Magyar Nemzet, 1958. október (14. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-01 / 231. szám
4 Ú/JÉVI ÁLDOZAT Színes kínai film Az utóbbi években ugrásszerűen fejlődött a népi Kína filmművészete is. A felszabadulást megelőzően mindössze Sanghajban folyt filmgyártás és eltekintve néhány, a japán agressziót megelőző időben készült, haladó szellemű alkotástól, ezek a filmek az akkori uralkodó osztály érdekeinek és igényeinek feleltek meg. A Kínai Népköztársaság filmművészei az egész országra jellemző forradalmi lendülettel törekszenek mind előbbre és előbbre, így pl. idén az előzetes tervekbe foglalt ötvenhatvan játékfilm helyett mintegy száz alkotás készül el. Az ünnepi évforduló alkalmával bemutatásra kerülő színes kínai filmdráma, az Újévi áldozat hazájában megérdemelt nagy sikert aratott. Elsősorban hírneves, élvonalbeli alkotóinak, mély humánumból fakadó, megrázó történetének és természetes előadásmódjának köszönhető ez a siker, amely remélhetőleg a magyarországi bemutatót is követi majd. A forgatókönyvet Hszia Jen drámaíró — jelenleg a kulturálisügyi miniszter helyettese — készítette, Lu Hszin immár klasszikussá lett kínai író híres elbeszélése nyomán. Ez a 22 éve halott kitűnő író a modern kínai irodalom megalapítójának tekinthető. Szívvel-lélekkel a proletárforradalom harcosa volt. A múlt században játszódó tragédia hőse egy kis kínai asszony, a sors és az emberi megnem értés tragikus áldozata. Kétszer lesz özvegy, gyermekét szerencsétlenség ragadja el, eladják, megszökik, csalódik az emberekben és az istenekben, s végül magára marad. Mindezt az egyik legnagyobb kínai filmszínésznő, Pai Jang csodálatos alakításában láthatjuk: minden mozdulata, arcának, szemének játéka mély átélésről, és művészi múltról tanúskodik. (Ez volt a főszereplője a felszabadulás előtt készült a Tavaszi ár kelet felé folyik című szinte egyetlen haladó filmnek.) Kitűnő szerepfelfogásában és az egész film művészi megoldásában Sang Hu híres kínai rendező kezenyomát érezzük: ebben a filmben felhasználja a rendezés Sok bevált módszerét és mindvégig tartózkodó, de magával ragadó tempóban viszi előre a cselekményt. Attól eltekintve, hogy a film elején és végén hozzáadott rövid magyarázó szöveget feleslegesnek érezzük, rendezésének és Pai Jang kulturált, a kínai színművészet csodálatra méltó hagyományaira is építő játékának köszönhető, hogy a film érzelmi hatása maradandó. Zay László A Magyar—Szovjet Baráti Társaság Kórusának bemutatkozó hangversenye Új névvel jelentkezik kóruséletünkben a Budapesti Általános Munkás Dalegylet. Ez a régi, nagy dalos hagyományokat őrző munkás énekkar (1891-ben alakult!), most mint a Magyar—Szovjet Baráti Társaság Kórusa folytatja működését. S az új név egyben megjelöli az új feladatot is: hatékonyan közreműködni a magyar—szovjet baráti kapcsolatok ápolásában és fejlesztésében. A napokban a Rózsa Ferenc Kultúrházban mutatkozott be a kórus. Hosszú és fáradságos munkával készültek fel erre az ünnepi hangversenyre. Csak a régi dalosokban van meg az a lelkesedés, amelyet itt tapasztaltunk. A kórusegyüttest fizikai dolgozók, munkásemberek alkotják, kiket a zene, a közös éneklés szeretete fűz össze s késztet még áldozatok vállalására is. Mert bizony nem csekélység heti három erős