Magyar Nemzet, 1963. április (19. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-04 / 79. szám
s Mai Nemzet. Levél április 4-én Londonba Sajnos, nem szólíthatom MEG ÖNT, kedves honfitársam, mert a londoni rádió, mely az ön levelét a ■minap felolvasta, nevét jónak látta elhallgatni, így személyesen nem is ismerem, nem tudom mikor, miért és hogy fagyta el Magyarországot, s azt sem, hogyan boldogul az♦ta Angliában. Mégis válaszolok néhány sorban. Nem azindít erre, mint levelében említett osztálytársát, aki önt hátahívta, és akinek ön válaszolt. Ez nem az én dolgom, mert önnek kell majd eldönteni. Elsősorban azért válaszolok önnek — és a hasonló gondolkodásúaknak —, mertmegkapott levelének hangja,ami amellett szól, hogy ön nemegyike azoknak a költött és fátlátszó figuráknak, akiknek anyugati rádiók szájukba adják mondanivalóikat. Mondom, megkapott az a mérlegelő, tárgyilagos hang, megcsapott annak a belső vitának, -vívódásnak a láza, amely a kimért, tartózkodó, gyakran fűvös mondatokon is átsüt. :Úgy érzem, levelében sok őszinteség van. Én is őszinte leszek. Tekintse ezt — távolából és ismeretlenül is — ilyen, őszinte eszmecserének. Mindenekelőtt levelének egyik, egyébként tárgyilagos megállapításával szeretnék disputálni. Többször említi, hogy Magyarországon az utóbbi években megjavult a lakosság anyagi helyzete, a politikai légkör — mint írja — "megenyhült és minden téren nagyobb a szabadság, mint azelőtt.* Igaz. De lássa, az április 4-e előtti napokban írom e levelet. A házak egy részén már lobognak a zászlók és az ország népe csendes örömmel készül megemlékezni arról, hogy tizennyolc évvel ezelőtt— amikor is ilyen szép tavaszilap volt — a szovjet csapatok kikergették az utolsó német katonát is hazánk területéről. Éppen ez a dátum figyelmeztet arra: nem az elmúlt években történt a változás. Április 4. a nagy fordulópont népünk történetében. Akkor kezdett, ebben a földig lerongyolódott országban a lakosság — többek közt hárommillió agrárproletár — anyagi helyzete igazán "javulni", a huszonöt esztendős terror után amkor kezdett a "politikai légkör jelentősen enyhülni*, akkor lett igazán "nagyobb a szabadság, mint azelőtt*. Ha barátja önt azzal HÍVTA HAZA, hogy csak az utóbbi évek fejlődésére utalt, csak részben volt igaza. De ha ön hazatérésénél csak ezt mérlegeli — egyáltalán nincs igaza. Ezzel kapcsolatban beszél a »nehéz évekről”; tudjuk ezt is. De azt is tudjuk, hogy ezeknek az éveknek a hibáit, törvénysértéseit mi magunk tártuk fel. És ez mindjárt válasz egy másik aggodalmára is, arra tudniillik, hogy milyen biztosítéka van annak, hogy "azok az évek" nem fognak többé visszatérni. Éppen ez a tény, amit említettem, ez ennek a legnagyobb biztosítéka: az tudniillik, hogy népünknek volt ereje a szocialista rendszer további fejlődését gátló akadályokat erős kézzel eltakarítani. Az elmúlt hónapok egyikében egy magyar folyóiratban megjelent Lengyel Józsefnek egy elbeszélése. A szovjetunióbeli táborokról szól, a sztálini időszakban. Ehhez az íráshoz Matejka Jánosné írt bevezetést, aki hoszszú évekig maga is az egyik ilyen tábor lakója volt. Olvassa el ön ezt a pár oldalt, s meg fogja látni, micsoda erő sugárzik belőle. Meg fogja látni, hogy ennek a sokat szenvedett nagyszerű asszonynak mekkora bizalma van a szocialista humanizmusban, micsoda hite a szocializmus jövendőjében. Sokunknak ez a hite, sokunknak ez az ereje, ennél hathatósabb biztosítékot aggodalmára senki sem adhat — még a Magna Charta betűi sem. Nem térnék még ki a magyarországi viszonyoknak az angliaival való összevetésére, ha levele nem mindig ebből indulna ki. De az összehasonlítás. éon élv jól tudja, mimen, sokszor egyáltalán nem talál célon Vnnia be, hogy az angol rádióból hallva, itt kissé humorosnak tűnik az a szemrehányás, hogy Magyarországon a vezető pozícióra való kinevezés és az egyetemi felvétel tekintetében még mindig nem egészen közömbös, hogy valaki milyen családból származik.