Magyar Nemzet, 1960. május (16. évfolyam, 103-128. szám)
1960-05-01 / 103. szám
rzsi, 190. május 1. Drága kincsek Milliók látogatják a Legújabbkori Történeti Múzeum kiállításait Tizenkét esztendővel ezelőtt, a Párttörténeti Intézet keretében múzeumi osztály alakult, amely a magyar nép legújabbkori történetére, a hazai munkásmozgalom fejlődésére vonatkozó anyagok gyűjtését, bemutatását tűzte célul maga elé. 1957-ig a múzeumi osztály kiállítását ötmillióig látogatták meg; a felbecsülhetetlen hasznú ismeretterjesztő munkásságot ez idő alatt 16 kisebb és három állandó jellegű kiállítás végezte. Hazánk, a népi demokratikus országok munkásmozgalmának és a Szovjetunió Kommunista Pártjának történetét valóban az egész ország megismerhette a színes, gazdag dokumentumok segítségével. 1957-ben az osztály különvált a Párttörténeti Intézettől, s megalakult a Legújabbkori Történeti Múzeum. Munkatársai az 1867-től napjainkig terjedő, történelmi eseményekben bővelkedő időszak jellegzetességeit kutatják, fellelhető anyagait rendszerezik. Május elseje, a nemzetközi munkásmozgalom ünnepe előtt keresstük fel a múzeumot, hogy képet nyerjünk hivatásáról, legfrissebb eredményeiről. A múlt a jövőre int Fényképtára mellett — amely eredeti és másolati gyűjteményével egyedülálló az országban — irat- és röpcédula-gyűjteménye, iratdokumentációja és képzőművészeti tára bőséges festmény-, rajz-, szobor- és plakettanyaggal hirdeti hazánk utolsó kilenc évtizedének történelmét. Az anyagok gondos rendszerezése mellett 1957 óta négy monstre kiállítás bizonyítja: nem csupán ritka gyűjtemények őrzőhelye a múzeum. Gazdag anyagának minden apró részlete a jövő gyakorlati tennivalóira int és figyelmeztet, fejleszti az elméleti felkészültséget. A kiállítások sorát 1957-ben az ellenforradalmi események átfogó bemutatása nyitotta meg. Országszerte nyolcszázezren tekintették meg, s az óriási érdeklődés tanúsította, hogy a kiállítás messzemenő segítséget nyújtott a lakosságnak az ellenforradalom igazi arculatának megismeréséhez. A cattarói felkelés anyagainak bemutatása után 1959-ben a múzeum a Magyar Tanácsköztársaság emlékét elevenítette fel. A fővárosban több mint százezren látogatták ezt meg. Itt került hazánkban első ízben bemutatásra Kun Béla hagyatéka, amelyet Moszkvában élő családja ajándékozott a múzeumnak. Még ugyanebben az évben megrendezték »Munkásélet« címen az emlékezetes, nagysikerű képzőművészeti kiállítást, majd idén aMagyar nép a szocializmus útján 1945—1960« kiállítást. Hasznos felvilágosító jellegüknél csak látogatottságuk volt nagyobb e rendezvényeknek, joggal nevezhetjük azokat kulturális forradalmunk mind megannyi állomásának. A párizsi kommün bélyegei Érdemes felfigyelni arra, milyen segítséget jelent például az úttörő nyomolvasómozgalom a múzeum munkájában. A legújabb dokumentációk között egy 5X5 centiméteres vörös gyapjúdarabka kelti fel a látogatók figyelmét. 1919-ben Református Kovácsházán, a Tanácsköztársaság bukásakor a direktórium tagjai apró darabkákra szabdalták a község vörös zászlaját, s mindegyikük magukhoz vett egyet. Negyvenegy év után a direktórium egyetlen élő tagja rábukkant a drága kincsre s átadta az éppen ott szorgoskodó úttörőknek, hogy küldjék fel a fővárosba. Az 1942. március 15-i, a népfront jegyében lezajlott tüntetésről három éve mindössze egyetlen fényképpel rendelkezett a múzeum. Ma már nyolccal. A részvevők, akik szinte életük kockáztatásával rejtegették annak idején a veszélyes amatőrfelvételeket, mind sűrűbben