Magyar Nemzet, 1959. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-13 / 215. szám

Vasárnap, 1959. szeptember 13.. Bölöni György: HALLJA KEND TÁNCSIC Részlet a Táncsics-életrajzból A magyar szabadságnak, a nép függetlenségének önfelál­dozó harcosát, a szocializmus első magyarországi hirdetőjét már-már a feledés köde takar­ta, amikor Bölöni György »Hallja Kend Táncsics« című kitűnő munkájával ismét élő­vé, ragyogóvá tette alakját. Művét Párizsban, a fasiszta megszállás napjaiban írta — emigráns­ sorsa sok közös vo­nást mutatott Táncsicséval —; Magyarországon először 1945- ben jelent meg. Alább rész­letet mutatunk be a könyvből. A fogoly Táncsics napjai csöndesen teltek Budán. Any­­nyira csöndesen, hogy Teréz lement Győrbe Mihály gomb­kötő öccséhez pihenni. A fo­goly kapcsolata a pesti világgal ezzel megszakadt, így is észre­vette, hogy Buda körülötte né­hány nap óta megváltozott. A kaszárnya udvarán éjjelente szokatlan mozgás volt, katona­ság vonult ki s be. A Bécsi­kapu utcában, amint ablakára felkúszva megfigyelte, a ren­desnél több ember járt, már­cius 14-én az utca hangos beszéde felvette a fogság meg­szokott néma csendjét. Már­cius 15-én pedig a közeli gim­názium ifjúsága reggel óta ál­landóan zsivaj­gott: valami szokatlan történhetett. A por­koláb sem hozta be már a megszokott­­Pesti Hírlap**-ot. Mihály, mint máskor, a sorok között nem olvashatta ki az iz­galom okát. A porkoláb pedig egy szót sem szólt. Dél felé a zsibongás még nőtt. Mihály állandóan ablaka rácsán csüngött, hogy elles­hessen valamit abból, ami kint történt.­­Annyit látott csak, hogy az utca teli ide-odasiető emberekkel. Ha a szembejövők találkoztak, titokzatosan ösz­­szesúgtak. Az őr délután többször is benézett foglyához, ami pedig nem volt szokása. Nyugtalan volt, magaviselete elárulta, hogy kint valami rendkívüli történt, és még van is készü­lőben. A gimnáziumban a diá­kok lármája erősbült, mint megbolydult méhkal zúgott az ifjúság. Négy óra felé Táncsics ablaka alatt kiáltozni kezdtek és mintha ez a kiáltás egyene­sen neki szólt volna: — Budára jönnek! Átjönnek Budára! Pár perc múlva a börtön parancsnoka nyitott be: — Pesten kitört a forrada­lom! A nép Budára tódul, hogy önt kiszabadítsa! — hebegte. És kérlelte foglyát, amint az már ilyen esetekben történni szokott, hogy ne szolgáltassa ki a népnek, mert hiszen ő felsőbb utasításra csak köte­lességét teljesítette. A börtönbe már behallat­szott a sokaság moraja. Fel­pattant a börtönajtó, Klauzál Gábor és Nyáry Pál léptek be elsőnek Terézzel, akit a nyug­talanság visszahajtott Győr­ből. — Nincs többé cenzúra! — borult Teréz sírva az ura nya­kába. , Táncsics meséli el nekünk ezeket és bevallja, hogy meg­lepetésében egy szót sem tu­dott szólni. Hogyan is fog­hatta fel, mi történt, hogy a nép egy nap alatt lerázta rab­láncait ... ... Mihály gyorsan össze­szedte írásait és bekötötte egy zsebkendőbe. Aztán Nyáry Pál­lal, a kiszabadító tömeget ve­zető Pest megyei alispánnal és Terézzel kocsiba ült. A tünte­tők kifogták a lovakat és lel­kes emberek húzták át Tám­­csicsék kocsiját Budáról Pest­re. Ha elfáradtak, újabb tün­tetők fogták be magukat he­lyükbe. Már esteledett, Buda ablakait kivilágították a nép nagy örömére. Így érkezett Táncsics az örömmámorban úszó Budáról folyvást növekvő embertömegben a Lánchídon át Pestre. A Nemzeti Színház előtt ál­lapodott meg a sokaság. A színházban a cenzúra által el­temetett Bánk bánt játszották ingyen előadásként... A meg­­ittasult közönség zúgni kez­dett, mindenki kiabált, végre a nép kitalálta, hogy mi kell neki: — Lássuk Táncsicsot! Tán­csics