* Nem, számunkra valóban nem közömbös, hogy a munkásság és parasztság fiai bejussanak az egyetemekre, tanulhassanak, művelődhessenek, valóban nem közömbös, hogy kik vezetik a gyárakat, üzemeket, intézményeket. De vajon Angliában nem érvényesül-e sok, ennél sokkal vitathatóbb szempont a vezetők kiválasztásánál? S az is idetartozik, hogy Magyarországon "bizonyos kedvezmények élvezése a felettes szimpátiájától, vagy antipátiájától függ.* Mire gondol? Akötelező betegbiztosításra, vagy a nyári üdültetésre, vagy a felettesek és társadalmi szervek közös megítélése alapján történő előléptetésre? És vajon Angliában mindenki minden vonatkozásban teljesen független a feletteseitől? Azt hiszem, nem szükséges tovább folytatnom. AZ ÖN LEVELE LÁTSZÓLAGOS MEGÉRTÉSSEL - s talán ez a pont az, ahol őszinteségében is kételkednem kell — siklik el egy kérdés mellett. Azt írja: "érveim közt nem kaphat helyet az a meggondolás, hogy általában a nyugatra szakadt magyarok anyagi helyzete jóval kedvezőbb már 5—6 évi emigráció után is, mint hogyha otthon maradtak volna.* Kár lenne ennek megvitatásába belebocsátkozni, számszerű adatok valószínűleg egyikünknek sem állnak rendelkezésére. Mi itthon erre is tudunk sok példát, meg az ellenkezőjére is — gyakran éppen a külföldi lapok rendőrségi rovatából. Én magam emigrált és nyomorgó magyarokkal Bécsben is, Londonban is találkoztam. Nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb az, amiről ön megfeledkezik és aminek a mi érveink között helyet kellkapnia, annak tudniillik, hogy 1945. április 4-e óta — megint e dátumhoz kell visszatérnem — az egész dolgozó magyar nép "anyagi helyzete mennyivel kedvezőbb, mint azelőtt volt. Gondolja csak meg, hogy ez a rendszer, amelyről ön jóindulattal, de némi lenézéssel beszél, mit adott az egész népnek, gondolja meg, hogy a szegények millióit honnan ] emelte fel az emberhez mélt]tó élet színvonalára, <VÉGÜL IS ÖN HIÁNYOLJA] * a szabadságot Magyaror,szágon. S itt megint alkalmam* lehetne bizonyos kézenfekvő ellenérveket kifejteni arról,] hogy mit értünk mi ezen a] fogalmon és hogyan te-kintjük azt a szabadságot,* amely például Angliában ural kodik. El lehetne mondani,* nem is lenne tanulság nélkül, való —s ha nem önről lenne szó, ironikusra is válthatnám fordulataimat —, hogy ez a szabadság kinek mit biztosít] Angliában, mihez ad jogot a, gyárak tulajdonosainak és mi-1 hez a gyárak munkásainak. De nem annyira vitatkozni aka- rok, mint inkább megmagya-] rázni dolgokat. , Mert, lássa csak, ez a mi] szabadságunk, amit tizen-, nyolc esztendeje elnyertünk, — újra és újra e napra kell emlékeznem — mindennél drágább, mindennél szentebb.] Ezt kell írnom, pedig nem szer, retem a nagy szavakat. Persze más, mint az önöké, de — ne vegye kérkedésnek — több annál, teljesebb és átfogóbb. Nem a keveseké, nem a kiválasztottaké, mindenkié. Nem formális, hanem a lényegre vonatkozik. Igaz, nem biztosít mindent: sem a kizsákmányolás, sem a