Magyar Nemzet, 1959. november (15. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-28 / 280. szám

4 Magyar Nemzet OLVASÁS KÖZBEN A detektív­regény halála Száz esztendős sincs még a detektívregény, s már haló­dó műfaj. Elhervadt Sherlock Holmes dicsősége, és a mester­­detektíveké. Egyre több paró­diája születik, egyre több tá­madás ostromolja — a gúny és nevetés éppúgy eltemeti, mint egykoron a lovagregényt. Az olvasó alacsony ösztö­neire számító, irodalmon kí­vüli műformák között a de­tektívregény a tisztesebbek közé tartozott. Nem kendőzte célját, nyíltan és szemérmet­lenül tört izgalmak keltésére, sárga, kék, színes borítókba öltözött, mintha jelezte volna: méreg! — és mellőzte a művé­szi igényt, a pedagógiai szán­dékot s az erkölcs nemesíté­sének kötelezettségét. Becsü­letesebb volt a "bestseller­nél", a­­limonádénál­, mely az irodalom, az emberábrázolás látszatát bitorolja; adta, amit ígért: brutalitást, veszélyt, könnyű és bűnös szórakozást. Megengedhette az őszinte­ség fényűzését. Különös iro­dalmi és társadalmi helyzet terméke volt, szerencsés kö­rülmények növelték hatósuga­rát A tizenkilencedik század polgári világa milliókra szaba­dította rá a sivár hétközna­pok unalmát. A munkát öröm­­telen robottá fokozta le, a küz­delmet egyhangú harccá a megélhetésért — ezen a szi­kes talajon könnyen kivirág­­zott a bűn olcsó romantikája. A műveltebb nyugati orszá­gokból száműzték az anafabe­­tizmust, a betű közkincs lett. De az olvasáshoz nem ada­tott műveltség és kultúra. A betű szomjúságát a zsurnaliz­­mus és a detektívregény lőréje oltotta-csillapította. Az irodalom, a magas iro­dalom méla megvetéssel tekin­tett le e vásári szórakozásra. Pedig felelőssége is volt: a gyengének látszó vetélytárs az irodalomtól elhagyott terüle­teket hódította meg. A tömeg­től elszakadt, vájt fülűeknek szóló irodalom és művészet, mindig az alpári műformák titkos és akaratlan szövetsé­gese. Ez a helyzet szinte kijelölte és megteremtette a dekrektív­­regény helyét és népszerűsé­gét, mondhatni a betű vilá­gán belüli kulturális bűnözés lehetőségét. Ez a kultúrban álcázott s nehezen tetten ér­hető. A detektívregényben a rossz bűnhődik — ez alap­szabály —, sőt látszatra más­ról sem szól, mint a gyilkos­ság, rablás és méregkeverés leleplezéséről. Ügyessége a de­­tektívregénynek azonban épp abból áll, hogy képmutató mo­rálja ellenére vonzónak raj­zolja a bűnt A gyanút lehe­tőleg a tettesről tereli el — ezért a bűnöst már eleve csa­lóka jellemként festi. Jellem és bűntett összefüggését a le­leplezésnél ezért csak elhall­gatott tények, utólag gyártott matematikai képletek szerint állíthatja elő. Vagyis: a detektívregény, mint műfaj, kizárja a mély emberábrázolás lehetőségét. Nem azt keresi ugyanis, hogy miként lesz valakiből gyil­kos, hanem azt, hogy a gyil­kosság minél magyarázhatat­­lanabb, váratlanabb, nehezen megfejthetőbb legyen. A mű­vészi emberábrázolás sorso­kat követ s belső logikájuk alapján festi e sorsok pályá­ját, végeredményét. A detek­tívregény a végeredményből indul el, a megfejtett egyen­letből — ezt bontja elemeir­e, tagjaira, hogy aztán újra össze­rakhassa, összeilleszthesse. Az öröm, amivel a detek­tívregény szolgál (ha ezt kisis­kolások tudnák!), elsősorban matematikai, logikai. A ke­resztrejtvény és a példatár iz­galma feszül benne, a meg­­könnyített gondolkodásé, mely kijelölt úton, s alig egy lépés­sel hátramaradva halad bo­zorkányos vezetője, a szerző mögött. Ezért is pihentet, ezért is szórakoztat — ha kis adag­ban fogyasztjuk, mint a mé­regből készült gyógyszereket. A ponyva mérgezését ersze elsősorban politikai és társadalmi változások közöm­bösíthetik — a szellemi