Magyar Nemzet, 1961. május (17. évfolyam, 103-127. szám)
1961-05-27 / 124. szám
iiombit, iMi. máj« ti. i ............................ „Végre itthon!...” Beszélgetés Szabó Istvánnal, aki 58 évi távollét után hazatért Amerikából Négyen mutatják már az utat, mennek előttem sietősen a madocsai utcán, hogy az amerikás Szabó bácsihoz vezessenek. Szabó István azonban nincs otthon, egy asszony szalad, hogy megkeresse. Valahol beszélget, mert nem tud kimenni az utcára, hogy körül ne fogják. Ismerősök, érdeklődők, ő meg mesél nekik arról a másik világról, ahol ötvennyolc esztendőt töltött. Egy emberöltőt. Jön is már, magas alakja messziről feltűnik. Egyenesen jár, pedig már 82 esztendős. Farmerkalap a fején, hosszúujjú kötött kék pullover, alatta piroskockás ing, a lábán meg gumitalpú cipő, nesztelenül lépked. Mondom, hogy miért keresem. — Wellint, s vezet be a házba, a Kender utca 219. szám alá, amely otthont ad neki a szülőfalujában. Testvérének a lánya lakik itt. Nehéz térítők az ágyakon, csipkefüggöny, a vázában piros rózsacsokor. Ki tudja hányszor mondta már el, amióta hazajött: »1903-ban indultam neki annak az ismeretlen világnak...« Így éltek akkor Magyarországon 1903-ban, a századfordulón, amikor Magyarországon a statisztikai kimutatások szerint a száz holdig terjedő parasztgazdaságok a termőterület 52,3 százalékával rendelkeztek. A száz holdon felüli gazdaságok pedig a termőterület 47,7 százalékát tartották a kezükben. S még egy érdekes adat, a 13,2 millió agrárlakosból 7,7 millió volt az agrárproletár. Az ezer kát. holdon felüli nagybirtokok területe 20 millió holdat tett ki akkor az országban. Akinek munka jutott a falvakban, az egy hold tengeri megkapálásáért 4 forintot kapott. Az aratás, élelmezés és kommenció mellett tizenhatodéból történt, de ezen felül az arató még 5—6 napot napszám nélkül is dolgozott az uraságnál. Ingyen. A statisztikai évkönyv szerint az 1886—1890-es években 25 ezer ember hagyta el az országot vándorbottal a kezében. 1907-ben már 210 ezer ember. Szomorú összesítés: 1899—1913-ig 1 390 525 magyar honos hagyta el az országot. Nagyobb volt a kivándorlás ezekben az esztendőkben, mint a természetes szaporodás. A 24 éves Szabó István is batyut kötött a vállára, mert itthon már keserű volt a kenyér. Éjszaka ment, mint a nótában éneklik. Itthagyta a falut, a házat, a szülőket és testvéreket. Most erre emlékezik itt a szobában, ahová egyenként, nesztelenül beszállingóznak az emberek. Szomszédok, ismerősök. Hogy ismét hallják... A nagy iskola Előbb Kanadában éltem, szolga voltam egy kis falusi hotelben, havi 15 dollárért és kosztért. Óriási kofferokkal jöttek az utazók, hozták a vásári portékát. Egy-egy csomag 100 kilót is nyomott, azokat cipeltem a vállamon a szállóba, majd onnan viszsza a kocsikra. Borravalót sosem kaptam. Nagyon nehezen éltem... Aztán jobb lett a sora valamivel. Vasútnál dolgozott, 14 centet kapott egy órára. Winnipegben ablaktisztítónak csapott fel, jól keresett, de ott kellett hagynia a munkát mert a »gang« iszákos volt, sőt, aki józan, takarékos életet élt, kitúrták maguk közül. Prine Alberten fűrésztelepen próbált szerencsét, aztán csatorna- és vízvezetékszerelő munkás lett, megnősült. — Én nem tanultam soha szakmát. Csak a két kezemmel kerestem a kenyeremet. Erőm az volt, s igénytelen ember voltam. De olyan a természetem, hogy minden érdekel. Yes. Minden. Most is, pedig már elég koros vagyok. Bementem a termelőszövetkezetbe. Megnéztem, hogyan csinálják. Jártam