Magyar Nemzet, 1962. december (18. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-30 / 304. szám

4__ Lucian Grigorescu kiállítása Lucian Grigorescu románn Állami-díjas festőművész ki­állítása nyitt meg az elmúlt napok­ban a Műcsarnokban. A Román Népköztársaság Kul­turális és Művészeti Tanácsa által Budapestre küldött anyag átfogó képett nyújt a hetedik évtizedében járó mes­ter munkásságéról. Grigorescu a bu­ka­resti Szépművészeti Fő­iskola elvégzése után Rómá­ban és Párizsban tanult; ko­rai munkáin ennek a két is­koláinak a hatását érezzük. Innen hozta magával a derűs, világos tónusok, a mc­,,nalmas színfoltok szeretetét, a leve­gős, lágy festői technikát, ami lírai alkatának, szemlélet­­módjának a legjobban megfe­lel. Ebben az időben készült munkáira (Cassis-i táj, Tájkép hajóval, Táj) a látvány szép­ségéhez kötődött, friss vasvá­­gás jellemző. A 30-as években készült ké­pek csillogását később egyre mélyülő sz­emlélet váltja fel. A látvány másodlagos ténye­zővé válik, mögötte a mester a lényeget, a mélyebb tartal­mat kutatja. (Híd az Arges felett, bukaresti tájkép, En­teriőr). Megtartja képei vilá­gos tónusát, de színei tom­pább fényű­ek és egyng, job­ban előtérbe kerülnek bizo­nyos, valószínűleg a növekvő képméretekkel is összefüggő konstrukciós problémák. Té­makörében egyre hangsúlyo­sabb szerepet kap a csend­élet Ez a műfaj ismételt bir­kózásra készteti; ecsetkezelése lendületesebbé válik, a képek felületi megmunkálása elna­gyoltabb. Sötétebb színek is jelentkeznek palettáján, ezek hátteréből izgatottan válnak ki a csendéleti motívumok. Míg ez a műfaj a művész hatalmas energiáit köti le, többi munkáján Grigorescu továbbra is megmarad a tájak lírai krónikájának. Tematikája az utóbbi évek­ből tovább bővült. Szeretettel időzik az emberek minden­napi életéből vett motívumok­nál (Sporthorgászok) és a ta­pasztalt, idős és mindig ku­tató művész szemével nézi, örökíti meg az ifjúság­ot és a körülöttire épülő új világot. S. M. NAPLÓ December 30 Ünnepi kiállítással kezdi az új évet a Magyar Nem­zeti Galéria. A­­Nagybányai festők kiállításá­t január 5-én nyitja meg Hadnagy Lász­ló miniszterhelyettes. Bényi László, a tárlat rendezője köz­ös magángyűjteményekből óriási anyagot gyűjtött össze és ez módot ad arra, hogy a nagybányai festők munkássá­ga Szegeden is bemutatásra kerüljön. A két kiállítás együt­tesen ad majd teljes képet a magyar képzőművészett egyik legjelentősebb mozgalmáról. te** A halléi egyetem zenetudo­mányi intézete meghívására László Zsigmond a *»szó és zene­, a verselmélet és a ze­nei prozódia alapvető problé­máiról tartott előadást az in­tézet zenetudományi konferen­ciáján, majd több német vá­rosban.* Roger Vadim neves francia ren­dező nyilatkozatából: -Egy jó filmrendező legtöbbnyire legutolsó filmjéről szeret beszélni. A rossz rendezőt arról lehet felismerni, hogy mindig a legközelebbi film­jéről beszél.-© A dél-szicíliai Agrigentóban február elején, a mandulavi­­rágzás ünnepén rendezendő nemzetközi táncfesztiválon a pécsi Mecsek művészegyüttes képviseli hazánkat. Az előző három fesztivál nagydíját ma­gyar együttes nyerte. # Renato Guttuso tervezte a díszleteket Sartre Az altonai foglyok című darabjának film­változatához, amelyet Vittorio de Sica rendezett, főszerepét pedig Maxi­milien Schell és Sophia Lorén játssza. Jon Marta Callas a közeljövőben mint Wagner-énekesnő lép színpadra. Repertoárjában az első Wagner-szerep a Trisztán és Izolda női főszerepe lesz. A londoni Govent Gardenben