Magyar Nemzet, 1958. október (14. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-14 / 242. szám
4 Magyar Nemzet BOLDOGSÁG, MERRE VAGY? Viktor Rozov színműve a József Attila Színházban Csehov egyik nagy dramaturgiai újítása az érzelmek és történések dialektikus egységben való ábrázolása. Finom, szinte észrevétlen katarzisokkal dolgozik, jelentéktelennek látszó, kis belső rezdülésekkel utal a hősei sorsát eldöntő kérdésekre. A csehovi dramaturgia követője — legalábbis e most bemutatott színművében — Viktor "Rozov. Követője, de nem utánzója. A "Szállnak a dárvákforgatókönyvének immár világhírűvé lett írója sajátos mondanivalóval rendelkező alkotó, aki megérti — és a nézőkkel is megértetni kívánja — a mai szovjet társadalom különböző problémáit, konfliktusait, nem elégszik meg ún. örök igazságok (vagy örök kételyek) hangoztatásával. A csehovi "jövéses-menéses szerkezetet (ahogy azt maga Csehov elnevezte) élő, jól megfigyelt figurákkal népesíti be, s ha színműve technikailag tán nem eléggé "modern" — tartalma mélyen korszerű. Egy moszkvai család egyetlen napja játszódik le a színen, egy vasárnap, amikor mindenki otthon van. A család apa nélkül nőtt fel — az apa elesett a Honvédő Háborúban. A családfő a legidősebb fiú, a tehetséges, tudományos aspiráns volt, míg meg nem házasodott és önző felesége el nem távolította még támaszra szoruló családjától, a munkában megfáradt anyjától, két becsétől és húgától. A szerző élénk színekkel mutatja meg, hogy milyen visszahúzó ereje van az önzésnek, a hiúságnak, s egyéb nyárspolgári tulajdonságoknak. Fjodor és Léna — az aspiráns és felesége — esetétől, problémájától függetlenül is számos kis és nagy elintézetlenség van ebben a moszkvai családban. A boldogság nem előregyártott elemekből épül fel, nem mindenütt jelenvaló, mint egyes régi, sematikus színművekben — az erények és hibák, gondok és örömök, akadályok és lehetőségek tömkelegéből minden embernek fáradságosan kell azt kiküzdenie. A “Boldogság merre vagy?" több, a szovjet szocialista társadalomban és társadalomból élő figurát élesen bírál, de végig szocialista talajon. Rozov színműve szocialista alkotás, méghozzá a javából. A Szamoin-család egyetlen napja is sok problémát hoz felszínre, és a problémák egyik gyökere éppen az a konfliktus, amely az anyagi és szellemi lehetőségek összeütközéséből támad. Az új igények, új lehetőségek új problémái bontakoznak ki Rozov színművében és a szovjet nevelésnek az az újabb és újabb forrásokat feltáró ereje, amely előbbutóbb megbirkózik a nyárspolgárság minden ember- és közösség-ellenes vonásával. Oleg, ez a nagyon egyéni és mégis tipikus, drága kamaszfiú sablonok nélkül, egyszerűen és természetesen jeleníti meg az új szovjet értelmiség erkölcsét, nagyszerű lehetőségeit. Benedek Árpád rendezése kitűnően érzékelteti e moszkvai család atmoszféráját, s a külső történések vonzó, hatásos megmutatására éppen úgy gondja van, mint a finom emóciók érzékeltetésére. Az első rész utolsó jeleneteit azonban kissé elnyújtottnak, tempótlannak érezzük, s rendezői hiba a formai funkciót képviselő Gena, egy, az apai zsarnokság alatt élő falusi fiatalember túlzott, harsány mozgatása. Ha Gena halkabban, észrevétlenebbül mozogna, ha faragatlansága és elnyomottsága nem párosulna izgatott nyüzsgéssel, jobban hatna nagy vallomása és meggyőzőbb lenne Szamoinék leányának, Tanyának jóleső meglepetése ezen. A szereplők közül — bár úgy érzem a kamasz- Oleg szerepe a legfontosabb — először a mamát említeném, a