próba, a napi nehéz munka után! A régi dalosokból álló, s új széklemben elindult férfikar megérdemelt sikert aratott a nyilvánosság előtt. Karnagyuk, Pödör Béla kiváló szakmai felkészültségével és tehetségével fölöttébb alkalmas arra, hogy a korszerűség követelményeinek megfelelő kórussá fejleszsze az öntevékeny együttest. Kitűnő a hanganyag, a munkás dalárda legjobb hagyományai élnek a kórustagokban — vannak köztük, akik 40 vagy még több esztendeje hűségesen kitartanak! —, kitűnő a szellem, az alkotókedv, megvan a fejlődésre való készség. S azok a kisebb fogyatékosságok, amelyek a régi dalárdastílusból ("Liedertafel") fennmaradva még itt-ott kísértenek, bizonyára hamarosan elenyésznek majd. A műsor és az egyes művek előadása azt bizonyította, hogy az MSZBT kórusa az öntevékeny énekkarok elején halad, örvendetes, hogy Bartókot és Kodályt tűzték a műsor élére, mégpedig olyan jelentős műveket, mint a "Levél az otthoniakhoz", meg a "Felszállott a páva". Ezekben a technikai és művészi szempontból egyaránt igen nehéz művekben pompásan helyt állt a kórus, főképp a "Páva" összecsiszolt előadása sikerült: hangvétele, széles dinamikája, hangszínei, az egész produkció meggyőző ereje kitűnő képességekről tanúskodott. A dörgő fortisszimóval és a puhán, szépen kihozott pianókkal egyaránt hatni tudnak. Ezt tapasztaltuk az Ejuhnyem-ben is. A Varázsfuvola papok karát kultúrábtan, művészien szólaltatták meg Teleki Lajos zongorakíséretével. A Borogyin: Tréfás szerenád még több könnyedséget igényel. Elismerésreméltó teljesítmény volt Erkel Dózsa György c. operájából Dózsa áriája és a kórus, Mányi István szólójával. Külön kiemeljük a szovjet forradalmi dalok (szólista Horváth János) nagyerejű előadását; a "Doni fiúk"-kal igazi hangulatot teremtett a kórusegyüttes. A nagy tetszéssel fogadott bemutatkozó hangverseny előtt Komor Vilmos, az Állami Operaház karnagya mondott bevezetőt, s az egyes kórusszámok között kiváló előadó művészek: Horváth Ferenc, Mátyás Mária, Melis György és Bächer Mihály szerepeltek. Sz. I. A Bartók-fesztivál alkalmából október 3-án, péntek délután fél órakor a Zeneművészek háza kamaratermében (V., Semmelweis utca 1.) fiatal művészek első hangversenyét rendezi meg az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság és a Nemzetközi Koncertiroda. Közreműködnek: Komlóssy Erzsébet (ének), Kubinyi Attila (hegedű), László Margit (ének), Losonczy Andor (zongora), Szendrey Karper László (gitár), Tarján Tamás (ének) és a Weiner-vonósnégyes tagjai. ♦ * * A Fővárosi Operett Színházban a "Vők iskolája« című o operett vezénylését a darab zeneszerzője, Farkas Ferenc Kossuth-díjas művész vette át IS Október 13-án este mutatkozik be az Irodalmi Színpadon a "Pantomim 88* együttes. Tíz számból álló műsoruk címe: •Mesék az emberről*. Az együttes művészeti vezetője: László-Bencsik Sándor. Zeneszerző: Petrovits Emil. Díszlettervező: Pohárnok Mihály. Bemutató: október 2. Kisérőműsor: EGYIPTOMI ÚTI JEGYZETEK Színes magyar rövidfilm VIDÉKEN ________Magyar Nemzet_________ Valóra vált Szabó Ervin álmaNyugdíjas pedagógusok otthonában Szabó Ervin álma, hogy minden ember kezébe legalább egy könyv jusson évente, s megvalósult. Bizonyíték erre a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1 300 