Magyar Nemzet, 1959. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-12 / 162. szám
s Magyar Nemzet Az Alföld a festészetben KIÁLLÍTÁS A MŰCSARNOKBAN Az Alföld a magyar történelem ezeréves keverő teknője. Olyan, mint a tenger, hatalmas és fenséges, örök és mindig változó. Ezer arca van és nagy hagyománya a költészetben és a festészetben. Valamennyi mestere a szónak és az ecsetnek mindig rátalált azokra a jellemző hangokra és színekre, melyek maradéktalan kifejezői az alföldi lélek, a munka évszázados küzdelmeinek. Ennek az őszinte szívdobogású költészetnek a magyar festészetben első, szinte Arany János méretű géniusza a békéscsabai asztaloslegény, Munkácsy Mihály, aki párizsi diadalmenetének legszebb óráiban is lelkében hordozta az Alföld képét, az alföldi viharét, az alföldi forgószél portkavaró örvényét, amelyen át s amely fölött kergetőzve táncol a szivárvány minden színe. A Munkácsyt megelőző sima modorú alföldi, biedermeieres tájképek és népi idillek már az alföldi táj, a népélet ihlető erejéről vallanak. De Munkácsy festményeiben mintegy óriási erejű gejzír tör fel az Alföld arculatának a dolgozó nép keserves sorsának nagyszerű, reális látomásc sommázása. A Munkácsy művészetében tükröződő Alföld mutatta meg először a szegény nép valóságos sorsát, helyzetét. Ezen a tükrön jelentek meg először azok a Munkácsy ecsetje alatt formálódott parasztok, falurosszok, a Siralomház két szál gyertyája mellett virrasztó betyártípus, a gyermekét keblére ölelő anya átütő erejű figurái, melyek romantikus drámai ragyogásukban mintha Arany balladáiból léptek volna Munkácsy vásznaira. S most, hogy a Műcsarnok termeiben, művelődésünk történetében talán először kitárul előttünk egy nagy ünnepi tárlat, amelyen együtt látjuk az alföldi mesterek és tanítványaik legjobb, legjellemzőbb alkotásait, egyszerre mintha a Bánk bán kórusát, Tiborc panaszát, a Toldi nagyszerű zengését hallanánk és mintha Juhász Gyula szelíd szava is szólana a színes vásznak mögül. Miből is tevődik össze ennek az ünnepi tárlatnak lenyűgözően nemzeti zengése? Mindjárt az első teremben a múlt századi mesterek palettáján látjuk, hogyan gyülekeznek a mély harsány színek, ott találjuk az Alföld levegőjének hamvasan sugárzó, meleg színeit, hogy azután egyszerre felharsanjon tragikus mélységével, szenvedélyfűtötte mély barnáival, villanó fehéreivel Munkácsy egyéni koloritja, amely először méltó arra, hogy a nép küzdelmeit, érzésvilágát, társadalmi helyzetével való összefüggéseit maradéktalanul kifejezze. Itt kezdődik a nagy vallomás, szónál erőteljesebb színekkel és formákkal az alföldi szegényparasztság életéről. Ez a társadalmi tükröt állító, emberábrázoló, romantikus hangvételű, keményen igazmondó piktúra később erőteljes, hivatott mesterekre talál az Alföldön,, főleg Hódmezővásárhelyen, ahol Tornyai, Rudnay, Endre Béla megjárva a külföldet és Párizst, akárcsak a szentesi Koszta József, tudatosan vállalták a sorsközösséget a néppel. A legközvetlenebb élmények alapján, lelkük belső sugallatára még fokozottabb valószerűséggel viszik diadalra, fejlesztik tovább azt a Munkácsytól örökölt színlátást, kifejezési erőt, a nép szolgálatát, ami még Munkácsy vásznain romantikus emlékként lobogott fel. Tornyai Jánosnál már realizmussal szólal meg, de ugyanakkor szimbolikusan is a tanyavilág gémeskútja s a "Bús magyar sors" egy vihart jelző, fenyegető fellegek alatt magányosan