Maga Nemzet ,Vasárnap, 1962. december 30. IIM1 lü) 11 IPII IPII(ÜT/Ellj I A szegedi „Tiszatáj” margójára / A Szegeden megjelenő Tisza­­tő- táj, a Magyar Írók Szövet­sége Délmagyar­orszá­gi Cso­portjának lapja, lényegesen zsurnalisztikusabb jellegű, mint a vidéki irodalmi folyó­iratok bármelyike. Sok benne a friss glossza, a gyors irodal­mi reagálás, az izgalmas vi­tacikk. Bizonyára jelentős ol­vasóközönsége támadt az olyan rovatoknak, mint a Tal­lózás, a Jegyzetek, az Olvasó­napló. Nyilván különös figyel­met keltett az a portré-galé­ria, amely azokkal a vidéki írókkal foglalkozik, akiknek munkásságát eddig szélesebb körökben nem értékelték. A Tiszatáj egyik program­adó cikke, a Tartalom és for­mátum, rámutat arra, hogy ez az irodalmi folyóirat valami átmenetet kíván kialakítani az újság és az irodalmi revük kö­zött. A vidéki irodalmi lapok általában lényeges átalakulá­sokat mutatnak az utóbbi idő­ben. Az Alföld és a Jelenkor is másmilyenné változott. A miskolci Napjaink pedig már új típusú irodalmi szemleként indult, él. Mindaz, ami a vi­déki irodalmi folyóiratok kö­rül tapasztalható, elsősorban annak az egészséges szellemi pezsdülésnek a következmé­nye, amely egész kulturális életünket jellemzi. A Tiszatáj­at Andrássy Lajos jegyzi felelős szerkesztőként A szerkesztőbizottság tagjai sorában Papp Zoltánt, Dér Endrét, Lődi Ferencet, dr. Na­­csády Józsefet, Kiss Lajost, dr. Kovács Sándor Ivánt, Krupa Andrást, Tarján Istvánt ta­láljuk. A folyóirat márciusi számá­ban jelent meg az egész év legérdekesebb cikkeinek egyi­ke: Sipka Sándor ötszáznegy­venöt vallomás című beszámo­lója a Csongrád megyében — a parasztság irodalmi érdeklő­désének tanulmányozására — végzett szerény közvélemény­kutatásról. A falusi és tanyai paraszt­ság megkérdezett tagjai kö­zül 114-en Petőfi Sándor Já­nos vitéz­ét vallották legked­vesebb olvasmányuknak ;64-en jelentették ki, hogy Arany János művei közül nagyon szeretik a Toldi­t; 60-an han­goztatták, hogy olvasták Jó­kai Mór regényei közül Az aranyember-­ és A kőszívű ember fiai-t­­39-en pedig úgy nyilatkoztak, hogy Mikszáth Kálmán Noszty fiú­ja tetszett legjobban. Móra Ferenc mű­veire mindössze 8 olvasó hi­vatkozott. Annál többen em­legették Verne Gyula regé­nyeit. M Megdöbbenve olvassuk, hogy Vörösmarty Mihály, Gár­donyi Géza, Madách Imre, Katona József, Kölcsey Fe­renc és Ady Endre műveinek legtöbbje, az élő magyar iro­dalommal együtt, úgyszólván teljesen ismeretlen a falusi és tanyai parasztság megkérde­zett képviselőinek túlnyomó többsége előtt. A Tiszatáj cikkének írója azzal magya­rázza ezt a körülményt, hogy a falusi és tanyai irodalmi ismeretterjesztés sok helyen még mindig rendkívül gyen­ge lábon áll. 545 személy kö­zül nem kevesebb, mint 239, saját bevallása szerint még egyáltalán nem vett részt iro­dalmi ismeretterjesztő előadá­son. Amilyen érdekes a sok vitára alkalmat adó 545 val­lomás, olyan érdektelen az Egy veszedelmes kontár című cikk, amely arról számol be, hogy Kópiás Sándor, a hír­hedt makói fűzfapoéta, a leg­­lesújtóbb kritikák ellenére sem hagyja abba verstermelő tevékenységét, és csak gyárt­ja műveit, amelyek kilószám-Vi­déki redakciókba. A lap fel­hívást intéz az ország és más országok magyar nyelvű lap­jainak szerkesztőihez, hogy ne engedjék beszivárog­ni ezt a kontárt az irodalmi életbe. Ha Kop­ás Sándor va­lóban olyan dilettáns, mint a szegedi folyóirat temperamen­tumos cikkírója megállapítja, helyes volt a társlapok szer­kesztőit erre figyelmeztetni, de