Magyar Nemzet, 1959. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-01 / 1. szám

4 Mar Nemzet .Csütörtök, 1959. január 1. A szovjet Fidelióról A moszkvai Nagy Színház zeneileg pontos, első vonalba tartozó Fidelio előadásában az volt az újszerű, hogy nemcsak Beethoven operáját játszották, hanem jóval többet. A játék és a rendezés áttörte az eredeti szövegkönyv cenzúra és polgári konvenció által megszabott kereteit és utat nyitott Beethoven szenvedélyes szabadságvágyának, viharos forradalmi lobogásának. Olyan volt ez a Fidelio, mintha nemcsak a zenét, hanem a szövegkönyvet is Beethoven írta volna és nem is másfélszáz évvel ezelőtt, hanem most. Az első színben erős fényvonal osztotta ketté a színpadot. Jobboldalt a sötét, komor sziklabörtön meredezett, irtózatosan nyomasztó, fagyos és fenyegető légkört árasztva. Baloldalt ragyogó verőfényben bájos, derűs, festői házikó udvara, száradó ruhákkal, rikító, szertelen, mediterrán rendetlenséggel. Az egymással élesen szembenálló két világ, élet és halál, szabadság és zsarnokság a rendezésben mindvégig kidomborodott. A szereplők jelleme és hovatartozása is egyértelműbb, határozottabb lett. Két tábor állt szemben egymással. A démoni gonosszá növesztett helytartó és elnyomó apparátusa egyfelől, másfelől pedig a szabadságharcosok: Florestán, akire nem személyi bosszú, hanem szabadságmozgalom vezetése miatt vár a halál, Rocco mester és környezete, akik mindvégig lelkesen, de kevés bátorsággal rokonszenveznek a szabadság ügyével és Leonóra, akiben elejétől végig férfias vitézség és elszántság lobog, hogy amit férje elkezdett, ő fejezze be. A szabadításban aktív szerepet kaptak a néptömegek Mindezt pedig némajátékkal, némaszereplőkkel, színpadi mozgással, néptömeg felvonultatásával érték el, és a szövegbe beépített prózai toldalékokkal, amelyeket a néző már csak azért is hitelesnek érez, mert az eredeti operában is vannak prózai részek A sok szempontból helyes, Beethoven és a zene szellemében indokolt beállításnak vannak vitatható pontjai is. Így például a kezdettől fogva elszánt, férfias Leonórában elsikkad egy lélektani és költői mozzanat. Az, hogy a szabadságvágy és a szerelem egy gyenge asszonyt formál hőssé. Az utolsó felvonás drámailag és vizuálisan ragyogóan megoldott színes forgatagában pedig a zsarnokot fenyegető, lökdöső, ide-oda hurcoló néptömeg szükségszerűen nemcsak a miniszter szabadítószerepét szorítja háttérbe, hanem kissé a miniszter áriáját is, amely a zenei mondanivaló csúcspontja Vitatkozni persze minden merészen egyéni és sablonmentes rendezéssel lehet és a világ operaszínpadaim egyre megoldatlanabb probléma a szem és a fül vitája, meddig mehet el a rendező, mi a színpadiasság és a zene helyes keverési aránya. Nem emiatt meséltem el tehát a szovjet Fideliót, hanem egy apró, de érdekes mozzanat miatt. Az történt ugyanis, hogy ez a talpig forradalmár, ízig-vérig férfias Leonóra Fidelio az utolsó nagy örömjelenetben egy pillanatra eltűnt a színről, aztán mikor visszatért, már nem csizma és nadrág volt rajta, hanem földet söprő, hófehér estélyiruha. A közönség nyíltszíni tapssal köszöntötte a metamorfózist, én pedig csodálkoztam. Két hét alatt azonban egyet mást