Magyar Nemzet, 1964. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

Vasárnap, 1964. március 1. A Hazafias Népfront múltjából PETŐFI ÉTJÓ A Hazafias Népfront, törté­nelmi előzményeit nem a régmúlt századokban kell keresni, hanem a harmincas évek második felében, amikor a kommunisták vezetésével aktivizálódni kezdtek a fasiz­mus ellen lassan gyülekező erők. A Kommunisták Ma­gyarországi Pártja igen gyor­san reagált a Komintern VII. kongresszusának határozatai­ra s — a kezdeti hibák leküz­dése után — azonnal akcióba lépett a munkásegység meg­valósításáért, a széles, fasiszta­ellenes egységfront megszer­vezéséért. Azokból a munkák­ból, melyek ennek az időszak­nak a történetével foglalkoz­nak — elsősorban Kállai Gyu­lának a magyar függetlenségi mozgalomról írt művéből — az tűnik ki, hogy a munkás­egység a szociáldemokrata párt jobboldali vezetői politi­kája következtében “fent" nem valósulhatott meg, csak »lent«, a szervezetekben tu­dott szép eredményt felmu­tatni s az egységfront ügye is lassan fejlődött, kis léptekben haladt előre. Ennek oka — mint Kállai Gyula kifejti — leginkább abban rejlett, hogy az ellenzéki pártok hosszú ideig a mindenkori kormány járszalagján haladtak, legali­tásukat féltették az illegali­tásban küzdő kommunista párttal való kapcsolatuktól és csak a tizenkettedik órában szánták rá magukat a közös akciókra. Az egységfront ki­alakulását az a tény is gátol­ta az ellenzék passzivitása mellett, hogy széles tömegek nem látták világosan Magyar­­ország helyzetét egészen ad­dig, míg az ország megszállá­sa be nem következett. “Ma­gyarország még akkor is az alkotmányosság és parlamen­tarizmus országának, a rend és fegyelem szigetének lát­szott, amikor sorsunk intézé­sében már a legcsekélyebb szavunk sem volt" — írja ta­lálóan erről az említett mun­ka. A kíméletlen rendőri üldö­zés s számos más akadály el­lenére a kommunisták mun­kája, új irányvonala lassan­ként utat tört. Először a szo­ciáldemokrata párt baloldalá­val sikerült közeledést létre­hozni, ugyanekkor már az if­júsági mozgalmat is szoros kapcsok fűzték a kommunis­tákhoz. Noha a kommunisták sokszor éles vitákat folytattak a Márciusi Frontba tömörült írókkal, ezek egy része is fo­kozatosan közelebb került a népfrontpolitikához, a fasisz­taellenes összefogáshoz. De később más rétegek között is eredményes volt a harci to­­borzó; a Nemzeti Parasztpárt és lapja, a Szabad Szó a pa­rasztsághoz vitte el a német­ellenes függetlenségi harc­ programját. A Parasztszövet­ség földműves tagozatán ke­resztül a kisgazdapárti pa­rasztokhoz, a Kisgazdapárt polgári tagozatán keresztül a polgárság egyes köreihez ju­tottak el a kommunista párt­nak az egységfront kialakítá­sát sürgető felhívásai. Ha las­san is, szélesedett a kör, érle­lődtek az összefogás feltételei. A függetlenségi mozgalom a dolgok természetéből ki­folyóan akkor kezdett na­gyobb iramban fejlődni, mikor a fasiszta hatalmak a világra zúdították a második világhá­borút, s különösen azután, hogy Németország azon az emlékezetes júniusi hajnalon megtámadta a Szovjetuniót. A Bárdossy-kormány minden megelőző rezsimnél készsége­sebben szolgálta ki a némete­ket, mindennel, amire csak szükségük volt: “emberanyag­gal", nyersanyaggal, mezőgaz­dasági és ipari termékekkel. Mindez egyre szélesebb körök szemét nyitotta fel a “magyar —német kapcsolatok" termé­szetét illetően. Ezért volt nagy hatása annak, hogy a KMP Központi Bizottsága 1941. szeptember 1-i határozatában kimondotta: “Minthogy a né­metek önkényuralma Magyar­­országon az összes néprétegek legfőbb veszedelmévé nőtt és a szovjetellenes háborúnak a megszüntetése a nemzet egye­temének érdeke, a kommu­nista párt Központi Bizottsá­ga elhatározta, hogy