000 kötete, meg a különböző szakszervezeti és üzemi könyvtárak. De hogyan jutott a mostani Szabó Ervin téri palotába őse, a szerény Fővárosi Közigazgatási Szakkönyvtár? A múlt század derekán Nyugaton már majd minden városban voltak közkönyvtárak, melyekben bárki kaphatott könyveket olvasásra. Ez ma egészen természetesnek tűnik, de a Széchényi Könyvtár szabályzatában még 1910- ben is ott állt, hogy könyvet csak annak a tisztes ruhába öltözött polgárnak szabad adni, akit valamelyik tisztviselő személyesen ismer, vagy megfelelő ajánlólevéllel rendelkezik. Nálunk, Magyarországon 1850-ben fogalmazódott meg először, hogy fővárosi közkönyvtárat kellene létesíteni. Igaz, voltak már ekkor is úgynevezett "népkönyvtárak", de ezekben csak értéktelen művekhez juthattak a munkásolvasók. Az indulás Az alapításhoz szükséges első adományt — száznegyvenszer pengőt — egy haladó gondolkodású jogtudós hagyta a városra végrendeletében. De a hivatali útvesztők kalandos útjain hamarosan elkallódott ez a nemes hagyaték. Végre 1904-ben az egyre gyakoribb sürgetések megérinték a tanács elhatározását és költségvetést készíttetett, így indult meg márciusban 45 000 kötettel a Fővárosi Közigazgatási Szakkönyvtár a városháza épületében. Leglényegesebb feladata volt a városháza alkalmazottait ellátni olvasnivalóval Az egyik könyvtáros Szabó Ervin, főképpen a munkások kezébe akart könyvet adni 1904. október 4-én hivatalosan is megnyitja kapuit a könyvtár. Az első években társadalomtudományi anyaggal, főképpen Marx és Engels műveivel gyarapítja az állományt Szabó Ervin. Azt vallotta hogy mindig a legmodernebb gondolkodást tükröző műveket kell az olvasók kezébe adni. E "gyűjtőszenvedély miatt válik már 1910- re szűkké a könyvtár, a rengeteg kötetet sem bírják megfelelően elhelyezni, s az olvasók is szoronganak a kis helyiségekben. 1911-ben már 689 beiratkozott olvasó szerepel a nyilvántartásokban. Égetően szükségessé vált — nyugati mintára — a könyvtárhálózat fejlesztése. A főváros megbízta Szabó Ervint, összegezze elképzeléseit. Javaslatát megszavazták, s úgy tűnt, mindenki támogatni fogja. 1914-ig a háború kitöréséig lendületesen dolgozott, öt fiókkönyvtárat létesített. S ekkor kezdi megformálni merész terveit egy központi kultúrházról, ahol minden megtalálható — a könyvtár központjától kezdve a galériáig —, S a hatalmas, tágas csarnokokat rengeteg munkás népesíti be. A Tanácsköztársaság hatalomrajutása után ugrásszerűen kezdték megvalósítani Szabó Ervin végső elképzelését. Harminc fiókot akartak akkor létesíteni — legtöbbet a peremvárosokban — de a négy és fél hónap alatt csak kettőt sikerült. 1918-ban meghalt Szabó Ervin, s a proletárdiktatúra leverése után munkatársait is eltávolították helyükről. Horthy uralmának huszonöt éve alatt mindössze öt további fiókot hívtak életre. A központi helyiség sürgető kérdését azonban hosszabb huzavona után mégiscsak rendezte a kultuszminisztérium. Százezer koronáért megvásárolták Wenkheimék méregdrága palotáját amely máig is a könyvtár központi helyisége. A megnyitó ünnepségen a városi tanács az egekig magasztalta a kormányt, hogy milyen sokat áldoz a munkások kulturális felemelkedéséért, de Utána újra évekig valamelyik poros fiókba dobálták a könyvtárfejlesztésért esedező kérelmeket. Harminckét új fiók A felszabadulás óta eltelt tizenhárom év alatt harminckét új fiókot létesítettek. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár jelenlegi könyvállománya 1 300 000 kötet, a beiratkozott olvasók száma 130 000. 1904-ben két alkalmazottja volt a könyvtárnak, ma több mint 300. A különbség lemérésére joggal idézhetjük magát Szabó Ervint. Ő azt mondta: a régi könyvtárakat azért csinálták, hogy legyen hely, ahol a könyveket megőrzik. Ha betéved néha egy-egy túlbuzgó kutató, jó, ha nem, még jobb. De az új társadalomban azért lesznek könyvtárak, hogy legyen hely, ahonnan szétosztják a könyveiket, hogy minél többen olvassák. Nevelni akarnak általuk és gyönyörűséget szerezni az embereknek ... Viczián Erzsébet Sopronban három esztendővel ezelőtt kis sziget alakult munkában megfáradt emberek számára. Negyvennyolc nyugalmazott pedagógus lelt otthonra a Lőverek lábánál elterülő hatalmas kollégiumban, negyvennyolc olyan ember, aki egy generáción át nevelte a fiatalokat. Csöndet és békét árasztó kert mélyén nyugszik az otthon, e háromemeletes hatalmas épület. Földszintjén társalgó, rádióval, zongorával, 500—600 kötetes könyvtárral. Az emeleten kisebb társalgóban televíziós készülék. A szobák többnyire kétszemélyesek, berendezésük lakályos, kis asztalkák, karosszékek; mindenki hozott magával emléket otthonából szőnyegeket, képeket, faliént, dísztárgyakat. Az otthon szó tehát nemcsak átvitt értelmű; otthont teremtett, nyugodalmas, meghitt otthont az állam e néhány idős férfinak és nőnek, de ők maguk is megteremtik szőkébb birodalmukban, szobájukban, az otthon melegét. Ám az otthonhoz nem elég a külsőség: dísztányér, ingaóra a falon, meg az elhunyt hitves és szülő fényképe az asztalon. Magunkénak akkor valljuk lakhelyünket, ha úgy élhetünk benne, mint otthon, azt tehetjük, amit otthon tennénk. A csendes őszi nyugalomnak ez a kis Szigete ezt is biztosítja a munkában elfáradt embereknek. Csak az étkezések ideje kötött, ezenkívül mindenki azzal foglalatoskodik, amihez kedve van. A nők legnagyobb része a tisztasággal törődik. Riedl Béla igazgató mosolyogva meséli milyen tisztasági vágy dühöng az idős pedagógusnőknél. Ha ez az otthont teremtő, nagy tisztasági vágy a végére ér, séta következik. Van, aki 10— 15 kilométert is elgyalogol néha, van aki csak a kertben sétál, de legtöbben naponként bemennek a városba, gyönyörködni a múzeumban, a műemlékekben. És sokat olvasnak. Néhányan megrekedtek Jókainál, ennél frissebbet nem ismernek irodalmunkban, és most, sok fenntartással, de tiszteletre méltó buzgalommal pótolni igyekeznek az űrt. Ballenegger Henrikné, a születési bizonyítványa szerint nem a legfiatalabbakhoz tartozó, de rendkívül energikus, Zalaegerszegről jött, özvegyasszony, fáradhatatlan a könyvek kínálásában. Segít a gondnoknak, igazgatónak, végzi a könyvtáros teendőket. Férje könyvtárából is jócskán behozott ide, s ha e kis könyvlét modern művekben is bővelkedik, nagy szerepe van ebben Ballereggerné önzetlenségének és elhunyt férje, a francia szakos tanár művelt könyvgyújtó szenvedélyének. Balleneggerné különben is lépést tart a jelennel, színházba, moziba, koncertekre jár, élete nem rekedt meg a pedagógus otthon fajtáin belül. Dr. Barts Gyula, a férfi lakóknak korban ugyan nem, de alkatban, fürgeségben egyik legfiatalabb tagja Erdélyből származott Sopronba. 