Mihályt! Táncsicsot akarták a színpa­don. A Táncsicsot ünneplő tö­meg ekkorra Budáról a szín­ház elé ért. Mihályt kérlelték, hogy foglaljon helyet a nádor­­páholyban, de ő elhárította ma­gáról a megtiszteltetést. Sietett a városházára, ahol a Köz­csendi Választmány ülésezett. Ennek kívánta megmutatni magát kötelességszerűen, hogy valóban szabad. A Közcsendi Választmányt a nép mozgalma teremtette. A magyar államiság és nemzeti függetlenség megtestesítője volt. A börtönből kikerült Tán­csics a forradalom e hatalmas szülöttjét kívánta látni és üd­vözölni. Petőfi írja históriai jegyzeteiben: »1848. március 15-én egész nap esett az eső... Táncsicsot a színházba vitték, onnan jött a városházához és köszönetet rebegett**. A vá­lasztmányt Táncsics így szólí­totta meg: — Kendtek ... Nem volt mit tenni, az öreg a válla közé húzta a fejét, s hallgatott. Magában gondolta ugyan, hogy jaj, milyen keser­ves a szegény szolga élete, mert hát egyszer lop, pedig nem is lop, máskor pedig még a róka is a farkával rajta ta­karékoskodik. — Most mit csináljunk? — mondta a gazda. — Állani kell a szót — fe­lelte az öreg. •— Fizessek? —• Mondja tovább is, hogy fele-fele. — De rám bizonyítják! — Mivel? Fogjanak rókát! *— Nekem van. — S tudják? — Tudják. Ismét csend lett. Ültek ket­­ten szótlanul, s a rókabőr is félelem nélkül lapult a földön. Végre felállt a gazda, s látszott az arcán, hogy sikat talált a kerítésen. — Készüljön fel, hamar! — mondta. — Hova? — A városba. Elviszi ezt a rókabőrt, s eladja. Bányai tí­márnak, vagy annak a Sultéti szőcsnek. Itt a bőr, s induljon még világodat előtt. S ha aztán nem lesz rókabőr, fogjanak ők rókát. Addig fele-fele, no, gyerünk! — Mi az ára? — Negyven. Ha muszáj, har­mincöt. Kellő ruhát öltött az öreg, s a rókabőrt beletette egy ha­talmas tarisnyába, kenyeret is az útra, nagy darab szalon­nát, s vereshagymát is, két fe­jet A tarisnyát a nyakába akasztotta, s nagy elszánással, mint amikor háborúba vagy ritka nagy vállalkozásra indul a falusi ember, megemelte áj­­tatosan a kalapját. — No, az Isten segítsen meg minket! — mondta melléje. S elindult. — De aztán titkon viszi! — szólt utána a gazda. — Titkon, titkon. Éppen javában virradt, s ráért a menéssel az öreg, mert hiszen tíz kilométerre feküdt a városka s annyi utat pedig, öt órától nyolc óráig, még az andalgó búcsújárók is könnyen megtesznek. Elmerengett hát a felkelő nap dicsőségén, s a távoli hegyek arany sapkáján­ nézegette a korai madarakat, s az út két oldalán a zsendülő határt. Egy forrás mellett fa­latozott is valamit, majd el­ment egyenesen Sultéti szőcs­­höz, aki negyvenegy pengőért meg is vette a rókabőrt. Az öreg meglapogatta a zsebiben a pénzt s betért hízott lélek­kel egy városvégi csárdába, ahol maga elé terítette az ele­mózsiát, s kért egy liter bo­rocskát is. Ráérő módom fo­gyasztott, s Riogatott lassan. Aztán, úgy délfelé, dudo­­rászva hazament. , — No, megvették-e? — kér­dezte a gazda. — Nem volt mit — mondta az öreg. — Hát?! — A finánc elvette a bőrt, elkobzotta. Szólni sem tudott a gazda, úgy megfülledt rögtön. Hegyes lett a szeme is, mint a bicska éle, amit sokat használtak im­már. Valamit összetör mind­járt, úgy látszott, de akkor a mérgire ismét rácseppentett egyet az öreg. — A libat is felfedezte a bő­rön — mondta. — A golyó nyomát?! — Azt. S megkérdezte, hogy ki lőtte a rókát. — S maga?! — Én pedig — folytatta az öreg —, mivel lopni s hazudni nem szoktam, hát megmond­tam a fináncnak, hogy Mustár Imre lőtte a rókát. Erre azt kérdezte a finánc, hogy van-e annak a Mustár Imrének fegy­vertartási engedélye, mert ha van s