Magyar Nemzet, 1959. november (15. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-01 / 257. szám
A*180 fillérMagyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA ma Vasárnap 1959. november XV. év, 257. szám Egy „utópia99 megvalósul Halottak napján gondoljunk azokra a halottakra, akik ma is élnének, ha az emberiség már korábban eljutott volna odáig, hogy képes megakadályozni a háborút. Elmondhatjuk-e, hogy ma már itt tartunk? Talán még nem egészen, de a fejlődés , a szociális eszmék és a technikai vívmányok fejlődése — már a kezünkbe adta e sorsdöntő kérdés megoldásának kulcsát. Amikor a második világháború után a szocialista országok népei, egyetértésben a világ haladó közvéleményével, kiadták a békeharc jelszavát és a békevilágmozgalom megteremtésével hatékony szervezeti formát adtak e harcnak, tulajdonképpen először ragadták meg a béke megvalósí- tásának ügyét gyakorlati oldalról. Az ellentmondás, ami e fogalompárban rejlik: béke és harc — rejti egyben a siker kulcsát. A másik döntő tényező, mely olyan befolyással van a világpolitika alakulására, hogy a háború elkerülhetősége a realitások sorába kerültt a szocialista országok nemzetközi pozíciójának megerősödése. Ez a tényező lényegesen megváltoztatta az erőviszonyokat, mégpedig a béketábor javára. A szocialista országok fejlődésében benne van a békepotenciál növekedése is. A béke ügye és a szocialista országok fejlődése nemcsak úgy függ össze, hogy a szocialista országok népgazdaságfejlesztési terveinek megvalósításához béke kell, hanem megfordítva úgy is, hogy a béke biztosításának döntő feltétele a szocialista tábor erejének növekedése. Hruscsov ebben az összefüggésben mondotta a XXI. kongresszuson, hogy a Szovjetunió s valamennyi európai és ázsiai szocialista ország gazdasági terveinek megvalósítása reális lehetőséget teremt a háborúnak, mint a nemzetközi kérdések megoldási eszközének kiküszöbölésére. A tartós béke biztosítása azonban nemcsak a jövő kérdése, hanem a máé is, közvetlen napi politikai értelemben. Ebben az értelemben Hruscsov amerikai látogatása két jelentős lépéssel vitte előre a béke ügyét — nem számítva aharmadikat, vagyis azt, hogy a két vezető nagyhatalom viszonyának kedvező alakulása is hatással van a béke ügyére. Ezúttal azokról az eseményekről van szó, amelyek közvetlenül érintik a béke vagy háború kérdését. Ebből a szempontból lényeges mozzanata a Camp Davidben folytatott tárgyalásoknak, hogy az Egyesült Államok elfogadta azt az alapelvet, amely szerint a vitás nemzetközi kérdéseket nem erőszakkal, hanem békés tárgyalások útján kell megoldani. Ennek az elvnek elismerése belekerült a Hruscsov—Eisenhower tárgyalásokról kiadott közös közleménybe is . E nagy horderejű alapelv deklarálása az Egyesült Államok részéről természetesen még nem hárítja el a nehézségeket a békés rendezés útjából, de azért egy lépés előre, s vitathatatlan győzelme a szovjet diplomáciának. A Szovjetunió ugyanis már régebben javasolta a nyugati hatalmaknak, hogy kölcsönösen kötelezzék magukat: a vitás nemzetközi kérdéseket nem erőszakkal próbálják megoldani, hanem tárgyalások útján. Mind ez ideig az amerikai kormány kitért e javaslat elfogadása elől, s csak most első ízben, a Camp David-i tárgyalásokról kiadott közös közleményben járult hozzá e fontos alapelv elfogadásához. A másik esemény, amely egyébként szorosan összefügg a békés rendezés alapelvének deklarálásával, az általános