Magyar Nemzet, 1959. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-02 / 127. szám
_______________________________________ Magyar Nwf ___________________________ _ * 1059. június 1. i 11EI? il 11 IBI W H ÉI A „Czímeresek" útlevele !Olyan szerencsés vagyok, hogy ezen az ünnepi könyvhéten én is találkozhatom az olvasóval. Ez a találkozás nemcsak személyes természetű, hanem a szellemi ismerkedésre újabb alkalom is. Ugyanis, gondos és szép kiadásban, egy olyan korábbi könyvem jelent meg ismét, amelyet olvasóim közül is kevesen ismernek. Ez a könyv a "Czímeresek" című regényes korrajz. Nem valami országos vásárról szól a "Czímeresek", ámbár egy országos vásár is igen kitűnő tárgya lehetne egy regénynek. A kérdést, amelyre egy aránylag terjedelmes könyvvel akartam válaszolni, közvetlenül az első háború után adta fel a történelem: miért történt az a nemzeti és társadalmi összeomlás, ami 1918 őszén és telén történt?! Nagy kérdés. Természetesen vitatható, s magam is vitatom önmagammal, hogy vajon helyesen válaszoltam-e a kérdésre, s ha nem feleltem mindenben helyesen, akkor miben nem? A személyes töprengésen túl, a kritikus és az olvasó joga s kötelessége, hogy művészi és politikai vonatkozásban az én válaszomról véleményt mondjon. Ha igaz, amit gondolok, akkor a könyvemről való ítélkezést megkönnyítem azzal, hogy a könyv megírásának és az időben történt kiadásának romantikuskörülményeiről valamit szólok. S a megkönynyítés mellett talán ama kor rajzának egy-egy vonását és színét is sikerül felidéznem. Tltézmény gyanánt hadd említsem meg, mert hiszen lelkileg ott kezdődött a regény, hogy az első világháborúnak a végén magam is katona voltam. Nem kellett volna ugyan katonának elmennem, de a hetedik gimnázium elvégzése után mégis elmentem. Elhatározásom két forrásból táplálkozott: egyrészt az iskolai nevelésnek erős hazafias jellege volt, másrészt pedig otthon, a faluban is az volt a közvélemény, hogy a haza ügyét, ha keserves is, de szolgálni kell. S én, mint a közösségnek egyik ifjú tagja, elmentem tehát katonának. Mundérban tettem le az érettségit, s utána elvégeztem a tiszti iskolát. De már lankadva kalimpált az elhajított tragédia, s gyanakodni kezdtem, hogy kimaradok a háborúból. A háborút azonban sokkal könnyebb elkezdeni, mint befejezni. Így aztán nekem is sikerült harctérre jutnom, s részt vennem a legádázabb offenzívában, a Piave folyó mellett. Ama kevesek közé tartoztam, akik szerencsésen áteveztek a folyón, s ama még kevesebbek közé, akik az előnyomulás folyamán ijedtségből el is fogtak tizenegy szembenálló katonát. Ezt a cselekedetemet példaadásnak szántam, s annak tekintem ma ig, mert ha közülünk mindenki elfogott volna tizenegy katonát, akkor vége lett volna még azon a napon, az egész háborúnak. De nem úgy lett. A következmények keserűek voltak. A zűrzavarban, mely a háborút követte, abban ugyancsak igyekeztem azok közé tartozni, akik a nép és az emberséges gondolkozás ügyében mulasztást nem követnek el Az én igyekezetem, fiatal ember lévén, nem nyugodott megállapodott erkölcsi és politikai szabályokon, hanem inkább a becsületérzés és a hazafiság vezette. Lassan így növekedett bennem, a szaporodó tapasztalatok alapján, az a szellemi jog, hogy a magyarság szenvedéseinek okairól egy regényes korrajzban beszéljek. " Tarminckét éves voltam. Jól' amikor megírtam a könyvet. Akkor már volt némi kóstolóm az írás nehézségeiből, nemkülönben a kínos igényességből is, hogy lehetőleg igazat kell az írásban mondani. Hogyne, hiszen novelláim márjelentek meg, s megjelent volt már az első regényem is, a "Szűzmáriás királyfi". Az írás nehézségeit bizonyos romantikus önérzettel ijesztettem, az igazmondásra való igényességet pedig, vajmi gyakran, eltúlozta az ifjú hevület, mely tudvalevőleg több meghökkentő merészséget hordoz magában, mint időt álló bölcsességet. Hát a "Czímeresek" ilyen jegyben született meg. Amikor készen