jelentkeznek a múzeumnál, s ajánlják fel őket. Egy-egy évforduló idején százan és százan érdeklődnek telefonon, levélben a múzeumtól. A fényképarchívumban mindennap 15—20 kíváncsiskodó látható, sokan maguk is fényképfelvételeket készítenek az érdekes fotókról. Részt vállalnak a tömegszervezetek is a gyűjtemények bővítéséből. Éppen e napokban jelentkezett egyik szakszervezetünk dolgozója a múzeumnál, s egy nagyított fényképet tett le az igazgató asztalára. A kép 1919. május 1-én készült, az államosított Gerbeaud "díszbe öltözött" felvonuló cukrászait, felszolgálóit ábrázolja ... A társadalmi segítséggel rengeteg anyag gyűlik össze, annyira, hogy a múzeum raktára szűknek bizonyul. (Szükség lenne az illetékesek segítségére, mert a dokumentumok épségének megőrzése a raktárhiány miatt mind nehezebbé válik.) Gyakran előfordul, hogy a véletlen juttatja ritka értékekhez a múzeumot. Tavaly az egész világsajtót bejárta a párizsi kommün bélyegeinek híre. Az intézet egyik munkatársának barátja bemutatta régi francia bélyegeit. A szakértők hatalmas ováció közben kiderítették, hogy köztük van a párizsi kommün hat darab, ritkaság számbamenő sorozata is. A múzeum a napjainkban készülő plakátokkal rendszeres csereforgalmat bonyolít le a külföldi országokkal. Egy alkalommal a Szovjetunióból megérkezett az idei plakátok csoportja, s köztük volt — valószínűleg tévedésből keveredett bele — egy 1929. május 1-i leningrádi plakát, a korabeli szovjet művészet egyik remeke. Barátaink jóvoltából a ritkaság nálunk maradhatott ... Ellátogattunk a múzeum restaurátorához is. Legújabb munkái között egy papír-zsákvászonra készített nagy terjedelmű színes festmény — rajta munkásalakok — újjávarázsolása szerepelt. A Tanácsköztársaság idején a Munka Házát dekorálták vele. Nemrég bukkantak rá a Parlament pincéjében. A restaurálás nyomán szebb, teljesebb lett a kompozíció. „Egy bányászcsalád története” A múzeum újabb kutatásairól, terveiről érdeklődünk Gerelyes Ede igazgatótól.• A Horthy-korszak tárgyi anyaga a leggazdagabb gyűjteményi része múzeumunknak — mondja —, kevésbé állunk jól a múlt századbeli dokumentumokkal. Régészeti lehetőségek még nincsenek, a történeti távolság viszont már nagy. Nemcsak a munkásmozgalom szervezeti kérdéseivel, hanem kialakulásának tényezőivel is szeretnénk foglalkozni. A közeljövőben például sor kerül korabeli munkáslakások restaurálására. Ilyen csak elenyésző számban van, hiszen 80—90 év alatt egyes tárgyak megmaradtak, de teljes szobaberendezést nagyon nehéz találni. Nagy gondot fordítunk a jelenkor magyar történelme anyagának megőrzésére. A felszabadulás óta eltelt egyetlen hónap történelmének sem szabad hiányosnak lennie a jövő generációi előtt. — Idei terveink, a művelődési autók segítségével négy kiállítást szeretnénk eljuttatni a legapróbb községekbe is. Egy részük felölelné a Tanácsköztársaság és a Horthy-korszak időszakát; nagy az érdeklődés a spanyol polgárháború magyar vonatkozásai iránt is, erre most rendszerezzük az anyagot; végül az építőmunkás sztrájk huszonöt éves évfordulójára is vándorkiállítást szervezünk. Megrendezünk továbbá az 1930. szeptember 1-i megmozdulás 30. évfordulójára egy nagy kiállítást. Beszámolhatunk még a Dorogon megrendezésre kerülő, de idővel az egész országot bejáró »Egy bányászcsalád története« című kiállításról is. Sikerült találnunk egy olyan családot, amelynek négy nemzedéke űzte ugyanazon a helyen a bányászmunkát. E generációk életén, körülményein keresztül nyújthatunk majd képet