minden munkáját és akcióját a jelen­leg döntő, fő feladat alá ren­deli, úgymint: Magyarország felszabadítása a német impe­rializmus igája alól, a német hadsereg eltávolítása az or­szágból, a Szovjetunió elleni indokolhatatlan háború meg­szüntetése. A kommunista pártnak ezen legfontosabb alapvető politikai célok meg­valósítása érdekében együtt kell működnie mindazon nép­­osztályokkal és körökkel, ame­lyek szintén felismerték az­okat, a veszélyeket, amelye­ket a német fennhatóság és a háború folytatása a magyar nemzet számára jelent és mindazokkal, amelyek hajlan­dók a fenti célok megvalósí­tása érdekében harcolni, azok pártállására való tekintet nél­kül.«­ S a magyar ellenállásnak ez a riadója nem hangzott el hiába. Hosszú sora követke­zett utána a háború ellen, a demokráciáért és függetlensé­gért indított akcióknak. O­któber 6-án este ifjúmun­kások Budapesten, a Batthyány-szobor előtt né­ma tüntetést rendeztek. »Két­­három percig csendben álltak a szobor előtt, a szobrot meg­koszorúzták, majd szétoszlot­tak" — írja a rendőri­ jelen­tés. De ez még csak a kezdet volt. November 1-én a budapesti munkás-, paraszt- és egyetemi ifjúság megkoszorúzta Kos­suth és Táncsics síremlékét. Az ünnepségen ott voltak a munkásság vezetői, a népi írók: “­Kossuth sírjánál már több ezer főnyi közönség állt levett kalappal, némán­" — számol be a Szabad Szó a ko­szorúzásról. A Vigadó épületében de­cember 13-án Petőfi-estet ren­deztek. Neves művészek lép­tek fel az esten: Major Ta­más, Ascher Oszkár, Gobbi Hilda, Horváth Ferenc sza­valt, Hont Ferenc rendezésé­ben. Ebből az előadásból nőtt ki az “Egy ezredévi szenve­dés­" és a “Hazádnak rendü­­letlenül­" sorozat. A széles körű nemzeti ösz­­szefogás jegyében jelenik meg a Népszava híres karácsonyi száma. Bajcsy-Zsilinszky End­re, Balogh Edgár, Benedek Marcell, Dési Huber István, Darvas József, Földes Ferenc, Földes Mihály, Gosztonyi La­jos, Horváth Béla, Jordáky Lajos, Kállai Gyula, Kovács Imre, Kasztos András, Mar­kos György, Miliók Sándor, Mód Aladár, Móricz Zsig­­mond, Révész Mihály, Szabó István, Szabó Zoltán, Szekfű Gyula, Szakasits Árpád, Ta­kács József, Várnai Dániel ír­tak a lapba, s már ez a név­sor is mutatta, hogy a Nép­szava szerkesztőségében dol­gozó kommunisták és balodali szociáldemokraták az értelmi­ség milyen széles köreinek képviselőit tudták mozgósítani a szabadság és függetlenség érdekében. A Magyarság “té­bolyult írásoknak­" nevezi a lap cikkeit, de — mint Szaka­sits Árpád később megírta — a Népszava százszámra kapta a leveleket: “büszkeség, bá­torság, reménység és öröm ér­zett bennük­". 1942. február elsején jelent meg a KMP lapjának, a Sza­bad Népnek első szá­ma Schönherz Zoltán vezércikké­ben magával ragadó erővel jut kifejezésre a magyar kommu­nisták hitvallása a népfront gondolata mellett. S március elején megjelenik a Népszavában, a Magyar Nemzetben és a Független Magyarországban az ellenállá­si mozgalom új szervezete, a Magyar Történelmi Emlékbi­zottság felhívása, formailag a “Kallódó 48-as ereklyék össze­gyűjtésére­", lényegében azért, hogy — mint a felhívás mond­ja — “Álljanak sorainkba mindazok, akik tisztán érzik magukban a történelmi ha­gyományt és hiszik, hogy e nagyszerű örökség ápolása és elmélyítése fontos nemzeti fel­adat ... Várjuk a nemzeti esz­mékhez és a történelmi ha­gyományokhoz ragaszkodó társadalom megmozdulását." S a felhívás alatt a nevek: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ba­ráti Huszár Aladár, Bernáth Aurél, Darvas József, Illyés Gyula, Joó Tibor, Kállai Gyula, Kárpáti Aurél, Katona János, Katona Jenő, Krenner Miklós, Mihályfi Ernő, Nagy István, Ortutay Gyula, Par­­ragi György, Pátzay Pál, Raics István, Somogyi