talán jobb lett volna, ha ez levelekben történik. A folyóirat májusi száma Kán Dér Endre Gondolatok az írószövetség közgyűlésének idején címmel­­ arról szá­molt be, hogy a szegedi írók túljutottak azon a személyi és anyagi kátyún, amelyben egy esztendeje még jócskán benne vergődtek. A szegedi cso­port a helyszínen iparkodott segíteni mindenütt, ahol csak módjában állott, így felkeres­te Makón, Vásárhelyen, Bé­késcsabán, Baján és Kecske­méten a figyelmet érdemlő írókat. Ennek az igyekezet­nek eredményeként szólalt meg rendszeresen a Tiszatáj hasábjain Csoór István, az el­felejtett nagy tehetségű gyulai prózaíró, s ez teszi lehetővé, hogy Gál Sándor és Hatvani Dániel kötetei rövidesen meg­jelenjenek. A kecskeméti Tar­ján István, a makói Somogyi Horváth László, a békéscsa­bai Vajnai László szintén be­kapcsolódott a Tiszatáj mun­kájába, ugyanúgy, ahogy Kru­­pa András, a tehetséges mű­fordító, ugyancsak a lap mun­katársa lett. A Tiszatáj augusztusi szá­mában Tóth Miklós a közéleti költészet jelentkezését vizsgál­ta a szegedi líra tükrében, rá­mutatva arra, hogy a megtisz­tult társadalmi, politikai lég­kör elősegítette az igazi mű­vészi törekvések kibontako­zását. Az ellenforradalom le­verése után a Szegedi fiata­lok antológiáid­ban jelentkező költők műveire a nagyon erős közéleti tartalom, a társadal­mi jelenségek iránti élénk, friss érdeklődés volt jellemző. Ezek a tulajdonságok jelle­mezték Andrássy Lajos, Lődi Ferenc, Papp Lajos köteteit is. Németh Ferenc, Hatvani Dániel, Gál Sándor, Simai Mihály, Kovács Miklós ver­sei szintén érdekes, új han­gokat szólaltattak meg. Na­gyon helyes a Tiszatáj­nak az a megállapítása, hogy jó volt szakítani az egyszínű hurrá­­költészettel. Helyes volt véget vetni az anarchista, dekadens pózolás minden fajtájának is. Csak dicsérni lehet, hogy a szegedi költők egyre többet foglalkoznak a háború és béke kérdésével, de ez még nem elegendő, mert­­ a hétköz­napi témákat is meg kell szó­laltatni. A hagyomány, modernség, és ^ ^ Sarkadi című érdekes cik­kében Csetri Lajos hangoz­tatta, hogy a mai íróknak meg kell ismerniük az egész kor­társi világirodalmat, a töme­gek előtt szavaló új szovjet költőket, akikre világszerte felfigyelnek, az új, demokra­tikus német költőket, a mos­tani, újszellemű olaszokat, de az amerikai Sheatnik--eket és az angol -dühöngő ifjak--at is. A szocialista rendszer kon­szolidálódásának alapjai olyan irodalmat segítenek elő, amelyben előtérbe nyomulnak a szocialista erkölcsnek, az emberek szocialista együttélé­sének szellemét hirdető mű­vészi alkotások. A vidéki írókat ismertető cikkek közül Tóth Miklósé a legérdekesebb. Csoór István­ról szól, akit a Tiszatáj újra felfedezett. 1936-ban Móricz Zsigmond folyóirata, a Kelet Népe, közölte első írását Öt perc címmel. 1943-ban két re­génye állt megjelenés előtt. Az egyik: az Örök malom, a másik: a Havas udvar volt. A két könyv sorsába kegyet­lenül beleszólt a háború. A bombázások következtében legfeljebb egy tucat példány kerülhetett forgalomba. Ezek után nem meglepő, hogy Csoór István megtorpant, el­vesztette önbizalmát, elvesz­tette hitét a nyomtatott be­tűben. Egyéni tragédiák is megrázták. Elvesztette komoly tehetséget mutató fiát, aki írónak és filmrendezőnek ké­szült. Egykori elbeszéléseiben voltak misztikummal kevere­dő részletek. A mai világ je­lenségeivel foglalkozó írásai azonban szilárd világnézetre mutatnak. Kovács Sándor Iván finom portrét rajzol Hatvani Dá­nielről, az 1937-ben született fiatal