háborús uszítás jogát, nem is szólva a szadista-pornográf kommunistaellenes filmek készítésének és behozatalának jogáról. De biztosítja mindenkinek — jó lenne, ha ezt megértené, mert ez lényeges különbség — biztosítja és ténylegesen lehetővé teszi mindenki számára nemcsak a politikai jogok gyakorlását, hanem a tevékeny, munkás élet minden örömét és jutalmát, az emberi tehetség szabad kifejtésének minden lehetőségét, az emberi művelődés valamennyi nagy eredményének megismerését. Nem, nem kell védenie, nem becsüljük le az angol demokráciát, e demokrácia több száz éves, chartákban lefektetett biztosítékait. De az egész társadalom fejlődésének szabadsága számunkra többet jelent, mint pl. az egyébként oly kedves kis angliai házak küszöbének alkotmányos védelme. És még valamit. Ne nehezteljen, ha nem leszek eléggé udvarias, ön arról ír, finom gúnnyal, hogy miért nem tér vissza, miért nem vesz részt abban a "bizonyára nagyszerű és lendületes építőmunkában, ami itt folyik. De önnek nincs joga egyetlen ironikus mondatra sem, ezzel a tényleg nagyszerű és lendületes építőmunkával kapcsolatban. Nemcsak azért, mert minden valószínűség szerint nem vette ki a részét belőle és nemcsak azért, mert ennek a munkának még a legelfogultabb — hogy ne írjam: ellenséges — külföldi szemlélő is csak tisztelettel szokott adózni. Milyen jogon becsülheti ön le a munkások és mérnökök, parasztok és tudósok millióinak két évtizedes verejtékes munkáját, amellyel — hogy röviden szóljak — otthont építettek egy addig hazátlan népnek. Csak tisztelet, csak megbecsülés illeti őket. ÍNE BÉKE VELÜNK, ne vál■*“'junk el haraggal, ön bizonyára jól megfontolja majd, hogy mit tesz. Attól tartok, hogy a tengerpartot, a British Múzeum könyvtárát, a magánélet sérthetetlenségét és nem utolsósorbana kedvezőbb anyagi helyzetet fogja választani. Ez az ön részéről, ha nem is természetes — de érthető. Mi előttünk sincsenek zárva a sorompók, de minket idekötnek a felejthetetlen reggelek, a tihanyi parton, a Margitsziget fái, amelyek alatt egykor Arany János üldögélt, a Széchenyiről elnevezett könyvtárban töltött csendes órák, ide köt a "közélet" — ebből való: közös élet — ezernyi baja-gondja. S ideköt a felelősségből reánk eső rész, a felelősségből, ennek a népnek a sorsáért, további emelkedéséért, boldogulásáért. Higgye el, ha az ön számára ez nem is érthető — ez a természetes. S ebből nem engedünk. Pamlényi Ervin Mióta... — Egy hete jöttem meg ... mondom csak úgy, látogatóba... vagy azt akartad kérdezni, hogy mi jutott eszembe, miért hívlak fel? A régi ismerősöket kerestem, senkit se találtam, az Emil ügye. S meghalt? ... A telefonkönyvben a te nevedet találtam ... És hát... Nem jönnél le hoz Nádasa József: Egy látogató , Az íróasztalomnál ülök, este van, piszmogok valamin. Cseng a telefon, a készülék- ben idegen, furcsa kiejtéssel ] beszélő hang kérdezi: — N. J. beszél, aki negyven év előtt a Hitelbankban volt? — Igen. N. J. beszél, ki beszél ott? — Kordács Imre ... szóval ön volt a diktatúra alatt a Hitelbankban, aztán később emigrációban Stockholmban? I. — De ki ön, mért kérdi? — Mondtam, hogy Kordács Imre. Már nem ismersz, nem emlékszel rám? Együtt voltünk a bankban is. Iji A hang sértődött, egy pillanatig némán tartom a kagylót, keresgélek az emlékeimülben ... Kordács? Ki ez a Kordács? Lassan felbukkan az agyamban egy nyeszlett fiatalember... tényleg, ez volt a Kordács ... Mikor láttam utoljára? Húsz éve, huszonöt, hogy