a lakosságnak az egész magyar bányásztársadalom múltjáról, jelenéről. Fekete Gábor Egy falusi ház oldalához támasztott létrán kakastollas csendőr kapaszkodik felfelé és leemeli a homlokzatra kitűzött hófehér zászlót, melyen a "Szabadság, egyenlőség, testvériség" szavak olvashatók. A ház előtti téren pedig csendőrök és katonák támadják meg a kaszával, kapával felfegyverkezett, összesereglett parasztokat. Egyikükbe éppen tövig döfi szuronyát a szemben álló katona. A kép bal szélén égnek emelt karokkal egy asszony átkozódik, egy másik pedig követ ragad fel a földről. A jobbszélen merev katonák állnak, feltűzött szuronnyal, lábhoz tett fegyverrel... Ennyi látható azon az egyszerű képen, amelyet valószínűleg az egyik vidéki néplap közölt az 1891. május 1-je utáni napokban. S bár az egyik asszony arcának rajza, meggyötört és elkeseredett tekintetével Käthe Kollwitz lázadó munkásasszonyaira emlékeztet, a képnek művészi értéke nyilvánvalóan nincs. Mégis becses — témájánál fogva. Mert történelmi pillanatot ábrázol, ha ugyan egy hosszú történelmi folyamatot lehet egyetlen pillanatban sűríteni: azt, hogy a magyar agrárproletariátus, a szegényparasztság csatlakozott a munkásság felszabadító harcához, a magyar parasztság legelnyomorodottabb rétege megtalálta felszabadulásának egyetlen lehetséges útját. Az 1891. május 1-i orosházi események előzményei messzire nyúlnak vissza. Ismeretes, hogy a kiegyezést követő években a nagybirtokok, a hatalmas egyházi és világi latifundiumok rendszere mellett rohamosan nőtt az agrárproletárok száma. 1857-ben a nincstelen parasztok száma másfélmillió volt, 1890-ben pedig megközelítette a négymilliót. A 70-es évektől a század végéig tartó agrárválság, meg a mezőgazdasági gépek bevezetése nagyarányú munkanélküliséget okozott, amelyet csak növelt a vasútépítési, vízszabályozási munkák megszűnése. A nyomorgó, munkanélküli cselédek, napszámosok körében érthetően nagy visszhangot váltottak ki a gyorsan terjedő szocialista eszmék. A szervezkedés egyik központja Orosháza volt. Innen, Táncsics Mihály választói közül, utazott fel Vági György és Kun István a magyar munkásság 1890. május 1-i nagy-budapesti demonstrációjára, hogy — mint a Népszava írja — az orosházi földmunkások is a nagy munkásgyűlésen képviselve legyenek s hogy "rokonszenvüknek élőszóval adhassanak kifejezést. Nevezett elvtársak feltárták nyomasztó helyzetüket, a munka- és keresethiányukat, a nélkülözést, amelyet a föld szorgalmas népe elszenvedni kénytelen .. ." De részt vettek az orosháziak küldöttei a Magyarországi Szociáldemokrata Párt alakuló gyűlésén is, 1890. december elején. A kongresszus jegyzőkönyve szerint az orosházi küldött elmondotta, hogy a "földművesek az év kétharmad részét munka nélkül töltik el. Csak a takarás idején kapnak naponta két forintot, de ez csak két hétig tart. A legtöbb munkás évi száz forintból kénytelen megélni családjával együtt. A jobbágyságot és a robotot eltörölték, de valóságban mégis fennáll." Erről, ti. a robotról Mészáros Péter külön beszélt. Elmondotta, hogy az úrbéri robotot úgy teljesítik most is a község lakosai, mint 1848 előtt. "Aki másnak kis zugában lakik három napig, ki saját viskójában lakik hat napig kénytelen ingyen dolgozni." A Békés megyei földmunkások követeléseit öszszefoglaló kérvény ugyancsak azt emeli ki, hogy szűnjék meg végre a "most szokásban levő általános uzsora, mint pl. ingyen robotnapok cselédasszonyok részére, aprójószág, tojás, stt. beadása, a vasárnapi és ünnepi