lírikusról, akinek nevét a Tiszatáj­ban és a Szegedi fiatalok antológiá­já­ban meg­jelent versei vitték szerteszét. Újabban Kecskeméten dolgo­zik, ahol a Petőfi népe című megyei napilap munkatársa. ■NTemcsak Szegeden, hanem országszerte is érdeklődés­re tarthat számot irodalmi kö­rökben az a vita, amelyet a Tiszatáj Kis Könyvtár­ról in­dítottak. Péter László hangoz­tatta, hogy ki lehetne adni az idén félévszázada elhunyt Kun Józsefnek, a méltatlanul elfeledett szegedi költőnek — Kiss József tanítványának és Juhász Gyula barátjának — jól válogatott költeményeit. Ki lehetne adni Tornyai Já­nos irodalmi, kulturális és művészeti tárgyú írásaiból is egy gyűjteményt. Új kiadás­ban kellene a széles körű nyil­vánosság elé vinni Balázs Bélának ma már könyvészeti ritkaság-számba jutott regé­nyes önéletrajzát, az Álmodó ifjúság­ot, amely Lőcséről és Szegedről szól, és Szegeden készült. Szükség lenne az 1954 óta sürgetett Szeged az irodalomban című antológiá­ra. Ugyancsak gyűjteményt kellene kiadni Szegedi humo­risták címmel a szegedi iro­dalom tréfás, anekdotikus írásaiból. A Tiszatáj szépirodalmi ré­­­é­széből nem a többnyire közepes novellákra kell felhív­nunk a figyelmet, hanem a bátor útkereséseket bizonyító költeményekre. Hatvani Dá­niel, Koncz Antal, Moldvai Győző, Ladányi Mihály, Né­meth Ferenc, Gál Sándor, Papp Lajos, Andrássy Lajos és Pákolitz István versei több­nyire újszerű tartalmi és for­mai kísérleteket tárnak az ol­vasók elé. Jobbágy Károly Nyári rege című verssorozata, amely válogatás a németor­szági útina Dlójából, a költő újabb állomása. Sós Endre Medukzséty is fiatalság Vizsgaelőadás a Színház- és Filmművészeti Főiskoláng Három rendező , tucatnyi színész — mind pályakezdő fiatal — mutatkozott be az Ódiry Színpadon. A vasárnapi előadást a Televízió is köz­vetítette. Így a Színház- és Filmművészeti Főiskola most végző színházi rendezőinek és színészeinek vizsgaelőadása százezreket szórakoztatott. Szé­pen, ízléssel, modernül. A felkészülést osztályozni a főiskola hivatott. A tehetséget mérlegre tenni egyetlenegy előadás alapján igazságtalan lenne. De, úgy érzem, izgal­mas nyomon követni, hogyan értelmezi a modernséget egy most szárnyat bontó művész­nemzedék? A darabok:­­Pathelin Pé­ter, prókátor­, ismeretlen szer­ző farce­a és Lorca két egy­­felvonásosa a témaválasztás dolgában arra a kérdésre ösz­tönöz: helyes-e klasszikus, vagy klasszikus számba menő darabok fegyelmébe kötni fia­tal művészek fantáziáját, még akkor is, ha ez jobban szorít a mértéktartásra, s kevesebb teret enged az ízlés megbicsak­lásának? A mérce ilyenformán aligha lehet más, mint a fel­használt eszközök és az ezek­kel elért ábrázolás modernsé­­gre. S ebben a­­Pathelin Péter, prókátor- előadása, Sándor Já­nos rendezése jutott legtovább. Rendkívül ötletes szcenika, a darab keletkezésének korát idéző és a mai néző gondolko­dásmódját egyaránt kielégítő karikírozás, pergő tempó, jó­ízű harsányság tette szívderí­tővé. Pathelin szerepében Haumann Péternek, a feleség alakjában Telessy Györgyinek komádiázó kedve ebből a ta­lajból sarjadt ki. Kis remek­lés, ahogyan a pénzére vára­kozó, potyavacsorára leső­rő­­'"st­őr''­szédíti, megkereíti a házaspár. A darab a törvény­­széki jelenetben még egy ilyen nagy pillanatot kínál, ezzel azonban adós maradt az elő­adás. A színjátszás itt — igaz kulturált, szép — versmondás­­sá szelídült, mintha a színésze­ket, rendezőt foglyul ejtette volna a ragyogó illyési nme­ bűvköre. Ettől azonban még kirívóbbá