és teljes leszerelésre vonatkozó szovjet javaslat benyújtása az ENSZ-ben. A szovjet javaslat indokolása — mint ismeretes — a rendelkezésre álló hadieszközök abszolút romboló hatása, s egy ilyet eszközökkel vívott háború végzetes következményei mellett, felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenleg fennálló legsúlyosabb szociális és gazdasági problémák rendezésére milyen hatásos lehetőségeket biztosítana, ha háborús eszközök felhalmozása helyett az erőforrásokat értékés fejlesztésre s az elmaradt országok megsegítésére használnák fel. Ha figyelembe vesszük a feszültséget okozó problémák természetét és azokat a perspektívákat, amelyeket a rohamtempóban fejlődő technikai tudományok tárnak az emberiség elé, megérthetjük, hogy a fegyverkezési verseny nemcsak végzetes irányba befolyásolja a nemzetközi helyzetet, hanem leköti azokat az energiákat is, amelyeknek ésszerű felhasználásával a legsúlyosabb kérdések megoldhatók lennének. Az általános és teljes leszerelés tehát nemcsak a háború kirobbantásának veszélyét hárítaná el, vagy legalábbis a minimumra csökkentené, hanem szabaddá tenné azokat az energiákat, amelyek meggyorsíthatják az emberiség általános fejlődését, s a civilizáció vívmányait eljuttathatják a földkerekség minden pontjára. Igaz, hogy egy ilyen nagyvonalú békekoncepciót csak olyan állam vezetői dolgozhattak ki, amelyben nincsenek kizsákmányolók, nincsenek befolyásos érdekeltjei a fegyverkezési üzletnek, s amely sohasem igyekezett a civilizációs vívmányokat más országokkal szemben kiváltságok biztosítására felhasználni. Ebből a szempontból nehezebb helyzetben vannak a tőkés országok vezetői, feltéve, hogy komolyan fontolóra veszik a béke stabilizálásának a leszerelésben rejlő lehetőségeit, s az erőviszonyok mai állása mellett, legalábbis a józanabb elemek részéről kétségkívül van ilyen törekvés. Hiszen egyetlen állam politikáját sem lehet függetleníteni a társadalom szerkezetétől. Márpedig a tőkés országok társadalmi szerkezete olyan, hogy a nagy monopóliumok — közvetve vagy közvetlenül — az összes hatalmi posztokat és eszközöket kezükben tartják. Ennek ellenére a tőkés országok vezetőinek is fel kell figyelniük arra az alapvető változásra, amelyet a tudomány fejlődése indított el a hatalom eszközeinek területén is. Az atom- és rakétafegyverek korában — számbavéve a még fel nem tárt lehetőségeket is — többé nem döntő, hogy milyen tömegű fegyveres erővel rendelkezik valamelyik állam. A döntő hatalmi tényező — természetesen világviszonylatban — egy ország tudományos felkészültsége és technikai potenciálja. A nagy hadseregek, a flották és támaszpontok a hadipotenciálnak sokkal kisebb részét jelentik, mint amennyibe kerülnek. Az úgynevezett katonai egyensúly döntő tényezői ma egészen más természetűek, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. Nyilvánvaló, hogy ezt a nyugati vezetők is látják. Más kérdés persze, hogy képesek-e, s milyen mértékben levonni e felismerés konzekvenciáit. Persze, hogy mikor és hogyan vonják le e konzekvenciákat, nem pusztán józan belátás kérdése, hanem elsősorban a viszonyok kényszeréé. A fejlődés iránya és tempója, amely megfelel a szocialista országok gondolkodásának és társadalmi viszonyainak, már eddig is "befejezett tények" elé állította a nyugati hatalmakat. Minél tovább ragaszkodnak elavult hatalompolitikai elképzeléseikhez, annál többször s a világpolitika, valamint a