munka, úgyszintén a túl hosszú munkaidő és túlcsekély bér." Helyzetük jellemzésére elmondják, hogy a "most szokásban levő rabiga által a takarók és cséplők, most rendesen majdnem olyan üres zsákokkal térnek meg a takarásból, mint ahogy odaindultak, miután az egész nyári súlyos munkát, majdnem ingyen végezték a gazdának". Ilyen mostoha viszonyok között érlelődött meg a május 1- i harcos tüntetés megszervezésének gondolata. Az ünnepségek előkészítésére a földmunkások április 14-ére népgyűlést hirdettek. A szolgabíró betiltotta a gyűlést. A hatóságok azonban nem értek célt, a fellobogó tüzet már nem tudták eloltani. S bár a kormány a földműves szervezkedés elfojtása céljából az egész országra kiterjedő rendelettel betiltotta a május 1-i felvonulásokat és tüntetéseket, május 1-én és a rákövetkező napokban megmozdult egész Békés megye magyar és szlovák földművelő lakossága. Orosházán május 1-én reggel — mint Simon Péter, az agrárszocialista mozgalmak történetének kitűnő kutatója leírja : az orosházi földmunkások kitűzték egyletükre fehér színű lobogójukat. A rendőrség a zászlót még reggel negyed nyolckor levetette és letartóztatta az egylet elnökét és két vezetőségi tagját. Ekkor sok száz főnyi tömeg gyűlt össze a főszolgabírói hivatal körül. Egymásután mentek a küldöttségek, melyek a zászló visszaadását, a letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. A főszolgabíró katonaságot kért, és ennek megérkeztéig, egyre későbbi időpontra ígérte a követelések teljesítését. A tüntetők száma már két-háromezer főre növekedett. "Midőn hallatszott már a dobpergés, a zsandárok gúnyolni kezdték a tömeget és kacagtak, hogy olyan könnyen felültették a népet." A katonaság a helyszínre érkezvén, a szolgabíró egyenesen megtagadta a zászló kiadását és az elfogottak szabadonibocsátását. A tömeg kövekkel zúzta be az épület ablakait, mire a katonaság sortüzet adott, szuronyokkal viszszaszorította a népet. Az Orosházi Újság szerint: „A katonaság ismét, s többször lőtt és szuronyt szegezve ment a népnek. A tömeg lassan-lassan hátrált a szuronyok előtt. A katonaság mögött egy csoport lovas zsandár roppant dühhel nekirontott a népnek és irtózatos módon verték és vágták azokat. Pár perc múlva az utca üres volt. De a zsandárok folyton jártak-keltek és mindenkit, nőt, férfit és öreget irgalmatlanul vertek és kaszaboltak még akkor is, ha egyedül ment... Az összes sebesültek száma 150—200-ra tehető". Az orosházi zendülés csak nyitánya volt azoknak a harcoknak, amelyek a következő hetekben, hónapokban fellángoltak ezen a vidéken. Május 2- án Békéscsabán került sor hasonló összeütközésre, júniusban pedig Battonyán tört ki újabb zendülés. Az orosházi mozgalom szomorú epilógusa volt a békésgyulai törvényszék szeptember 12-i ítélete. Bár a 37 vádlott közül 17-et — "bizonyítékok hiányában" — felmentettek, a többit két évtől 8 napig terjedő börtönre, fogházbüntetésre ítélték. Bármily szigorúan is jártak el a hatóságok, bármilyen szigorú statáriumot is hirdettek; a tamási zendülés, majd az 1894-es hódmezővásárhelyi megmozdulás azt mutatta, hogy "mindegyre ki-ki lobog a láng — pedig a hatóságok mindent megtesznek annak eloltására". Május elseje a II. Internacionálé 1889-es határozatától kezdve a nemzetközi munkásosztály harcos ünnepe volt. Az ma is. De a forradalmi mozgalom terjedése, fejlődése során egyre többen találták meg helyüket május 1. vörös lobogói alatt. Elsőnek a magyarországi agrárproletariátus állt a munkásság oldalára ezen az 1891-es emlékezetes