megértettem belőle. A szovjet életben ugyanis egyre erőteljesebben hódít ez az új Fidelio-ideál. A munkájában férfiasan helytálló, a férfival vállvetve, egyenrangú félként küzdő asszony, aki társadalmi dolga végeztével külsejében, öltözködésében, viselkedésében hangsúlyozottan nőiessé változik. Nappal Fidelio, este Leonóra — sok-sok példányban található ez Moszkva üzemeiben, hivatalaiban és esti szórakozóhelyein. Főleg pedig egy határozott és erős társadalmi igényben. A gazdasági helyzet virágzó fejlődése érezhető benne és egy magasabb rendű egységre való törekvés. Az, hogy a szocialista nő ne a kétféle kispolgári pólus, házi obeliszk vagy nőiségéből tüntetően kivetkőzött emencipiátor közt ingadozzék, hanem országot építő, a társadalom dolgaiban aktívan részt vevő ember legyen, aki azonban nem félresikerült férfiutánzat, hanem nő. Azt hiszem, itt kezdődik a nő igazi felszabadulása, amikor egy magasabb fokon ismét önmagára lel, amikor az egyenjogúságban nemtúlkompenzál- és nem utánoz többé, hanem megkeresi önmagát, hogy saját egyéniségét bontakoztassa ki. Ez a szervesen eggyé ötvözött Fidelio Leonóra eszmény tartalmát nézve, feltétlenül követésre méltó. Akkor is, ha ma még az útkeresés kísérletező állapotában olykor a forradalom előtti idők egyegy formális jegyét is felidézi. Természetes és átmeneti jelenség ez, amíg nincs kellőszámú új tapasztalat, addig az emlékek erősebbek. Így történik azután, hogy a külföldi a napi életben sok-sok, valóban korszerű mozzanat mellett néha kedves, megható és derűsen ellentmondó jelenségekre is bukkan. Rokokószerű női kecsességre a kommunizmus gigásza építkezéseinek tövében, nálunk szokatlanul gyengéd és figyelmesgavallérokra-, akik este aresztoránban a vacsorához tábla csokoládét rendelnek a hölgynek éssámpánszkáját-, egyre-másra tapasztalja, hogy nemcsak az esti színházba menés, de az étterem is ünnepi hangulatú eseményt jelent. -Ebben a cipőben mehetek-e resztoránba? — kérdi egy mérnökaszszony izgatottan, amikor pestiesen azt javaslom, hogyüljünk be valahová, aztán úgy dönt, hogy előbb hazamegy átöltözni. A háztartási gépekkel modernül felszerelt új lakásokban is nemegyszer kedves ellentétként terpeszkedik az almárium és a sublód, a ház asszonyának régesrégi emlékekből szőtt, otthont teremtő törekvését mutatva, és miközben a sztratoszférában szputnyikok keringenek a fejünk felett, este a színházi szünetben úgy keringünk körben az előcsarnokban párosával, ünnepélyesen, kart karba öltve, mint a bálteremben. De ezekben a néha régi formájukat öltő jelenségekben is megérezni az újat. Egy magasabbrendű, és lelkes törekvést, amely a teljesebb nőt, a gazdagabb, szebb és sokoldalúbb életet kereső kényelmetlenséget csak kegyetlen emberfajtának okoz, a dohányosoknak. A szovjet társadalomban a nőiességért folyó küzdelemmel együtt komplex harc folyik az erkölcsök megszárdításáért, az alkoholizmus, a huliganizmus és... a dohányzás ellen. Az újságokban nagy vitacikkek jelennek meg arról, hogy a dohányzás nemcsak egyénileg káros és egészségtelen, hanem a közre is. A dohányos ember rontja a levegőt, tömegeket kényszerít ar-ra, hogy füstöt és kormot lélegezzenek be. Ebben kétségtelenül sok igazság