Magyar Nemzet, 1964. január (20. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-05 / 3. szám

Vasárnap, 1964. január 5- M­Ucuí mmi A PÁPA ZARÁNDOKÚTJA Január 4-én reggel, 8.30 órakor olyasmi történt a kato­likus egyház történetében, ami még nem fordult elő a­­ pápa­ság fennállása óta. Az egyház­­feje, VI. Pál pápa beszállt az AUtalia olasz repülőtársaság sárga-fehérre festett különgé­­pébe és a szentföldre repült. Útjára, három kardinális kísér­te el, mind a hárman tagjai a kongregációnak és tanács­adói az egyházfőnek a ,keleti egyházak ügyeiben. Szent Péter óta nem járt még pápa Krisztus szülőföld­jén. Csak egy gondolt közülük arra, hogy a kereszténység for­rásához­­látogasson: II. Piusz (1458-tól 1464-ig ült a pápai trónon), aki a maga idejében nemcsak prédikálta a keresz­­tes hadj­áratot, de vezetni is akarta, ám mielőtt serege ha­jóra szállt volna, az egyházfő Anconában meghalt. A pápák egyébként is ritkán keltek út­ra — leggyakrabban talán még a középkorban —, akkor sem önszántukból. Császárok, kirá­lyok és hadvezérek kényszerí­­tették őket utazásra, Bizáncba, Németországba és Franciaor­szágba, aszerint, hogy kinek volt hatalma megalázni Róma urát. A XIV. században pél­dául avignoni száműzetésbe kényszerítették a katolikus egyház fejét; a XVIII. század végén egy pápa — VI. Piusz — Bécsbe zarándokolt, hogy II. Józsefnél az egyházi jogok kíméletéért esdekeljen. És a XIX. században ismét elhagy­ta egy pápa Róma területét. Napóleon Párizsba rendelte VII. Piuszt, hogy részt vegyen császárrá koronázásán. A Louvre-ban ma is látni Dávid híres festményét, amelyen, a császár kiveszi a pápa kezéből a koronát és ő maga illeszti tulajdon fejére. A pápaság ha­nyatlásának híres szimbóluma ez a jelenet, VII. Piuszt Napó­leon fogságba is vetette. IX. Piusz is elhagyta az örök vá­rost a római köztársaság ide­jén. A pápák bezárkóztak azóta a Vatikán falai közé. Még csak az­­örök­ város­ te­rületét sem hagyták el, nem ültek vonatra, nem szálltak re­pülőgépre, nem vették igénybe a modern szállító eszközöket. Szinte hagyománnyá lett, hogy a római egyház feje nem hagy­ja el a Vatikánt, leszámítva a nyári nyaralóba, Castelgan­­dolfóba vezető utat. XXIII. János szakított először ezzel a hagyománnyal, amikor belé­pett a­­világi­ Rómába, börtö­nöket és kórházakat látogatott meg, sőt, Loretóba utazott, meg Assisibe, hogy személye­sen osszon áldást ez ősi zarán­dokhelyeken. Újító pápa volt ebben a tekintetben is: halála megakadályozta abban, hogy további úti­terveit megvalósít­hassa. VI. Pál elődjének nyomdo­kaiba lépett: Giovanni Battista Montini régi álmát váltja most valóra­ Palesztinai útját a hamburgi Der Spiegel -a legnagyobb jelentőségű kezde­ményezésnek* nevezi a refor­máció óta. Vállalkozása­­példa nélkül áll* az egyház történe­tében, írja a lap, mert: 1. egyetlen pápa sem utazott még repülőgépen ő előtte; 2. 150 év óta egyetlen kato­likus egyházfő sem hagyta el Itália területét. 