a tanácsnál. Beszélgetek az emberekkel. Sok mindent másképp kellene csinálni, hogy jobb legyen. Nekem már több a tapasztalatom. Hiszen nagy iskolát jártam végig ... A nagy iskola Detroitban kezdődött, amikor szervezett munkásokkal találkozott. A Hoover-time, összehúzott nadrágszíj, munkanélküliség idején, amikor se cipő, se nadrág nem volt, rongyokban jártak. Szabó István ekkor találta meg az utat a párthoz. A magyar nyelvű »Előre« detroiti lapkezelője volt, agitált, szónokolt, harcolt, terjesztette az eszmét. — Jól ismertem Gyetvai Jánost, s Bebritset. Nem tudom, ők emlékeznek-e még a detroiti lapkezelőre? Szeretnék velük találkozni. Elhallgat, csend ül a szobában és a szívekben is fészket rak. A honvágy Nézem frissen borotvált, fiatalos arcát, csillogó szemét. Ki mondaná hogy 82 esztendős? Pedig mennyit szenvedett, mennyit harcolt idegenben. S hány álmatlan éjszakát töltött egy madocsai kis házra gondolva. A kertre. Az eperfára. A honvágy — mondom csendesen, hogy ne zavarjam gondolatait. — Volt honvágya? — Mindig. Néha úgy szorongatta a torkom, hogy azt hittem, megfulladok. Pedig hát hét gyermekem volt, magyar feleségem Hevesből, s otthonom. S itt Madocsán már senkim se élt, olyan messze volt Madocsa. Két világháború viharzott el, megöregedtem. De álmomban sokszor jártam ebben az utcában. Kinyitottam a kiskaput, s beléptem ... — Aki nem érezte, az nem tudja soha ,— szólal meg a díványon ülő, ősz hajú Tárcas István, az Igazság termelőszövetkezet tagja, aki beszélgetés közben jött be a szobába. A konyhában hagyta papucsát, s eddig csendben ült mögöttük. — Én tudom, mert én is voltam Amerikában öt évig. 1928-ban mentem ki, mert szegény ember voltam, s nem tudtam itthon zöldágra vergődni. Itthagytam a feleségemet, kislányomat. Szerencsét próbáltam, öt év múlva visszajöttem a családért, hogy viszem őket magammal. Mert akkor már volt nekem ott kint egy kis megélhetésem, összekuporgattam néhány dollárt... Becsomagoltunk, vállamra vettem a batyut, indulok kifelé, hogy megyek a vasútra, mert retúrral jöttem haza. A kiskapunál megállok, nekidűlök a kapufélfának, elönti a szememet a könny. Nem tudtam tovább menni. Ledobtam a batyut a vállamról. Nem, nem megyek én innen sehová. Itthon maradtunk. S lám, a Pista is hazajött most.. . Hát ilyen a honvágy . .. Élni akarok ! És a gyerekek? Az aszszony? — ők már ott születtek, ők nem ismerik a madocsai utcákat, nem látták soha a Duna-parti füzeseket alkonyatban. Nekik Detroit a hazájuk. Ott jártak iskolába. Szanaszét vannak már, s az aszszony nem hagyja őket. Engem is hív vissza, de nem tudok többé elmenni innen. Végre itthon vagyok. Ez az én igazi otthonom. Ismét nyílik az ajtó. A háziasszony lép be. Dél van, elkészült az ebéd. Paprikás galuska. Tegnap túróstészta volt. Holnap rétes lesz. Mert ezt szereti István bácsi. Nem tud betelni a hazai ízekkel. — És mihez kezd most? — Kérdem tőle. — Mihez? Nem tudom még. De az biztos, hogy nem meghalni jöttem haza. Élni akarok. Egészséges vagyok még. Segíteni szeretnék, dolgozni valamit. Hiszen annyi tapasztalatom van, olyan rengeteg ... Ügye tudnék még segíteni? ... Yes? ... És ha Budapestre visszamegy, üdvözölje nevemben Bebrits Lajost. A detroiti lapkezelő él még ... És még egy ... Az utcán állunk már. Nekidől az eperfának. — Még egy ... írja meg, ha akarja, amit mondok.. Én 58 évig voltam idegenben. Én tudom ... Magyar embernek nincs másutt otthona, csak itt. Ezen a földön... írja meg ... Illés Sándor Tropikál férfi