van, magam sem szeretem,, ha mások füs- ■ törnek az orrom alá. Megje- lent olyan cikk is, amely azt követeli, hogy a cigaretták árát a szeszesitalokhoz hasonlóan emeljék fel, a dohányzás ellen minden fronton úgy küzdjenek, mint az alkoholizmus ellen. Ezt sokan vitatják, de azért a nyilvános helyeken, ahol tömegek jönnek össze, nem szabad dohányozni. Tilos J a dohányzás az éttermekben, a büfékben, a színházak, mo- Jzik előcsarnokaiban és a met- író óriási előterében is kővén dermedt a megdöbbenéstől a rendőr, amikor rágyújtottam. Aztán kiküldött. - A színházakban külön helyiség van a dohányosok szá mára, pontosabban, a dohá- nyos férfiak számára. Mert a nőknek nyilvános helyen rá- t gyújtani és nőt cigarettával kínálni nem illik. A dohány-zás tehát nemcsak egészség-ügyi probléma, hanem életstílus és illendőség kérdése is. Meg a nőiességé, így bontakozott le és így vált érthetővé előttem, amit a Nagy Színházban láttam: a csizmanadrágból estélyi ruhába öltöző Fidelio. A szovjet Leó- Anóra-Fidelio, aki roppant ön- tudatból és józan gyakorlatiasságból, meg sok-sok szeméremből, érzelmességből, kedvességből összeszőve, az új világ építése közben példamutató akarattal, néha múltba tévedve, de szándékában helyes úton járva, keresi és formálja megújuló önmagát. Komlós János A VÖRÖS ÚTLEVÉL U a mww 65c A nagy, négymotoros repülőgép leszállás nélkül 2 óra 45 perc alatt teszi meg az utat Bécs és London között. A felhők felett repültünk, 2500 méter magasan, valami csodálatosan izzó kékségben. A december délutáni napnak még volt annyi ereje, hogy a repülőgép ezüstös szárnyán megtörve vakítsa szemünket. Kevés az utas: néhány angol, • köztük egy házaspár, kisgyerekkel, aki néha sokkal vir■ goncabb, mint amennyire ez a • repülőgép kabinjában kellemes; egy vöröshajú fiatal bé■ ősi lány, aki Torontóba készül, mert azt hiszi, hogy Kanadáidban könnyebb boldogulni, mint is Ausztriában, s végül a magyar újságíró, aki majdnem az egész időt azzal tölti, hogy ’› igyekszik elképzelni, milyen › lesz London. · Fényképek, festmények, › könyvek tolulnak elő az emlé S kezeiből. Gyerekkorom egyik 7 kedvenc olvasmánya, ‹› a „Halló, itt London”, ‡ amelyet annak idején oly sodkát forgattam, hogy volt idő. S amikor talán több londoni utolsát tudtam elsorolni, mint budapestit (amit csak az ment, hogy vidéki kisvárosban nőtem fel és Budapestet éppoly kevéssé ismertem, mint Lomdont). Azután előbukkan em- elékezetemből az első angol, akit megismertem: hosszú, fürtös haja bársonyruhájának d nagy, kemény, fehér gallérját S verdesi. Akis lord-*, öt egy d másik fiúcska váltotta fel, hol tépett rongyokban, hol hermelinpalástban tűnt elém, egyszer zsivajgó piactéren, másd hol a Tower komor termeiben, hol koldus, hol királyfi. Teljesen értelmetlenül ezután az jutott eszembe, hogy Fielding teremtett először olyan regény, hőst, illetve hősnőt, akinek szíblya is volt, mégpedig akkora, hogy Tom Jones nem bírta megtartani, hanem lezuhant vele együtt a földre. Erről pedig arra a csodálatos Sam Smallra asszociáltam, aki feleségével együtt súlytalanul le-ibeg a levegőben, mert egy szép napon elhatározta, hogy már pedig ő repülni fog. „ Úgy éreztem, hogy ezekkel a kedves