Magyar Nemzet, 1959. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-04 / 155. szám
4 111 1 Mlli■ II IFNimi Két műfordító Két kötet: Somlyó György Szélrózsája és Jékely Zoltán Keresztút című munkája. Két formahűfordító, idegen versek álruháját öltve áll előttünk, személytelenül , s mégis, mindegyikük egyénisége fölrémlik a sokféle költemény mögül, s e rangrejtett munkából rangjáról, érdeklődéséről, személyiségéről vall. A műfordítás álcáját Jékely Zoltán veti le kevésbé. Nemigen sejteti az összefüggést jelentős költészete és műfordítói munkája között. Az a poétatípus ő, aki inkább saját költészete eszközeit pazarolja rá idegen versekre, mintsem azokból zsákmányol. Számára a műfordítás: kaland, vagy olykor kötelesség és feladat; próba, melyet fölényesen old meg, de nem használ ki. Kötetéből jobbatlan világirodalmi érdeklődése, tájékozódása is rejtve marad — szellemi égtájainak térképét vajmi nehezen rajzolhatnánk meg a Keresztútból; a köteteim is azért találó, mert itt a költő, egy-egy alkalmi találkozásról, rövid szerelméről, a hódolat egy-egy percnyi adójáról tudósít csupán. Jékely költői korszakait nem kíséri egy-egy idegen mester árnya — tudtuk ezt versköteteiből, s most megbizonyosodunk róla műfordításaiból. Szuverén alkotó, idegenkedik a nagy egyéniségek hatásától — műfordítói munkássága javát is egy kollektív művészet, a népköltészet tolmácsolása teszi. A román és francia népballadák átültetésében remekel. Érti az ősi szót, s raffináltan bonyolult költőként tud egyszerű lenni; a primitívség ürügyén és látszatában ravasz is, merész is. Úgy tetszik, itt-ott prózává lazítja a ritmust, de hirtelen egy ütem kifeszíti a sort, tartást ad neki. A természetes elbeszélői hangot találja el kötött léptékek között is, az »Argyasi monostorban", vagy a pompás*Dariében*. A román költőket, egy földről származván velük, egyébként is avatottam ízléssel tolmácsolja. Alexandru Toma a legszebben nála szólal meg magyarul. De a francia és olasz irodalommal szintúgy ismerős. Jékelyből hiányzik a vetélkedő szellem; meglevő, klasszikussá nemesedett műfordításokkal nem méri össze tolmácstehetségét; — ismeretlenebb költői művekből választ egyegy verset ízelítőül, talán azt mutatja, hogy az irodalomtörténet kánonjai alig kötik, szabad ízléssel nyitl a homályba a magyarul ismeretlen olasz, vagy francia "másodvonal" — után, Paul-Jean Toulet-t fordít. Corazzinit,felfedezettje" e szeretett nyelvterületeken csak egy van: Gérard de Nerval. Érdekes, hogy épp kedvencének magyarítása vitatható. Formában hanyagabb ez a csokor a többi munkánál, rímei mesterkéltek — a hódítás nem tökéletes. A román, olasz és francia verskultúrán kívül egy-egy költő néhány munkájával szerepel a német, az angol, a spanyol és az orosz irodalomból. Itt a kiválasztás és kutatás alig volt szorgos, az eredmény viszont megnyugtató. Schiller pátoszát, Heine humorát maradéktalanul adja vissza Jékely; Burns-öt könynyen győzi balladákon edzett nyelve. Kitűnő műfordítások gyűjteménye a Keresztút, bármily lazán kapcsolódik is Jékely költői L ouvre-jéhez; kitűnő, mégha nem is érezzük benne egy költő felfedező szomját, mohó érdeklődését. Somlyó: szívós és fáradhatatlan kutatója a világirodalomnak, műfordításaiban is. Épp ellenkező alkat Jékelyvel. Műfordításaiban szellemi önarcképet ad, beszámolót