Miklós, Sza­kasits Árpád, Szőnyi István, Veres Péter és még mások. Néhány nap múlva megjelent a “Petőfi útján” című füzet, s ezrek viselték kabátjukon Pátzay Pál Petőfi-jelvényét. A Történelmi Emlékbizott­ság elhatározta március 15-e cs­­­fflaQijai Qtemzei rab­lárak méltó megünneplését, Petőfi és Kossuth szobrának megko­szorúzását. S noha a szociál­demokrata vezetőség most is visszariadt a tüntetéstől, mi­kor a Petőfi-szobor előtt Ka­tona János és Somogyi Mik­lós a munkásság, Bajcsy-Zsi­linszky Endre a parasztság, Bernáth Aurél az értelmiség nevében megkoszorúzta a szobrot, az ezrekre menő tö­meg, kommunisták és szociál­demokraták, munkások, fiata­lok, értelmiségiek viharos ere­jű tüntetésbe kezdtek. Végig a Duna-parton zúgott a kiál­tás: Le a háborúval! Vesszen Hitler! Különbékét! Munkás­egységet! Munkás—paraszt szövetséget! Független, sza­bad, demokratikus Magyaror­szág! Szovjet—magyar barát­ság! A magyar népfrontmozga­lom krónikájában a márciusi nagy tüntetés után fekete na­pok, fekete hónapok következ­tek. Kállay Miklós kormánya, Keresztes-Fischer rendőrsége. Szombathelyi vallatói a nép­­frontmozgalom magjára, ve­zető erejére, a kommunisták­ra támadtak. Három hónapon át folytak a tömeges letartóz­tatások, mintegy 600 kommu­nista került az Andrássy-lak­­tanya, a Margit körúti fogház kínzókamráiba. Itt halt meg Rózsa Ferenc, Rezi Károly és valamivel később Schönherz Zoltán is. De hiába volt minden, az ellenállás tüze újra fellobo­gott. Famlényi Ervin Ferenczy Béni rajza Magyar Nemzet A ló, a történelem és az egzisztencializmus “A ló meghozta az ember el­szakadását a földtől, szabad teret, szabadságot adott, új, magasabb fokú harci technikát, egyfajta uralkodást, hatalom­érzést hozott, ami a ló megsze­lídítésével és megzabolázásá­­val, a lovas és a hódító bátor­ságával, az állat szépségei irán­ti érzékkel függ össze." Ez a mondat Karl Jasperstől, a ve­zető német egzisztencialista fi­lozófustól származik és bizo­nyos leegyszerűsítéssel azt akarja jelenteni, hogy a törté­nelem alakulását nagymérték­ben­ meghatározta a ló munká­ba állítása. Ha az egzisztencializmusnak a történelemről alkotott felfo­gása csupán a ló megjelenésé­vel állna kapcsolatban, akkor nem kellene sok szót veszteget­ni erre, hiszen Jaspers vélemé­nyéből az adódna, hogy az ét­kező villának feltalálása és an­nak III. Henrik francia király által történt első használata (1577), egyenlő szinten szerepel a gőzgép megépítésével, vagy az elektromos és atomenergia gazdasági felhasználásával. Az egzisztencializmus azonban nem ezért terjedt el széles kör­ben. Népszerűségét és hatását mindenekelőtt problémaköre magyarázza. Kutatásainak kö­zéppontjába ugyanis az em­bert, az egyént ténylegesen foglalkoztató kérdéseket állít, mint amilyen az ember sorsa, az élet értelme, az egyén fe­lelőssége, a választás, a döntés szabadsága s általában az a tö­rekvés, hogy valamilyen ma­gyarázatot adjon a szerinte “ellenséges világban vergődő, magányos embernek", aki vol­taképpen “önmagára, remény­telen múlandó létezésére össz­pontosítja figyelmét". Az ideológiák harcában a polgári filozófia három fő vonalon támadja a dialektikus és történelmi materializmust, éspedig az irracionalizmus ol­daláról, ennek lándzsahegye az egzisztencializmus, a fizikai idealizmus oldaláról és végül a fideizmus síkján, amelynek korszerű alakja a skolasztika modernizálása, a neotomizmus. Már az itt felemlített “izmu­sokból" is látható, hogy ko­runk emberének mennyire szükséges a szellemi végezett­ség, mert a világnézet materia­lista alapjait ezek az izmusok minden oldalról igyekeznek alámosni. Igen hasznos tehát a Kossuth Könyvkiadónak a “Korunk világnézeti kérdéseié­vel foglalkozó