ismerősökkel van talált közöm Londonban. Mégis úgy esett, hogy legelőször nem beléjük botlottam Angliában, haynem — ha már regényalakokról van szó — Eric Knight [ nagy regényének, aLégy hű önmagadhoz«-nak azokkal a [ láthatatlan és névtelen figuráival, akik a Kristálypalotás bűnkezelésbe veszik a szökött katonákat, azokkal, akiktől úgy retteg Clive, a regény [ hőse. ] Én nem rettegtem tőlük, amai nál többet bosszankodtam. [ Találkozásunk így történt: [ Alig tűntek fel alattunk London narancsszínű, sárga, kék, zöld fényei, már le is szállt a gép. A koradélutáni sötétségen is átütöttek a Central Airport hatalmas méretei, de udvarias fiatal lányok máris az útlevélvizsgáló terembe vezettek, úgy hogy nézelődni nem volt időm. A különböző nyelveken elhelyezett feliratoknak engedelmeskedve, előreengedtem a brit állampolgárságú utasokat, s csak mikor velük végeztek, járultam az egyikimmigration officeréhez. Szó szerint bevándorlási tisztet jelent ez. Az illetők polgári ruhás rendőrtisztviselők, akik magas pultok mögött igyekeznek elejét venni annak, hogy illetéktelenek lépjenek Nagy-Britannia földjére. Az enyém testes, idősebb férfi, először kérdőívet töltet ki velem, majd az útlevelemet kéri. Megnézi vízumomat, adataimat, azután közli velem, hogy Nagy-Britanniába csak azok tehetik be lábukat, akik legalább három hónapig érvényes útlevéllel rendelkeznek, az enyémnek pedig már csak egyhónapos élettartama van. Udvarias válaszomra, hogy egyrészt, amennyiben ezt a budapesti brit követség közli velem, meghosszabbíttattam volna útlevelemet, másrészt pedig a követség, illetve a külügyminisztérium útlevelem érvényességi dátumának ismeretében mégis megadta a vízumot, csak hümmögött: — Ebben én nem dönthetek, ide kell hívnom a felettesemet. Néhány percnyi várakozás után előkerült a főnök. Ami ezután következett, a legjobban rendőrségi vallatásra emlékeztetett. A főnök jó húsz percig megállás nélkül ugyanazt a hat-nyolc kérdést tette fel nekem, közben hol közömbösen félrenézett, máskor áthatóan rámszegezte tekintetét, gúnyosan mosolygott, vagy szigorú arcot vágott. — Miért jött Angliába? — Meddig szándékozik maradni? — Mi a foglalkozása? — Mivel tudja ezt igazolni? — Kikkel óhajt találkozni? — Miről akar írni? Mikor a végéhez ért, kezdte élőiről, és megint élőiről, amíg csak — már némileg ingerülten — nem emlékeztettem arra, hogy érvényes útlevéllel és érvényes angol vízummal rendelkezem és ezen semmilyen kérdése sem változtat. Ekkor váratlanul abbahagyta, sustorgott a másikkal, majd az beütötte útlevelembe a kéthetes tartózkodási engedélyt. Arra az ismételt kérdésére, hogymiről akar írni, többször is azt válaszoltam: -Mindarról, amit látok.-* Nem rajtam múlott, hogy első angliai látványom kellemetlen, elszomorító, megalázó volt Velem együtt egy színesbőrű embert tartottak vissza azimmigration office-ben. Jobban elfoglaltak saját ügyeim, semhogy megállapíthattam volna, milyen nemzetiségű. Bőre sötétebb volt, mint az indiaiaké, de nem olyan fekete, mint az afrikai négereké. Fekete, viseltes öltöny volt rajta. Khakiszínű inget hordott nyakkendő nélkül, karján ballonkabát volt. Velem udvariasan, sőt előzékenyen bántak ahhoz képest, amit vele