gazdasági verseny annál több pontján fognak kínosan szembetalálkozni a tényekkel. Viszont minél előbb látják be, hogy a háború nemcsak végzetes módja a problémák megoldásának, hanem teljesen alkalmatlan s fölöttébb primitív módja is, mely egész barbárságával nemcsak korunk eszményeinek mond ellent, hanem tényleges erőviszonyainak is, annál előbb juthatunk el oda, hogy az emberiség megszabadul a háborús fenyegetéstől. Mindenesetre biztató jel, hogy az ENSZ politikai bizottságában közös szovjet—amerikai javaslat alapján, a világszervezet tagjai egyöntetűen állást foglaltak a leszerelés megvitatása mellett. Biztató jel az is, hogy ebben a lépésben a világsajtó Camp Dávid szellemének hatását látja. Persze arra még nehéz lenne felelni, hogy mikor és hogyan jutunk el ezen az úton a leszerelés megvalósulásáig. De odáig már eljutottunk, hogy a hivatásos pesszimisták sem merik többé "merő utópiának" nevezni a leszerelést. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a szocializmus országainak fejlődésében, nemzetközi befolyásuk növekedésében máris megvan a biztosíték, hogy el fog jönni az idő, amikor a leszerelés "Utópiája" tényleg megvalósul, s ez az idő nincs is messze már. Padi Ferenc Moszkvai tudósítónk telefonjelentése a Legfelső Tanács üléséről Hruscsov az új nemzetközi légkörről és a Szovjetunió külpolitikájáról Szovjet felhívás a világ parlamentjeihez: szorgalmazzák a leszerelés megvalósítását A külpolitikai helyzet A SZOVJETUNIÓ LEGFELSŐ TANÁCSA befejezte többnapos munkáját. A gazdag programból nehéz kiemelni bármit is, mégis leginkább Hruscsov külpolitikai beszámolóját előzte meg a legnagyobb nemzetközi érdeklődés. A nagy nyugati lapok már az ülésszak megnyitása előtt terjedelmes, előzetes kommentárokban foglalkoztak a Szovjetunió legfelső államhatalmi szervének munkájával. A szovjet miniszterelnök beszéde több nemzetközi kérdéssel foglalkozott. Beszámolót adott az amerikai útról, de Gaullelal esedékes eljövendő tanácskozásairól, de fejtegetéseinek tengelyében mindenképpen az az általános és teljes leszerelési terv állott, amelyet Hruscsov személyesen terjesztett be az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Egyébként több más jel is utal arra, hogy a szovjet diplomácia e kérdés megoldását tartja napjaink legfontosabb feladatának. Gromiko külügyminiszter is mindenekelőtt erről beszélt és részletesebben kifejtette a moszkvai álláspontot a leszereléssel szorosan összefüggő ellenőrzésről. A Legfelső Tanács vitáinak befejeztével felhívást intézett a világ valamennyi parlamentjéhez és arra szólította fel őket, hogy szorgalmazzák az általános és teljes leszerelés megvalósítását. Ez a gondolat már eddig sem maradt visszhang nélkül, de külön nyomatékot kapott az angol alsóház most folyó felirati vitájában. A munkáspárti képviselők hatásos érvekkel alátámasztott felszólalásaikban sürgették a Nyugat vezetőit, hogy vegyék nagyon komolyan a szovjet leszerelési elképzeléseket, sőt Macmillan konzervatív párthívei közül is akadtak, akik a Szovjetunióban szerzett személyes tapasztalatok alapján hasonló következtetésekre jutottak. A Legfelső Tanács vitája más vonatkozásokban is élénk figyelmet keltett Angliában. A Times szombati vezércikkében felhívta a figyelmet arra, hogy a szovjet költségvetés visszatükrözi Hruscsovnak a XXI. pártkongresszuson elhangzott ígéretét: a Szovjetunió a termelés tekintetében az elkövetkező tizenöt évben a világ első helyére kerül. A nagybefolyású angol lap összehasonlítást tesz a tudományok és a technológia fejlesztésére fordított szovjet előirányzatok és az amerikai rakétaprogram között. Az eredményt korántsem tartja hízelgőnek az Egyesült Államok számára. Végső következtetésként a Times megállapítja: »A világ hamarosan látja majd, hogy a békés, virágzó Szovjetunió gyorsan megszerzi a vezető szerepet nemcsak az űrrepülésben, hanem sok más vonatkozásban is.