3. Péter óta 19 századon ke­resztül egyetlen pápa sem lá­togatott el a katolikus hit ős­hazájába. VI. Pál útjának valójában két célja van: bizonyítani akarja, hogy elődjének­ célki­tűzéseit követi és a római egy­ház úgynevezett reformista szárnyához tartozik; a megosz­tott keresztény egyházak egye­sülési törekvéseit iparkodik útjával egyengetni. A pápai útiterv egyébként a következő: január 4-én Jordánia fővá­rosába, Ammanba érkezett. Itt Husszein király fogadta, majd gépkocsin Jeruzsálemnek jor­­dániai részébe utazott, ahol megtekintette a Kálvária-dom­bot, az Olajjá­rc-hegy­et és a sír­kápolnát. Január 5-én izraeli területre lép. Itt Izrael államelnöke, Salman Sazár fogadja, ezután látogatás következik, Názáret­­ben és a Genezáreti-tónál. Holnap, január 6-án misét mond Betlehemben, beszédet tart és a késő délutáni órák­ban visszarepül Rómába. A pápa izraeli útja bizonyos vallási és nacionalista indula­tokat váltott ki egyes közel­­keleti országokban, ezért soha eddig nem tapasztalt biztonsá­gi intézkedéseket foganatosí­tottak a magas vendég szemé­lyi épségének védelmében: 5000 rendőr és titkosrendőr kí­séri útján ezen a veszélyes te­rületen, ahol 1948-ban az ENSZ-bizottság vezetőjét, Fel­ke Bernadotte-ot, majd 1951- ben Jordánia királyát, Abdal­­lahot érte merénylők gyilkos golyója. . OOOOOOOOOOO-CrOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO oo-o-ooo­ ó o l Az elfelejtett fegyenc ! Karácsony előtt egy so­vány, kistermetű öreg­em­ber lépett ki az Egyesült Államok Illinois államának egyik börtönéből. Közönyö­sen nézett szét a­­szabad világban«, az újságíróknak barátságosan integetett és­ kérdéseikre azt válaszolta, hogy­­nem fél a kinti élet­től*. »Amerika legmagáno­­sabb emberének* nevezik a tengerentúli lapok, mert 64 évet ült egyfolytában bör­tönben. Richard Honeck a neve, ma 84 éves és 1899- ben ítélték életfogytiglani fegyházra, mert akkor, húszéves korában, megölte tanítóját. A­­most szabadult rab éle­tében nem látott még re­pülőgépet, nem látott autót és ötven év óta még csak egy levelet, vagy karácso­nyi üdvözlőlapot sem ka­pott börtönében. Rokonai meghaltak, vagy elfelejtet­ték, az igazságügyi hatósá­gok pedig ugyancsak a *►börtönben felejtették* az elítéltet. Az eset 1960-ban tudódott ki, ekkor egysze­ribe 2000 . levél érkezett cí­mére, amelyben ismeretlen emberek együttérzésükről biztosították. A levelek kö­zött volt egy ismerős is: unokahúga jelentkezett Ka­liforniából és tudatta, hogy szívesen magához fogadja, ha kiszabadul. Még így is három esztendeig tartott, amíg a szabadlábra helye­­zés a bürokrácia útvesztői között a rab tudtára ada­tott.­­Nem tört ki örömujjon­gásban és könny sem szö­kött a szemébe­, amikor a hírt közölték vele, mondot­ta a börtönőre. Sőt, ragasz­kodott ahhoz, hogy megszo­kott munkáját elvégezze, mielőtt távozik. A konyhá­ban felszeletelt 70 kiló ke­nyeret, nyugodtan megreg­gelizett, szürke ruhát és fe­hér inget öltött és csak az­után sétált ki a börtön vas­ajtaján.­­Amerika legmagánosab­b embere, egy emberöltőt töl­tött börtönben, mert nem volt pénze se ügyvédre, se óvadékra. Szegény bűnöző volt, ottfelejtették a bör­tönben,.... Ötvendolláros bankrabló Különös bankrabló állt a napokban bírái előtt az amerikai Detroit városban: Walter R. Sain 42 éves vak férfi és 19 éves felesége. Az­zal vádolták őket, hogy ka­rácsony előtt megjelentek az egyik detroiti nagy bank­ban, egy cédulát csúsztat­tak a pénztáros kezébe, amelyen ez állt: -Meg ne nyomja a riasztócsengőt, mert az életével játszik. Adjon át azonnal 50 dol­lárt/* A pénztáros mozgósította a biztonsági szerveket. A detektívek azonnal letartóz­tatták Sam­t