mindenkori érdeklődéséről; a Szélrózsa már-már fejlődésrajz, egy költő, sőt egy költői nemzedék útikönyve, barangolásaik tájairól, gondokodásuk fejlődéséről. Somlyó György készen örökölte a Nyugat nagyjainak formai eredményeit; munkásságát akkor kezdte, amikor a formahűség és a szabad átültetés vitáját már eldöntötte a vitázók életműve, mely a magyar nyelvet minden formai és költői produkció lefordítására alkalmassá tette — azzá tette nemcsak a formahű Tóth Árpád, hanem az átkötéseiben is bravúros lehetőségeket megvillantó Kosztolányi is. De nemcsak az eszközöket kapta Somlyó a Nyugat géniuszaitól, az igazi hagyományt is örökölte: a felfedező szenvedélyt, a hódító ösztönt, a megismerés vágyát. Számára az, akit fordít, mindig egy kissé eszményt is — emberi, erkölcsi és művészi példa; nemcsak átültetni, megfejteni is akarja. Valéryt így fejtette meg már húsztendősen — alázattal, hibátlan hűséggel, s mégis magyarul. Valérytől, a hideg formák bűvöletétől Somlyó útja érdekesen a pátosz és a romantika felé fordul. Eszmei változás tükre az ízlésnek ez a merész kanyarja, s különös összefüggéseket tár fel. Somlyó ismerkedése a világirodalom szocialista költészetével nemcsak Szimonov, Tyihonov, vagy Hikmet és Neruda költészetének nemes tolmácsolásához segítette hozzá , hanem általában a nagy szenvedélyek, a lobogó, áradó, klasszikus költészet értéséhez is. Shelley és Victor Hugó teltebben, gazdagabban szólal meg most, mint korábbi próbálkozásaiban. Somlyó megtanulja visszaadni az orkesztrális zengést, a harsányabb futamokat. Ezektől az élményektől és találkozásoktól oldódik benne a hideg fegyelmezetttség; pontos ugyan, de nem kimért és mesterkélt már. Érdeklődése, horizontja egyre tágul. Rokonokat keres a világirodalomban — s fordításaiból titkos rokonságokat észlelünk távoli költők között. Byron és Schiller, hogy ugyan — egy tolmácsuk van — egy nagy európai irodalmi áramlat részeinek mutatkoznak, Aragon hatását abból is értjük, hogy Nerudán fedezzük fel sugárzása nyomait. Igaz, ha a tolmács szavai éreztetnek ilyen laza rokonságokat, az kissé tán attól is lehet, hogy az ő szavajárása egyhangú, s ez a veszély kísért olykor Somlyónál. A hűség és alázat néha megfosztja merészségétől; Cocteau-fordításából hiányzik a pikantéria, kitűnő Blake-jeiből a sejtelmesség — általában, ha panaszunk lehet munkáira, csak a fűszert hiányoljuk, egy-egy ízt, hangulatot, a versek megfogalmazhatatlan szférájából. Más tekintetben viszont épp az oeuvre-jének gazdagsága meglepő; a tájékozottság és szenvedély, mellyel Aragon Befejezetlen regényét ültette át, mellyel Lydgate ismeretlen versétől Walter de la Mare-ig az angol költészetben búvárkodik — a nyugtalansága vonzó, a szomjúsága, örök kielégítetlensége. Gyűjteményes kötete olvasmányként is élvezetes, szerény időrendjében szinte egy kis világirodalmi antológiával felér. Ungvári Tamás Szombat du, fél 3 órakor GAALOPPVERSENY Magyar Nemzet Mezei Mária estje a Bartók-teremben . Mielőtt Karnevál herceg a régi-régi farsangokon búcsút mondott az emberek és színek kavargásának, az volt a szokás, hogy az urak felszólították a hölgyeket, a hölgyek az urakat: »Le az álarccal, hadd lássuk, mi van a maszk mögött!