voltam az írással, nagy kő esett le a szívemről, mert hiszen eladdig nyomasztó terheként viseltem magamban a leszámolás írói kötelességét. Az "Ábel a rengetegben" című könyvem, melyet utána írtam, tanúsítja is eléggé, hogy mennyire megkönnyebbültem. Ahogy mondani szokás, a legkínosabb teher alól felszabadultam, s a nyelvi kifejezés és a humor felé könnyebbek lettek a szárnyaim, ha ugyan szárnyaknak lehet nevezni a boldog nyughatatlanság szellőjét, mely az időben és az eredményekben előre lebegteti valahogy az írót. Politikai és szellemi ártatlanságomra jellemző, hogy a "Czímeresek" kéziratával kapcsolatban, a kiadást illetőleg, semmi aggodalmam nem volt. Pedig lehetett volna, mert hiszen a politikai élet vezetése Erdélyben is jórészt azoknak a kezében volt, akikről, s akiknek szellemi elődjeiről ítélettel szólt a könyv. Hamar észre kellett azonban vennem, hogy a könyvkiadók is a közéleti szellem őrhelyei voltak, s bár ha meg is engedtek egyegy frissítő füttyszót és éneket, temetési sirámot még sem. S az én könyvem ilyen sirám volt. Így tehát nem akadt olyan kiadó, amelyik elfogadta volna a kéziratot, s kiadta volna a könyvet. Nagy bajban voltam, már akkor is vagyontalan lévén, s a vagyontalanság mellé még türelmetlen is. Nem tudtam hát belenyugodni abba a gondolatba, ■hogy a kéziratot a fiókomba tegyem, s aztán lássa az utókor. Azon járt inkább az eszem, hogy miképpen tudnék a könyvvel mégis megjelenni. Azt mondták a jogászok, hogy a törvény módot ad nekem arra, hogy a saját kiadásomban, s a magam költségére megjelentessem a könyvet, ha ugyan akad nyomda, amelyik ilyen bizonytalan üzletre, de nem bizonytalan politikai kockázatra vállalkozik. S mit ad isten, találtam is egy "Uránia" nevű kicsi nyomdát, melynek a tulajdonosa hajlandó volt vállalni a politikai kockázatot, úgy gondolkozván bizonyára, hogy a megbotránkozás révén, melyet a könyv ki fog váltani, az ő nyomdája is nevet szerez majd magának. A nyomtatás költségét azonban, azt kereken megmondta, nem tudja nekem hitelezni, mert vagy a könyvet elkobozzák, vagy elegendő példányban nem tudom eladni, vagy nem fogok fizetni akkor sem, ha üzletileg beváltja a könyv a reményt. Szerezzek egy jó kezest, azt ajánlotta. Nagyon meglepődött, amikor elvittem neki a váltót, rajta olyan kezessel, akinél jobbat, egész Kolozsváron, nem is lehetett volna találni. Mert ugyanis gazdag volt a kezes, abban a tőkés demokráciában. Boldog volt a nyomdász, s boldog voltam én is. S mind a két oldalon elkezdődött a munka; a nyomdában szedték a könyvet, én pedig címeket gyűjtöttem, s azokra a címekre előfizetési íveket küldözgettem, mégpedig olyan nagy számban, hogy a postai forgalomnak tetemes részét én szolgáltattam. Mire elkészült a könyv, már volt is úgy 400-ra menő előfizetőm, aki vállalta, hogy utánvét mellett átveszi a könyvet. Postázó hivatallá vált valósággal a szobám, mert pénzre is szükségem volt, hogy a váltót fizetni tudjam, s másfelől arra is gondolnom kellett, hogy a gyors szétküldéssel talán az esetleges elkobzást is meg tudom előzni. Hát ezt meg is előztem, sőt utólag sem következett be, gondolván bizonyára, hogy úgy is csak szentelt víz lenne immár. A pénz is csepegett valahogy, mert akinek elment utánvéttel a könyv, azok nagy részében ki is váltották mind; akadt természetesen olyan is, aki visszaküldte, mert közben, vagy meggondolta a dolgot, vagy váratlan kiadás emésztette fel a pénzét, vagy pedig elcsapták a csörgedező állásából is. S miközben sajnálkoztam ezeken, új címeket szereztem, s küldözgettem folyamatosan a könyveket. A dolog természete szerint apadtak egyre a vásárlók, ami elég nagy baj volt, mert a könyvek árából magamnak is éldegélnem kellett, minek folytán a nyomdai költség harmadrésze még pénz után sóhajtott. S a baj mellé kezdtek már szellemi gondok is gyülekezni, mert akadtak, akik a kifizetett könyvet megbotránkozva visszaküldték, természetesen illő sorok