öltöny 780,— Ft Mintás mosópikométere 35,— Ft Strandtáska 112,— Ft a Lottó Áruházban Nyitva: 9-től 9-ig Két kis történet — de kritikának is olvasható . KÖZÖNSÉGSZOLGÁLAT A kitűnő komikus mesélte: Tegnap délután váratlanul beállított a lakásba egy szerelő. Elegáns overall viselt, felette esőkabátot és kistáskát hozott magával, mint a körzeti orvos. Csodálkozva fogadtuk, mire udvariasan mondta: — Bocsánatot kérek, hogy pont uzsonna közben zavarok. Eljöttem megjavítani a mosógépet. Csodálkozásunk tovább terebélyesedett. — De kérem — válaszoltam —, hiszen ma délelőtt hozták haza az új mosógépet. Most szereltük fel, nincs rajta javítanivaló. A derék ember kedélyesen válaszolta: — Nem baj, kérem szépen, leülök és várok egy kicsit. 2. GYORSASÁG BOSZORKÁNYSÁG Egy énekesünk mesélte: Honorárium járt neki egy külön fellépésért. Délelőtt megjelent az in- * tézmény pénztáránál, hogy felvegye az összeget. Út * közben az autóbuszon ter- J jedelmes tanulmányt olva- • sott Gagarin őrnagy bra- vúrjáról, tudományos ma- » gyarázatot a század nagy J technikai eseményéről. s Nem tudott másra gon- * dolni, mint az űrutazás- « ra, a csodálatos távolság- * ra és arra, hogyan jött le a hős pilóta a Földre há- * romszáz kilométer magas J Ságból, úgyszólván néhány perc alatt. J Amikor a ■ földszinti f pénztár ’ ablakához érke- J zett, gondolatai még min- « dig az űrutas hőstetténél J jártak. A pénztárosnő közben lapozgatott a dosz- * sziék között, nem találta a kiutalást. * — Mikor tetszett fellép- J ni? — kérdezte. \ — Két héttel ezelőtt — J felelte. « A pénztárosnő becsukta J a dossziét, felmutatott az « első emeleti irodák felé * és udvariasan mondta: \ — Az még nem jött * le ... (stella) \ s t t t « Tíz éve lett város Várpalota Az országgyűlési képviselők Veszprém megyei csoportja pénteken Várpalotán ülésezett abból az alkalomból, hogy az egykori elmaradott kis bányászközség tíz éve alakult várossá. A tíz év történetét, mint a képviselők megállapították, az elmúlt években épült 2500 modern lakás, öt művelődési ház, 31 iskolai tanterem, új orvosi rendelő és két strandfürdő építkezése örökíti meg. A további városfejlesztésről tanácskozva Kossa István közlekedés- és postaügyi miniszter bejelentette, hogy az idén megkezdik a város új postahivatalának megtervezését. Papp János, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a megyei pártbizottság első titkára a nők munkalehetőségeiről szólva megemlítette, hogy a Péti Nitrogénműveknél és a Kőolajipari Vállalatnál a nők számára is bőven akad megfelelő munka. A jövőben támogatják a képviselők a kereskedelmi hálózat bővítését és siettetik a Mátyás királyvár helyreállítását. Mezőgazdász diákok nagysikerű országos versenye Pénteken befejeződött Pápán a mezőgazdasági és kertészeti technikumok, gépészképző és mezőgazdasági szakiskolák tanulóinak négynapos országos versenye. A gyakorlati versenyek döntőjén a részt vevők komoly szakértelemről és felkészültségről tettek bizonyságot. A záróünnepségen részt vett Petőházi Gábor földművelésügyi miniszterhelyettes, s kiosztották a díjakat. Első helyezést ért el a kalocsai mezőgazdasági technikum, a kecskeméti kertészeti technikum, a pápai mezőgazdasági szakiskola és a gágándi gépészképző szakiskola. Az egyéni versenyben Bodor Sándor (Tata), Balogh István (Kecskemét), Nagy László (Pápa) és Matasics Pál (Kenderes) ért el első helyezést. A termelőszövetkezetek felvirágoztatásával kapcsolatos pályázat ötezer forintos első díját a keszthelyi