Magyar Nemzet, 1961. október (17. évfolyam, 233-258. szám)

1961-10-01 / 233. szám

2 hatalmát. A kommunisták ellene szavaltak, élve az alapos gyanúval, hogy az elnök hatalmának növelése nem a fasiszták ellen, hanem a munkásság és a demokratikus erők rovására történik. Az események igazolták a Francia Kommunista Párt magatartásának helyességét: a kormány az elnöki teljhatalom árnyékában a 16. szakasz alapján meghozott intézkedéseivel a sztrájkoló munkásokat sújtotta, a parlament munkáját akadályozta és így tovább. Viszont kesztyűs kézzel bánt az összeesküvő fasiszta tisztekkel, a plasztikbombás merénylőkkel. A teljhatalom révén életrehívott különleges hadbíróságok csak egynéhány pártütő főtisztet ítéltek el. Az áprilisi puccsban részt vevő tisztek túlnyomó többségét vagy felmentették, vagy a felháborítóan enyhe ítéletek végrehajtását felfüggesztették. A polgári baloldal és a centrum pártjait ez kevésbé bántotta, sérelmeikkel akkor jelentkeztek, amikor a teljhatalomra való hivatkozással az államfő, Debré miniszterelnök ,és a degaulleista házelnök, Chaban-Delmas megakadályozta a parlamentet, hogy a mezőgazdasági válság problémáit megvitassa, s hogy bizalmatlansági indítványt szavazzon meg a kormánnyal szemben. A kommunisták által megkezdett akcióval párhuzamosan a polgári pártok is egyre erőteljesebben követelték a nyár végén az alkotmány 16. szakasza alkalmazásának feladását. A mind szélesebbkörű ellenzék fellépése végül is rákényszerítette de Gaulle tábornokot, hogy lemondjon teljhatalmáról. A Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának a napokban tartott , ülésén Raymond Guyot, a Politikai Bizottság tagja, referátumában hangsúlyozta, hogy a kommunisták, a szocialisták és a köztársaság más híveinek egy irányba ható magatartása tette lehetővé ezt a nagy sikert. Pénteken Guy Mollet, a szocialista párt főtitkára találkozott Mendes-France volt miniszterelnökkel. A radikális pártból kivált, ma pedig névleg a PSU-höz, az Egyesült Szocialista Párthoz tartozó politikus és Guy Mollet megbeszéléséről kevés megbízható értesülés szivárgott ki. Párizsi politikai megfigyelők azonban valószínűnek tartják, hogy egyárnyék kormánya kialakításáról is szó eshetett tárgyalásuk során. Az Aurore úgy tudja, hogy az “árnyékkormány" két esetre állana készen: ha a Debré-kabinet megbuknék, illetve ha de Gaulle tábornok így vagy úgy eltűnnék a francia politikai életből. A jobboldali lap szerint szocialista körökbena volt miniszterelnökök kormányáról is beszélnek. Tárcához jutnának ebben Pleventől Pflimlinig, Mendes-France-tól Gaillardig, a IV. Köztársaság volt kormányelnökei. Sovolin és Gomulka beszéde a prágai nagygyűlésen Prágából jelenti a MTI. Szombaton délben Prágában, a Július Fucik-park kongreszszusi palotájában nagygyűlést rendeztek a Csehszlovákiában baráti látogatáson levő lengyel párt- és kormányküldöttség tiszteletére. A nagygyűlésen Antonin Novotny, a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára, köztársasági elnök és Wladyslaw Gomulka, a LEMP Központi Bizottságának első titkára mondott beszédet. Novotny részletesen beszélt a német kérdésről. Vázolta az NDK-ban és NSZK-ban kialakult helyzetet. Rámutatott arra, hogy »ha az imperialisták támadást kísérelnének meg az NDK ellen, az egész szocialista táborral találnák szemben magukat«. Ismételten hangsúlyozta, hogy a két német állam léte ma már elvitathatatlan