kíséretében, mely sorok a megbotránkozó lelkiállapotát keresetlenül fejezték ki. Szóbeszédben, sőt már a hírlapokban is kezdtek a vélemények megjelenni, ami hamarosan odáig fajult, hogy az én hátamon a vélekedők kezdtek egymással csatázni. A naptár 1931-et mutatott akkor. Én az esztendő végére már meg is szoktam a zajongást, s szerettem volna megszokni azt is, hogy a váltó negyed része függőben maradjon. A nyomdász szerény, látván bennem a jóindulatot, nem is nagyon zaklatott. Inkább elment a Hitelbankhoz, ahol látván a nagyszerű kezest leszámítolták neki a váltót. Ettől az időtől kezdve, nyolc éven keresztül, én igen szoros üzleti kapcsolatban állottam a bankkal, mert hol az óvatolási költséget, hol a kamatot kellett fizetnem abból a pénzből, amit a tartozás törlesztésére gyűjtögettem. Végül azonban eloszlott az is, mint a köd. S megmaradt a könyv. Öröm és elégtétel számomra, hogy most nagyon szép formában és véglegesen érvényes szöveggel ismét megjelent. Valamikor, az első kiadásnál, az előszóban kedves könyvemnek neveztem, ezt a "Czímeresek" című könyvet. Lehet, hogy a mostoha körülmények miatt, amelyek a megjelenését körülvették. Vagy talán azért, mert a bíztatásra és az elnéző szavakra, akár a rakoncátlan gyermek esetében, szüksége van ennek a könyvnek is. Tamási Áron // ' L ! / / * L A PETŐFI SZÍNHÁZ/ rl6S6lD6 illllQ BEMUTATÓJA Péter átadja a helyét a villamoson egy öreg bácsinak, aki voltaképpen mesebeli apuka, s jutalmul három kívánsága teljesítését ígéri a fiatalembernek. Péter harmadik kívánsága az, hogy boldogan, megelégedetten élhessen. Teljesül a vágya, de csak a maga számára, bajbajutott barátján még a varázslattal sem tud segíteni. Ha lemond a saját — munka nélkül szerzett — gondtalan boldogságáról, barátja ügye is rendbejön — így szól a mesebeli öregúr salamoni ítélete. Amikor a függöny legördül, még nem tudjuk, Péter mit határozott ... Erről szól a Mesébe illik, Vratislav Blazek, fiatal, rendkívül tehetséges, kitűnő szatirikus hajlammal megáldott cseh író darabjának története. Ebben a zenés játékban minden megtalálható, bőségesen áradó humor, bátor gúnyolódás napjaink fonákságain, szerelmi probléma,••gyermekszáj" televíziós rejtvény, divatbemutató és a Petőfi Színház előadásában még a muzsika is. A leltárt és a kellékeket igyekeztünk pontosan öszszeállítani, hogy rájöjjön az olvasó: a Petőfi Színház bemutatóján az úgynevezett könnyű műfaj termékét láthatjuk. Ama könnyű műfajét, amelyről annyi vita folyt, s amelyről mindig bebizonyosodik, hogy nem olyan könnyen süllyed a víz alá, ha a tartalom és a mondanivaló felhajtó ereje hat rá, és nincsen olyan téma, amelyet ne lehetne vidám mesébe, zenébe, humorba ágyazva elmondani. Igaz, amikor a tanulság jön, kicsit mesterkélt lesz a szerző hangja, s a magyarázatnak elméleti pedagógia-szaga van, de az ötlet, a szándék és legtöbbször a kivitel már önálló úton járó íróra utal. Fiatal vendégrendező, Makai Péter vette kézbe Blazek-szövegét és teremtett belőle rendkívül invenciózusan alig-alig megtorpanó, legtöbbnyire harsányan vidám, ötletes, szórakoztató játékot. Ő is csak ott bicsaklik meg, amikor a darab második felében komolyabbra hangolódik a játék, ilyenkor kissé tragikus pózba kényszeríti hősét. Jó szórakozás Kótzián Katalinnak szellemes dalszövegeit és Polgár Tibor gazdagon áradó, a rutinra csak néhol támaszkodó zenéjét hallgatni. Cellért Lajos apukája a mese és a valóság művészi ötvözete. Agárdy Gábor ügyesen találja el Péter megformálásával e kettősség, a fantázia és a valóság szintézisét, nagyon kedves Böröndy Kati, a feleség szerepében. A lány szüleit Petur Ilka és Csákányi László sok színnel, humorral jellemzi, veszekedési jelenetük különösen szórakoztató. Inke László egy idegorvos alig néhány perces szerepével legjobb epizódszínészeink sorába került. A Mesébe illik nézőinek jó szórakozásához Lengyel Erzsi, Beszterczey Pál és Bánhidy László