Szamoin-gyerekek sokat tűrő, sok panaszt elhallgató, de az igazság kimondásának perceiben az igazságot a szent anyai önzésnél is többre becsülő édesanyját. Keresztesy Mária mesteri alakítása minden rezdületében megérteti velünk ennek jó asszonynak a helytállását, az igazi anyák gazdag érzelmi világát, az emberi méltóságot mindennél többre becsülő szovjet nőt. Meghatva köszönjük az esztendők óta jobbnál jobb figurákat formáló Keresztesy Mária újabb, példás alakítását. Oleget, akiben a minden korok kamaszának tisztaságra, szeretetre való vágyakozása a szovjet fiatalok tudatos humanizmusával és egy bontakozó költő-palánta sajátos színeivel elegyedik, a Színművészeti Főiskola vizsgaelőadásain feltűnt Bodrogi Gyula kiválóan személyesítette meg. Sok kedves kis játékot alkalmaz, de azok sohasem olcsók, sohasem esnek ki a figura általános ábrázolásából. Jó volt Sinkovics Imre Fjodornak, a magát szétforgácsolóifjú tudósnak szerepében. A megfeszített szellemi munkával járó természetes idegenséget a napi élet, a családi gyakorlat egyes dolgaiban, finoman toldja meg azzal a "professzoros" pózzal, amelyet Fjodor azért alkalmaz, hogy ne kelljen néhány kényelmetlen kérdéssel szembenéznie. Tetszett Surányi Imre, aki egyik Szamvin-fiút, az egyszerű, de világosfejű, derék Kolját játszotta. Egri István, Lapsinnak, a falusi nyárspolgárnak sok színnel megrajzolt szereA második nemzetközi kiállítás számra és értékre egyaránt nagy képanyaggal várja az érdeklődőket, a nem fotózókat is, akik, az elmúlt évek bizonysági szerint, egyre nagyobb tömegben és egyre nagyobb megértéssel figyelik a legfiatalabb ábrázoló művészet kibontakozását és viaskodását az őt megillető helyért. A fotó stílusa ugyan egyetemesen fejlődik az egész világon, de mégis jogosult egy kis részrehajlás nemzeti eredményeink uránt. Elsősorban tehát azt kell mérlegre tennünk, hogy hol tart fejlődésében a magyar fotó. Az idősebb nemzedék »bagyjai« közül néhányan feltűnően hiányoznak — Szöllösy Kálmán, Sztály János, Escher Károly és mások — Rónai Dénes és Angela Pál szerepel, de a "nhors concours" páholyába húzódott félre, Vadas Ernő, Zajky Zoltán és a többiek pedig mint a zsűri csoportja különültek De a kritikusnak nem is lehet sok mondanivalója róluk: erényeiket, értékeiket jól ismerjük. S azt is tudjuk, hogy invenciójuk még nem szikkadt ki: olykor egyegy új melódiát is tudnak még pengetni a régi húrokon. Elsősorban a követő nemzedékre kell figyelnünk, hiszen nem kétséges, hogy a jövő rajtuk múlik. Ennek az új nemzedéknek középső és fiatalabb korosztályában az idei kiállításon egy igen örvendetes jelenség tűnik szemünkbe: a vidéki fotósok jelentkezése, egyre nagyobb számban, s egyre jelentékenyebb munkákkal. Az a lendületes, lelkes munka, amely a szövetségi főtitkár, Vámos László irányításával folyik a foto-provincializmus felszámolásáért, úgy látszik, máris szép gyümölcsöket kezd érlelni. Vidéki fotósaink ma már semmiben sem maradnak el a fővárosiak mögött, még korszerűségben sem, sőt egyesek, kiállított képeik tanúsága szerint, előnyben is vannak, nyugalmasabb szemlélettel, elmélyültebben dolgoznak. A művészi tehetség ugyan nem városok szerint osztódik el, mégsem lehet véletlen, hogy vidéki városaink közül azok küldik a kiválóbb fotósokat, amelyekben fejlettebb a fotókultúra. Elsősorban az ősi művelődési tájék, Pannónia városai: Pécs (Megyeri Zoltán, Szendrődy István, Tillai Ernő, Halász Rudolf és Tóth István), Győr (Liptay Andor), Szombathely (Szigetváry