tény és ilyen körülmények között a legfontosabb feladat a német békeszerződés aláírása mindkét német állammal, valamint az abnormális nyugat-berlini helyzet rendezése oly módon, hogy Nyugat-Berlint demilitarizált, szabad várossá kell tenni. Gomulka elmondotta, hogy a nyugati hatalmak a legkülönbözőbb mesterkedésekhez folyamodnak a német kérdés békés rendezésének elodázása céljából. Az imperialista hatalmak eddig elutasítottak minden reális tervet, amelyet a Szovjetunió és a szocialista országok terjesztettek elő a német kérdés békés rendezésére és tovább folytatják az antikommunizmus veszélyes politikáját. Ezután hangsúlyozta, a szocialista országok elhatározták, hogy még ebben az évben megkötik a békeszerződést az NDK-val és ezen elhatározásuk megvalósításában a nyugati hatalmak nem képesek meggátolni őket A nagygyűlés után aláírták a csehszlovák—lengyel tárgyalásokról készült közös közleményt. A lengyel államférfiak különvonaton szombat este viszszautaztak Varsóba. Magyar Nemzet Liu Sao-csi fogadta a magyar parlamenti küldöttséget Pekingből jelenti az dj Kína. Liu Sao-csi, a Kínai Népköztársaság elnöke szombaton délelőtt fogadta a Vass Istvánnénak, az országgyűlés alelnökének vezetésével Kínába érkezett magyar pár menti küldöttség tagjait, feszivélyes, baráti beszélgetést folytatott velük. A nepáli király Mao Ce-tungnál Pekingből jelenti aztfj Kína. A hivatalos látogatáson Kínában tartózkodó Mahzndra nepáli király és felesége szombaton délután felkereste Mao Ce-tungot, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának elnökét. A találkozón kínai részről jelen volt még Liu Sao-csi, a Kínai Népköztársaság elnöke, Csu Te, a Kínai Országos Népi Gyűlés állandó bizottságának elnöke, Csou En-laj miniszterelnök és több más vezető személyiség. Mao Celang szívélyes, baráti légkörben elbeszélgetett Mahendra királlyal és kíséretének tagjaival. Bulgáriában nem szerelik le a tényleges szolgálati időt letöltött katonákat Szófiából jelenti a TASZSZ. A Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottsága és a Bolgár Népköztársaság Minisztertanácsa, tekintettel a kiélezett nemzetközi helyzetre, Görögország és Törökország háborús előkészületeire és a Bolgár Népköztársaság ellen folytatott rágalmazó provokációs kampányára, valamint az egyre gyakoribbá váló határincidensekre, szükségesnek tartja, hogy a német békeszerződés megkötéséig ne szerelje le a hadseregből azokat a katonákat, tengerészeket, tiszteket és tiszteseket, akiknek letelt a tényleges szolgálati idejük. Nálunk nincsenek kizsákmányolók és kizsákmányoltak Fidel Castro beszéde Havannából jelenti a TASZSZ: Szeptember 28-án a havannai José Marti téren összegyűltek 107 ezer kubai forradalmi bizottság képviselői, hogy e bizottságoknak körülbelül kétmillió tagja nevében bejelentsék a kormánynak: készen állnak az ellenforradalom elfojtására és szükség esetén életüket áldozzák a haza szabadságáért és függetlenségéért. A forradalmi bizottságok megalapításának első évfordulója alkalmából rendezett nagygyűlésen Fidel Castro mondott beszédet. A forradalmi fegyveres erők — mondotta Castro — arra hivatottak, hogy megvédjék az országot a kívülről jövő merényletekkel szemben. E fegyveres erőket ki kell egészíteni, hogy az országon belül is megküzdhessünk az ellenforradalmár terroristákkal, sinkotálókkal, az imperialista ügynökökkel. Ezért, a forradalom megvédésére