technikum negyedévfolyamos leánynövendékei nyerték. VISELJEN SOBVA 19. VIII., Rákóczi út 57 b. SZAKÜZLETBEN SZÉLESEBB VÁLASZTÉK, SZAKSZERŰBB KISZOLGÁLÁS! TWEED SPORTZAKÓ több színben, mintában 320,— Ft-tól KASHA NADRÁG divatos színekben 193,— Ft-tól VÁSZON NADRÁG 130,— Ft-tól TROPIKÁL NADRÁG 150,— Ft-tól ÁRPÁD FÉRFIRUHAHÁZ IV., Árpád út 56. ERKEL FÉRFIRUHAHÁZ Ez is hazaszeretet A napilapok hírrovatai ma már rendszeresen adnak számot arról, hogy egy park, út, iskola építéséhez önkéntes társadalmi munkások nyújtottak, vagy nyújtanak segítséget. Valójában egy ellenállhatatlanul feltörő mozgalomnak vagyunk a tanúi és részvevői, életünk a társadalmi munkások seregével gazdagodott. A sok közül csak néhány nagyszerű kezdeményezést említek meg fővárosunkban. A múlt év végén indult meg a budapesti népfrontbizottság és a Házkezelési Igazgatóság közös kezdeményezése nyomán a fővárosi lakóházak »leltárba« vétele. Nem kis feladat ez, hiszen több mint negyvenezer lakóház felméréséről van szó. Ennek nyomán kiderül a többi között a vizsgált ház értéke, tatarozási szükséglete, s megállapítható, mi legyen a felújítások sorrendje. A nagy akciót jelentős részben társadalmi munkában végzik el mérnökök, technikusok, műszaki dolgozók. Budapesten sok mezőgazdasági szakember lakik. A népfront felhívására, a fővárosi tanáccsal karöltve e mezőgazdasági szakemberek igen jelentős szakmai segítséget nyújtanak a fővároshoz tartozó mintegy húsz tsz-nek. Hozzájárulnak a termelési terv elkészítéséhez, egy-egy tsz profiljának végleges kialakításához, a modern gazdálkodáshoz, s így elősegítik a város minél bőségesebb áruellátását. Beszélhetnénk a II. kerülethez tartozó Ady-liget kistelepülés példájáról is. Lakóinak lelkesedése, helységszeretete példamutató. Az elmúlt évben a település utcai burkolatának több mint a felét javították meg, autóbusz várócsarnokot építettek, fákat, virágokat ültettek, kulturáltabbá, szebbé varázsolták az egész környéket. Az idén a meglevő strandfürdőt akarják rendbehozni, és játszóteret szeretnének építeni. S ha a budapesti patrióták idei terveiről beszélünk, ismét megállapíthatjuk, hogy a társadalmi munkák hulláma még tovább gyűrűzik. A Ferencvárosban úttörőház építését kezdik el a lakosok, Csepelen, a Dunaparton strandfürdőt kívánnak építeni, a XXII. kerületben egy régi gyárépület lebontásához fognak hozzá, amelynek helyein tömegszervezeti »művelődési kombinátot« építenének, színházzal, mozival, táncteremmel, könyvtárral. A lakosságnak csak ez az utóbbi önkéntes munkája több millió forintot ér. Egyesek úgy vélik, hogy a társadalmi munka nálunk most »divatba jött«. Pedig ez esetben sokkal többről van szó, mint egy új divatról, amely az első hulló falevéllel elmúlik. Mondják, hogy valahányszor a külföldieknek megmutatják a XI. kerületi Feneketlen-tó környékét és közlik velük, hogy ezt az alkotást a tervezéstől a kivitelezésig a kerület lakói, üzemi dolgozói építették társadalmi munkában, akkor hitetlenül csóválják a fejüket és bevallják, hogy náluk, Nyugaton az ilyesmi elképzelhetetlen lenne. Ez érthető is, hiszen a tőkés országokban a dolgozó ember céltalannak látná, hogy újabb terhet vállaljon magára, olyan munkát, amelynek hasznát többnyire nem is élvezné. Gyökerében más a helyzet nálunk. Ahogy fejlődik, erősödik társadalmunk, dolgozó népünk jóléte és öntudata, úgy növekszik ezzel együtt a készség, az óhaj a közösség kisebb-nagyobb gondjainak vállalásában. Minden társadalmi munkaóra, amit a budapestiek