vált a bíró figurá­jának félreértése. Juhászt, ró­­fost, prókátort egyaránt meg­vető, akaratgyenge, nemtörő­döm nagyúr helyett neurasz­­téniás, főfájós bürokratát lá­tunk, belső ábrázolás helyett külsődleges megoldást, mo­dernség helyett modernkedést Másfajta ellentmondás vo­­nult végig Kapás Dezső rende­zésén, Lorca -Don Perlimplin és Belisa szerelme a kertben­­című egyfelvonásosának elő­adásán. Az egyik oldalon az átgondolt, következetesen ér­vényesített rendezői koncepció oratóriumszerű tagoltsága, kifejező, szép díszletkép és bensőséges, sallangm­entes já­tékstílus korszerű színházi él­ményt nyújtott. A másik olda­lon viszont Don Perlimplin szenvedéseinek és szenvelgé­seinek komolyan vétele lélek­tanilag avíttá, tempójában vontatottá tette. Igaz, a mo­dernségnek és az oedinán­ak ez az ellentmondása az első perc­től az utolsóig érezhető volt, ami arra mutat, hogy Kapás Dezső tudatosan vitte végig: erős, határozott rendezői egyé­niség. Neki sikerült a legjob­ban az egységes játékstílus ki­alakítása is. Ezek az erények pedig tapasztalt rendezőnél is külön figyelmet érdemelnek, nemhogy pályakezdő fiatalem­bernél. A színészi alakítások közül Horesnyi László Don Perlimp­­linjét egyszínűvé tette a ren­dezői koncepció. Csak a figu­ra tragikuma kelt életre, már amennyire fiatal­ember teljes­sé teheti éppen az öregedés tragédiáját. Hegye Zsuzsa já­tékából csapott meg leginkább az a spanyolosan fülledt ero­tika, amelynek az egész da­rabot fűszereznie kellett vol­na. Belisa szinte percenként változó jelleméből a nászra vágyakozó fiatalasszonyt vil­lantotta fel a legelevenebben. Telessy Györgyi öreg Marcel­­lájának minden topogó lépte, köszvényes derékitartása és bágyadt ujjainak játéka csak még nyilvánvalóbbá tette a­ »­Pathelin«-ben is megnyilvá­nult figuraallkotó készségét. Az apró ötletek voltak G. Selymes Judit rendezésének legjellemzőbb jegyei, a szelle­messég legfőbb erénye. Ez adta meg az előadásnak azt a friss csípősséget, kedves iróniát, amely közel hozta hozzánk Lor­­ca -Don Cristobal meg Rosita kisasszony tragikomédiája­ cí­mű bohózatát. Jó, hiteles rész­letek domináltak, de nem bizo­nyultak elegendőnek ahhoz, hogy összefogják akár a bohó­zat szálait, akár a színészek játékát. Felszabadultan gördült a ko­­médiázás, de ingadozó hőfokon. Agárdy Ilona alakítása (Rosi­ta) volt a legérettebb. Nagy biztonsággal és tudatossággal játszik, s kisebb kisiklásai ör­vendetesen bizonyították, hogy érettsége nem egyszerűen ru­tin. Koncz Gábor a felleghaj­­tó, Nagy Anna a Moszkitó, Ho­resnyi László Don Cristobal szerepét az előadás egész stílu­sából fakadó szellemes gro­­teszkséggel formálta meg. Gyöngyösi Katalin szövegmon­dása és szépsége pedig azt ígé­ri, hogy most kikerül a főis­koláb­ól olyan színésznő, ami­lyet évek óta nélkülöznek szín­házaink. Mindhárom előadás a mo­dernség különböző jegyeit mu­tatta, de egyöntetűen magán hordozta az ifjúság frisseség­eét. (Bár már nem főiskolás, de nagyon vonatkozik ez a fia­tal, s igen tehetséges díszlet­­tervezőre, Makai Péterre is.) Unott rutin nem ütötte fel fe­jét, modorosság is csak el-el­vétve. S ez csakúgy dicséri a főiskolát és Nádasdy Kálmán rendezőtanárt, mint a pályá­jukra induló fiatal rendező­ket és színészeket. Révész József ÚJ MAGYAR ANEKDOTAKINCS Békés István gyűjteménye "T­óth Béla -Magyar anekdo-­­ takincs"-e pompás, jelen­tős, sőt a maga nemében klasszikus mű. Hiba volna azonban fogyatékosságoktól mentesnek, vagy teljesnek ne­vezni. Fontos időszakok — a