alakítása, valamint Ester Krumbachova néhány színes, eleven díszlete nagymértékben hozzájárult. Gábor István Megalakult a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének filmművészeti szakosztálya Vasárnap a Fészek, Klubban 62 vezető filmművészünk gyűlt össze, hogy megalakítsák a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének keretében a szövetségi feladatokat betöltő filmművészeti szakosztályt. Az alakuló közgyűlést Fábry Zoltán filmrendező nyitotta meg, beszámolt az előkészítő munkákról és ismertette a szakosztály hivatását. A részvevők egyhangúlag elfogadták az alapszabály-tervezetet, amelyet Herskó János filmrendező terjesztett a közgyűlés elé. A megalakulást követően Darvas József, a Hunnia igazgatója hosszabb előadásban foglalkozott filmművészetünk helyzetével és feladataival. Megállapította, hogy ez az egyetlen művészeti ág, amelynek munkájával, értékelésével, bírálatával és feladataival eddig nem foglalkozott önálló párt- vagy állami határozat, összefoglaló elemzés, tanulmány, okmány vagy sajtópublikáció. Ezután röviden áttekintette a magyar filmművészet múltját és értékelte az örökséget, amelyet a felszabadulás után és az államosításkor filmgyártásunk hagyományként kapott. Hosszasabban foglalkozott filmművészetünk nemzeti jellegének problémáival, majd az államosítást követő évek filmtermését értékelte. Az 1953'54-es évek fellendüléséről szólva megállapította Darvas József, hogy a fejlődés addig tartott, amíg az előző évek eszmei alapjára támaszkodva érvényesültek az elmélyültebb művészi törekvések, amikor azonban a revizionizmus a filmművészet területén is érezhetővé vált, eszmei és művészi hanyatlás következett be. Darvas József részletesen elemezte azokat a hatásokat, amelyeket a neorealista irányzat gyakorolt filmművészeinkre, majd az ellenforradalom utáni megtorpanással és a kátyúból kijutás időszakával foglalkozott. Filmművészetünk jelenlegi helyzetéről szólva Darvas József beszélt a középszerűség veszélyéről, a művészi bátortalanságról, a mondanivaló és a feldolgozás korszerűtlenségéről. Darvas József beszámolóját több órás, rendkívül eleven vita követte, amelyben a jelenlevők szenvedélyesen foglalkoztak filmművészetünk különféle aktuális kérdéseivel. A késődélutáni órákban került sor a filmművészeti szakosztály elnökségének megválasztására. Elnökké Fábry Zoltánt, titkárrá Herskó Jánost választották. A tizenegy tagú elnökségnek az elnökön és titkáron kívül tagjaivá választották: Darvas Józsefet, a Hunnia elnökét, Deák Györgyöt, a Budapest Filmstúdió kisfilm osztályának vezetőjét, Keleti Márton, Kollányi Ágoston filmrendezőket, Kovács András dramaturgot, Makk Károly filmrendezőt, Nemes Károly filmesztétát, a Filmtudományi Intézet osztályvezetőjét, Pásztor István operatőrt és Ranódy László filmrendezőt. Haydn-hangverseny a fertődi Darkban Amikor az egész világ megemlékezik Haydn halálának 150. évfordulójáról, Magyarország az ünneplés helyéül legméltóbban Fertődöt választotta, Esterházy Miklós herceg barokk kastélyát. Itt működött negyedszáz évig a herceg másodkarmestere, Joseph Haydn. Vasárnap, az évforduló napján — az őszi ünnepségek bevezetőjeként — népes dalos találkozó volt a kastély parkjában, amelyen megjelent Kodály Zoltán, Trautmann Rezső építésügyi miniszter, a Művelődésügyi Minisztérium több vezető munkatársa. Az elhanyagolt állapotban levő kastély külsőleg már teljesen megifjkoott: a csaknem körbefutó épületet kívülről helyrehozták, pompásan kifestették és néhány romos épületrészt is használhatóvá tettek. A park frissen nyesett bokrai, szép zöld pázsitja körül 1000— 1500 hallgató figyelte a Győr- Sopron megyei kórusok szép vetélkedését. Délelőtt ifjúsági énekkarok mutatkoztak be, délután dombormű leleplezés következett. Ezt az emléket már régen le kellett volna leplezni, pontosan 1932-ben, Haydn születésének, 200. évfordulóján, de Esterházy Pál herceggel bizonyos részletkérdésekben nem tudtak megállapodni, így hát a dombormű leleplezetlen maradt. Olyan körülmények között, mint a vasárnapi, most sem lett volna hajlandó Esterházy emlékművet avatni: száz és száz fertődi, kapuvári, öttevényi, soproni lány és fiú, parasztok, munkások ajkán csendült fel a Haydn-kánon, Erdő mélyén ... A délutáni műsort Porpáczy Aladár, a neves tudós, a fertődi mezőgazdasági kísérleti intézet igazgatója nyitotta meg. Majd Kodály Zoltán lépett az összesített, hatalmas énekkar elé és maga vezényelte a Berzsenyi versére szerzett Forr a világ.. .