poroszkáló ló döbbenetes ábrázolásában. A drámai sűrítés mestere Tornyai, az emberi lélek legmélyét tárta föl a Juss című remekművében. E festmény elrendezésében, izzó feszültségében meszsze fölötte áll minden képzelet alkotta életképnek. Idézi a nyomor emberi lelket torzító kérlelhetetlenségét. Kérges tenyerek marakodnak a sovány alföldi jusson, egy haragos zöldjével felvillanó selyemkendőn. S az indulat kísértetiesen villanó zöldje ott vibrál a barna arcokban ülő szemek tüzében s hátborzongató látomásként vetíti elénk Móricz Zsigmond szenvedélytől fűtött életképeinek hangulatát. Zalai erő szólal meg a Juss-ban, egy Courbet festői kvalitásaival. A hódmezővásárhelyi nagy mester mélyen valóságábrázoló művészete azonban nem elszigetelt, különálló fellobbanása az Alföld ihlette művészetnek. Koszta József robusztus temperamentuma, szuggesztív palettájának harsogó koloritja tökéletesen egészíti ki Mednyánszky borongós líráját és Révész Imre reális életképét, a Panem-et. Ez is örökérvényű vallomása a kornak, ez a szegényparaszti gyülekezet, mely emlékképe a földműves magyarság kiszolgáltatott, kisemmizett életének. S milyen csodálatos látomás a Panem mellett Mednyánszky hatalmas vászna, ahol a végtelen horizontú Alföld kákás-szittyós lápvidékén, mint lidérctűz lobban fel a halavány alföldi pásztortűz, amelynek füstje a Tiszavidék borongós,ezüstös ködében bánatos sóhajként kanyarog az ég felé. Mednyánszky költőisége a Tiszai halászat című nagy vásznában csodálatos látással keverte meg palettáján az ezerszínű hamvas-szürke tónus alá a tiszai táj párás villódzását. Ha tovább nézegetjük ezt a gazdag, sajátos alföldi piktúrát, úgy látjuk stílusuk tekintetében nem lehet közös nevezőre hozni, az alföldi színlátás mestereit, mert oly sokszínű, árnyalatú és érzelmű tehetséget sorakoztat fel, ahány arcú az alföldi táj. Nem lehet közös nevezőre hozni, hiszen az egymást váltó nemzedékek kezén, palettáján, szemléletén alakult, változott, fejlődött a kifejezési forma, de a nép szeretete, a szegényparasztság sorsával való együttérzés, az alföldi ember életének, érzelemvilágának kifejezése, a szociális érdeklődés, mint ösztönös, vagy tudatos művészi törekvés mégis szervesen tartja össze mind a mai napig festészetünk e gigantikus fejezetét. Ezer színű és ezer árnyalatú a magyar Alföld óriási síkja, melyre mint az alföldi viharok jellege borul néha a sötét gond, mint lidérctűz villan a lázadó dac, a forradalmi láng, amely olykor csak a szemekben szikrázik, máskor meg, mint kürt szava harsan, mint Koszta József képein. Beszélnek a bánatos, gondterhelt szürkék és barnák a nehézsorsú szegényparaszti életről, mint Fényes Adolf szegény emberei, mind Mednyánsály csavargói, mint Nagy István barázdált arcú, monumentálisra nőtt alföldi típusai. Mindezekből tevődik össze az a mélylírájú balladás hangulat, amely az egész kiállításon végigkíséri a látogatót. Minden teremben, minden, fordulónál újabb meglepetést fogad. Egy-egy új színharmó- nia, új, őszintén kifejező hang,* mint például a Krúdy mesélő] kedvéhez oly hasonlatos Rúd-, nay regélő színlátása. Milyen más dallamot pendít meg ez a* finom pátosszal telített pik- túra, mint Deák Ébner, vagy] Nyilassy vásznai, ahol a vi-, dám színekkel perdülő szak- ■ nyák és kendők az élet derű- jét sugalják. S úgy áll ezek között a sokféle érzelmet, hangulatot felkeltő vásznak között Tornyai hatalmas