létrehoztuk a forradalmi bizottságokat, olyan emberekből, akik hasznos munkát akartak végezni a forradalom számára, mert megértették, hogy csak maga a nép tudja igazán megvédeni önmagát és a forradalmat. Így jött létre a hadsereg és a nép egységes forradalmi arcvonala. A forradalom — folytatta Castro —, a néptömegek nagyszabású felkelése volt az élősködők, a kizsákmányolók, a mások rovására élő semmittevők ellen. A forradalom még nem irtotta ki teljesen az élősdi szellemet, mégis az ország napról napra jobban megváltozik, a becsületes dolgozók országává válik, ahol nincsenek kizsákmányolók és kizsákmányoltak, ahol talán nincsenek luxusautók, de van kenyér, vannak iskolák, egyetemek, kórházak, gyárak és üzemek, jó utak, lakások és van munka minden állampolgár számára. A népnek ez az érdeke, ezért épít és ezt védelmezi. Az ellenforradalmi agreszszió idején fogságba került személyek sorsáról szólva Castro kijelentette, hogy a forradalmi törvényszék szigorú büntetésben részesíti a hazaárulókat. A kubai kormány külpolitikai lépéseiről szólva a miniszterelnök közölte, hogy a Corticos elnök vezetésével a szocialista tábor országaiban körúton levő kubai kormányküldöttség több kereskedelmi egyezményt kötött ezekkel az országokkal. E szerződések értelmében Kuba négy éven át évenként 4,5 millió tonna cukrot ad majd el olyan áron, amely lényegesen magasabb a világpiaci árnál. VALLOMÁS A NAGY ÚTRÓL Tizenkét évvel ezelőtt döntő fordulat következett be nemcsak a kínai nép, hanem az egész emberiség történetében azon a napon, amikor kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Az út, amit e tizenkét év alatt a kínai nép megtett, példa és útmutatás a világ valamennyi elnyomott népének, hogy mire képes egy hatalmas nép, ha saját kezébe veszi sorsának irányítását. Erről az útról ad számot alábbi cikkünk, amelyben egy idős kínai munkás saját élményei alapján számol be: honnan indult el tizenkét év előtt a kínai nép, és hol tart ma? * Lu Kuan-ming, a harbini mozdonygyár mérnöke írja a China Reconstructs című lap hasábjain: — Valahányszor a múltra, keserű tapasztalataimra, gyermekkoromra és ifjúságomra gondolok, mindannyiszor valamivel tisztábban látom, milyen csodálatos kincsekkel ajándékozott meg a forradalom győzelme és a felszabadulás. Az első dolog, amire vissza szoktam emlékezni: a szegénység. Santung tartomány egy kis falujában születtem. Apám napszámos munkából tengődött. Olyan keveset keresett, hogy állandóan éheztünk. Ebből az időből nem emlékszem olyan esetre, amikor egyszer is jóllaktunk volna. Pedig apám szorgalmas, munkaszerető ember volt. S amikor már nem bírtuk tovább az éhezést, apám felpakolt bennünket és elvitt Harbin városába, hogy ott próbáljon szerencsét. Hosszú ideig kószáltunk az utcákon, itt is, ott is kértünk munkát, de hiába. Végül is a kikötőben sikerült apámnak elszegődni rakodó munkásnak. Azt gondoltuk, hogy ezzel sokkal jobb sors köszöntött ránk. De tévedtünk. A régi világban a nehéz testi munkát végző emberek sorsa, akár falun éltek, akár városban, egyforma volt. Rendesen, emberi módon megélni az ilyen munkából sehol sem lehetett. Tizenegy éves voltam, amikor apám ismét munka nélkül volt, s anyám súlyosan megbetegedett. Időm nagy része azzal telt el, hogy a kidobott salakban el nem égett széndarabkák után kutattam. Így szedtem össze annyit, amivel úgy ahogy be tudtunk otthon fűteni. Izzó keserűséggel