szín­vonal emelésével, egy értel­mes, belső izgalmában nemes élet megteremtésével. Ponto­sabban: ez a változás adhatja meg a végső döfést a halódó detektívregénynek. Mert a műfaj — jó néhány híradás a tanulság — már a nyugati országokban is hanyatlik. öt kiváló író detektív­­regény-paródiája jelzi talán e hanyatlást a legérzékleteseb­ben. Az egyik Graham Greene: "A mi emberünk Havanában" című új regénye, a másik Friedrich Diirrenmatt: "Az ígé­ ret" című paródiája. Mindkét író azonos tételből indul ki: az élet logikája — mutatják meg — túlnő a merev elkép­zelésen, bonyolultsága diadal­masabb a primitív matemati­kánál, szereplői eleven embe­rek, nem sakkfigurák. G reene groteszk fintorral a képtelenségig fokozza a detek­tívregény­t. Mi lesz, ha a regé­nyes fantázia valósággá válik — erről az oldalról kezdi ki a ponyvaképzeletet. Hőse a tit­kos­szolgálat ügynöke, és kita­lált jelentéseket küldözget fő­nökeinek nem létező katonai akciókról és tervekről. Ezek a kitalált jelentések azonban lavinát indítanak el, nagysza­bású kémtevékenység kezdő­dik a semmi körül: gyilkos­s­ágok, vad összecsapások, ve­rekedés, bosszú, s mindezt a fantázia szülte életre. Jaham Greene figyelmez­tetése mélyen időszerű. Azt sugallja, hogy a ponyva leg­nagyobb veszedelme, ha kép­zeletvilága behatol a valóság­ba, ha már a valóságot, a min­dennapokat alakítja, ha a ron­tás, amit az emberi lélekben végez, szinte megteremti az életben a detektívregény so­sem volt, kitalált világát. Az ígéret” Dürrenmatt re­génye az érem másik oldalát világítja meg. Hőse a tökéletes matematikus, a puritán, egy­szerű, hivatásának élő detek­tívfelügyelő, dr. Matthai, aki pályája csúcsán egy bűntett nyomozásába őrül bele: töké­letes elképzelését megcsúfolja a véletlen. A felügyelő egy kéj­gyilkosság tettesét üldözi. A rendőrség számos gyanúok alapján már letartóztatta a véres gyilkosság egyetlen ta­núját, egy házalót — s az ön­gyilkos is lesz a cellájában. Az ügyet hivatalosan lezárták — Matthai azonban sejti, hogy nem a házaló volt a tettes, s kilépve állása kötelékéből, ma­gánnyomozásra adja a fejét. A gyilkos — számítja ki — csakis gyenge elméjű, roppant növé­sű beteg ember lehet, aki pi­rosszoknyás, szőkecopfos kis­lányokra vadászik. Horgot vet tehát a bűnözőnek — magá­hoz vesz egy kislányt, felöltöz­teti a korábbi áldozatokhoz ha­sonlóan, s szinte az országúton áll vele esztendőkig, hogy a "halat" magához csalogassa. A kislány valóban megismerke­dik egy csábító férfival: a fel­ügyelő riasztja a rendőrséget, napokig állnak lesben , de a tettes nem bukkan fel. regény végén kiderül: a felügyelőnek volt igaza. A gyilkos valóban nem a házaló volt, hanem egy félbolond ker­tészlegény, akit azonban a várt leleplezés előtt negyedórával elütött egy teherautó. A felügyelő hiába bukkant rá a tettesre, kifogott rajta a logika bilincseinek fittyet hányó véletlen. Dürrenmatt a "detektívregény rekviemének­*­ kereszteli művét, melyben a felügyelő k önnön logikájá­nak áldozata lesz. S valóban rekviem: búcsú a műfajtól, ahol logika és valóság, élet és képzelet kényszerházasságban éltek, s igazából sosem talál­tak egymásra. Szűkül a kör a detektívre­gény körül. S nem kell már hozzá mesterdetektív, hogy a »k­ettest­« kiderítsük és lelep­lezzük. Ungvári Tamás .Szombat, 1959. nove­m­ber **. Két új magyar vígjáték a Déryné Színházban 1. „Csókot kérek!” Régi papirosra telepedett por emlékeztet egy kicsit a gyü­mölcsök hamvára. Ezt a hason­lóságot aknázza ki leleménye­sen Rácz György, amikor »Csó­kot kérek« című, ma játszódó vígjátékának alapötletét Szi­geti József nyolcvanas évek­beli énekes játékából, a­ki Csó­­kon szerzett vőlegény­ i-ből