május 1-jén. S ennek a szövetségnek nehéz, de végül is diadalra vezető, történelmi útját a nagy hagyományok éltető erejével sugározza be ma is az orosházi zendülők hite és igazsága. Pamlényi Ervin Május lobogói alatt 1891 Magyar Nemzet 1960 Kinyíltak már a májusi orgonák. Néhol a zászlókat is kitűzték, s most ácsolják Orosháza főterén a díszemelvényt, amely előtt elvonulnak a volt földmunkások, néhai zsellérek, béresek, cselédek, hét szövetkezet tagjai. Sokszor vonultak már ide, erre a térre, ismerik nagyon jól, itt volt régen az emberpiac, ahol erejüket kínálgatták. A szomszéd utcában pedig, ahol a járási tanács és a múzeum van most, történelmet írtak 69 esztendővel ezelőtt az orosházi földmunkások és kubikosok, így látta egy szemtanú Élő tanúja alig van már annak a napnak, amikor végigfutott az örömhír a tanyákon, s felrázta az elnyomott cselédeket, a szegény napszámosokat. Visszajött Kossuth Lajos igazságot tenni a szegényeknek! Nem Kossuth Lajos jött vissza, a nép talált csak magára, s szembeszállt elnyomóival. Az elkobzott zászló robbantotta ki a tüntetést, amely bevezetője volt egy forradalmi hullámnak. Az orosházi kubikosok és földmunkások nem v öltek még akkor tudatos szocialisták, de élt már bennük a szocializmus hite. Hiszen a vak Táncsicsot is ők választották képviselőjükül. A zászlóra azonban még a polgári forradalom jelszavát írták, az egyik felére: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! a másik oldalára. 8 órai munka, 8 órai alvás, 8 órai szórakozás. Boros Ádám bácsi, a Dénes tanító utca 16. szám alatti lakos akkor csak hétesztendős volt, ő az egyik élő szemtanú. Ott volt a felnőttek között, s amit nem értett, nem látott, azt elmondták neki később, elmesélte az apja, beszéltek róla suttogva esztendőkön keresztül, adták szájról-szájra. Asszonyok hímezték és varrták a zászlót. Úgy tervezték, hogy kitűzik május elsején a földmunkásegyletben. Ki is dugták a padláslyukon, de jött két csendőr, azt mondta, vegyék be, mert baj lesz. Erre bevették, de aztán megint csak kidugják, most már az udvar felől. Ezt is meglátták, visszajöttek a csendőrök, elvitték a zászlót és bezárták az egyletet. A szolgabíró elfogatta a kör elnökét, jegyzőjét és pénztárnokát is. A nép követelte a zászlót és a foglyok szabadonbocsájtását. Döngette a kaput. Voltak vagy százan, de egyre szaporodott a számuk. Jöttek a tanyákról is, ezren is lehettek. Dél felé azt mondta a szolgabíró, hogy megkérdi a főispánt, kiadhatja-e a zászlót. A tömeg zúgott és várt. Egyszerre csak feltűnt Csanádapáca felől a lovascsendőrség. Aztán megérkezett a katonaság is, szuronyt szegezve közeledett. Ekkor az elkeseredett, kijátszott tömeg téglát, követ ragadott és bezúzta a szolgabírói épület ablakait. A csendőrség kardlappal verte szét az embereket, rövid félóra alatt üres volt a Terényi utca. Sok száz papucs maradt a színhelyen ... Így kezdődött. Utána, május 2-án Békéscsabán, majd június 21-én Battonyán tüntettek. Három év múlva pedig Hódmezővásárhelyen dördült el a csendőrsortűz. Kivételes állapot alá helyezték az Alföldet. Ide tartozik még, ami nincs bent a napilapok jelentéseiben, a rendőri jegyzőkönyvekben, pedig nagyon fontos tényező: akkoriban nyáron 18—20 órát dolgoztak, s a robot új formáját vezették be. Csak azok kaptak cséplési és aratási szerződést, akik bizonyos számú napon ingyen dolgoztak. Az elégedetlenség nagyfokú elkeseredést váltott ki. A létminimum legalsó határa 200 korona volt évente, s 1890-ben az egyévi kereset nem érte