az írókat. Tavaly, éppen egy éve, beszélgettem velük először; már egytől egyig túl voltak 1956 őszének (a mi bu­dapesti íróinkban oly szomorú zenebonát, zűrzavart és fej­­vesztettséget keltett) hatásán. Itt ülnek körülöttem: Gyurkó Géza, a társaság lelke, Herbst Ferenc, Fazekas István, Pap Miklós és a többiek. — bocsá­nat ezért az utálatos­­többiek* szóért, de nem futja a pa­pirosból mind megemlíteni — és elmondják a terveket. Meg­tudom, hogy az egri írócsoport Irodalmi Színpad-ot alakított, az Eger városi kultúrház égisze alatt. A Gárdonyi Géza Színház (amely egyébként ní­vós színházi programot hir­det) művészei adnak­ elő az Irodalmi Színpadon. A TIT irodalmi szakosztálya, amely írókból alakult, gondoskodik a mindenkori anyag össze­gyűjtéséről, nívój­áról és a közönség szervezéséről. Nagy szerepe van, mint látom, a megyei és városi pártbizott­ságnak a kulturális élet fel­lendítésében, és ha a Haza­fias Népfront is gyarapítaná, egyébként más téren oly hasz­nos érdemeit, a kulturális te­kintetben is itten, még na­gyobb lépéssel haladnának előre a szocialista kultúra de­rék egri harcosai. Az egri, illetőleg a Heves megyei írók egyébként egy antológia kiadására készül­nek, amely, kellően és szigorú válogatásban (és ebben való közreműködésünket, mi pes­tiek, szívre tett kézzel ígérjük), reprezentálná ennek az írói csoportnak erejét. Nem akar­nak ők terhelni senkit, még a papírt is összeszerezték eh­hez az antológiához, nyomdá­juk is van. A Népújságnak nagy érdemei vannak abban is, hogy ez az antológia létre­jöhet. * Ezekkel a jó impresz­­s­ziókkal távoztam Egerből, azzal az érzéssel, hogy a dol­gok, egy évvel ezelőtti látoga­tásom óta, igen nagyot len­dültek, és hogy Eger egysé­ges, magatudatos és egészsé­ges irányba haladó irodalmi élete bizony példamutató le­hetne mifelénk is... Eger nemcsak a múlttal elandalító látványossági attrakció, régi vitézségen fel-felsóhajtó, hon­fibút elmerengető műhely, ha­nem lüktető, eleven, haladó, mai város, amely teremti az újat és kegyelettel istápolja a megőrizni való dicső régit. Láttam, már nagy emlékű vá­rát is restaurálják, a borpin­cék pedig az új bor dicső be­vonulására készülnek, amely számtalan akós hordói lefelé gurulásénak ágyú dörgésével, mint egy új Dobó, bizonyára szétveri a régi pogány ital­­helyzetet és megérdemelt győ­zelemre segíti az újat, az Egerhez méltó igazit. Fodor József Hazaérkezett Moszkvából az Operaház utolsó csoportja A Moszkvában hatalmas si­kert aratott Magyar Állami Operaház ének-, zene- és tánc­kara, valamint műszakiak és a statisztér­a csütörtök dél­után érkezett haza Budapest­re. Fogadásukra megjelent a Nyugati pályaudvaron Rózsa Irén, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének főtitkára, Feren­­csik János, az Állami Opera­ház főzeneigazgatója, s az Ope­raház több művésze, valamint a Művelődésügyi Minisztérium több képviselője. Ott volt a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének több tagja. Ízelítő egy eszmélő világ művészetéből Az Egyesült Arab Köztársa­ság gellérthegyi nagykövetsé­gén, a nagyterem alig néhány négyzetméteres vetítővásznán egy egyiptomi film képei pe­regnek. Dallamos arab beszéd hallik, s közben, kiáltva tolmá­csolja a dialógusokat Seif El Din Chawkat, a hazánkban tartózkodó, magyar szárma­zású egyiptomi filmszakember. Az első sorban a nagykövet és munkatársai, mögöttük újság­írók, az egyik széken a fősze­replő, Yahya Y. Sah­in. Fárasztó munka közben, roskasztó nyomorban, sze­relem szövődik a szép Fathma és a szemrevaló Abd El Charib között. Mennyi veszedelem les erre a szemérmes szerelemre! Még nincs együtt az asszony­­váltság díja, a leányt tehetős kérő környékezi, a fiúra sze­met vet a gazdag földbérlő lánya. Társadalmi osztályok, osztályerkölcsök, morális és vallásos megkötöttségek csap­nak össze, felszított szenvedé­lyek harcolnak a filmben.­­A szerelmesek falujá*-ban, ame­lyet a jelenlevő Seif El Din írt, Ah­med Din El Din neves egyiptomi rendező forgatott és a két főszereplő: Magda, a leg­kedveltebb egyiptomi színész­nő, és az itt vendégeskedő Yahya Y. Sachin. A vásznon kapu nyílik előt­tünk: nemcsak egy egzotikus világba pillanthatunk be, egy ébredő nép problémáival is­merkedhetünk, de ízelítőt ka­punk abból a művészetből is, amely ezek között a súlyos problémák között fejlődik, és tesz erőfeszítéseket, hogy az arab szabadság útján szolgála­tát elvégezze. Négyszázmilliós arab és muzulmán nézőközön­ség várja ezeket a filmeket, többségükben még elmara­dott, írástudatlan emberek, őket kell felrázni, tanítani. Amikor kígyóznak a lámpák, a jelenlevők sorra gratulálnak a művészeknek. Nem udva­riasságból, őszintén teszik, mert a kész mű, amely előt­tünk lepergett, lenyűgöző a maga lendületes tempójával, ■fűtött szenvedélyességével. Beszélgetni kezdünk róla: egyikünk a színészek szép ala­kításait boncolgatja, a másik a társadalmi problémákra ér­zékeny mesét dicséri, a harma­dik a művészi színvonalat, más a forgatókönyv erényei­ről beszél, vagy a mindvégig tartott feszültségről, az erköl­csi tanításról, az operatőr si­került képeiről. Ez a film azt mutatta meg, hogy a fiatal, sok gonddal küzdő egyiptomi filmgyártás magas művészi színvonalon támogat­ja a nemzeti célkitűzéseket és elismerésre méltó alkotásokat produkál. Reméljük, a most folyó tárgyalások eredménye­ként nemsokára a magyar mozikban is láthatjuk majd ezt a jól sikerült filmet. Zay László Szeptember 25-én lesz Viski —Baróti: ►►Juvenália« című operettjének ősbemutatója a Szegedi Állami Nemzeti Szín­házban. VÁSÁR­LÁTOGATÓK FIGYELMÉBE! MODERN és STYLBÚTORT ÜLŐ- és FEKVŐ GARNI­TÚRA T előnyösen vásárolhat a BIZOMÁNYI ÁRUHÁZ V. boltjaiban V., Kossuth Lajos u. 1. V., Szent István krt. 3. VII., Tanács krt. 3/b. VIII., József krt. 17. &&&a4Q cogs a I BIZOMÁNYI ÁRUHÁZ V. KIVÁLÓ VÁLLALAT

Next