láttam, hogy más családok hasonló korú gyermekei iskolába járnak, miközben nekem ilyen mostoha sors jutott osztályrészül. Ezt a felemás állapotot gyermeki fejjel is igazságtalannak és embertelennek ítéltem. Állandóan erősödött bennem a meggyőződés, hogy ez nem maradhat így örökké, hogy ennek meg kell változnia. Anyám egészségi állapota rohamosan romlott. Orvost azonban nem hívhattunk, mert nemhogy erre, de ételre sem volt pénzünk. Úgy kellett tehetetlenül néznünk anyám kínlódását és végül halálát. Ezután nem volt többé senki, aki családunkat összetartotta volna. Apám még mindig munka nélkül volt. Ismerőseit kereste fel, hogy segítsenek rajta. Egyik ismerősünk azt tanácsolta neki, adjon engem tanoncnak a Csicseng Vasművekhez. Ez afféle kisüzem volt a városban. Valaki, már nem is emlékszem rá pontosan, hogy melyik ismerősünk, elvitt az üzembe. A tulajdonos, amikor meglátott, sajnálkozva csóválta a fejét. Azt mondta, túlságosan gyenge és sovány vagyok, el sem tudja képzelni, mire lehetne engem használni az üzemben. Nagyon megijedtem, mert arra gondoltam, ha most nem sikerül elhelyezkednem, folytatódik az éhezés, aminek csak rossz vége lehet számomra. Pártfogóm azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Addig beszélt, bizonygatta, hogy milyen értelmes és szorgos vagyok, s hogy engedelmes leszek, amíg a tulajdonos végül is beadta a derekát és legyintett. Ennek a kegyes legyintésnek köszönhettem, hogy munkát kaptam. Úristen, hogy örültem akkor ennek a legyintésnek! Pedig, ha tudtam volna, mi vár rám ebben az üzemben! A régi mondás azt tartja, hogy a tanonc három évig rabszolga. Hát én nem három évig, hanem hat évig voltam rabszolga. Az igaz, hogy kisnövésű, sovány gyerek voltam, s lényegében semmiféle pártfogóm nem volt. Tudta ezt a tulajdonos is, aki azt tette velem, ami neki tetszett. Nemegyszer egy hajszálon múlott az életem. Engem, a tapasztalatlan gyereket olyan munkákkal bíztak meg, amelyek egy felnőtt erejét, ügyességét is próbára tették volna. Az első három évben a következőkben merült ki az én “tanonckodásom: ide-oda szalajtottak, vizet hordtam, konyhán dolgoztam, befűtöttem, mosogattam és a főnök gyerekeivel bajlódtam. Az ennivaló, amit kaptam, annak a maradéknak egy része volt, amit a tulajdonos a moslékba öntetett, vagy a kutyájának adatott. A ruhámon folt hátán folt, s a cipőmnek se sarka, se talpa. S emellett részt kellett vennem az éjszakai műszakban is. Én voltam az úgynevezett lámpaállvány. Vagyis ,a műhelyben ott kellett állnom és magasra tartanom a lámpát, hogy az ott dolgozók láthassanak. Éjfélre a kezem és a lábam elzsibbadt, s gyakran összeestem. Hozzá hajnali négy órakor kellett kelnem, hogy a ház körüli munkát is ellássam. Az élőmunkás, vagy a gazda állandóan szidott, sőt gyakran meg is vert. Bárhogy fájt is a hátam, a lámpát tartani kellett. Csak imbolyogtam, csetlettem-botlottam a hideg, huzatos műhelyben. Halálosan fáradt voltam. Legtöbbször ott aludtam el a gép mellett, a hideg betonon. Hajnalban azután megmostam az arcom jéghideg vízzel s minden kezdődött elölről ... így kezdődött egy kínai munkás élete a régi világban. És ilyen volt a folytatás is. Egészen addig, míg el nem következett a felszabadulás. Családom három nemzedéken át írástudatlan volt. Nem emlékszem egyetlen olyan emberre a családunkban, aki ismerte volna a betűket, aki iskolában járt volna. Ilyesmiről, mi, földhöz