bemutatjuk, akkor visz­­szaadja a rókabőrt. — S ha nincs?! — kérdezte Mustár. — Akkor birság, a duplája. — Minek a duplája? — A rókabőrnek, vagyis amennyit ér a bőr. Hát erre az ég felé emelte Mustár a két karját s a két szemével is verdeste a geren­dás mennyezetet, ahogy kérte azt a mennybéli felséges Atya­istent, hogy amennyi róka van ezen a széles világon, azt mind döglessze meg, még azon a pénteki napon, hogy szombat­ra egy se maradjon. Utána csend lett. — Most már így van — szólt végül az öreg, s aztán elment, hogy a­ gazdaságban ezt-azt megtegyen, s majd aludjék is a fináncra egyet. Elmúlt a délután, s az este leszállt. Az öreg is nyugovóra bújt az istállóban, s mivel a rágalmat, hogy ő szénát lopott volna, az áldott róka lemosta róla, hát olyan édesen aludt, mint a gyermekben a tej. Hajnalig. Mert úgy a hajnali időben ismét ugatott a kutya, s tit­­kolatlan lépésekkel valaki is­mét közeledett. — Matyó bácsi! — szólt a hang, mint a kegyes harang. Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki szólt. — No, mi van ismét? — kér­dezte. — Még egy róka talán? — Csend, csend! — mondta a gazda. Közelebb ment az öreghez, úgy lépegetve jámbor módra, s a hangjában is töredelem settenkedett. Az öreg felült az ágyban s oly kegyesen várta a szót, mintha ő lett volna Jé­zus Krisztus első tanítványa. — Ismeri maga azt a finán­cot? — kérdezte. — Hogyne! — mondta az öreg. — Égéi származás. — Vajon, nem lehetne be­dugni a száját? — Nagy van neki — egyen­getett az öreg. — Egy tízes, mit gondolt? — Áhh! — botránkozott meg az öreg. — Húsz pengő sem elég neki! Olyan esetben nézett a gaz­da, mintha abban a percben omlott volna rá a gondolat, hogy elvétette az egész életét, mert hiszen fináncnak kellett volna lennie. Megnehezült lé­lekkel elővett mégis egy hú­szast, s odaadta az öregnek. — Hát akkor megteszi? — Megpróbálom. Még a tarisnyába is maga a gazda csomagolt, sok jó en­nivalót, s bőségesen. Matyó bácsi pedig a nyakába akasz­totta a tarisznyát, s virradat­tal elindult. Ahogy kimehetett a faluból, jobbra átalvágott egy úton, Kodoz község felé, ahol egy komája élt, bizonyos Firkó Mihály. Elment hát ah­hoz a komájához, s mivel a lopás vádjában pénze volt ele­gendő, hát nagy lakomát csap­tak. Utána pedig haza banda-; költ az öreg, a tarisznyát az­ ágyra dobta, s nagyot szusz- ; szánt; majd az ujjával legyez­; ni kezdett a gazda orra előtt,­ s így szólt: — Rókát többet ne lássak, s a fináncot ne ismerjek. Hallot-­ ta-e?! — Olyan nehéz volt? — Olyan.­­ — De meglett.­­ — Meg — mondta az öreg. 5 — Hanem a húsz pengőn túli még innom is kellett véle, a­­ magaméból. Amit meg kell­ nekem téríteni. S a fejem is­­ fáj, attól a finánc­­bortól. A gazda megölelgette az­­ öreget, úgy köszönte a nagy 5 szívességet. Megígérte azt is­­ neki, hogy a bor árát megté­­­­ríti, majd azt ajánlotta, hogy 2 menjen, Matyó bácsi, s alud- 2 jék egyet a fájós fejivel. Sa­nyarún bólogatott az öreg, majd a kertben kifeküdt egy virágra almafa alá, s a langy tavasz­ban nemsokára már aludta is az igazak álmát.­­ Madar Nemzet OPERAHÁZUNK 75. évadja elé IV em “ünnepi cikk** igényével írom ezeket a sorokat — a háromnegyedszázados jubi­leum napja szeptember 27-én lesz, akkor ünnepli majd a magyar zeneélet az Operaház jelentős évfordulóját, az ese­ményhez méltó megemlékezé­sek erre a napra várnak. Most csupán néhány gondolatot, észrevételt szeretnék közölni, mégpedig teljesen gyakorlati céllal, a szombaton megkez­dődő új évad kapcsán. Az Operaház 75. évadnyitóján, mint valami kiemelkedő pon­ton állunk meg, hogy tovább s lehetőleg messzebb tekinthes­sünk, előre, a