festménye, melyről Nagybercsényi Miklós kuruc vezér képmása tekint ránk (bár Rákócziról lenne hasonló erejű képünk!) tragikus és mégis törhetetlen bizalkodású gesztusával, mint az alföldi lélek szintézise. Mennyi szín, menyi tehetség, kifejezési erő, menynyi vallomás és reális dokumentum a paraszti életről, sorsról, tájról, melynek oly igaz tükröt állított a művészet, az alkotó lélek tiszta szándéka. S hogy ez így van, annak bizonysága, hogy az Alföldön ma működő idősebb és fiatalabb művészek hittel és meggyőződéssel viszik tovább az elődök lendületét, mint Holló László és Chiovini Ferenc, vagy Kurucz D. István, Boross Géza, Kohán György, Baranyó Sándor, Szalay Ferenc, Szurcsik János, Németh József. Bényi László eléggé nem méltányolható gyűjtése és rendezése teljes szélességében és mélységében bontakoztatja ki az Alföld ihlette sajátos hangvételű, erőteljes festészetet. Dutka Mária NAPLÓ Július 12 A Magyar—Szovjet Baráti Társaság Szolnok megyei elnöksége augusztus 8 és 20 között szovjet-ukrajnai kulturális napokat rendez a megyében. " A legrégibb és leghíresebb filmfesztivál — a velencei filmfesztivál — az idén ünnepli 20. évfordulóját. Az idei fesztivál augusztus 23-án kezdődik és szeptember 6-ig tart. Már előzőleg július 2-től 12-ig bonyolították le a gyermekfilmek és dokumentumfilmek fesztiválját. SI Pécsett, július 12-én a járási tanács dísztermében megnyílt a mártírhalált halt Ámos Imre festőművész emlékkiállítása. © Clark Gabié, a negyvenes évek nagy filmsztárja Rómába tart, ahol hamarosan megkezdik új filmjének forgatását. Partnere Sophia Lorén lesz, a két művész most először játszik közös filmben. A hódmezővásárhelyi Tormyai János Múzeumban július 11-én megnyílt a Kohán György festőművész Budapesten is nagy sikerrel bemutatott anyagából rendezett kiállítás. * Az egri Gárdonyi Géza Színház művészeinek kérésére a budapesti Nemzeti Színház vállalta a vidéki együttes patronálását. He Chaplin régi filmjeiből egész estét betöltő műsort állít össze Chaplin revü címen. A filmhez új hangfelvételeket s zenét készítenek. A narrátor maga Chaplin lesz. VERES PÉTER: IDEGEN LÁNYOK KÖZT A vasúton dolgoztam akkor, és háború volt. Kevesen voltunk itthon legénykék, már a tizennyolc éveseket, is vitték. Mi néhányan, jó cimborák, még mint kölyökemberek, a vasúthoz kerültünk napszámosnak, és az első sorozások alól felmentést kaptunk. Ez jó is volt, és szégyellnivaló is volt. Minden valamirevaló férfi odavan, csak mi "lógunk" itthon. Sokszor hallottuk vagy hallani véltük a hátunk mögött a suttogást, úgy, hogy még éppen érteni lehessen, de ha mégis visszafordulnánk, ártatlan képpel tagadni lehessen: »Ni, a felmentettek! A fene egye meg őket!», vagy: »Ez a tekergő kölyök is fel van mentve, pedig elbírná már a puskát.« És ilyenkor minden asszony a maga kis legényke fiára vagy öregedő emberére, minden leány a maga veszendő kedvesére gondolt. A suttogásukban pedig gyűlölet sziszegett. És hiába nyugtattuk magunkat azzal, hogy nem mi vitettük el az övéiket, hanem a király, mégiscsak égett bennünk ilyenkor a szégyen. Még jó, hogy az ember ebben a korban még olyan, mint a tanulatlan csikó, mindent hamar felejt, mert a vér és a lélek buzog benne, akkor is, ha rémület és gyász ül a világon. De nemcsak a faluban voltunk kevesen "férfiak* (én tizennyolc éves voltam akkor, szép kor, kár, hogy egy életben csak egyszer van), hanem a vasúton is. Ezért