« Hruscsov külpolitikai beszéde a Legfelső Tanács ülésén Moszkvai tudósítónktól: Nagy nap volt szombaton a Kremlben. A Legfelső Tanács harmadik ülésszakának utolsó napján kezdték meg a külpolitikai vitát, amelynek vezérszónoka Hruscsov miniszterelnök volt. Már az ülés előtt félórával zsúfolásig megteltek a diplomaták és a külföldi tudósítók részére fenntartott páholyok. A képviselők, a hallgatóság és a vendégek feszült figyelemmel hallgatták végig a miniszterelnök egy és háromnegyedórás beszédét, amelyet több alkalommal szakított félbe a tapsvihar. A beszédet egyébként a szovjet rádió is közvetítette. Mindazok, akik az ülésteremben vagy a szovjetország bármely sarkában a rádiókészülék mellett hallgatták végig Hruscsov expozéját, tudták, érezték, hogy ez a beszéd a legfőbbről, a legfontosabbról szól: az emberiség békéjéről. Hruscsov megállapította, hogy a legutóbbi időben észrevehetően javult a nemzetközi helyzet. A feszültség lényegesen enyhült, kedvezőbbek a lehetőségek a béke megszilárdítására. Nyugaton kezd felülkerekedni a helyzet józanabb értékelése — mondotta. — Arra a következtetésre jutnak, hogy a katonai erőre alapuló számításokat a lomtárba kell tenni, a különböző társadalmi rendszerű államoknak ésszerű alapon, békésen együtt kell élniük. Hruscsov hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió és a szocialista táborhoz tartozó többi ország békeszerető politikája olyan utat nyitott meg az emberiség előtt, amelyen haladva a társadalom háborúk nélkül, a békés együttműködés alapján fejlődhet. Ki mellé áll az úristen ? Szólott a nyugati hatalmak korábbi, szélsőségesen hidegháborús politikájáról, arról a törekvésükről, hogy gumibot segítségével oldják meg a nemzetközi problémákat. A nemzetközi ügyek efféle kezelését egyszer "felszabadító politikának", máskor a “Vissza szorítás politikájának" nevezték, de a lényeg ugyanaz volt. Hiszen “"felszabadítani" valakit, aki azt nem kéri és nem kíván efféle “felszabadulást", tulajdonképpen annyi, mint erőszakkal ráerőszakolni másokra a maguk rendszerét. Még egyetlen nép sem kérte és soha nem is fogja kérni, hogy a kapitalista urak "szabadítsák fel" a szocialista rendszer alól, amelynek javait és előnyeit a népek már felismerték, és vezessék vissza a kapitalista kizsákmányolás rendszerébe. A kapitalista kizsákmányolás alól felszabadult népek közül egyetlen egy sem fejezte ki azt az óhaját, hogy "szabadítsák meg" a gyáraktól és üzemektől, attól a jogától, hogy maga rendelkezhessék államának minden kincsével, úgy rendezze be életét, ahogyan akarja. Egyetlen szabad nép sem kívánta még soha, hogy élete felett az a maroknyi csoport rendelkezzék, amely kifosztja, a maga számára sajátítja ki a nép munkájának gyümölcseit. Úgy látszik azonban, hogy ezt nem akarják megérteni azok az emberek, akik sok országban még a nép kizsákmányolásából élnek. Amikor ezek az emberek "visszaszorításról" beszéltek, akkor nem arról volt szó, hogy udvariasan felkérnek