és feleségét. A férfi elmondotta a tárgya­láson, hogy végső kétség­­beesésében adta­ magát bankrablásra. Tizennyolc éves kora óta vak, sem ő, sem a felesége nem kap munkát. Havi 103 dollár já­radékot élvez, ebből kell mind a kettőjüknek élni, ami szinte lehetetlen, hi­szen csak a lakbér 60 dollár. Már mindenüket zálogház­ba adták, s amikor kéreget­­ni kezdtek, a rendőrök el­kergették őket, így határoz­ták el a bankrablást, hogy legalább ennivalójuk legyen karácsonyra. A bírák tanácskozásra vonultak vissza. Utána, egy borítékban átnyújtottak a vádlottaknak 85 dollárt, amit hamarjában maguk között adtak össze. OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOöOOOOOOOöOOOOOOOO Kalap-diplomácia J-ctíéatátcd . .. Mielőtt E­r­har­d kancellár Amerikába utazott, hogy Johnson elnökkel tanács­kozzék, az Egyesült Államok bonni nagykövetsége fontos diplomáciai feladatot kapott. Az amerikai külügyminiszté­rium­ utasította a bonni nagy­követet­, hogy haladéktalanul szerezze be a nyugatnémet de­legáció tagjainak felbőségét. A nagykövetnek nem álltak rendelkezésére adatok, ezért a bonni külügyminisztérium­hoz fordult. Ott napokig lázas munka folyt, míg az adatokat megállapították. Texasban, Johnson elnök raneh-én azután kiderült, hogy mi volt e különleges megbízatás oka. Az amerikai elnök széles karimájú cowboy­­kalapot ajándékozott a nyu­gatnémet delegáció minden­egyes tagjának. Az amerikai diplomaták ez­­egyszer pontos és szakszerű munkát végeztek: a méretek­­stimmeltek. Csupán E­rhard kancellárt érte egy kis malőr: a cowboy-fejfedő leszaladt a­­szemöldökéig. "Még mielőtt hivatali időm lejár, kiderül majd, hogy a mi nemzetünk mai szervezeti és kormányzási formájában ki­­állja-e a próbát. Az eredmény egyáltalán nem olyan biztos.* JOHN F. KENNEDY, a nemzethez intézett üzeneté­ben, 1961. január 30-án.­­A szerződések olyanok, mint a fiatal lányok és a ró­zsák. Idővel elvirágoznak­ DE GAULLE, a francia—nyugatnémet szerződésről.­­­1937-ben azt kérdezték az angolok, hogy minisztereik ta­lán alszanak? Ma azt kérde­zik, hogy kivel alszanak?* JAMES RESTON, a New York Times-ban, a Profumo-ügyről. ' * 'Amikor hadserege volt, el­vesztett egy egész­ birodalmat. Most hadsereg nélkül szeret­né meghódítani az egész kon­tinenst.* JAMES RESTON, a New York Times-ban, de Gaulle Európa-politikájáról. A fád­zekés ifjúság- Akik lázba hozták Angliát Yeah... yeah... yeah... Ez a visszatérő refrénjük min­den strófa végén, erre tapsol ütemesen közönségük, amely őrjöngve ünnepli őket. Meg­döntöttek minden eddigi re­kordot, egy esztendő alatt sztárok lettek, hárommillió hanglemezük van már forga­lomban. A négy fiatalember, George, John, Ringó és Paul bejárja Angliát, majd időn­ként visszatér Liverpoolba, szülőföldjére, hogy új strófá­kat és új dallamokat vigyen magával. Ha egy színház együttesük — a Beatles — fel­lépését hirdeti, a kamaszkorú fiatalok éjjel-nappal megszáll­ják az épület környékét, vir­­rasztanak, hogy jegyhez jus­sanak .••• rtja idő" vá­rják, _ kedven­cei,két. Egy alkalommal londoni fel­lépésük majdnem botrányba fulladt. A már híres Beatle­ k előadására elment az angol anyakirályné is. A földszintet és a páholyokat arisztokraták töltötték meg, kíváncsiak és d­i­va­tmajmol­ók. A számok egymásután peregtek, a törzs­­közönség tűzbe jött. Tapsoltak, ütemesen verték a ritmust, amikor a színpadról az egyik beatle a nézőtérre kiabált: -Az öreg tyúkok is tapsolja­nak!