Magyar Nemzet, 1964. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-01 / 179. szám

4 iMi isMii mim Szovjet viták a modern regényről A Sovjet-Literatur, a német ** nyelven megjelenő moszkvai világirodalmi folyóirat, szerkesztőségi cikkben foglalkozik a tavalyi leningrádi nemzetközi írói tanácskozásnak a modern regény körül lezajlott vitájával, amely ma is tovább gyűrűzik. Szerkesztőségi cikket, szerző aláírása nélküli írást, tehát olyan megnyilatkozást, amely az egész szerkesztőség véleményét nyilvánítja, a Sovjet-Literatur csak ritka esetben közöl. »A regény éve" folytatódik: ez a címe a cikknek. Arról szól, hogy tavaly, a leningrádi nemzetközi vita idején, a különböző országok különböző felfogású írói, kritikusai és irodalomtörténészei egytőlegyig »a regény évé«-ről, az új regény kialakításának sürgető aktualitásáról beszéltek, de a disputa idén sem ért véget, sőt, ha lehet, még szenvedélyesebbé, szélesebb körűvé vált. A Sovjet-Literatur megállapítja, hogy Keleten és Nyugaton egyaránt az a felfogás: a regény talán még sohasem volt annyira a kor vezető műfaja, mint napjainkban, s éppen ezért az egyetemes kultúra érdekében is elő kell mozdítani a regény megújhodását. Ennél a pontnál nem volt a leningrádi tanácskozások során sem és nincs ma sem nézeteltérés. A véleménykülönbség ott mutatkozik, hogy milyen irányban történjék a regény továbbfejlesztése, átalakítása, megújítása. A szocialista írók és kritikusok — állapítja meg Ivar Anyiszimov, a moszkvai Gorkij Világirodalmi Intézet igazgatója, aki Leningrádi dialógus a jelenkori regényről címmel írt cikket az Inosztrannaja Literatura hasábjain — olyan regény megteremtését kívánják, amely nemcsak a regény átalakulásáról tanúskodik, hanem arról is, hogy napjaink regénye fokozottabban vállalja a társadalom megváltoztatására irányuló munkát. Az új regénynek részt kell vennie a valóság átalakításában, új emberi és szociális értékek megalkotásában tehát — a szó legigazabb értelmében — konstruktívnak kell lennie. Ugyanakkor azt láthatjuk, hogy a kapitalista országok nem szocialista írói általában csak töredékekben akarják vagy tudják ábrázolni a szociális összefüggéseket, s akarva-akaratlanul csak az ottani szellemi széthullásról számolnak be. Egyfelől tehát a szocialista regény további tökéletesítésének követelői az emberi harmónia regényének megvalósítását tűzték ki célul, s természetesen az emberi harmónia társadalmának kivívásáért harcolnak is, másfelől a kapitalista világban a polgári íróktól nem kerülnek elénk másféle művek, mint a lelki szétszaggatottság, a diszharmónia alkotásai. "Ezekről a kérdésekről vitatkoztak 1963-ban a leningrádi írói találkozó különböző világszemléletű írói, és ahogy Mikola Bazsan ukrán író A dialógus tovább tart címmel kifejti a Literaturnaja Gazetában: akkor is szükségesek az ilyen disputák, ha a különböző társadalmi rendszerek kulturális életének legtöbb szempontját lehetetlen összeegyeztetni. A gondolatébresztő, eszmetermelő, a kultúrát gazdagító viták még ilyen körülmények között sem haszontalanok. Tamara Balasova a Voproszi literaturiban főleg az úgynevezett »új regény« képviselőinek francia iskolájával polemizál. Véleménykülönbségek az »új regény« körül című cikkében rámutat arra, hogy helyesnek kell minősíteni azt a törekvést, amely a mindennapi élet és a mindennapi emberek irodalmát akarja megteremteni, de az »új regény« ezt a*■klinikai esetek" előtérbe helyezésével, vagy formalisztikus megoldások kihangsúlyozásával rontja el. A "‘klinikai esetek" semmiképp sem alkalmasak az eszmei tartalom és a forma harmonikus összeolvadására. Az »új regény" legtöbb alkotásában a gondolat egyszerűen kapitulál. Tamara Balasova úgy véli, hogy az utóbbi időben csak Michel Bútor regényei kivételek a különben félresiklott irodalmi iskolaeredményei" között. A Novij Mirben Tamara Mo** tiljova foglalkozik Vita a regény körül címmel Proust, Joyce és Kafka alkotásainak kritikai analízisével, amit elsősorban az tesz szükségessé, hogy