sorozata. Az ed­dig megjelent kis könyvek kö­zül kettő nem véletlenül fog­lalkozik éppen az egzisztencia­lizmussal, kettő pedig a termé­szettudomány legújabb ered­ményei által felvetett filozófiai problémákkal. E tekintetben különös érdek­lődésre tarthat számot M. Csa­lin “A pesszimizmus filozófiá­ja­' című könyve, valamint Ro­­ger Garaudy Jean Paul Sartre­­val folytatott vitája. A magyar értelmiség egyre növekvő ér­deklődéssel fordul az eszmei problémák felé, aminek oka, hogy az utóbbi években nagy lendületet vett a marxista filo­zófiai, szociológiai, közgazdasá­gi kutatás. Amíg korábban az értelmiségnek meg kellett elé­gednie a dialektikus és törté­nelmi materializmus bizonyos leegyszerűsített formuláinak ismeretével és ismételgetésé­vel, addig most a marxista fi­lozófusok, szociológusok, köz­gazdászok szenvedélyesen vi­tatnak minden új jelenséget és széles körű kutatásokat foly­tatnak minden olyan területen, ahol a korábbi tétlenség kö­vetkeztében elmaradás mutat­kozik. Ez a megnőtt és tovább növekvő érdeklődés megmoz­gatta az értelmiség szélesebb rétegeit is. A világnézeti prob­lémák iránt érdeklődők eliga­zítást keresnek a különféle "iz­musok" bozótosában és mély­reható elemzéseket várnak napjaink polgári irányzatairól. A magyar közvélemény nem egy egzisztencialista je­lenséggel találkozik ma is és e filozófiai irányzat álláspontját az ember szo­rongásáról, félelméről, a sza­badság és a választás le­hetőségéről, az egyén és a társadalom viszonyáról már sok tanulmány elemezte és bí­rálta. Kevesebb figyelemben részesült az egzisztencializmus történetfelfogása. Igaz, az eg­­zi­sztencialisták közül e prob­lémával részletesebben csak Kari Jaspers foglalkozott “A történelem eredete és célja­ cí­mű munkájában. Amikor ugyanis az egzisztencializmus tagadja az időkategóriát, mint objektív realitást és valóságos időnek csak az egyén születé­se és halála közti szakaszt tart­ja, kifejezetten történelemelle­nes álláspontra helyezkedik. Mivel szerintük e szakasz előtt semmi és e szakasz után ugyancsak a semmi áll, a tör­ténelem tanulmányozása telje­sen értelmetlen. Jaspers mégis, érezve, hogy a tömegek ezt a “történelem­­magyarázatot" nehezen fogad­ják el, elmélyedt a történelmi folyamat elemzésébe, és felál­lította a maga konstruálta tör­ténelmi periodizációt is. Sze­rinte a történelem négy részre osztható. 1. A prometheusi kor (a nyelv kialakulása, a szerszá­mok keletkezése, a tűzfelhasz­­nálás). Ez a szakasz az őskor­tól az i. e. III. évezredig tart, minek során az ember ember­ré vált. 2. Az ókori nagy kul­túrák korszaka (i. e. III. évez­redtől i. e. 800-ig). 3. A közpon­ti időszak, amelynek során az ember szellemileg teljesen ki­bontakozott (ez egészen a XX. századig tart). 4. A tudomá­nyos-technikai kor, amelyben jelenleg élünk. Már ebből a periodizációból is világosan következik, hogy a történelmi folyamat kiinduló­pontjául a szellemi alapelvet veszi és el­sikkad nála az osztálytársada­­lom. Ennek a történelmi be­osztásnak célja a társadalmi­gazdasági alakulatok törvény­­szerű változásának elködösíté­­se és annak megcáfolása, hogy a kapitalizmusból a szocializ­musba forradalmi úton megy át a társadalom. Nem kevésbé elfogadhatat­lan az egzisztencialisták taní­tása a történelem céljáról. Jaspers szerint a társadalmi fejlődést nem törvények irá­nyítják. Káosz és ösztönös erő uralkodik a történelemben, s az emberiség az egyik zűrza­varból a másikba, az egyik ka­tasztrófából a másikba halad. Tagadja a fejlődést, »maga az emberi lét, az ember étosza, jó­sága és bölcsessége nem halad előre" — állapítja meg. Kiüt­közik az egzisztencialista törté­netfelfogásból az a reményte­lenség is, hogy az ember nem képes megérteni a múltat, en­nek következtében nem ismer­heti meg a társadalom mai ál­lapotát sem. Mégis valamilyen magyarázatot próbál adni a történelmi folyamat lényegére, így visszatér Nietzsché­hez és azt állítja, hogy a történelem­ben a döntő szerep a vezető személyiségeké, az elité. “A történelem az egyes emberek állandó előremozgása, akik hívják a többieket, hogy kö­vessék őket. Aki ezt meghallja és megérti, belép a mozgásba.