« A földszint és a páho­lyok közönségében ,meghűlt a vér, most mi lesz. Ijedt és vá­rakozó tekintetek szegeződtek az anyakirályné páholyára: a kesztyűs kéz felemelkedett a párkányról, tapsra lendült és a közönséggel együtt kisérte az ütemet. Fellélegzés, meg­könnyebbülés, a botrány elsi­mult, az arisztokrácia követte a fenséges vendég példáját. Mert a Beatle­ k frenetikus angliai sikere mégsem egészen divatőrület, sokkal több an­nál ... Társadalmi jelenség. Egy liverpooli pincéből indultak Anglia néhány éve arról volt nevezetes, hogy a művé­szetek "új hullámában" sajá­tos jelenséget indított el út­ján: a dühöngő fiatalokat. Fel­tűnt a színen John Osborne -Look Back in Anger- című darabjával, amellyel jelszót és programot adott a merev tár­sadalmi kereteket feszegető húsz- és harmincévesek nem­zedékének. Lehetett vitatkoz­ni művészetük értékéről és hatásáról, helyes úton jár­­nak-e vagy sem, de a társa­dalmi elégedetlenség kifejezé­sét nem lehetett tagadni mű­veikben. Később az "Osborne­­iskólát"­ utolérte sorsa: szno­bok kapták fel, esztétizáltak körülötte és felette, míg közi­ben az irányzat egyik szárnya lehiggadt, megjelentek a na­gyobb átütőerejű művészek, mint Alan Sillitoe, aki *Szom­bat este és vasárnap reggel* című filmjével, majd­­A hosz­­szútávfutó magányosságával* a dühöngést elkany­arí­totta az angol neorealizmus irányába. A kezdeményezés érdeme két­ségtelenül az irodalomé és a filmművészeté volt, a zenében még nem jelentkezett az irányzat. Egészen addig, amíg a Beatle-k nem jelentek meg. Ők még Osborne dühöngőinél tartanak, de ki tudja, egy na­pon nem történik-e meg itt is a fordulat... A társadalmi alap megvan hozzá. George, John, Ringó és Paul Liverpoolban élt, a kor­mos és füstös külvárosban, a düledező viskók között, mint a "Szombat este és vasárnap reggel" hősei. Berzekébe bújt munkásfiatalok voltak, akik esténként egy pincelakásban gyűltek össze, hogy önmagu­kat szórakoztassák. Hárman a gitárt...pengették, a negyedik dobost, Irtózatos lármát csap­tak. Dühöngtek, őrjöngtek, akár a szomszédok is, akik gyakran kiáltottak át hozzá­juk .­­De most aztán elég volt már/* Nem hagyták abba, folytatták. Addig folytatták, míg egész Anglia felkapta ne­vüket, már színpadokon lép­nek fel, impresszárió foglal­kozik velük, dúsgazdagok let­tek lemezeik bevételéből. A lázongás szelleme Minden lépésükkel divatot csipálnak. Hordják öltözékü­ket.. Torzonborz hajviseletü­ket, amelyet gondosan, napon­ta fodrásszal kezeltetnek, fiúk és leányok viselik, a közép­iskolákban és egyetemeken is utánozzák, a tanárok megtil­tották, mindhiába. Létrehoz­zák­­tiszteleteikre a­­Beetho­ven-köröket. Az anglikán egyház azon vitatkozik, ho­­­gyan közömbösíthetné vagy aknázhatná ki hatásukat. Egyes papok a pokolba akar­ják küldeni őket, mások nép­szerűsítik, mert­ hagyományos karácsonyi dalokat is áthang­szereltek yeah, yeah slágerré. Igaz, híveik sokszor túlzásra ragadtatják magukat. Előadá­saikon a fiatal közönség extá­zisba esik, kamasz leányok és fiúk a földre borulnak, öklük­kel verik a padlót, néha zúz­nak és rombolnak, összeütkö­zésbe kerülnek a rendőrség­gel. Eközben a sajtó minden lépésükről címszalagokban számol be, vitákat indít mű­vészetükről és annak hatásá­ról. A konzervatív Daily Te­­legraph vezércikkben szórt villámokat reájuk.