“ Ezekkel a szavakkal kezdte konferanszát Gál György Sándor a Bartók-terem színpadán, Mezei Mária előadóestjén. Nemcsak a karneváli táncosok és táncosnők várták érdeklődéssel azt a pillanatot, amikor partnereik ledobják az álarcot, hanem a színházi közönség is mindig kiváncsi kedvenceire — maszk nélkül. A publikum kettős gyanúval kíséri a színész játékát. Hátha nem komédiázik a művész, hanem önmaga rejtett énjét szabadítja fel egy-egy kitűnően megoldott szerepében? Vagy: nincs köze a szerepéhez, nem azonosul a szerepadta egyéniséggel, »csak játszik", technikával alakítva az író elképzelését? Mezei Máriát senki sem szólította fel az álarc levételére. Önmagától dobta el a maszkot a Bartók-teremben rendezett estjén. Láttuk őt olyan szerepekben és olyan versekkel, dalokkal, népdalokkal, kuplékkal, amelyek módot adtak »igazi én«-je érvényesítésére. És láttuk őt olyan alakításokban, amelyekhez alig volt köze. Sokoldalúságát bizonyította, hogy így is, úgy is megnevettette és megríkatta közönségét, amely feledhetetlen est élményével távozott. II. Életem regénye — ez volt Mezei Mária estjének címe. Valóban: életének regény vázlata adta az est keretét. Elmondta, hogyan kezdte pályáját, milyen sokat botladozott, mennyire örült álsikeresetek is, s milyen nehezen, mennyi tévelygés után jutott el időnként egy-egy szép stációhoz. Egyszerűen, szerényen beszélt. Hallottuk, hogy már gyermekkorában az iskolai szavalóversenyen feltűnt. Ám sok idő telt el, amíg eljutott egy fővárosi magánszíniiskolába, majd megszólalhatott vidéki színházak színpadán. Végre budapesti szerződést kapott: hol francia kokott, hol klasszikus drámák hősnője lehetett. Amikor már-már eltűnni látszottak egyéni panaszai, panaszkodnia kellett a hitlerizmus szörnyűségei miatt. Nem tudott tovább színpadon maradni, látva, hogy a barbárság leparancsolta onnan legjobb társainak egész sorát. A hegyekbe menekült, egyszerű, tiszta lelkű emberek közé. A felszabadulás után egy ideig Sárospatakon tartózkodott, ahol »magyar Salzburg"-ot akart szervezni. De Csakhamar újból hívta őt Budapest: nagy drámai szerepek, jelentős filmalakítások vártak rá, nem egyszer azonban arra kényszerült, hogy kabaré-alakításokat és vendéglátóüzemi énekléseket vállaljon. III. Rendkívül széleskörűbetétekkel illusztrálta Mezei Mária életútjának történetét. Hallottuk Juhász Gyula Testamentom-át, Pál apostol levelét a korinthosziakhoz, József Attila néhány versét, Anouilh művének, A pacsirtának a teljes drámát érzékeltető keresztmetszetét, a Tamási Áron és Lajtha László feldolgozta székely népballadákat, Maugham darabjának, A színháznak egyik monológját a színész hivatásáról, és hallottunk néhány kuplét is. Mezei Mária őszintén beszélt nagy színpadi szerepeiről és a félhomályos eszpresszók dobogóin előadott kuplékról is. Nem titkolta el művészi múltjának »szépséghibás« momentumait sem. Kétségtelen, hogy a kuplékat is lényegében önmagához méltóan igyekezett elénekelni, de mig Mezei Mária életrajzi kommentárjai és vallomásai után — bízunk abban, hogy az ilyen kuplé-produkciók csak emlékként tértek vissza ezen az esten és a jövőben elmaradnak. Mezei Máriának ezentúl áldozatok árán is azt kell adnia, amin ő vár önmagától és a legmagasabb igényű közönség . Vár tőle! IV. Turán László zongoraművész, Bánffy György színművész és Gál György Sándor konferanszié is osztozott Mezei Mária sikerében. Sós Endre Ma délben nyílik Az Alföld