me­ríti. Nem szégyen ez — Molnár Ferenc is hozzányúlt a darab­hoz a századfordulón és ügyes sikert kerekített belőle az ifjú Vígszínház számára. Vannak darabok, amelyeket bottal se lehet agyonverni. Meg aztán Szigetié nem is szolgált rá az ilyen bánásmódra: ötlete jó színpadi ötlet, cselekménye fordulatos, szerepei színesen játszhatók, meglátszik rajtuk, hogy színész tolla alól kerül­tek ki. Rácz György nem ta­gadja vígjátékának rokonságát Szigeti darabjával, sőt nyílt színen, becsületesen hivatkozik az ükapára, mikor játékának hátterében egy mai falujáró színtársulattal — amely két­ségtelenül a Déryné Színház — éppen a­­Csókon szerzett vő­legényét játszatja, előterében pedig a társulat jókedvű, fiatal színésze öt furfangos csókkal szerez magának menyasszonyt a színésznőről hallani sem akaró mamától. Az öt csókot öt különböző alakban cseni el a zord tanárnőtől, bő alkalom nyílik hát a színpaddal, mint színpaddal való mulatságos, a színészéletet megvillogtató já­tékra és bő alkalom a komé­­diázásra. Ez is volt a cél: a Déryné Színház falusi közön­ségének megmutatni egy kicsit a Déryné Színház színészeinek munkáját egy kedvesen, mai módon komédiázó, magával a színjátszás gondolatával tar­kán ellabdázgató vígjátékban. Rácz György mutatványa si­került, még csak azt sem le­het mondani róla, hogy itt egy fa­lusi méretekre csökkentett Mol­nár Ferenc zsonglőrködik ked­venc témájával, a színházzal, a színésszel, a játékkal játsza­dozva. Nem, ennél Rácz György kamaradarabja sokkal több, tisztább és becsülete­sebb: szemfényvesztés helyett rányitja a színházhoz kevésbé szokott falusi szemet a szín­házra, s ezt végig szórakozta­tóan, ízlésesen, igényesen és írói erőfeszítését nem nagyobb feladatokra zsugorgatva, ha­nem erre a kisebbre is jóked­vűen és szívesen elpazarolva teszi. Az egykori, jócskán el­­porosodott da­rab helyén ma itt működik és hat melegen egy hamvas vígjáték. A Déryné Színház három tagja: Feleki Sári, Mártonfy Marianne és Nyerges Ferenc játssza a kamaravígjáték sze­repeit Csongrádi Mária rende­zésében. A legmutatósabb sze­rep a cselekmény szerkezete folytán persze a színészé, aki öt profilban mutathatja meg alakító készségét, mint agya­fúrt szerelmes. Nyerges színe­sen karakterizálja a figurákat, s ami egy ilyen, pipacskodásra sok lehetőséget adó szerepben nem kis érdem: mértékletesen és tapintattal. Fiatal színész lé­tére meglepően jó típusokat vonultat fel, jó színpadi öko­nómiával fokozva komikumu­kat. Feleki Sári az anya sze­repében finoman árnyalt víg­játéki eszközökkel él. Játéká­nak rétegeiben éppúgy megta­lálható a tanárnői karakter szigorú vasérce, mint az özve­gyi emlékek színvonulata és az anyai érzések aránya. Leg­kevesebb módja az összetet­tebb ábrázolásra a leány sze­repét játszó Mártonfy Marian­­nenak van: csak az öröm és a durcásság pólusai közt leng a figura mutatója, s a fiatal színésznőnek még kevés színpa­di gyakorlata van ahhoz, hogy ezt a kedélybeli utat változato­san tegye meg. Színészi eszközei között egyelőre a baj van túl­súlyban, de ez még mozdulat­lan ahhoz, hogy a játékosság apró rezdüléseitől felszikrázni is tudjon a színpadi és a belső fényekben. Mátrai-Betegh Béla ISaim brasheri:* A GYERTYA 0 hám, ittmaradtam köztetek, ó­­­s most lánggal égek, sercegek, 9 O hogy fényem nektek adjam át 5 9 s nappá tegyem az éjszakát. 9 o Maholnap tán elolvadok, 6 a lobogva égek, lángolok, 9 a hogy sugározzam utatok, X s egymásra találhassatok. 5 X 4 Maradok, égve értetek, 2 o s önönmagam emésztve meg. 5 § A tűz nem árthat: elemem. 