aztán minket dobáltak ide-oda az üres töltésen ("Vicinális* vasút volt), mindig oda, ahol nagyobb volt a baj és félni kellett, hogy szétmegyen a pálya, s a mezőre szalad a katonavonat. Így kerültünk egyszer a hortobágyi pusztaság másik oldalára, az Ohatpusztakócsi szárnyvasútra. Ezt a másodrendű vonalat a nagy mozgósítás és a keleti hadifelvonulások idején csak arra használták, hogy a kiürült katonavonatokat a siető tele vonatok útjából kiállították és betolatták ide a nyílt pályára, hogy hadd álljanak ott addig, amíg majd megint szükség lesz rájuk. A vonatforgalmat itt teljesen leállították. Akinek utazni kell, még ha katona is, a másik vonalig menjen gyalog. (Autóbusz még akkor nem volt.) Aztán a hosszú hónapok alatt a használatlan pályatestet ellepték a gazok. Azok a gazok, amelyekkel örök harcban állnak a vasútfenntartó munkások: a tarack, a perje, a talpasmuhar, cigányparéj, sósparéj, büdösparéj, de még a hatalmas bogáncs és szamártövis is, most nemcsak kibújtak a kavics közül (hogy tudnak ebben megélni?), hanem fel is nőttek, ki is virágzottak, még magokat is szórtak. Ha mi közbe nem lépünk, a jövő esztendőben már egymással harcoltak volna, hogy kié is maradjon végül a homokos folyamkaviccsal beágyazott töltés. Valószínű, hogy a töltésen a tarack és a perje, a talpfákon a gomba, a sínvason a vakrozsda győzött volna. De közbeléptünk. Hoztak a szomszédos falvakból leányokat, hogy irtsák ki a gazokat és mentünk mi férfiak, hogy elvégezzük a nehezebb munkákat, és járhatóvá tegyük a vasutat." A mi csapatunk a családi lányokkal került össze, ők tisztították meg előttünk a töltés tetejét, hogy legalább látni lehessen, hol futnak a sínek, mert a gazok már ezeket is egészen benőtték. A vas mellett felbújtak és a sínkorona fölött összeborultak, virultak, szerelmeskedtek. És marakodtak a harmatért, napfényért, levegőért. Alattuk pedig a porcsin és a folyóin beszőtték még a síneket is. Ők így is megélnek. Amikor aztán a vonatok járni kezdtek — mert nem várták meg, hogy mi végigpiszmogjuk az egész vasutat—,lenyakazták a sínre hajló füveket, és kormos-rozsdás-olajos, fekete csíkot húztak a vonatkerekek a zöld gázmezőben. Család nagy, de szegény falu. Egyik oldalán a Tisza, a másik oldalán a szikes pusztaság. Vagy a víz, vagy az aszály, de valamelyik mindig bántja. Akkor a legrosszabb, amikor mindegyik. A nép benne szapora, nincs itt talán még angyalcsináló bába se. Nőorvos egész biztosan nincs. Amelyik gyerek megfogamzik, az meg is születik, s amelyik életrevaló, az fel is nő valahogy. Azért olyan farosak, hegyesek a családi asszonyok, mert csak az marad meg, aki mindennel jól fel van szerelve, és nem fog rajta a rossz idő se. Madárhúsú leányt és menyecskét még csak lehet benne látni, de madárhúsú idős asszonyt alig. Csakhogy a férfia ennek a falunak, mire felnő, el is megy. Vagy Amerikába, vagy Pestre, vagy a felvidéki gyárakba, bányákba. Még ami marad is, az is az országot járja, mint vasúti és távirdamunkás, mert a határ a grófé meg a bérlőké, s azok meg inkább nyájakat járatnak rajta, mint igákat, ekéket és boronákat. (Rossz a föld.) A faluban hát sok a lány, nagyon sok, mert inkább csak asszonykorukban halnak. És ezek a lányok javarészt otthon maradnak. Város sincs a közelben, hogy cselédnek mehetnének, hát napszámra járnak, ha van hova. Eljöttek, lám még ide, a vasúthoz is, ami egészen szokatlan dolog. Azelőtt szoknyás munkást ide be nem eresztettek volna, hiszen a vasúti munka az már olyan félkatonaság. A szomszéd falvakban, ahol több a fekete föld és nincsen ott a kártevő Tisza, meg a földesúr se az egész határt bírja, éppen ezért az a mondás járja: "Csatádon egy fél liter pálinkáért is lehet asszonyt kapni.