a festészetben kiállítás Pénteken a Műcsarnok termeiben bemutatták a sajtó munkatársainak a ma megnyíló Az Alföld a festészetben kiállítás gazdag gyűjteményét. Bényi László művészettörténész, a tárlat rendezője ismertetve a kiállítást, elmondta, hogy a most nyíló tárlat a magyar realista festészet keresztmetszetét adja. Az Alföldön tevékenykedő festőknek, különösen a XX. század eleje óta határozott ,és világos programja volt: "mély, igaz és jellemző szintézist adni a nép életéről. A nagyszabású kiállításon a fejlődés menetének megfelelően időrendben csoportosították az alkotásokat. Az első teremben a múlt század második felének festészete foglal helyet, Markó, Munkácsy, Mészöly, Bihari, Lotz alkotásai, a tárlat második termében a századforduló mondanivalóját mutatják be Fényes, Koszta, Mednyánszky, Révész, Nagy István művei. Külön termet kapott Hódmezővásárhely, Tornyai János, Endre Béla és Rudnay Gyula munkásságával. A kiállítás gazdag anyagát jórészt ma is az Alföldön alkotó művészek munkái zárják. Az Alföld a festészetben kiállítást számba: délben 12 órakor Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitja meg. Négy új operaénekes A Zeneművészeti Főiskola operai tanszakának négy végzős növendéke mutatkozott be az Állami Operaházban rendezett vizsgaelőadáson. Operaénekes-avató: így is nevezhetnénk. Geszty Sylviáról elmondhatjuk, hogy birtokában van már mindazoknak a tulajdonságoknak, melyek a színpadra képesített operaénekest teszik. Hoór Tempis Erzsébet tehetséges tanítványa nemcsak megtanulta a hangképzés és az éneklés kiművelt módozatait, hanem művészi tudatossággal alkalmazni is tudja orgánumát a szerep karakterisztikumához. Értékes alkatú, szépszínű tenort mondhat magáénak Tárnai Gyula, Rösler Endre növendéke. Bánk bán, majd Lohengrin hangját zendítette meg, egyelőre inkább lírai, mint hősi jelleggel, de kétségtelen, hogy a hősi érc is bújkál a hangjában (felső kvint!). Szerencsés testalkata hasonlóképpen a hősi szerepkörre utalja. Marczis Demeter II. Fülöp maszkját öltötte magára, s énektudás, művészi magatartás dolgában meg is felelt a vállalt feladatnak, csak maga az orgánum nem II. Fülöpé, annál sokkal világosabb, könnyebb. Karikó Teréz, mint Melinda, utóbb mint Elza mutatta be jelentékeny drámai szopránját. Wagner-szerepben énekstílusa is jobban érvényesült, hanyadlásának bizonyos nyersesége is feloldódott. Az alacsonyabb évfolyambeliek közül elsősorban Dene Józsefre, Dunst Máriára és Gyimesi Kálmánra figyeltünk föl. Lukács Miklós vezényelte az Operaház zenekarát, jótékony lélekjelenléttel. A színpadi játék tanára, Mikó András szintén elismerést érdemelt. sz. ) „Kilencvenéves a munkás-dalosmozgalom“ pékét, zászlókat és kitüntetéseket, amelyekből most összeállították e jelentős kiállítást A kiállítás megmutatja, hogyan nőtt és erősödött a kiegyezés utáni években alakult dalosmozgalom jelentős tömegmozgalommá s napjainkban a zenekultúra egyik legfontosabb terjesztőjévé. Erkel Ferenc, akinek jelentős része volt az első énekkarok megalakításában, felismerte, hogy a Habsburg-elnyomás idején mily hatalmas erőt jelent, ha a nép a saját nyelvén énekel. A XIX. század végén és a XX. század elején alakultak meg azok a munkás-énekkarok, amelyek elsőként énekelték a munkásmozgalom harcos dalait. Minden üldözés ellenére a