1936 óta él a városban. Sopron szerelmese — vallja szemérmesen —, és emlékplakettet mutat, melyet azért kapott az itteni Liszt Ferenc Múzeumtól, mert gyakran kalauzolja csak úgy szorgalomból a múzeum látogatóit. — Földrajz tanár vagyok — mondja —, és rengeteget utaztam a világban. De még mindig sok minden van, amit nem láttam. Nyugdíjam fennmaradó részét összegyűjtögetem — nem iszom, nem dohányzom s ebből évenként kiruccanásokat teszek, ötvenhatban Pozsonyban és környékén, tavaly Prágában voltam az IBUSZ-szal, idén szlovákiai körutazásra mentem. Jövőre talán eljutok Erdélybe, meglátogatom a kolozsvári egyetemet, egykori tanulmányaim színhelyét, fiatalságom emlékeit. Miközben a társalgóban beszélgetünk, benyit egy idős néni: — Megjött az orvos... — Köszönöm, nekem nincs szükségem rá — feleli hetykén dr. Barts Gyula —, az menjen hozzá, aki beteg. Az orvos hetenként háromszor jár ide és gyógyítja a gyöngélkedőket, betegeket. Az állam évenként félmilliót ad, ők pedig nyugdíjuk 40 -65 százalékát fizetik be nyugdíjuk nagysága szerint. E csekély összegért kitűnő kosztot, teljes ellátást, kényelmet kapnak és minden lehetséges kívánságuk teljesül. Nemrégiben azt kérték a minisztériumtól: nehéz egyeseknek a három emeletet megmászni, csináltassanak liftet. Kérésüket meghallgatták: a lifthez szükséges pénz mér 16 rendelkezésre áll. Hátuk mögött hajszolt évek, ki 30, ki 40 esztendeig tanított fővárosi gimnáziumban, vagy kicsiny tanyai iskolában, kezük alól talán szénezer gyermek is kikerült már. A tanítványok hálája feleszegeződik ebben a félmillióban (és a másik félmillióban, amit a máriaremetei nyugdíjas pedagógus otthonra költenek). Sok embert neveltek emberré, megérdemlik, hogy életük utolsó szakasza emberhez méltó legyen. Gábor István BARTÓK-FESZTIVÁL * 1. Sir Eugene Goossens és Zempléni Kornél az Állami Hangversenyzenekarral Hétfőn az Erkel Színházban zenekari hangversennyel kezdődött a Bartók-fesztivál második hete. Ez alkalommal Sir Eugene Goossens vette kézbe a vezénylőpálcát, az Állami Hangversenyzenekar élén. A műsor a kiadottól eltérően Wagner Faust-nyitányával bővült. Csak nemrég hallottuk ezt a korai Wagner-művet a Filharmonikusok egyik hangversenyén. Goossens más, romantikusabb felfogásban szólaltatta meg, kevésbé izgalmasan, de a Faust-n tépelődő szellemet jól exponálva. Érdekesen hangsúlyozta a Faustmnyiténynak Beethoven IX. szimfóniája első tételével való szoros rokonságát. Ezután következett Bartók I. zongoraversenye. Mint ismeretes, eredetileg Földes Andornak kellett volna játszania, a híres Bartók-interpretátor azonban sajnálatos kézsérülést szenvedett s így nem ülhetett zongorához. Helyette Zempléni Kornélt hallottuk. Művészünk, ismert és becsült muzikális erényeivel kitűnően megfelelt a féligmeddig beugrásszerűen vállalt feladatnak, és igen meleg sikert aratott. Az I. zongoraverseny jellegzetes, motorikus ritmikája erőteljesen érvényesült Zempléni játékában, billentési technikája révén az itt ütőhangszerként kezelt hangszer is teljesítette előírt hivatását, formaérzéke pedig nagy segítségére volt a neobarokk stílusban. A zenekari, nem kevésbé fontos részben nem egy jó hangzási