* Nagy öröm hát nekünk, kissé még maflácska legényeknek a másik vonalra menni. Ott talán még a kavics is más. .Vasárnap, 1959. július 12. TOUT ÉN ELEMÓRA a Sajnálom, hogy nem mellékelhetem a sümegi''vár fényképét. Hatalmas kőszirten áll, magányosan és megközelíthetetlenül a Tapolcai-medencét koszorúzó hegyek, Haláp, Csobánc, Gulács és a Badacsony öblében. Szép időben ide látszik az Írottkő és a Stájer-Alpok fehér csúcsa. Giulio Turco nyomában... Nem tudom, fontos-e, de mindenesetre megjegyzem, hogy Giulio Turco olasz építész után pontosan 389 évvel léptünk a sümegi várba. Turcót a bécsi haditanács, a Hofkriegsrat elődje küldte 1569 nyarán Sümegre és a Dunántúlra, hogy jelentést készítsen a magyarországi végvárak állapotáról. Működésének az az egyetlen egy haszna maradt, hogy ránk hagyta térképeit, rajzait, adatait, melyeket annak idején Bécsbe is elküldött vagy elvitt, természetesen minden eredmény nélkül, mert a haditanácsnak egyetlen fillérje sem volt soha semmire. A hagyomány úgy tudja, hogy a várat 1210-ben építették a templárius lovagok, de ezt nem támasztja alá megnyugtató történelmi adat. Valószínűbb, hogy később, a XIII. század közepén vagy végén emelték. Az első biztosadat — olvassuk a várról szóló ismertető füzetben — 1318-ból származik, ekkor említi egy adás-vételi szerződés Bedur fia Péter sümegi várnagyot. Pethő Gergely krónikája Véres, kegyetlen krónikák szólnak a vár későbbi múltjáról. A Bocskai-szabadságharcban Újlaki Lajos püspök volt a vár ura, harcos ellenreformátor, maga is fegyverforgató vitéz. A szomszédos várak uraival ütköztek meg 1600 elején a protestáns hadak, Hagymási Kristóf vezetésével. A küzdelem egyik epizódjáról így számol be Pethő Gergely XVII. századi krónikás: "Hagymási Christóf ezenközben szolgáit hirtelenséggel Sümegbe küldé a Püspökhöz, Uylaki Lajoshoz barátságának és segétségének színe alatt, kiket a Püspök (semmi álnokságtól nem félvén tőlük) elegbe bocsáta. Azok pedig a Püspököt, Uylaki Lajost azon kelt... agyonverék, és a fejét a Vár fokon ki veték ... és a szolgáit Hagymási hívségére esködteték...« Széchenyi György veszprémi püspök idején, a XVII. század közepe táján ismét nagyarányú építkezések kezdődtek Sümegen. A két év előtti ásatásoknál fényes udvarának sok emléke került elő: finomművű kristálypoharak, üvegdíszek, művészi serlegek, a sümegi fazekasok szép edényei. Nagyobbították a hegy lábánál meghúzódó városkát, ahol Zala és Somogy megye rendjei tartották évi gyűléseiket. Ez a gazdasági felemelkedés azonba igen kurta volt, az utolsó nagy török felvonulás (Bécs felé) ismét a háború középpontjába sodorta Sümeget. Megostromolta a várat a nyugat felé igyekvő Köprüli Ahmed serege, sikertelenül, és később Kara Musztafa. Csoda, hogy ennyi is megmaradt belőle. Kalauzaim, egy öreg munkavezető és egy gimnazista diák lelkesen tanítanak Sümeg kuruckori múltjára. A nép, mely — mint Örményi Józsa egykori krónikájában írja — »tartja a tereket mindennel« (azaz fizeti az adót, robotol és vérzik), az első pillanattól kezdve rokonszenvezett a kuruc mozgalommal és amikor Károlyi Sándor megjelent serege élén a Dunántúlon, ezrével tódultak Rákóczi zászlaja alá. Amikor pedig 1705-ben Vak Bottyán lett Rákóczi dunántúli hadainak fővezére, a vár parancsnoka önként átállt a kurucok oldalára. 