munkás-dalosok száma egyre gyarapodott és a proletárforradalom leverése után a munkás-énekkarok képezték a magyar munkásmozgalom, az illegális párt egyik legerősebb oszlopát. A munkás-kórusok a szervezett munkásság iskolái voltak. Napjainkban ismét felvirágzott a munkás-dalosmozgalom, a mintegy ezer kórusban több tízezren ismerkednek és ismertetnek meg százezreket a klasszikus és mai kórus-irodalom alkotásaival, a magyar és a külföldi munkásmozgalom dalaival. A kiállítást Maróti Gyula, a Népművelési Intézet főosztályvezetője nyitotta meg, majd a Budapesti Általános Munkás Dalegylet Pödör cem vezénylésével régi és új munkásdalokat énekelt, míg Horváth Ferenc érdemes művész Ady- és Radnóti-verseket adott elő. A megnyitó után a megjelent munkás-dalosok megtekintették a kiállítást A SZOT Egressy Gábor Művelődési Klubjában pénteken megnyílt a "Kilencvenéves a munkás-dalosmozgalom" kiállítás. A főváros és a vidék nagymúltú énekkarai őrizték meg azokat a dokumentumokat, újságcikkeket, jegyzőkönyveket, plakátokat, fénykép Kevesebb több lett volna... A KISZ kulturális seregszemléjének budapesti bemutatója A VIT jegyében rendezték meg csütörtök este a tiszti ház nyári helyiségének szabadtéri színpadán a KISZ immár hagyományossá lett seregszemléjének budapesti bemutatóját. Az est, amelyen az öntevékeny fővárosi KISZ-együttesek legjobbjai vettek részt, vizsgáját jelentette sok fiatal amatőr művésznek. S ez a »vizsga« feltétlenül nagyobb propagandát, pontosabb rendezést és — hogy ne csak a szervezést végző budapesti KISZ- bizottságot érje egyébként megérdemelt bírákat a félórás késésért, az előadás felesleges zökkenőiért, meg a félig telt széksorokért — jobb időjárást is érdemelt volna. A bemutató sokat veszített átfogó, szemle jellegéből azzal, hogy műfajában és tematikájában meglehetősen leszűkült. A KISZ-nek a kerületi versenyeken egyébként jól szerepelt színjátszói közül senkit sem láthattunk. Az irodalmat a több mint négyórás előadás alatt — a fárasztóan hosszú műsor végén éppen a legszínesebb, legelevenebb számokat nem tudta már élvezni a kimerült közönség — mindössze Ady: Történelmi lecke fiúknak című verse képviselte Harkányi János meglepően jó előadásában. A táncegyüttesek közül kimagaslottak a csepeli táncosok fergeteges ukrán táncukkal és az Athenaeum Nyomda fiataljai, akik először érdemeltek ki vastapsot a meglehetősen didergő közönségtől. Egyébként minden fellépő tánccsoport koreográfiája meglehetősen egysíkú, helyenként szürke volt. A szereplő kórusok közül elsősorban a Kanizsai Dorottya Gimnázium lányainak járt dicséret szép Mozart-programjukért. A programban szereplő két tánczenekar inkább igyekezetével, mint színvonalával tűnt ki, viszont a két szólóénekes, Tóth Márta és Szabó Péter — mindkettő iparitanuló intézetekben dolgozik — feltétlenül megérdemli, hogy komolyabb szakemberek foglalkozzanak velük. Időben kevesebb több lett volna a bemutatóból, tartalmilag és műfajilag azonban feltétlenül szélesíteni kell a jövőben az ehhez hasonló ifjúsági seregszemlék körét, ha a KISZ ki akarja aknázni az ilyen versenyek hallatlanul nagy lehetőségét az ifjúság esztétikai, kulturális nevelésére. (kt) BÉCSI KRÓNIKA, 1959 NYARÁN Mit tudtam eddig Bécsről. Egy sor földrajzi és irodalmi tényt, történelmi döntéseket és sorsfordulókat. Erre az iskolai