jövőbe. S úgy gondolom, hogy ez a megállás is kitekintés valóban hasznos, annál inkább, mivel a mostani szezonban valami újnak a kez­detét pillanthatjuk meg. Miről van szó? Nem keve­sebbről, mint hogy a hetven­­ötödik esztendő a magyar operatermés céltudatos fej­lesztésének jegyében indul. Sokat írtunk már az új ma­gyar opera­művek kérdéséről, sürgettük a régóta vajúdó probléma megoldását. Öröm­mel jegyzem fel, hogy az ün­nepi év a kezdeményezés éve, a hosszú tanácstalanság után. Gyakorlatilag ez annyi, hogy az “évente egy magyar opera, egy magyar balett** elve már színpadi valósággá válik. Meg­lesz az új magyar opera, új magyar balett bemutatója! Ezzel merőben új távlat nyílik meg operairodalmunk fejlődése előtt. Érdemes lesz operát írni. (Nem egy tehetsé­ges zeneszerzőnk vonult visz­­sza erről a területről, mert úgy érezte — tapasztalta —, hogy nincs elég lehetősége. A kezdő, fiatal komponisták nehézségeiről pedig nem is kell beszélni.) Igen, elkezdő­dik valami új, friss áramlat, lendítő szél hatol be a stag­náló magyar operaszerzésbe. Legújabban, mint igen jelen­tős tényező, a Zeneműkiadó Vállalat állt oda az Operaház mellé; az évről-évre meghirde­tett librettó-pályázat és a ze­neszerzők számára biztosított anyagi segítség bizonyára ser­kentően fog hatni és eredmé­nyekben mutatkozik majd. Az Opera­ház “új szerep­­kört” vállalt, amikor a magyar szerzőiekét — szövegírókkal, komponistákkal — kapcsola­tot teremt. Legyen ez a kap­csolat csakugyan élő, eleven, s mindenekelőtt,­ a közös művé­szi érdek átérzéséből faka­dóan, a szenvedély lelkesedé­sétől áthatott. Szenvedélyes lelkesedés: ennek kell felvál­tania a régebben sokszor bi­zony csak langymeleg “ügy­intézést**.­­ T­ó útra lépett az Operaház a magyar opera ügyének fel­karolásával, hiszen ez annyit , is jelent, hogy az élettől való * elszakadás helyett jobban be­­ akar kapcsolódni a kor áramá­ba. A »mai« kifejezés sajnála­tosan kevéssé szerepel Opera­házunk terminológiájában. És persze nemcsak hazai újdon­­s­ságokat érint, hanem kü­l­földieket is. Lépést tartani a korral — a legidőszerűbb, amit operánk megtanulhat a saját jó hagyományaiból. Ne pusz­tán az opera mai hajlékaiban történtekre gondoljunk, hanem arra az időre is, a “hőskorra**, amidőn még a régi Nemzeti Színház biztosított otthont a dalműnek; egy-egy időszakban mily korszerű képet adtak az opera­termésről a hazai kö­zönségnek, nyomon követve a külföldi bemutatókat... (Lásd pl. a Verdi-operák esetét.) Ha a hetvenötödüs operai esztendővel kapcsolatban jogo­san beszélhetünk új kezdemé­nyezésről, tehát fordulópont­ról, talán itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk az általános színvonalat, az előadások to­vábbi korszerűsítésének ügyét is. Büszkék lehetünk egyes produkcióinkra, amelyek mél­tók a Magyar Állami Opera­ház európai rangjához — de korántsem lehetünk elége­dettek egész operajátszásunk — (Operaház és Erkel Szín­ház) fejlettségi fokával. Az utóbbi években a natu­ralista díszletek örvendetesen eltünedeznek a bemutatók vagy felújítások színpadáról, a rendezés is új irányban kezd kísérletezni, az alkotói képze­let bátrabban érvényesül. Min­den remény megvan rá, hogy a jövőben még sokkal inkább így lesz. Arra azonban nem árt vigyázni, hogy a tervezői fantázia jobban összeegyez­tesse kívánalmait az ésszerű­ség követelményeivel. Ha egy­szerűsítünk, ne komplikál­junk. S főként, a “jelzett dísz­­letek«-kel némi költségmegta­karítást is el kellene érni... Az előadások magasabb mű­vészi és technikai kivitele szempontjából indokolt a re­pertoár némi szűkítése, bár­mily nehéz lemondani egyes közkedvelt operákról. Termé­szetesen, úgy kell elképzelni, hogy egyes művek ideiglenes szüneteltetéséről van szó.