-ot. Aztán öttevényi földművesszövetkezeti tagok, hegykői parasztlányok, fertődi dolgoskezű emberek énekelték Haydn nehéz, zenei műveltséget igénylő kórusrészleteit az Évszakokból. Azt mondják, halála előtt Haydn gyakran idézgette Horatiust: non omnis moriar, s németre is lefordította: ich iverde nicht ganz hierben. Fertődön, halálának 150. évfordulóján száz és száz helyi és környékbeli ember felelt rá a bizonyítás legjobb érveivel, Haydn műveivel. (—r n—) Magyarországon először Sugár és Orff bemutató Kiemelkedő hangverseny volt a "Magyarországon először" sorozat hatodik, egyben befejező estje: magyar bemutató, méghozzá igen jelentős mű került az évadvég kissé elfáradt közönsége elé, mellette a mai európai zenének egyik érdekes alkotása, nálunk újdonság. Sugár Rezső "Kőmíves Kelemen" című balladája kétségkívül nagy eredménye a legújabb magyar zenei termésnek. Akik ismerik ennek a tehetséges zeneszerzőnek eddigi pályafutását, gondolva különösképp a »Hősi ének«-re, azokat nem érte éppenséggel meglepetés, hiszen világos, hogy Sugár életművében most következik el a nagy formák beérési ideje. S mégis, volt valami felfedezésszerű ebben a bemutatóban. A komponista drámai tehetsége, sűrített, feszült légkört teremtő képessége szuggesztív módon nyilatkozott meg ezúttal. Igazi drámaiság: nemcsak a körülmények és helyzetek drámaiak, hanem a közéjük gabalyodott emberek lélekrajza is. Sugár, Romhányi József sikerült szövegére, az ismert népballada két tragikus hősének, Kőmíves Kelemennek és hitvesének mélységesen emberi szerepét tudja kiteljesíteni; magát az ősi babona szerint való, sötét szörnytettet, az asszony feláldozását az átokkal, vert Dévavára felépülése érdekében, teljes realitásában ábrázolja, sőt állást foglal s mélyebb értelmet tud adni ennek az aszszonyi áldozatnak. A komponista tartalmi kifejezés és forma tekintetében egyaránt kiválót alkotott. Nincs "gyöngébb része". Minden szorosan összeáll. Mesterinek mondhatjuk a különböző lelkiállapotok azonos idejű érzékeltetését (Kőmíves Kelemen és Kelemenné kettőse, vagy a kőmívesek irgalmatlan elhatározása, s fölötte az aszszonyi rajongás.) Effektusai mind célba találnak. (Érdekes színt kap a zenekar azzal, hogy hiányoznak a melegebb árnyalatokat képviselő fafúvók.) Gyönyörű megoldás az asszony áldozatát felmagasztosító zene, a megragadó befejezés. Forrai Miklós ihletett vezényletével Szecsődi Irén, Jámbor László, a Budapesti Kórus és az Állami Hangversenyzenekar magasrendű előadásban mutatta be az új Sugár-művet. Cári Orff "Catulli Carmina" című »szcenikus játékát", mint nemrég a "Carmina burana«-t is, hangversenyszerű előadás ismertette meg a hallgatósággal. Orff ebben a művében is megdöbbentően eredeti komponistának mutatkozott; szándékosan primitív hatások keresése, sajátosan egyéni hangú kifejezés, szabadszájúság jellemzi. Zseniális részletei vannak, ám Catullus költeményeinek zenei átköltésében kissé el is laposodik. Közel jár ahhoz, amit "zenei blöffnek" nevezhetünk. A Budapesti Kórus kitűnő , énekeseit merőben újszerű alakító feladattal bízta meg az Orff-mű; meglepően jól megfeleltek neki. Réti József és Gyurkovics Mária szólója növelte a különös alkotás hatását. A hangverseny első számaként Farkas Ferenc már ismert, sokra értékelt "Szent János kútja" című lírai kantátája (Dsida Jenő verseire) hangzott el. Szenthegyi István