effektus szolgálta Bartókot, bár szükség lett volna az élesebb kontrasztokra és virtuózabb Kodály Nyári estéje a jeles karmester tolmácsolásában valahogy átúszott a La Manche-csatornán Albion földjére, az angol nyár egy finom és párás színekben játszó, nagyon érzelmes, de kissé unalmas estéjének élményeiben vettünk részt. Befejezésül Britten Változatok egy Purcell-témára című műve hangzott fel, igen kitűnő előadásban. Goossensnek ez volt a legjobb műsorszáma. Érezhető kedvvel élte bele magát a mai angol zene »enfant terrible«-jének sajátos stílusvilágába és kifejező nyelvezetébe. A nemes, szép Purcell-téma mókás eltorzításai a fintort vágó komponistát idézték, aki a variációk során ilyesféleképpen gondolkozik: "Íme, egy XVII. századi, méltóságos, allengeparókás téma. Mi nem tiszteljük.* A ragyogóan szellemes partitúra sikeres kiviteléért természetesen nem Csupán a karmestert illeti dicséret, hanem a zenekar érdemes tagjait is. Szenthelyi István Minden igazi képzőművész a nép őszinte barátja Mikus Sándor nyilatkozata Néhány nap múlva megkezdődik a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének tartalmas szervezeti élete. A szövetség élére — mint már közöltük — megbízott elnökséget jelölt ki a Művelődésügyi Minisztérium. Mikus Sándor, Kossuth-díjas szobrászművész, a szövetség elnöke mondotta a Magyar Nemzet munkatársának: — Véleményem szerint — s azt hiszem, a képzőművész társadalom többségének is ez a véleménye — a szövetséget nem nagy létszámú, de feltétlenül magas szakmai színvonalú eho-eszmei testületté kell tenni, olyan művészekből kell állnia, akik magukénak vallják a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájának irányelveit, megértik a művészet pártosságának fontosságát, és ebben a szellemben dolgoznak. — Minden igazán kiváló magyar képzőművész — folytatta — a nép őszinte barátja, és elsősorban annak érdekeit tartja szeme előtt. A nép érdeke pedig a szocializmus mielőbbi megvalósítása. A művész tehát akkor tölti be méltón magasztos hivatását, ha ezt elősegíti. Mikus Sándor elmondotta még, hogy a két év óta szünetelő szervezeti élet új tartalmától sokat várnak a képzőművészek. Az elnökség máris megkezdte a gyakorlati tennivalókat: először munkatervet készítenek a tagok felvételének módozataira, majd hozzálátnak a képzőművészetek területén még található kialakulatlan — vagy éppen viszszás, maradi — nézetek tisztázásához. Színessé teszik a szövetség életét, igyekeznek, hogy érvényre jusson benne a magyar képzőművészet sokszínű árnyalata, gazdag stiláris változatossága, egész tartalom- és formakincse — anélkül, hogy helyet kapna benne a semleges hang. Rövidesen megkezdik a Tanácsköztársaság évfordulóján megnyíló nagyszabású 1959-es kiállítás előkészületeit, ezen főleg az elmúlt egy-másfél esztendő kép- és szobortermését mutatják be. Tovább folynak a jövőben az egyéni kiállítások, egyes művészek külön-külön is bemutatják munkásságukat a Csók Galériában, a Nemzeti Szalonban. Gyűjtik már a decemberben megnyíló Moszkvai Biennále magyar anyagát is. — Az elmélyült magas színvonalú alkotómunka, a szocialista-realista magyar képző- és iparművészek közösségévé szeretnénk tenni a megújhodott szövetséget — mondotta befejezésül Mikus Sándor. (*. ) Szerda, SMS, október 1.