alapra, tizenöt-tizenhat év alatt sok minden rárakódott még. Az idősebb korosztályok nosztalgikus sóhajai a császárváros iránt, közhelyszerű szájhagyományok a bécsi rendőr udvariasságáról, a nők bájosságáról, az Operáról és a barokk pompáról. És végül, hogy zenével ismerkedtem, Bécs neve hallatára apró zenélő óra csendült meg fülemben, Lanner-, Ziehrer-, Strausskeringőket hallottam, Mozartot, Beethovent, Brahmsot, Brucknert és Richard Strausst idézte fel emlékezetem. És ezek a szállóigék, közhelyek, zenei frázisok egyetlen tarka, kusza képpé olvadtak össze, anélkül, hogy Bécset bármikor láthattam volna. A múlt héten Bécsben voltam. A másoktól hallott ismeretek záraiba kulcsokat próbáltam beilleszteni, a »Gemütlichkeit", a csillogás, a mosolygó bécsiek című fiókok pántjait felnyitandó, s nem Utolsósorban atúsza, színes képet színképeire bontani. Néhány zár felpattant, s a képzelet azonosult a képpel, de sok kulcs hiába próbálkozott lakatjához sietni, a rekesz nyitatlan maradt. Miből él Bécs? Főleg az idegenforgalomból. A bécsi idegenforgalom tudomány, honszeretet s üzlet is egyben. Idegenek Bécsben Tudomány? Valóban az, mert ez a pontosság, megbízhatóság, ahogyan ők az utazásokat, várossétákat, kirándulásokat szervezik, az már tudomány. Van benne bizonyos gépiesség, s nem is kevés, hiszen annál a háromórás útnál, melyben a mi magyar csoportunk részesült, elképzelhetetlen lett volna valamilyen egyéni, vagy a programtól eltérő kollektív kívánság; rendkívül intelligens, hat nyelven kalauzoló, középkorú idegenvezető nőnk minden kérést bájos mosollyal hallgatott végig, de a beidegződött, s általa már ezredszer megjárt útirány nem változhatott. A s tájnál sűrűbben csak a külön e célra berendezett, szép autóbusz hatalmas óráját nézte. Hogy az idegenforgalom mennyire tiszteletreméltó tudomány, hadd ismertessek egy füzetecskét, mely hetenként jelenik meg: Was ist les in Wien? címmel, németül, angol és francia magyarázó szöveggel. A következőket találtam benne: információs irodák jegyzéke, a színházak, koncertek, mozik, egyházzenei hangversenyek pontos heti programja, sportesemények, tárlatvezetések ideje, ajándékboltok címei, emlékművek, szobrok, híres házak helyei, könyvtárak, kiállítások, gyűjtemények, múzeumok nyitvatartási rendje, bécsi látnivalók, fototippek amatőröknek (közli egyebek között, hogy a schönbrunni kastély kapujából milyen időben és milyen objektívvel a legajánlatosabb lefényképezni a híres Gloriette-et...), körutak, kirándulások Bécs környékére, utazási irodák címei, a cigaretták ára, postatarifa, a vasúti összeköttetés Ausztriával és a külfölddel, a diplomáciai testület, kávéházak, vendéglők, bárok, lokálok, autójavító műhelyek, fürdők, fodrászok címei és egy légi menetrend. Ami a honszeretetet illeti, nem találkoztam olyan bécsivel, aki kérdésemre ne a legnagyobb készséggel válaszolt volna. Amikor a Votivkirche iránt érdeklődtem, egy termetes, kedves bécsi asszonyság, miután kissé körülményesen útbaigazított, megjegyezte: — A Stephanskirche még szebb. Másra nem kiváncsi? Ez a nemzeti büszkeség biggyeszti oda minden emlékmű és műemlék, középület, templom oldalára az osztrák zászló és a gondos magyarázó szöveg alá: egy város bemutatkozik. Üzletnek sem rossz ez a hatalmas bécsi idegenforgalom. ■Szombat, 1959. július 4.