teljesítenek, a fővárosát szerető patrióták egy-egy nemes vallomása, áldozatkészségük azt a megváltozott viszonyt jelenti a szülőhazához, a közösséghez, amelyet úgy hívunk, hogy szocialista hazafiság. Gaál Jenő, a Hazafias Népfront Budapesti Bizottságának munkatársa Ki alkotta ? A Magyar Nemzet április 20-i számában olvastam, hogy a főváros félmillió forintot fordít emlékművek és szobrok restaurálására. Javaslatom ezzel kapcsolatos. Sok szobornál jóformán megállapíthatatlan, hogy ki alkotta. Gyakori az is, hogy csak hosszas keresgélés után találhatjuk meg az alkotóművésznek a szobor aljába vésett nevét. A Millenniumi Emlékműnél például látható a hét vezér neve, de hogy a monumentális művet kik alkották, az homályban marad. Vörösmarty szobránál csak a nagyon figyelmes szemlélő fedezheti fel Kallós Ede és Teles Ede nevét. (De Vörösmarty nevét sem találhatjuk a szobron!) Különösen állandóan növekvő idegenforgalmunk teszi indokolttá, hogy Rákóczi, Kossuth, Petőfi, Arany, Jókai, Ady és Anonymus szobránál az alkotóművész neve fellelhető legyen. Úgy érzem ezért, a szobrász hátrányban van más művészek mögött, mert hiszen képtárakban a képek neve mellett mindig ott találhatjuk a festő nevét is; irodalmi műveknél senkinek nem jutna eszébe a szerző nevét elsikkasztani, csak a szobrász osztályrésze a névtelenség. Javaslom, hogy a Budapesti Történeti Múzeum emlékmű csoportja tegye magáévá az ügyet és csináltasson lehetőleg időálló táblákat a legfontosabb adatokkal, évszámokkal A megoldás módozataként javaslom azt a módszert, amelyet a régi Nemzeti Színház épületéből emlékként maradt korinthoszi oszlopfejnél követtek: egy kőtáblába vésték az adatokat. Antal János Bp., V., Párisi utca 1. A mohácsi szociális otthonról örömmel olvastam a Magyar Nemzetben a kamaraerdei szociális otthonról szóló levelet. Minthogy lapjukat nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is olvassák, szeretnék néhány szót írni a mohácsi szociális otthonról, melynek lakója vagyok. Jó lenne, ha a nyugati újságírók, akik oly sokat torzítanak, ha országunkról írnak, megnéznék szociális otthonainkat. Hallgassák meg, mit mondanak az otthonok jóltáplált, elégedett lakói. Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Tömörkény István írásaiból előttünk áll, mi volt a kiöregedett magyar paraszt és munkás sorsa azelőtt. Nem volt hova lehajtani a fejét, az öreg parasztember sokszor az istállóban halt, gyermekei tudni sem akartak róla és halálos ágyánál az utolsó párnán, lepedőn marakodtak. Harácsoló háziurak uzsora lakbéreket szedtek a beteg öregektől is. Most nincs éhező, kolduló ember sehol az országban, de különösen itt, Baranya megyében, a mohácsi II. Szociális Otthon lakói érezzük a Baranya megyei párt- és tanácsszervek gondoskodását. Mint egy nagy család tagjai élünk itt nyugalomban és békességben. Hófehér az ágyunk, tiszta a fehérneműnk, bőséges, ízletes, változatos az ellátásunk. Hetenként kétszer szakorvos jön az intézetbe és vigyáz egészségünkre. Van itt rádió, televízió, újság, sakk, dominó, könyvtár. Az otthon vezetőinek figyelmességére jellemző, hogy születése napján minden gondozott tortát kap. Nem könnyű dolog öreg, beteg, érelmeszesedéses, idegbeteg emberekkel bánni; sokszor valóságos lelki klinikává lesz az otthon. Nem akarom felsorolni a vezetők nevét, de mindannyian megérdemlik köszönetünket és hálánkat. Vasvári Dezső nyug, agronómus, szociális gondozott, Mohács, II. Szociális Otthon Szombat du. fél 3 órakor ISETIVEISEH