­­Ez a hisz­téria megtölti a fejeket, és az üres szíveket. Nem nyugtala­nító-e látni a hatásuk alá ke­rült befolyásolható és irányí­tás nélküli ifjú tömeget?* A nagy példányszámú, munkás­párti befolyás alatt levő Daily Mirror gratulált a Baetle­knek és érvként hangoztatta, hogy csodálóik között egyaránt meg­találhatók a hét- és hetven­évesek. Sikerüket megpróbálják kü­lönböző lélektani és társadal­mi okokkal magyarázni. Va­lami titkuknak kell lenni — véli a legtöbb lap —, hiszen különben miért emelkedtek volna ki a többi hasonló, de homályban maradt együttes tömegéből. Egyesek érdemü­kül írják, hogy fiatalok és ro­konszenvesek. Ringó — egy kicsit Jean-Paul Belmondo karikatúrája. Fault azért sze­retik, mert gyermekes, tejfe­lesszájú képe van. John az egyetlen házasember közöttük, ő a komolyat játssza. Abban mindenki egyetért, hogy nem vagányok, nem huligánok. A színpadról ők intik higgadt­ságra sokszor magukról meg­feledkezett híveiket. -Nyuga­lom!" — kiáltják le két szám között. Más lapok humorukat emelik ki, gyakran önmagu­kat parodizálják. De ezek a magyarázatok eléggé felületesek. Sokkal kö­zelebb látszik a valósághoz az az álláspont, hogy a Beatle-ket azért szeretik, mert a liver­pooli munkások igazi hangjá­nak tolmá­csolói. Ott születtek, ott," nőttek fel a "kemény vá­rosban", ahol gyakran fog­gal-körömmel kell a létért küzdeni. A Daily Worker azt írta, hogy a Beatle-k hangja lázadó kiáltás Angliának arról a környékéről, ahol három­százezer a munkanélküliek száma. Dühöngő dáliáikká­ fe­jezik ki a haragot és a csaló­dást a könyörtelen társada­lom iránt. Elvis Presley ellen És hogy ez a vélekedés nem pusztán politikai belemagya­­rázás, ezt más álláspontok is alátámasztják. Muzsikájukat a gitárokon és a dobon rögtön­zik, mint hajdan az Egyesült Államok bánatos hangú fekete dzsessz-zenészei. Ez az "élet­doh" — mondják a Beatle-k más kommentátorai — az illú­­ziótlan fiatalok hangulata gi­tárra és dobra hangszerelve. Nem véletlen, hogy első kül­földi visszhangjuk és sikerük éppen Hamburgban jelentke­zett, hiszen ez a­ nyugatnémet város éppen úgy kikötő, mint Liverpool és ugyanolyan gon­dokkal küzd, mint észak-ang­liai társa. A kikötőmunkás folklór-jelleget a L­iverpool Echo is kimutatta a Beatle­k dalaiban, amikor azt írta, hogy ez a négy fiú "felidézi az észak-angliai ember jelle­mét — természetességét, ösz­­tönösségét és őszinteségét*. Az ítélkezők ezekhez a he­lyi sajátosságokhoz hozzátesz­­nek még egy nemzetközi vo­natkozást is. A Beatle­ k hang­ja — mondják — egyúttal tiltakozás a hollywoodi im­portált rock­ok ellen. Nekik nem tetszik és nem kell Elvis Presley. Liverpool kikötővá­ros, partjai Amerika tengerei felé néznek, Európába elő­ször ide érkeznek az óceánon túli újdonságok. A Beatle-k­­ben az angol munkásfiatalok jobban magukra­ ismernek, mint a hollywoodi gyártott sztárokban. A yeah, yeah ezt is kife­jezi. Várkonyi Tibor ff 4 A brüsszeli párbaj TIM-nek, az Express karikaturistájának szemével. De Gaulle a francia mezőgazdaság fejős­tehenén répa­ fegyverével, Erhard a nyugatnémet fejőstehénen az NSZK fontos importcik­kével, az amerikai kakassal vívja meg párharcát

Next