kerül ez ide? A fülhallgatóban hallóznak, már türel- metlen, hosszú a szünet. — Te vagy az, Kordács? ! Hát te itt élsz Magyarország Igen? — Nem. Csak ide jöttem, látogatóba. Én azóta is Stockholmban élek. Szünet. Azt vártam, hogy folytatni fogja, tovább beszél. Zavarban vagyok. — És most minek . . . rám beszélgetni... Itt lakom a Szigeten ... — Hát... nagyon kedves, de tudod, hogy nehezen mozgok, ha akarsz, gyere fel hozzám ... Egy kis hallgatás, aztán: — Jó, beülök a kocsimba és felszaladok hozzád. Solong. — Szervusz. A viszontlátásra. Bekapcsolom a kávémasinát, közben erőltetem az agyamat, próbálom összeszedni az emlékcserepeket, hogy Kordács múltbeli alakját összeállítsam. Igen, 1918-ban a bankban, aztán a diktatúra alatt, persze, vörös katona is volt, egészen fiatalon, igen, igen, furcsán kacsászott, lógott rajta az egyenruha és nem tudott mit kezdett a hosszú puskájával. Aztán. Bécsbe ment? Nem, Párizsba." B. Emiltől hallottam, hogy később Amszterdamban volt bélyegkereskedése. Aztán Stockholmban találkoztam vele, igen, egyetlenegyszer, 1938- ban. Nagy bélyegkereskedése volt, export-import, saját ház, megkapta az állampolgárságot, mesélte, sietve mesélte, szikáran, visszautasítóan, értsem meg, hogy nem akar tudni rólam, rólunk, koldus, handabandázó emigránsokról. Ez az egész. És most, hogy kerül ide, mit akar itt? Mit akar tőlem? Idáig értem, amikor beállított. Nem ismertem volna meg, ha az utcán találkozom vele, közömbösen megyek el mellette, ősz, nagyon elegáns, puha, bolyhos szövetű öltönyben, kiaszott, barázdás arcú úriember, nem tudom ki ez, mi közöm hozzá. Leül, Camellel kínál arany cigarettatárcájából, micsoda ragyogó öngyújtója van, a kisujján platinába foglalt brilliáns, a csuklóján arany patekóra. Egyre ingerültebb vagyok, füstölgök magamban, minek jött ez ide, mit kezdjek vele. Ülünk, isszuk a kávét, cigarettára gyújtunk, nézzük egymást, hümmögünk, hallgatunk. Várom, hogy ő kezdje el, igaztalanul barátságtalan vagyok, ő akar valamit tőlem, hát rukkoljon ki. De ő se beszél, felkel, nézeget a szobában, a könyvespolc elé áll, olvassa, szinte betűzi a könyvcímeket, egyik-másik kötetet leveszi, belelapoz, látom, szája hangtalanul mozog, ízleli magában a címeket, a szavakat. Aztán tovább is némán ideoda sétál a szobában, megáll a balkonajtó előtt, nézi a kilátást, a város fényeit, arcát odatapasztja az üveghez, felteszi a szemüvegét, hogy jobban lásson. — Szép város, mi — töröm meg a csöndet. Megfordul és egy kis szünet után válaszol: — Igen, szép város. Először érzek valami részvétet iránta, megmagyarázhatatlan részvétet, nem tudom mért, olyan szomorú a hangja. Udvariasságból folytatom: — De Stockholm is nagyon szép... Rámnéz, a szemüvegét lassú, habozó mozdulattal teszi tokba és dugja a zsebébe. — Stockholm — így mondja — az is ... Újra róni kezdi a szobát. Nem néz felém, a fejem vakarom. Fura szerzet ez. Azért jött ide, hogy a fővárosok szénséséről diskuráljunk? Megint leül, most már szembe néz velem és végre beszélni kezd. — Igen, tudom, értem, azt kérdezed, mi ütött belém, hogy ennyi idő után felkereslek. Mi ütött belém, hogy negyvenkét év után ide jöttem, ide ... haza. Hát... hogyan szövegezzem meg... persze elszoktam a magyar beszédtől is, de most már megy valahogy, a hét alatt, amióta itt vagyok, megint belejöttem. Szóval, nézd, nem vagyunk mi mai csirkék, igaz, én talán két-három évvel fiatalabb vagyok, mint te, most múltam hatvanéves, februárban. A