valakit, húzódjék össze, adja át a helyét. Arról volt szó, hogy katonailag közvetlenül beavatkoznak a szocialista és a többi békeszerető államok ügyeibe. A szovjet miniszterelnök ezután emlékeztetett az amerikai kongresszus szánalmas emlékezetű határozatára a “►rab népek hetéről", amelyben kimondották, hogy "imádkozni kell a felszabadulásért". — Mint láthatják — folytatta —, a "visszaszorítás" politikájától a dolog eljutott addig, hogy imádkozni kell. Ámde mire vezethet ez? Ha a nyugati országok politikusai imádkozni fognak az istenhez a szocialista országok népeinek "felszabadításáért", mi majd azért imádkozunk, hogy az isten szabadítsa meg az ő népeiket a tőkés uralomtól. S ekkor nehéz helyzetbe kerül az úristen. Hogyan határozzon? Világos, ha az emberek többségének oldalára áll és demokratikus álláspontra helyezkedik, akkor döntése a mi javunkra, a szocializmus javára kedvező. A békés együttélés elve anynyi, mint be nem avatkozás a belügyekbe, egyértelmű a kölcsönös engedményekkel, a kompromisszumokkal, a felek egymáshoz való alkalmazkodásával az államközi viszonylatokban, a béke fenntartása és megszilárdítása végett. Ideológiai kérdésekben azonban szó sem lehet engedményekről. — Bízunk igazságunk erejében — hangsúlyozta Hruscsov — s hittel hirdetjük az egész világnak a szocialista igazságot, a szocializmus előnyeit. Hruscsov határozottan viszszautasította a burzsoá közéleti személyiségek állításait, amelyek szerint a Szovjetunió cupán taktikai célokat követ, amikor a békés együttélésről beszél. Az amerikai tárgyalások értékelése — A marxizmus a munkásosztály győzelméhez sohasem tartotta szükségesnek a háborút — mondotta. — A történelem arról tanúskodik, hogy nem a kommunisták, hanem az imperialisták idézték elő a háborúkat. A szovjet Minisztertanács elnöke kifejtette, hogy véleménye szerint Macmillan angol miniszterelnöknek a Szovjetunióban tett látogatása jelentős szerepet játszott a szovjet—angol kapcsolatok megjavulásában és az egészségesebb nemzetközi helyzet kialakulásában. A szovjet és az amerikai kormányfő kölcsönös látogatására vonatkozó megállapodásról Hruscsov kijelentette, hogy az messzemenő lépés volt a nemzetközi feszültség általános enyhüléséhez. Eisenhower amerikai elnökkel folytatott beszélgetéseit úgy jellemezte, hogy azok lényegesen hozzájárultak az egyetemes béke megszilárdításához. — Igen nagyra becsüljük e beszélgetéseket — jegyezte meg. A szovjet—francia viszony Hruscsov kifejezte azt a reményét, hogy de Gaulle-lal sorra kerülő találkozása hasznos lesz a szovjet—francia kapcsolatok fejlődése és az egyetemes béke megszilárdulása szempontjából. Hruscsov kijelentette, hogy a szovjet—francia kapcsolatok remélhetőleg normálisan fejlődnek majd, de megjegyezte, hogy Franciaország részvétele a szovjetellenes katonai tömbökben, rányomja bélyegét a francia kormány politikájára. A szovjet dolgozók azt kívánják, hogy Franciaország nagy és virágzó hatalom legyen, békében és barátságban szeretnének élni a francia néppel — hangsúlyozta. Hruscsov nagyra értékelte de Gaulle és Debré realitásokon alapuló kijelentéseit, amelyeknek értelmében az Odera —Neisse-határ megváltoztathatatlan. Mint a szovjet kormányfő kijelentette, az algériai kérdés rendezésében fontos szerepet játszhatnak de Gaulle-nak azok a javaslatai, hogy az önrendelkezés alapján oldják meg a kérdést, már tudnillik akkor, ha a javaslatok nem maradnak csupán szavak. Ez a