­­"ké­sőbbi fel új húsukkal ismét el­­foglalják helyüket a műsor­ban. A helyes, ha figyelmesebben megvizsgáljuk a “mester­ségbeli” problémákat, s a tech­nikai színvonalra fokozottab­ban ügyelünk. Éppen itt ér­hetünk el — s kell elérnünk — észrevehető fejlődést, amely visszahat az egész intézmény nívójára. Magyarán: sokkal nagyobb technikai követel­mények színvonalára kell emelni az együttest, beleértve a magánénekeseket,­ a zene­kart és az énekkart. A pontos megszólaltatás minden művé­szi hatásnak az alapkövetel­ménye. Szenthegyi István M­egnyílt a „KOREA MŰVÉSZETE" kiállítás A Műcsarnok termeiben szombat délben nyílt meg a “Korea művészete** című kiál­lítás. A kiállításon megjelent a politikai, társadalmi és mű­vészeti élet számos kiválósága, valamint a diplomáciai, testü­let számos tagja. A megjelen­teket Dénes Leó, a Kulturális Kapcsolatok Intézete alelnöke üdvözölte, majd Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesz­tője mondotta el megnyitó be­szédét. — Korea mai művészetét s e művészet tükrében Észak-Ko­­rea népének mai életét mutat­ja meg ez a most megnyíló kiállítás — mondotta. Alkalmunk adódik most ar­ra, hogy e művészetet s ezt az életet fejlődésében figyeljük meg. Bizonyosan sokan emlé­kezünk arra az első koreai képzőművészeti kiállításra, amelyet hat esztendővel ez­előtt, 1953-ban rendeztek Bu­dapesten. A háborút, a háború pusztí­tásait, szenvedéseit, a támadó amerikai imperialisák gaztet­teit, kegyetlenkedéseit, de min­­denekfölött a védekező nép csodálatos hősiességét­ ábrázol­ták azok a képek. Megrendí­tettek, megráztak és feldúltak. Az indulatok, érzelmek olyan ereje áradt belőlük, hogy ellen­állhatatlanul ragadta magával a nézőt. Az arcok beszéde, a szemek kifejezése a szocialista realista ábrázolás hitelességei­vel hozta elénk mindazt, ami egy nép életét betöltötte, ve­zette, irányította. Az a művé­szet része volt a nép életének, része volt az akkor folyó harc­nak. Azóta hat év telt el. A képek tematikája megváltozott, de a mai életről éppen olyan hitele­sen számolnak be ezek a ké­pek, mint a háborúról azok. A rombolás helyett most építés­ről számolnak be a koreai mű­vészek, gyárak munkájáról, ol­vasztárokról, hidak helyreállí­tásáról, városok újjáépítéséről, sok örömről, vidám asszonyok­ról és gyerekekről s arról, ahogy a hős visszatér falu­jába. Hat év óta béke van Koreá­ban. De mindaz, amit művészek és nép kapcsolatáról elmondot­tunk a háború idejéről, az helytálló most is, ezt bizonyít­ja ez a kiállítás. A koreai festőművészet, mint ez a kiállítás is rendkívül ér­dekesen bizonyítja, két egy­mástól határozottan különböző úton fejlődik. Az egyik az év­százados hagyományokat kö­veti, a régi tusfestés gazdag forrásából merít, ezt a techni­kát fejleszti, korszerűsíti, szí­nesíti és tematikáját gazdagít­ja. A másik irányzat a realista törekvésű olajfestészet, amely­ben igen jelentős fejlődést ta­pasztalhatunk a hat év előtti kiállítás óta. A két különböző kifejezési forma nyilván közeledni fog egymáshoz és szintézisükből születik meg az új koreai nem­zeti művészet. A koreai—magyar kulturális kapcsolatok igen jelentős ese­ménye ez a kiállítás, tanulsá­gos és maraldandó élmény lesz művészeink és nagyközönsé­günk számára egyaránt. 9 JEREVÁNBAN V., SEMMELWEIS UTCA 5. S­Z. szeptember 15-től mindennap 5 órai tea­m­tánc RAKÓCZY-LELKES DUÓ Apa Kiváló ételkülönlegességek, mtb//! remek italok, nagyszerű kiszolgálás a PALACE íttU&Mfo&A VIII. Rákóczi út 43 Telefon: 136 . 000

Next