család külön, meg az alkalmazottak, negyven embernek adok kenyeret a cégnél, összegyűltek és ünnepeltek. A Svenska Dagbladetben meg is jelent egy kis tudósítás, a Dagens Nyheterben a fényképem is, a röm prokurista a Bonniersnél, tudod, a kiadónál. Nagyon szép volt az egész és akkor jutott eszembe, megajándékozom magam ezzel az utazással, hogy ide jövök. Nem ide, hozzád, ide csak azért jöttem... ne haragudj érte, azért, mert valakivel beszélni akartam. Valakivel, mondom, ne haragudj, bárkivel a régiek közül. Izgatottnak látszott, megtörölte a homlokát és folytatta: — Nincs nekem semmi bajom, már két fiókom van, tudod, hogy bélyeggel dolgozom. Bengson & Co., a magyar, idegen nevet nem szeretik odakünn, nálunk ... nem is tudnák kiejteni... ez csak formaság, én vagyok az egyedüli tulajdonos. Amszterdamban van egy fiókom, a háború után alapítottam, meg Londonban. A londonin nem sorkát keresek, de azért megjárja és a tekintély miatt érdemes fenntartani... Szünetet tartott, újabb cigarettára gyújtott. — Szép volt ez az ünnepség, ott volt a fiam. ő az amszterdami fiúk vezetője, az anyja ugyan sóhajtozik néha, nagyon szeret* az unóde kétszer-háromszor egy évben leruccan hozzájuk és Björn is feljön Stockholmba és hozzá Csütörtök, 1963. április 4. (Tiita hippiataLmilem)) Fiatal Barátom, minap találkoztunk Óbudán egy irodalmi esten. Egyike voltál az egybegyűlt igen szépszámú diákoknak, én pedig azoknak a költőknek, adták valamit meg akartunk mutatni munkámból, céljainkból, s persze legalább ennyire kíváncsiak voltunk a hallgatók gondolataira is. A számos okos kérdés és észrevétel között elhangzott ott olyasmi is, amivel nem érthettem egyet, ami azóta is foglalkoztat, de minthogy élő beszédben nehezen és darabosan fejezemki magamat, inkább hallgattam. Azt kifogásoltad, hogy a különböző művészeti ágak túlságosan sokat foglalkoznak a háború kérdésével, a második világháború eseményeinek felidézésével, mondhatni pánikhangulatot idéznek elő vagy idéznének elő, ha a művek által sugalmazott gondolatok betöltenék az ember napjait. Már ott a helyszínen vitába szálltak ezzel a véleménnyel, s hogy most mégis tollat ragadok ez ügyben, annak az az oka, hogy nyilván más fiatalokban is lappangnak hasonló vélekedések. Bizonyos cinikus közöny a történelem tragikus pillanataival szemben (ez természetesen nem rád vonatkozik) némely éretlen fiatalok, sőt felnőttek részéről különben is meg-megmutatkozik egy-egy film vetítése közben, idétlen megjegyzések és viháncolások formájában. De nem róluk akarok beszélni, hanem saját aggodalmaimról. Azt mondtad, szerencsére ti a háború után születtetek, élményeitek szükségképpen más körülményekhez kapcsolódnak és — ha jól értettem — más igényeitek vannak a művészetekkel szemben. Valóban, én is szerencsésnek tartom a mai tizenhét éveseket. Ha végignéztél rajtunk, költőkön, láthattad, hogy mi csaknem valamenynyien alacsonyabbak vagyunk nálatok. Nem vagyok orvos, de azt hiszem, ebben szerepet játszik az is, hogy életünk egy bizonyos időszakában, 1944 és 46 között elsősorban babon, krumplin és kukoricakásán éltünk, holott, tíz—tizennégy évesen szívesen ettünk volna mást is; tornagyakorlataink nem haladtak túl az óvóhelyre futkosás keretein, fülünk finomabb hangok híján szirénákhoz és robbanásához szokott. Ez persze nem érdemünk, mint ahogy nektek sem érdemetek, hogy már egy felszabadult ország ifjú állampolgáraiként születtetek. Mindenesetre tapasztaltabbak vagyunk