1713 nyarán, a vandál várpusztítások idején szállt az osztrák »vörös kakas« a sümegi várra: a császár felgyújtatta, nehogy a rebellis magyar jobbágyok egy újabb felkeléskor ismét használni tudják. Azóta állt némáin, pusztulva, hősi múltja emlékein merengve. Diákok között... — Ez itt a fellegvár a déli oldalon — mutatja a diák. — Az egész vár különben középkori, de sok benne a gótikus elem, a reneszánsz és a korai barokk forma is ... Most ébredek, annyi század után... Ki ez a diák, hogy került ide, és honnan tudja ezt? — A szentesi Horváth Mihály Általános Gimnázium tanulója vagyok, minden évben itt dolgozunk a sümegi várban, két hétig. A gimnázium összes kiszistája... Hát ezért tudja úgy a történelmet. Megtanulták a két lelkes szakértőtől, Kozák Károly régésztől és Koppány Tibor mérnöktől, akik a sümegi vár restaurálási munkálatait vezetik. A Veszprém megyei tanács idegenforgalmi hivatala 1954 őszén kezdte meg a vár restaurálásának akkor még szinte végtelennek — és néha bizony kilátástalannak — tűnő munkáját. 1956-ban és 1957- ben az Országos Műemlék Felügyelőség munkatársai szakképzett apparátussal láttak hozzá a restauráláshoz. Megkezdődtek a tervszerű ásatások, a veszélyes falakat kijavították és hozzáláttak a rendszeres levéltári kutatáshoz is. 1957-ben már majdnem teljes egészében újjáépítették a külső kaputornyot, a vár egyetlen, viszonylag épségben maradt részét. Falai mindenütt eredeti alakjukban maradtak meg, csupán a tetőzetet és a belső födémeket kellett elkészíteni hozzá. 1958 óta folyamatosan ásnak s újabb és újabb falrészeket, bástyákat rekonstruálnak. Tisztán áll már a vár hatalmas udvara, mely vonalaival a hegy szeszélyes kis fennsíkjának alakját követi. Az őrszobában tölcséres gótikus üvegfülkét találunk és egy nagy kandallót, melyet a megmaradt részletek alapján rekonstruáltak. Ebben az évben a külső és belső várudvar közötti falat emelik fel újra, amely, amikor a vár összedőlt, a farkasverembe rogyott. Az öregtorony újjáépítése is nemsokára befejeződik. Azután kiássák a farkasvermet és a törmelékekből kikerült kövekkel állítják helyre eredeti formájában a kapuszerkezetet, gyalog- és lovaskapuval, felvonóhíddal. Folytatják ebben az évben a fellegvár ásatását is. Múlt és jövő... Ritkán láttam ennyi örömmel, lelkesedéssel és kedvvel dolgozó diákot, mint ezt a tizenötöt most itt Sümegen. Egész télen leveleztek a veszprémi idegenforgalmi hivatallal a nyári tartózkodás részleteiről. A megyei tanács vállalta ellátásuk költségeit, s ők egy tanár vezetésével, váltott csoportokban dolgoznak , és közben tanulják a történelmet. Pompás leckeórák, tetszenek a gyerekeknek. (A nagyvázsonyi Kinizsi várban pedig az abonyi Kinizsi Pál Gimnázium kiszistái dolgoznak.) És mi lesz a helyreállított várral? Múzeum lesz benne, valószínűleg már jövőre. Eredeti formájában áll majd, s a Dunántúl kuruckori szabadságmozgalmainak dokumentumait, emlékeit hozzák ide összegyűjtve. A kaputorony mellett már épül az őr szobája, durván ácsolt nehéz faasztallal, s felette, korabeli bútorokkal berendezve a porkoláb kuckója — csakhogy a vasba és nehéz vértbe öltözött zord katonák helyett jámbor idegenvezető lakik majd benne. Tamás István