9 ó Nem alkotom ki sohasem, o y lánggal lobog bennem a vágy. 9 9 Nektek fényesedül tovább! a 9 S ha egy napon megolvadok, 9 X ne higgyétek, hogy meghalok: X 5 akkor élek csak igazán, O 5 az igazi fény a hazám, 2 p a lelketek. Én ott vagyok, o 9 idegennek ne tartsatok... 2 9 Megvetve dijat és babért, ó 9 égek, égek az Emberért, 9 hogy szítsam keble szent füzét... ? 9 S hamvvedtem az Emberiség! 6 (Jékely Zoltán fordítása) 9 X * Az albán költészet klasszikusa, Naim Frasheri (1846—IBOC) 9 9 versei Albánia felszabadulása után váltak igazán a nép közkincsévé. a Ooooooooooo-ooooooooooooooooooooooooooooooooc ltanyi/et uáucleulá M­egalakult a népfront olvasómozgalmának társadalmi bizottsága Hatvan könyvszerető em­bert — írókat, művészeket, munkásokat, pedagógusokat, egyetemi tanárokat és tö­megszervezetek képviselőit — hívott meg péntek délelőtt a Hazafias Népfront Országos Elnöksége a központi népfront­­klubba, hogy ünnepélyesen megindítsa a népfront olvasó­­mozgalmát és a meghívottak­ból megalakuljon az olvasó­mozgalom társadalmi bizott­sága. Ortutay Gyula, a nép­front országos elnöksége ne­vében mondott megnyitó sza­vaiban arra kérte a megjelen­teket, hogy fesztelen baráti beszélgetés formájában vi­tassák meg a mozgalom fel­adatait, célkitűzését és mun­kamódszereit. A kérés eleven, termékeny vitát eredménye­zett. Ortutay Gyula emlékeztetett arra, hogy a haladottabb ter­melési módszerek térhódítá­sával, a szocialista fejlődés következményeképpen széles társadalmi rétegeiknek nö­vekszik a szabad ideje. Mű­velődési politikánknak, ben­ne az olvasómozgalomnak is tekintetbe kell vennie ezt a folyamatot, és a soron követ­­kező feladatokon túl 10—15 évre előre kell kidolgoznia munkatervét. Szekeres Pál, a Művelődésügyi Minisztérium könyvtári főosztályának ve­zetője a helytelenül kihasznált szabad­idő veszélyeiről be­szélt. A felszólalók gyakran idéz­ték a könyvtárak igénybevé­telének és a könyvforgalom­nak biztató statisztikai ada­tait, hozzátéve, hogy ezek a felszabadulás óta megtett fej­lődésről tanúskodó adatok to­vábbi feladatokra köteleznek. Bíró Vera, a minisztérium közművelődési főosztályának vezetője arról szólt, hogy a könyvtáraik és a könyvkiadás fejlesztése mellett a társada­lom erőit is mozgósítani kell. Hegedűs Géza élénk figyelem­mel kísért felszólalásában ar­ról beszélt: legyen a könyv, az olvasás mindenütt téma, kellemes kötelesség, és alakul­jon ki a köztudatban egyfajta hiúság: mennyi könyved van? Aki olvas, legyen az olvasás agitátora — mondotta. Bóka László az olvasómozga­lommal kapcsolatos feladat­ként jelölte meg könyvkiadá­sunk kötelességét: gondoskod­jék arról, hogy klasszikusaink — mintegy magyar nemzeti könyvtárként — állandóan kaphatók legyenek. Szólt az élő irodalom és az olvasókö­zönség szoros kapcsolatáról, sürgette az írók és közönségük minél gyakoribb és elmélyül­tebb találkozásait, ő is, Szabó Pál, Földes Mihály és mások is szóltak arról: nem arra kell várni, hogy az emberek kérje­nek könyvet olvasni, hanem fel kell keresni őket, asztalukra tenni, figyelmükbe ajánlani egy-egy kitűnő művet, amely a legjobb propagandistaként kedvet ébreszt majd a további olvasásra. A mai irodalom kö­zönségkapcsolatairól szólt Ba­rabás Tibor is, aki a sajtó, rádió, TV és a filmhíradó munkájával kapcsolatban tett észrevételeket és olvasmányos irodalmi néplap kiadását sür­gette. Csűrös Zoltán mondta ki: az olvasómozgalom célja legyen a mai, modern iroda­lom olvasótáborának megte­remtése. A közel kétórás tartalmas megbeszélés befejezéseképpen Ortutay Gyula javaslatára megválasztották a mozgalom kilenctagú operatív bizottsá­gát, amelynek tagjai, a hivata­los szervek és a mozgalmat se­gítő tömegszervezetek képvise­lői. A társadalmi bizottság leg­közelebbi tanácskozására az operatív bizottság