« A dolgozó tömegek lebecsülése azonban nemcsak itt jelentke­zik. “Úgy tűnik — írja —, hogy egy roppant súly újra meg új­ra megbénít minden fellendü­lést. A tömegek hatalmas ere­je a maga átlagtulajdonságai­val megfojt mindent, ami nem felel meg neki." A politikusok számára pedig Macchiavelli ta­nítását ajánlja, midőn azt mond­ja: “Morális új reálpolitikusok számára nem létezik.­ A kí­vánt cél elérésére tehát bármi­lyen eszköz alkalmazható. A “szellemi arisztokrácia” arra hivatott,­hogy különféle eszkö­zök alkalmazásával engedel­mességben tartsa a dolgozó né­pet. A társadalmat végső fo­kon ,,parancsotokra“ és „parancsvégrehajtókra“ osztja. Az egzisztencializmus úgy lép fel a világban, mintha a jelenségek legmodernebb filo­zófiai értelmezését adná, való­jában viszont egyetlen új prob­lémát sem vet fel, még kevés­bé old meg. Mégis, napjaink­ban a polgári ideológia egyik fő formája. Elméleti megala­pozást akar nyújtani a szélső­séges individualizmusnak és egoizmusnak. Nem véletlen, hogy Jaspers azoknak az ideo­lógusoknak a sorába tartozik, akik a hidegháború fenntartá­sa mellett foglalnak állást. Az amerikaiak külön könyvet szenteltek neki “A huszadik század nagy filozófusai a soro­zatban, amelyet Rockefeller költségén adtak ki. Az egzisztencializmus, mint a korlátlan szabadság hirdető­je lép fel és a szabadság prob­lematikáját rendszerének kö­zéppontjába helyezi. Az egyént éppen a szabadság nevében oldja fel minden erkölcsi kö­töttség alól. Az ember felszabadításában, mint látható, fontos szerepet juttat a lónak. Csakhogy ez a nemes és derék állat náluk tró­jai falóvá változik. A szabad­ság címkéjével az elnyomást csempészi be az emberi társa­dalomba. Pethő Tibor Dolgozó emberek között Képzőművészeti kiállítás készül Képzőművészeti életünk nagyszabású tavaszi sereg­szemléjére készülnek az Ernst Múzeumban. Az idén negye­dik alkalommal rendezi meg a Dolgozó emberek között cí­mű kiállítást a Magyar Kép­zőművészek Szövetsége, a Képzőművészek Szakszerveze­te és a Műcsarnok. Az Ernst Múzeumban ké­szülő országos kiállítás anya­­gát az eddiginél jóval több műalkotásból állították össze. 1958-ban az első kiállításon mindössze harminc mű szere­pelt, a mostani tárlatra há­romszáz művész küldte be munkáit. A kiválogatott anyag: 120 festmény és grafika, 60 szobor, kisplasztika és érem bemutatására az Ernst Mú­zeum valamennyi termét igénybe veszik. A tárlat, ame­lyet Rifly Valéria művészet­­történész rendez, május 9-én nyílik meg, s előreláthatólag június elejéig tart nyitva. A kiállítást ezután több vidéki városban, művelődési házban is bemutatják. A milánói Scala Mozart Va­rázsfuvolájának új bemutatá­sára készül Az opera rende­zésére Ingmar Bergmant kér­ték fel. A világhírű svéd ren­dező elvállalta a megbízást. ÜGETOVERSENY vasárnap du. 2 órakor Tavaszi handicap 9 Három kiállítást rendez az idén a Magyar Tudományos Akadémia. .A Budapesti Nem­zetközi Vásáron bemutatja a tudomány és a termelés szo­ros kapcsolatát és a tavaly elért fontosabb kutatási ered­ményeket. Kiállít az Akadé­mia az Országos Mezőgazda­­sági Kiállításon, valamint Varsóban is, ahol a Tudo­mány és Kultúra palotájában megnyíló tárlat az Akadémia szervezetét, intézeteinek háló­zatát és az egyes tudomány­ágakban elért eredményeket mutatja be.

Next