el a 100 koronát. Sokszor pattogatott kukoricát ettek kenyér helyett. A Vörös Csillagban Fekete, zsíros jó földek! A Zselénszky 600 holdja, a mezítlábas Kovácsok, Kertész-Horváthok, a Ravasz-családok volt száz holdjai most egybefüggő, nagy szövetkezeti táblák. A Dózsa, a Vörös Csillag, a Lenin ... Hét szövetkezet gazdálkodik már a határban több mint 20 000 hold földön. Megváltozott a város képe: park van az emberpiac helyén, új középiskolák épültek, üzemek létesütek, lakóházakat emeltek és művelődési otthonok nyitották meg kapuikat. Megváltozott a határ képe: piroscserepes istállók, magtárak, górék emelkednek a szövetkezeti majorságokban, gépek járják a földeket. Új élet sarjadt. Kéményderekú, akár a viharban nőtt fa. Elindulok a Vörös Csillag Tsz-be. A Rákóczi-telepen Van. Volt agrárproletárok a tagjai. Innen indultak el legnagyobb számban hétfőn reggel a nyikorgó kerekű kubikos talicskák. Hogyan élnek ma a régi, történelmi május 1. tüntetőinek leszármazottjai? Fiatalokkal találkozom először a tsz központjában, ahol az új művelődési házban klubszobák, olvasóterem és televízió szórakoztatja a látogatókat. Hetenként kétszer van mozielőadás és külön fodrász-szalon is nyitt a szövetkezet tagjainak. Farkas András mosolygós tekintetű, 26 éves ifjú házassal beszélgetek. Néz rám kék szemével, mit is kérdek? Régi májusok? Nélkülözések, kenyér helyett pattogatott kukorica? Neki két hizója van, két magkocát vesz, a jövedelme. 24 700 forint volt a múlt esztendőben. Igénye? — Állandóan járunk moziba, kétszer voltunk Csabán a Jókai Színházban. Ha Orosházán játszanak, mindig bemegyünk. Hogy mit vettem?... Cipőt, ruhát, függönyt is... Rádiónk van. Gondolkozik, mit is mondjon. Kitekint az ablakon. Végtelennek tűnő búzatáblákat látni. Ma ötmillió forint a tsz vagyona. — Kilenc és fél holdat kapott az apám, heten vagyunk testvérek. Ezt hozzáteszi. Mintha ezzel tartozna. A múlttal. A másik meg, a társa, Tóth Pál retgros azt mondja: Nekem harmincezer forinton felül volt a jövedelmem. Huszonöt éves. A ház Ez volna a régi nyomortelep a szegénynegyed? — nézelődik a Rákóczi-telepen. Betonjárda, villany, minden házban rádió szól, nagy ablakokon ragyog be a napfény, új tetők piroslanak, sok az új ház. Keskenyvágányú vonat füttyent, s berobog minden órában a krémszínű busz Orosházáról. Az utat most csinálják: aszfalt lesz. Felírtam egy nevet a tsz-irodában, Balog János nyugdíjas nevét. A Lenkei utca 54-ben lakik, őt keresem fel. Alapító tagja volt a szövetkezetnek, 78 éves. Ülünk a ház előtt a kis kertben, virágzó fák alatt. — Hét gyereket felneveltem, kettő a szövetkezet tagja. De sokan mondták 56-ban, lépjek ki. Azt mondtam: én leszek az utolsó. Mert én még nem felejtettem az uraságot. Azt a régi májust se. Most már nyugdíjas vagyok. Megélünk a szülővel. Ezt a kertet én ástam fel... Nézem a kezét, remeg már. Vajon hány ezerszer, tízezerszer markolta az ásó, a kapa nyelét, a talicska fogóját? Várom, hogy meséljen, a korai kelésekről, a száraz kenyérről, a robotról. A régi májusokról, amikor csendőrök jártak dobbanó léptekkel az utcákon. De nem erről szól. A szemben levő, épülő házat nézi, s azt mondja: — Ez meg a Páli gyereké. A szövetkezet építi neki. Három éve, hogy nősült. Az én kis házacskámban egy élet munkája, koplalása van. Hogy rakosgattuk, kuporgattuk a garast. Néha csak kenyeret ettünk... Most másképp van már... összefognak ... Felépítik. Nézzük a házat, az életet, a jövőt jelképezi. Virágzó ágat szúrtak a tetejére. Illés Sándor 5