konkrét ter­veket és javaslatokat fog ki­dolgozni. (*■­­) 2. Pletykafészek A Pletykafészek, Boross Ele­mér háromfel­von­ásos vígjáté­ka ezt a találó alcímet viseli: Pesti történet. Témái, humora, problematikája és megoldásai valóban jellegzetesen pestiek. Tréfái, csattanói frissen köve­tik egymást és biztosan, kelle­mesen szórakoztatnak. Monda­nivalóit színesen és szórakoz­tatón szövi bele a mese laza fonadékába. A szerteágazó, olykor szét­eső vidám történet az elé a ne­héz feladat elé állította Csong­rádi Mária rendezőt, hogy az előadás műfaja tekintetében döntenie kellett A szerző ugyan vígjátéknak nevezi mű­vét, de át- meg átszövi bohó­­zati elemekkel, a »csodafúró« alakjában a szatíra elemeit érinti, a meseszövés és tréfál­kozás módjában pedig a kaba­rétréfa bevált sémáit alkalmaz­za. Az előadás így az egysze­rű, könnyed tréfálkozás hang­nemét választotta és ez ered­ményesnek bizonyult. Ebbe a hangulatba leginkább Gerbár Tibor játéka illeszke­dett, aki a "csodafúrót" testesí­tette meg gúnyos humorral. Érdekes színfoltja volt az elő­adásnak Szilágyi Marcia, a fa­luról jött mama alakítója, aki ízes játékával feledtetni pró­bálta, hogy a cselekményben nincs lényeges szerepe. Verecz­­kei Zoltán, Kassai Éva korrekt, biztos játékukkal érdemelnek említést, Gyulányi Éva sok jó­indulattal igyekezett a nem alkatához illő figurát megfor­málni. A nevettetést nagy kedvvel végző színészek érde­me lesz, ha a darab Budapes­ten és más városokban sikert arat, de a falusi közönség szá­mára még így is alighanem idegen marad. Zay László A Balaton fényei és virágai Halápy János festményei a Fényes-teremben Halápy János, aki több mint egyévtizedes hallgatás után áll most a közönség elé, ötven évet töltött a Balaton mellett, ötven éve csodálja örökifjú szívvel, betelhetetlen szemmel a tündéri tó fényjátékait, hall­gatja szívverését, ezer hangját, nádasainak zizzenését, harag­jának fenyegető moraját, a hajnalok és alkonyok lenge, pasztellfátylakba burkolt édes csendjét s hallja az atmoszféra anyagtalan, súlytalan lebegé­sét. Számára a Balaton egy egész életet betöltő festői té­ma. Kiállításának minden darab­ja arról vall, hogy Halápy nem riportere a Balatonnak, hanem igaz megértője, áhítatos tisz­telője, ihletett költője. Nem véletlen, hogy képzőművésze­tünk két nagyrangú alakja, Egry és Kmetty fogadta barát­ságába. S a két homlokegye­nest ellenkező festői módszer, egyfelől Egry attmoszférikus oldottsága, másrészt Kmetty János rendet kereső, konstruk­tív szemlélete próbál Halápy művészetében szintézisre jut­ni. Festői érzékenysége, élet­­ismerete, derűs kedélye, kiváló ízlése minden alkotására rá­nyomja a művészi érték fény­jelét. Színeinek lángját olykor izzással lobbantja fel, hogy tol­mácsolja az élmény szavakkal kifejezhet­etlen voltát, máskor pedig ezüstös csillogással, gyöngéd fényekkel ringatja ecsetjét a víztükör felületén. Újszerű és mégis ismerős vi­lág a Halápyé. Ismerős, mert dédelgetett Balatonunk pan­­nóniai levegőjét, megunhatat­lan szín- és fényjátékait árasztja felénk és újszerű, mert egyéni a fütyörészve fes­tő művész könnyed rímekben kifejezett mondanivalója. Képzőművészetünknek abban a díszes fejezetében, mely Mé­szölytől kezdve Egryig, Csók Istvánig, Bernáth Aurélig any­­nyi mestermű, örökítette meg a Balatont, most Halápy is he­lyet foglal. (d. m.) seb msm□ VVIvVIII lIlllllllKRnllI MBW® 99MH9 IHHHBIIHM­­ IHIM­II ••»■■■■■■ SSBSWHS IWlOHIsHHISf Mesterházi Lajos regényéből készült izgalmas magyar film K­orhatár nélkül SZÉLES VÁLTOZATBAN: Szikra (dn.), Dózsa, Hunyadi NORMÁL VÁLTOZATBAN: Szabadság (XL kér. dn.), Munkás, Táncsics, Tátra, Szabadság (IV. ker.) mozik műsorán

Next