többi között a múlt század ti­zes, húszas éveinek a Ferenc-i reakcióval a nemzeti nyelv és műveltség nevében szem­beszálló, harcos anekdotákat szülő korszaka — homályosul­­tak el a kilenc évszázadot át­ölelni igyekvő gyűjtemény­ben. Szükség volna hát — Tóth Béla nagy munkáját ter­mészetesen többnek, mint alapnak tekintve — a­­régi magyar anekdotakincs­ kor­szerű feldol­gozására is. Csá­bítóbbnak látszott azonban e sajátos — a miniatűr keretek között is reális társadalmi és emberi viszonylatokat tükrö­ző — műfaj azon termékeinek egybegyűjtése, amelyek Tóth Béla műve óta születtek. A lapok mindig is tárházai vol­tak a viccel és krokival nem azonos, különböző hangvételű anekdotának. S az elmúlt években kiadtak több forrás­­értékű anekdotes­ könyet is. A Békés István által egybe­­gyűjtött, s többé-kevésbé megstilizált, a -Gondolat­­kiadásában napvilágot látott -Új magyar anekdotakincs­­nem teljes, (de arra törekvő) gyűjteménye a századforduló­tól a felszabadulásig terjedő öt évtized legfontosabb, leg­jellemzőbb magyar anekdo­táinak. Békés megkereste azokat az anekdotákat, ame­lyek megmutatják a társa­dalmi változásokat, új típusok születését. S az arisztokraták, bankárok, papok,­­bohémek­, szórakozott és nem szórako­zott professzorok világából származó anekdoták mellett, közöl olyan — egy időben közszájon forgott — csatta­­nós történeteket is, amelyek­nek szervezett munkások, for­radalmárok, történelmi hősök, eszmei harcok részvevői a fő­szereplői. (Élés Béla volt, az úttörő ebben a vonatkozás­ban.) Békés általában tudja, hogy mikor kell egy-, két-vagy háromsoros kommentárral megerősíteni az anekdota tár­sadalmi, korfestő hitelességét. Néha azonban akkor is kom­mentál, amikor nem kellene. Sokat szerepel a műben — s külön fejezetet is kapott — Debrecen, Békés István szü­lővárosa. Élveztük a debre­ceni anekdoták többségét, s úgy véljük, anekdota-gyűjtő­ként és stlizátorként is joga lehet valakinek egy városhoz fűződő, bensőséges lírája ki­éléséhez. De ha olvashatunk az egész magyar anekdota­­kincset gazdagító és mégis jellegzetes debreceni anekdo­tákat, miért hanyagolja el a gyűjtemény a debreceninél nem kevésbé érdekes és jel­lemző szegedi,­­pécsi anekdo­tákat? Nagy­váradról — amely a századforduló és az első vi­lágháború között valóságos termőtalaja volt a legjobb, legszellemesebb ■ anekdoták­nak — többször is szó esik. Ady, Nagy Endre, Bíró La­jos, az ezer anekdotában hős­ködő Halász Lajos -bohém, link és mégis termékenyítő« Váradja azonban feltétlenül külön fejezetet érdemelt vol­na. A lapos elemzés ki tudná mu­­t­­­tatni az­­Új magyar anek­dotakincs­ többféle hiányossá­gát, köztük azt, hogy a va­riánsokban szereplő anekdo­táknál nem mindig a legpreg­­nánsabban és legötletesebben megfogalmazott változatot vá­lasztotta ki Békés. Akadnak elírások is. (Például — egy nagyon híres Guthi Soma anekdotában — a hosszan jel­lemzett .­Fényes László szere­pel Fényes Sam­u helyett. Pe­dig csak az utóbbinak volt hosszú, álszakállnak ható, térdét verdeső szakálla. Ami nélkül a poén­­le van lőve.­) Ám nem hiányosságai, erényei karakterizálják ezt a majd minden oldalam egykorú il­lusztrációkat is közlő, s a leg­újabb anekdotakincsünk — még el nem kezdett — gyűj­téséhez is hasznos módszer­tani segítséget nyújtó, szóra­koztató és tanulságos könyvet. Antal Gábor AZ ÉLELMEZÉSÜGYI MINISZTÉRIUM Értékesítő Vállalata értesíti ügyfeleit, hogy 1963 január 2-től 6-ig leltározás miatt az árukiadás vala­mennyi raktárában szünetel

Next