nálatok, s a tapasztalat, mint erre később magad is bizonyára rájössz, nemcsak előny, hanem kötelezettség is. Azt, hogy iskolába, gimnáziumba jársz, természetesnek veszed, s nyilván eszedbe sem jut, hogy a négy év folyamán mást sem teszel, mest intézményes, szervezett formában elsajátítod az emberi elme sok száz éves tudományos és művészi tapasztalatainak meghatározott részét. Hogy mennyit, az elsősorban tőled függ, hiszen a gondolkodás és megismerés határai nem azonosak az iskola kerítésével. Amikor mi, vagy mások át akarunk adni valamit élményeinkből, bensődben mégis rugdalózol, nyilván ostoba kényszert látsz abban, hogy minduntalan rátesznek valamit szellemi asztalodra, amihez nincs étvágyad, mert jobban szereted az íncsiklandóbb, fűszeresebb ízeket. ■pe látod, épp a te érdekedben nem törődhetek bele abba, hogy mondjuk Avogadro tételét fontosabbnak érezd hétköznapjaidban az emberek millióinak keserves tapasztalatainál. Most, utólag nem törődhetek bele szó nélkül sok mindenbe, ami velem történt, s mert akkor gyerek lévén, nem tiltakozhattam, ezt most kell megtennem, a számomra egyedül lehetséges módon, azzal, hogy rázogatom a ti vállaitokat. Már annak idején is elborzasztónak éreztem, hogy pajtásaim egyik napról a másikra eltűntek az utcából, később az életből is, és most szomorú füstként keringnek a levegőben. Belélegzem őket akarva-akaratlan. Hiába csukom be az ablakot, parányi szemcséik átverekszik magukat az aprócska repedéseken. Nem érzem szükségszerűnek, hogy olyan harminchárom éves asszonyoknak, mint amilyen anyám is volt, el kell pusztulniuk csupán azért, mert kinn a frontokon rafinált módszerekkel és eszközökkel öldösik egymást az emberek, s a gyógyszer arra kell, hogy a félig megölteket visszamentse az életbe, sőt, éppen a harcterekre. Nemcsak az anyák dolga, hogy odaálljanak fiaik elé. Nem akarom látni a fiakra borult anyahalmokat, tehát jobb, ha most intünk és beszélünk. Az élet, küszködéseivel, gondjaival, örömeivel együtt egész és emberi élet. Nem válogathatunk élményei között olyképpen, hogy a nekünk tetszőt zsebra rakjuk, a többit otthagyjuk másoknak. Megértem én a tizenhétéveseket, akik odatartják arcukat a napnak, megmosdanak a fényben, s megrezzennék, ha árnyék esik szemhéjukra. De az árnyék ott van, s nem törölheted ki szemedből, mint a hajnali álmot. Nemrég Kubában jártam, ott találkoztam tizenhét- és húszéves fiatalokkal is. Az egyik ócska puskával a vállán sétálgatott Playa Gironnál a tengerparton. Vidám volt, de komoly is. A két év előtti partraszállásnak semmi nyoma, csupán egy bombától szétvetett házat hagytak emlékeztetőnek. Nálunk ma lényegében nem találkozol a háború maradványaival, új házak feszülnek a bombatölcsérek fölött. De valami emlékeztető azért kell, ha nem kint a városban, hát bent az agyban. A kubai legénykét egy szétfröccsent épület inti arra, hogy komoly szemmel vigyázza a tengert. Neki része lesz abban, hogy Kubában ne forduljon vissza a történelem."Pe is csak azon a napon válsz felnőtté, amelyiken válladra veszed a felelősség és féltés megfelelő részét anyád, testvéreid és ismeretlenek dolgai iránt, s amelyiken úgy érzed, hogy, bár csekény részben, rajtad is múlik valami a világ alakulásában. Nem kételkedem abban, hogy ez hamarosan bekövetkezik, s akkor megnőnek esélyeid arra is, hogy a mi tapasztalataink számodra betűk, filmkockák maradjanak, s azokat életed folyamán közvetlenül soha meg ne ismerd. Üdvözöl Győző Imre