ragadt kukik, nem is álmodhattunk akkoriban. Ez volt a helyzet, de mi ebbe sohase nyugodtunk bele. Kerestük a kiutat, de három nemzedéken át nem tudtuk megtalálni. Nem rajtunk, hanem azon a társadalmon múlt, amelybe születtünk. Negyven éves voltam, amikor Harbin felszabadult. Az első dolgom volt beiratkozni az iskolába. Tanultam és dolgoztam, s közben egyre inkább megértettem a mi új világunknak a lényegét. Minél többet tudtam, annál jobban értettem, mennyire fontos, hogy mi munkások is jól képzett, kulturált emberekké váljunk. S minél jobban ment a tanulás, annál jobban haladt a munka is. Egyre jobban éreztem annak a végtelen boldogságnak az ízét, amit az ad az embernek, hogy teljes erejével és tehetségével, nemcsak a két kezével, hanem a fejével és a szívével is szolgálhatja népét. Állandóan éreztem, hogy a kommunista párt nagy figyelemmel kíséri fejlődésemet, s valahányszor problémám akadt, a párt azonnal felkarolt, segített megoldani problémámat és gyorsabban előre jutni a megkezdett új úton. S ezt nemcsak a magam esetében éreztem. Láttam, hogy ugyanez az érdeklődés és gondoskodás veszi körül a hozzám hasonló többi munkást is. Ekkor értettem meg igazán a kommunista Párt sikereinek titkát, azt, hogy miért szeretik annyira a kínai emberek a kommunista pártot. De, nemcsak a párt gondoskodását éreztem, hanem azt is, hogy munkatársaim, az emberek általában mind nagyobb tisztelettel tekintenek ránk, tanuló munkásokra. Különösen éreztem ezt a tiszteletet azután, hogy 1956-ban álmunkássá választottak az üzemben. Ennek a megkülönböztetett tiszteletnek tulajdonítottam, hogy 1959-ben képviselővé választottak az országos népi gyűlésbe és egy évvel később mérnöki rangra emeltek. Ma is egyszerű munkásnak tartom magam, de tudatában vagyok annak a csodálatos változás-sorozatnak, ami rövid egy évtized alatt végbement az én életemben is. Én, az egyszerű kínai munkás, akivel a múltban a gyártulajdonos szóba sem állt, 1959-ben Pekingben találkoztam Mao elnökkel és egy asztalnál ebédeltem Csou En-laj miniszterelnökkel. Olyan megtiszteltetés ez, ami nemcsak nekem az, hanem minden kínai munkásnak. S nemcsak magam vagyok boldog, hanem boldog a családom is. Feleségem egy kommunális üzemnek a vezetője, legidősebb fiam pedig a harbini technológiai intézetben tanul. Egy lányom harmadéves egyetemista, orvosnak készül, egy másik gyermekem pedig középiskolás tanuló. Családom, a mai Kína egyszerű munkáscsaládja, tanuló munkáscsalád. S ne higgyed, kedves olvasó, hogy csak egy ilyen család van Harbinban. A mi családunk csupán egy a sok ezer közül. Nos, ha valaki megkérdezi tőlem, milyen a kínai munkás mai élete, én ezeket mondom el neki. Beszélek a múltról is, hogy annál tisztábban álljon mindnyájunk előtt a jelen és a még szebbnek ígérkező jövő. .Vasárnap, 1961. október 1. Macmillan „kiutat i4 keres Londonból jelenti a TASZSZ. A brit nemzetközösség parlamenti egyesületének londoni értekezletén pénteken meghallgatták az angol miniszterelnök magyarázatát Angliának a Közös Piacba való belépésre vonatkozó határozatáról. A Közös Piac létrejötte — jelentette ki Macmillan — gazdasági és politikai viszonylatban olyan helyzetet hozott létre, amelyre Anglia “kénytelen reagálni". Macmillan azt állította, "ha Anglia távolmaradt volna a Közös Piactól, az ugyanolyan messzemenő következményekkel járt volna, mint a belépés elhatározása". Macmillan