Ferenc, Bodrogi Sándor) és Kaposvár (Tabák Lajos). Még többen tűnnek ki Miskolc fotósai közül: Durda János, Écsy Zoltán, Lukács László, Tárcai Béla és a diósgyőri Doma Istpében, Velenczey István, Örkényi Éva és Kállay Ilona, akik két kis diáklányt alakítottak, színesen, mulatságosan, nagyon kedvesen és Gyimesi Pálma Marina kis szerepében. Békés Ritának — Léna, az önző, hisztérikus fiatalasszony megszemélyesítőjének — voltak jó jelenetei, az alakítás azonban nem volt annyira kidolgozva, a jellem nem volt olyan árnyalt, mint általában a többieké. Tanyát, a 18 esztendő körüli, poétikus lelkivilágú leányt Szemes Mari nem tudta kellőképpen megmutatni. Madaras József, Gena megformálója — mint már említettük, a rendező hibájából is — helyenként túl harsány. Pedig Madaras külső adottságai kitűnőek az érdekes szerephez!... Szinetár György és Hernádi László igazi színpadi nyelven tolmácsolták magyarul Rozov színművét, amely Vogel Ernk jó levegőjű, sikerült színpadképének keretében került bemutatásra. Az angyalföldiek kis színháza, amely már nem egyszer mutatott példát nagy színházaknak is, miképpen kell szolgálni a mai élet kérdéseinek megmutatását, a szocialista színházkultúrát, megint jó munkát végzett. Antal Gábor van, Balló Ödön is miskolci, havasesős utcai képe, ebben a fotófajtában, a kiállítás legszebb képei közé tartozik. A vidékiek előretörésében még külön örömöt kell, hogy szerezzen mindenkinek az alföldiek kitűnő szereplése: a szegedi dr. Imre József beszédesen tolmácsolt kórházi jelenetével. Cegléd fotográfusai közül Mákos József és Markovics Ferenc egy-egy szépen komponált, mélyen átélt tájképpel tartják fogva a szemlélő tekintetét. Ugyanígy Kecskemét egyik fotóművésze, Medgyesi László is. A másik kecskeméti, Pásztor Zoltán pedig olyan képfajtában produkált igen figyelemreméltót, amelyben sok és erős vetélytársa akad a világ fotóművészetében: távlatos utcakép, az élet elevenségében, a levegő- és vonal-perspektíva együttes hatásával. A kis Kalocsa is szép hírmondót küldött Kovács Gyula “Kerítés" c. képével. Az előteret és középső képmezőt kitöltő tárgy, anyagszerű érzékeltetéssel, a háttérben a tér mélységének szuggerálása: tanyaházak, meredek méretugrással, elkicsinyedéssel A vidékiek után kerítsünk sort a pestiekre, a középső korosztályra és a fiatalokra. (Köztük a magyar fotóművészet legifjabb reménysége: Bencze György.) Majdnem valamennyien a fotóművészet új törekvésével jelentkeznek: vissza az eleven élethez, a hétköznapi valósághoz, a valóság riportos megrohanásával. De formailag, esztétikailag még bizonyos újrakezdéssel. Az előző nemzedékklasszikus" stílusának minden értékét sutba dobják és a művészien meg nem emésztett, nyers valóság látványait gyűjtik seregbe, a maguk természetes kúszottságában meghagyott pillanatnyi impreszsziókat, nem realizmussal, hanem művészietlen naturalizmussal. Kivételt nem sokat tudunk elsorolni: a figurális képek közül dr. Bartha Béla két képét, Reismann Mariann szép kompozícióját, dr. Király Zoltán jó humorral jellemzett "Cipészmester"-ét, Tömöri Ede kitűnően komponált "Mosónők" képét, hibátlan mozgás- és vonal-ritmussal, Berekméri Zoltán egyszerűségében, nagyvonalú képét és a töretlenül kísérletező kedvű Sziklai Dezső "Korcsolyázók" képét, az elő- és középtér tócsáiban tükröződő égbolttal. A tájképek közül is kitűnik néhány, a klasszikus képformálás megőrzésével: Buday J. László hegyvidéki panorámája, Horling Róbert bájos, havas harmóniája és Mező Sándor nem nagyon