műveltek. Útlevelét úgy forgatták, mint amikor az ember valami mocskot kényszerül a kezébe venni. Zsebébe durván beletúrtak. Szegényes kofferjének tartalmát kiborították a földbe. Közben ide-oda lökdösték. Végül elvezették, nem arra, amerre a többi utas távozott, hanem valami oldalkijáraton, nem tudom hová. Elöl ment egy hordár, őt követte a szerencsétlen, a menetet két immigration officer zárta be. Ez a menet! Milyen sértő, megalázó látvány volt. Lassan mentek, s mégis a fehér emberektől körülvett színesbőrű futólépésben haladt, valami olyan embertelenül meggörnyedt tartásban, ahogy jobbágy, ha követhette életének, halálának urát. Révész József ›› Simon István : SZILVESZTERI ÉNEK ‹) t c› Háromszázhatvannégy tovább ment, 8 mint zászlóaljnyi katona; ›› egynek se mondtam azt, hogy állj meg, és egytől se kérdeztem: hova? 8 Mégis most, hogy az utolsó megy 8 hátul kullogva — mert öreg ›› s halántéka dér, bajsza hó, meg is utakra hullt sárga törek — · most vág a szívembe a balnét ›‹ fénye csak, szinte megsebez: » — Igaz, hogy nem is olyan nagy vég, mégis valami vége ez! ›› Messze az, mikor beporozták ›› az elsők még az utakat, is s hajh, a pünkösdi sapkarózsák a csupa zöld egek alatt. ›› Kepék alatt pihent meg este ‚s a derékhad, s a kerteket a szuronyuk vége verte, verte , s a gyep gyümölccsel telve lett. ‹‹ Nyomodban, öreg, már a hótól, K esőtől s dértől porladozt az orrabukott napraforgó, 8 hol a domb fénylő, agyagos. » A menet tódult csak, de árvább, ›S se szegényebb nem lettem én. 8 Elvesztettem a kesztyűm párját, s írtam még néhány költeményt,S meg hasonló köznapi dolgok — mert azok csak az igazak —, X miket emlékként máig hordok v a fellőtt csillagok alatt. Is S egy érzést, hogy akár az árnyék X a fa körül, fordul az év. "X Vén baka, Szilveszter, na várj még, nem azt kérdezem, hova mész — ’s nyújtsd hátra csak, húzok belőle, X reménytelen kulacsodat, ') hadd legyek azért is jövőre a tavalyinál fiatalabb. X 1958. december 31. (Földeák János: Vázlat Katai évről ) Súlyos mozgású férfi, arca szigorú, és kutató a tekintete, de amikor megszólal s kedvére a szó, s már mindenki derül vele, ám nevetése hűvös, mosolya fanyar, s s mint aki választ nem is remélve csak magával vitázik népeink gondján, olykor olyan halkan beszél, s nemcsak abban értettünk egyet, hogyan győz s a szocialista világ, de abban is, hogy mi marad már mögöttünk, s mit tettünk jól, mi volt hibánk, c ha egy vasárnapot töltöttünk is együtt, ‡ (rövidnek tűnt) nem volt kevés, · azóta is emlékem az a baráti, 5 vasárnapi beszélgetés... ›Fodor József Madárkám halálára ! A kis madárkám elrepült, Egy égi fára települt, * Be fáj a szívem, be fáj! Egy égi fának közepén/ [ Ott ül, s nem látom többet én, [ Be fáj a szívem, be fáj! ] Feje fehér volt, maga kék Itt a fülemben szava még, ! Be fáj a szívem, be fáj! Tolla kék, szeme fekete, Szememben még tekintete, Be fáj a szívem, be fáj! | Itt röppent, játszott, énekelt, S egy ablak nyílt , ő égre kelt, Be fáj a szívem, be fáj! ; Egy ablak nyílt ki: a halál, » S ha rés nyíl, a madárka száll, Be fáj a szívem, be fáj! ! Neszét még s hűlt nyomát lesem. És már nem látom sohasem, Be fáj a szívem, be fáj! ú /éife/ DIVATCSARNOK