behatóan foglalkozott a kérdés politikai vonatkozásaival. Mint ismeretes, a haladó angol közvélemény nyugtalankodik, hogy Anglia csatlakozása a Közös Piachoz csorbát ejt szuverenitásán, minthogy a Nyugat-Németország és Franciaország által vezetett gazdasági tömb egyik célja Nyugat-Európa "politikai integrációja" az Egyesült Államok égisze alatt. Macmillan nyilatkozata ismét megerősítette ezeknek az aggodalmaknak az alaposságát. A miniszterelnök nem volt hajlandó semmiféle ígéretet tenni a nemzetközösségi országok érdekeinek figyelembevételére vonatkozólag, mindössze azt a ködös kijelentést tette, hogy ezt a kérdésta kiútkeresés őszinte óhajával kell vizsgálni" és “lehetőségeink keretein belül" meg kell oldani. Tovább tartanak a politikai alkudozások Bonnban Dobsa János, az MTI banni tudósítója jelenti: Bár a nyugatnémet kommentátorok jó része néhány napja még arról írt, hogy a hét végére nyugvópontra jut a belpolitikai válság, megkezdődik a kibontakozás, ez a jóslat elhamarkodottnak bizonyult, a végleges megoldás még mindig nem következett be. A Szabad Demokrata Párt még nem tette le teljesen a fegyvert Adenauer előtt. Értesülések szerint az FDP képviselőinek zöme továbbra is azon a véleményen van, hogy a pártnak ki kell tartania a választások után hozott ama határozat mellett, amely szerint hajlandó koalícióra lépni a CDU-val, de semmiesetre sem Adenauer vezetése alatt. Persze azért a szabad demokraták már megtették az első lépést az Adenauer által óhajtott úton: hajlandónak bizonyultak megkezdeni a koalíciós tárgyalásokat, egyelőrea koalíció tárgyi feltételeiről". Az első megbeszélésre hétfő délelőtt kerül sor Adenauer és Strauss, a CDU— CSU képviselői, valamint Mende és Weyer, az FDP megbízottai között. A Szabad Demokrata Párt vezetősége és a parlamenti pártcsoport október 6-án tartja legközelebbi ülését, s ezen hoz majd végleges döntést. A politikai alkudozások tehát a jövő héten is folytatódnak Bonnban és megfigyelők biztosra veszik, hogy közben egyre erősödik majd a nyomás a Szabad Demokraa Pártra. Adenauer és a mögötte álló nagy ipari konszernek a biztató ígéretek és a különböző fenyegetések váltott fegyvereivel igyekeznek majd megpuhítani a még mindig makacskodó szabad demokratákat, akik közül sokan egyelőre még arra hivatkoznak, hogy “nem szegik meg a választóknak adott ama ígéretüket, hogy nem vesznek részt egy Adenauer-vezette kormányban". Politikai megfigyelők azon a véleményen vannak, hogy az FDP-n belül még mindig Adenauer kancellárságának ellenzői vannak többségben. A párt vezetői azonban a koalíciós tárgyalások megkezdésével lényegében besétálnak a kancellár, altól felül"P')* kelepcébe. Az osztrák hadügyminiszter adóemelést követel Bécsből jelenti az MTI. Schleinzer osztrák hadügyminiszter Bécsben sajtóértekezletet tartott és ezen kijelentette, véleménye szerint nem elegendő az a pénzösszeg, amelyet az osztrák hadsereg (Bundesheer) korszerűsítésére szánnak. A hiányzó pénzt — folytatta Schleinzer — csak úgy lehetne előteremteni, ha a lakosságra újabb adót vetnének ki és az így befolyt összeget a Bundesbe öltésére fordítanák. Sajtóértekezletet tartként Pittermann oszrák alkancellár is. Pittermann felhívta a figyelmet, hogy mindkét kormánypártnak számolnia kell a gazdasági visszaesés lehetőségével. Ami még Ausztriában nem érezhető— mondotta — az már érezhető a külföldi megrendelések erős hanyatlásában.