újszerű, de finom és megragadó partitája. Mező másik képe, az "Acélkígyó", műhelycsarnok belsejével, § szerzőjének svakor! témája,] amelyet néhány régebbi képénél már szebben is megvalósította (A sajtó-fotó kiállításon látott képe is felülmúlja.) Mező Sándornak megkülön-l böztetett helye van az új ma-[ gyár fotóművészeiben: szívós* buzgalommal, hittel tart ki a* munka és munka-miliők ábrá-Iszolása mellett, most is, amikor már sorra elmaradoztak mellőle azok, akik hasonló úton is igyekeztek haladni. Képe f elénk veti a kiállítás és egyútn tal az egész mai magyar foto- művészet nagy negatívumát fotósaink a valósághoz, a közvetlenebb élethez tértek viszsza, de csak az apró-cseprő, a tekintetet egy szempillantásra megragadó élet-epizódok megörökítésében látják feladatukat. Elfeledkeznek egy nagobb valóságról, a társadalmi valóságról, hogy azt olyan képekbe foglalják, amik nemcsak az esztétikai gyönyörködtetést szolgálják, hanem egy, ennél nem kevésbé magasrendű hivatást is betöltenek: a művészi ábrázolás szuggesztív erejével részt kérni az új világ építésének nagy munkájából. Kiszemelni azokat a mozzanatokat, amik a közelebbi vagy távolabbi problémák felé mutatnak és az embert nem kicsinyes esetlegességeivel állítják középpontba, amint ezt még a mai fotósok teszik, hanem, mint a világot formáló munka hősét. Fotóművészeink néhánya a közelmúltban már megpróbált ilyen irányban haladni, de legtöbbjük megtorpant, mert nem látott más lehetőséget, mint munkajelenetek ábrázolását (ezeket is a régi i genrefelfogásban), vagy az optimizmusnak egyre banálisabb kifejezését, dolgozók vidám figuráival, mosolygós arcaival. Ezt az egyoldalú tematikát kibővíteni, kiszélesíteni és a foto klasszikus stílusának csiszolt eszközeivel —, amiknek elprédálása nagyban folyik a fiatal és középső generáció részéről — tisztán felépített és monumentális, mélyen megragadó fotolátomásokba szervezni: ez az egyetlen út, amely elvezethet a fotóművészet igazi megújhodása felé. Hevesy Iván Kazimierz Wilkomirski, a wroclawi operaház igazgatója, aki a magyar—lengyel kulturális egyezmény 1938. évi munkaterve alapján tartózkodott hazánkban, visszautazott a Lengyel Népköztársaságba. Elutazása előtt megállapodást kötött magyar művészek lengyelországi vendégszereplésére. A II. nemzetközi fotókiállítás az Ernst Múzeumban 1. A magyar fotográfusok képei Megkezdődtek a sárospataki múzeumi napok Sárospatakon a Hazafias Népfront Borsod megyei biizottsága, a Borsod megyei tanács népművelési osztálya, a sárospataki Vármúzeum, vala- mint a tudományos gyűjtemé-nyek közös rendezésében múzeumi napok kezdődtek. Egy héten keresztül előadások hangzanak el a Bodrogköz és Sárospatak múltjáról, néprajzi és történelmi emlékeiről. Vasárnap, a múzeumi napok megnyitójaként Tompa Mihály és Erdélyi János emlékének áldozva kiállítás nyílt a kollégium nagykönyvtárában. Este a Rákóczi-gimnázium dísztermében Tompaemlékünnepélyt rendeztek. Befejeződtek a tihanyi biológus napok A Magyar Tudományos Akadémia tihanyi biológiai kutatóintézetében vasárnap délben befejeződtek a biológus napok. A biológiai tudomány legkiválóbb művelőinek háromnapos tanácskozásán hét előadás hangzott el, s valamenynyit élénk és hasznos vita követte. A biológus napok vasárnap dr. Bereczky Endre Kossuthdíjas egyetemi tanár, a TIT Veszprém megyei szervezete elnökének zárószavával értek véget. Kedd, 195* ofcMfeeff 14 Johannes R. Becher A szocialista líra nagy halottját ravatalozzuk: Johannes R. Becher elment közülünk, hátrahagyván életművét, melyet most kezdünk csak érteni, s valóságos nagyságéban felmérni. Az "ad memóriám" koszorúját ezért kissé szégyenkezve helyezzük el e ravatalon. Szocialista lírikus volt, egy új líra megteremtője. Életútja, küzdelmes művészi pályafutása harc volt ezért az új költészetért, s egyben harc saját magával is. Olvassuk el önéletrajzi vallomását, a Búcsút, s láthatjuk ennek a küzdelemnek nyitányát, az ifjúkor győztes megindulását a szocialista forradalmár felé, szakítását a polgári értelmiség "lázadásával". Az út első határköve a Spartacus Szövetség és csírázó új lírájának első gyűjteménye, az Új Költemény (Das neue Gedicht, 1918). E kötetben búéik kora ifjúsága expreszszionista kísérleteitől, melyekben ennek az áramlatnak legtehetségesebbjeként mutatkozott be. (Verfall und Triumph, 1914). Míg azonban költőtársai morálisan és művészileg széthullanak, Becher a háború, majd a forradalom évei alatt új utat vív ki magának. Ekkor írja le egész életéivek szenvedélyes programját: Tanulok, Készülődöm. Gyakorlom magam, így dolgozom én még formátlan arcom ellen — had szenvedélyesen. A Búcsú alcíme: egy német tragédia. De ebben a tragikus önleszámolásban új ember és költészet születik: Becher a forradalmár művész és a politikai Ura új típusa. Így hozzák meg a száműzetés és emigráció évei a nagy költői megtisztulást és kiteljesedést. Becher mindig tudja, hogy ez az új líra nagy művészi felelősséget is jelent. 1920 és 1930 között szinte minden egyes strófáját újra meg újra megítéli, s minden kötete újabb és újabb ítélőszék. (1921: Um Gott; 1922: Verklärung; 1923: Drei Hymnen. Majd próza: 1925: Levisite). 1930-ban adja ki első gyűjteményes kötetét, a Korunk egy emberét (Ein Mensch unserer Zeit), melyben e periódus legjobb verseit foglalja össze, rostálja át, és ítéli meg. A bevezető sorok világosan kimondják a forradalmár művész ítéletét is: "E gyűjtemény leszámolás a múlttal, azzal a múlttal, mely egy generáció tragédiája volt." Ettől kezdve szabadon bontakozik ki a művészi tökély szintjén Becher új, politikai lírája. 1938-ban már az elért szintézisről ad számot. A boldogság keresője és a hét bűn című verseskötet Megérkezését és kiteljesedését foglalja össze, ahonnan már egyenesen vezet az út ahazatérés líraian megénekelt korszakához (1945, Deutschland-Hymnen) és a Beteljesedésről álmodva . . . (Vollendung träumend . c . 1950) kötetéhez. A nagy összefoglalás periódusa természetesen elválaszthatatlan a szocialista építésben való aktív részvételtől: az emigráns Becher otthonra talált a Szovjetunióban és magashőfokú lírájával vett részt új otthona építésében is (Der grosse Plan). Becher lírájának mindenkori •*'* tengelye azonban: Németország. Az emigrációban: a fasiszták által szétdúlt, meggyalázott és elpusztított német kultúra feltámasztása és egyben az apokalipszis leleplezése — a gyilkostól a megalkuvó beleegyezőig. Otthon: az újjáépítés szenvedélye, mely Becher számára nemcsak az elpusztult városok felépítését, hanem az emberi lelkek meg- tisztítását és "újjáépítését" is jelentette. Állandó lírai kérdése és felelete: Németország jövője. Milyen erőkből fog újjászületni Németország? És ’ Becher látja a feleletet is: ’ látja és megénekli Németország szocialista jövőjét, mely klasszikus kultúrájának humanista betetőzését fogja jelen■teni. A beeheri érett líra szigorú, ■ szinte aszketikusan egyszerű. . Ez az egyszerűség a valőság■ gal szembeni felelősség kifejezése, mely szavainak sokszo■ ros súlyt ad, keménységet, kontúrt, "kő-szerűséget", az élet igazi tömörségét és lénye■ gét adja vissza. Lírája igazi egész: ő maga ■ formálta szigorú kritikus kézé■ vel, lelkével. Utolsó versei is ezt a szigorú, önbíráló hangot ütik meg. Korunk költője volt, s tudta, hogy e kemény önítélkezés teremtheti csak meg a lírai fegyvert — céljához, a szocializmushoz. . Sós Endre Janácek-est a Művész Klubban A "Csehszlovák Kultúra" új évadbeli első rendezvénye törlesztett egy keveset abból az adósságból, amely Leos Janácek művészetével kapcsolatban terheli zenei életünket. Harminc évvel ezelőtt távozott el az élők sorából a nagy csehszlovák komponista, s hol tartunk ma még attól, hogy alkotásai hangversenyeink gyakorta felcsendülő darabjaivá váljanak, s igazi humanista művészete nálunk is kivívja az őt megillető helyet? A Művész Klubban megtartott koncert jelentőségét fokozta az a körülmény, hogy hallgatósága megismerkedhetett Janácek népdalfeldolgozásaival is. Valóságos gyöngyszemek ezek a darabok, a népi művészet alapos ismerőjéről és szerelmeséről vallanak. Zongorakíséretük rendkívül tömören, csodálatos egyszerűséggel hangsúlyozza, emeli ki a morvai és sziléziai népdalok sajátos vonásait, mondanivalójuk lényegét. E feldolgozások népi és bizonyos mértékig már modern hangvétele akaratlanul is Bartók gyermekdarabjait juttatja eszünkbe. Petri Endre kitűnő Lisztdíjas zongoraművészünk ez alkalommal is nagyszerű muzikalitásáról tett bizonyságot. Színesen, meggyőző erővel tolmácsolta a »Tema con Variazioni" pompás hangulatváltásait, a négytételes "Ködben" érzelmi hullámzását, a "Mohos ösvényen" című gyűjtemény négy darabját — a szerző békés, nyugodt napokat idéző emlékeit — s a három "Lacih-tánc" csattanó jókedvét, játékos ritmusait. Kürthy Éva, az est másik közreműködője, a "Jenufa" opera egy részletével — arioso és deklamálás sajátosan janáceki ötvözete — kezdte műsorát. Üde, behízelgő tónusú mezzója egyelőre még csak az alacsonyabb fekvésben érvényesül zavartalanul, drámai kifejező készsége azonban máris figyelemre méltó. Elragadó bájjal énekelte a sziléziai és morva népdalokat Gulyás László Erkel-díjas zeneszerző kitűnően alkalmazkodó zongorakíséretével. A hangverseny bevezetőjeként Gál György Sándor emlékezett meg élvezetesen Janácek életművéről. les. gy.) Jelentkezni lehet a brüsszeli nemzetközi hegedűversenyre Brüsszelben jövő év májusában nemzetközi hegedűversenyt rendeznek, amelynek magyar jelentkezői december 15-ig közölhetik részvételi szándékukat a Zeneművészek Szövetségével és innen kapnak majd értesítést a hazai válogató időpontjáról. A verseny feltételei igen nehezek, mind a kijelölt művek, mind a döntőbe jutás szempontjából. Az első két forduló után 12 művész juthat majd a döntőbe, s őket a régimonti kastélyban helyezik el. Ott kapják kézhez egy kiadatlan versenymű partitúráját, amelynek előadására a kastélyban kell felkészülniük, s ez idő alatt senkivel sem érintkezhetnek, még levélben sem. A zenekari próbákra is csak a verseny megbízottjának kíséretében mehetnek el, összesen 12 díjat írtak ki, ezek közül az első 150 pop frankos, a második 100 ezer frankos. A Német Demokratikus Köztársaságból Budapestre érkezett Fritz Cremer kétszeres Nemzeti-díjas szobrászművész, akinek alkotásaiból október 18-án kiállítás nyílik a Műcsarnokban. A liege-i nemzetközi vonósnégyes verseny győztes magyar kvartettje, a Weiner vonósnégyes november közepén a Román Népköztársaságban vendégszerepel, ahol több koncertet adnak.