Nyugaton újabban ezt a három írót tekintik a mai regény úttörőinek. Tamara Motiljova elismeri, hogya három nagy mester" mindegyikének műveiben megtalálhatók a realizmusnak és a kor bizonyos kritikájának elemei. Proust is, Joyce is, Kafka is bemutatta több alkalommal az ember elszakadását a társadalmi kötöttségektől, a társadalom széthullását az imperializmus korában. Idáig rendben volna minden, de azután nincsen rendben semmi, hiszen az előbb említett három író elfogadta a fenti tényeksorsszerű elkerülhetetlenségét. Emiatt napjaink szovjet írói áthidalhatatlan távolságba kerültek Proust, Joyce és Kafka szemléletétől. A Novij Mir cikkírója érdekesen világítja meg, hogy szó esett ugyan a viták során Tolsztojról és Dosztojevszkijről, de ebből az alkalomból még a szovjet képviselők sem analizálták elég mélyrehatóan működésüket. A modern szovjet irodalomtudomány az utóbbi időben ugyanis egyre részletesebben foglalkozik azzal, hogy Tolsztoj és Dosztojevszkij milyen kimagasló szerepet játszott a regény továbbfejlesztésében, milyen új módszerekkel segítette elő a regény gazdagodását, továbbá mennyire új színeket adott ennek a műfajnak intellektuális és filozofikus motívumok alkalmazásával, az ember lelki életének megvilágításával, a külső körülmények és a tudatalatti hatások kapcsolatainak feltárásával. Napjaink szovjet irodalomtudománya, amely Dosztojevszkij értékeit is megfelelő helyre törekszik állítani, ismételten hangoztatta és a leningrádi megbeszélések során is kifejezte azt a nézetét, hogy Tolsztoj mindig átfogóbban, Dosztojevszkij pedig többnyire mélyebbrehatóan mutatta meg az életet, mint Joyce, Proust és Kafka. Tolsztoj és Dosztojevszkij általában nem szaggatta ki a regényhősöket a társadalmi kapcsolatokból, lehetőleg szociális viszonyok, kölcsönhatások, ellentétek szövevényében mutatta meg őket. Az új regény vitájában a nyugati felszólalók keveset beszéltek a leningrádi tanácskozások során Gorkijról, Romain Rollandról és Martin du Gardról. Sokkal többet érdemelt volna Thomas Mann is, akit a szovjet szellemi életben egy idő óta az eddiginél nagyobb hangsúllyal említenek, hiszen a szovjet irodalomtudomány rendkívül nagyra értékeli, hogy Thomas Mann egy pillanatig sem szűnt meg hinni az ember magas rendű hivatásában. A Sovjet-Literatur megállapítja, hogy a modern regény útjait kereső leningrádi írói megbeszélések kollektív dokumentumában, az írók együttes kiáltványában kifejeződött az a kívánság: minden írónak úgy kell dolgoznia, hogy elősegítse az emberhez méltó életet. Ezt viszont csak akkor lehet elérni, ha az írók vállalják a harcot ezért a célért. Ám szemtanúi lehetünk annak, hogy Alain Robbe-Grillet és társai, akik irtóznak a politikától, és az antipolitika híveinek vallják magukat, nem a leningrádi kollektív dokumentum szellemének útját járják, hanem politikaellenességükkel kapitulálnak a fasiszták előtt. A szovjet folyóirat szerkesztőségi cikke Alain Robbe- Grillet esetével foglalkozva — felteszi Herzen szarkasztikus kérdését: lehet-e valaki anynyira szerző, hogy közben elfelejtsen ember lenni? Sós Endre -Magar Nai Bet. Restaurál az Ermitázs Évente sok ezer műtárgy kerül ki a leningrádi Ermitázs restauráló műérméből. Itt helyreállítják az anyagi kultúra más-más rendeltetésű, korú, különböző művészettörténeti értékű és épségi fokú emlékeit. Új fény az ősi ablakon Pjotr Zaharovot, a műterem vezetőjét nagy munkában találtam: keskeny, helyenként cizellált fémlapokat vizsgált, amelyekkel az időtől elhomályosodott és megfeketedett csillámlemezeket kötik össze. — Ez a templomi ablak orosz munka, a XIV. század végén, vagy a XV. század elején készült — magyarázta a restaurátor. Akkor még nem állítottak elő ablaküveget Oroszországban, a nagy ablakokat csillámból készítették. A legnagyobb értéke a »moszkovit~ csillámnak volt. Az Uralban és a Bajkáltó mentén bányászták. Egy pad ilyen csillám többe került, mint nyolc tenyésztehén. Ezért csillámablakok csak a bojárok palotáiban, meg a templomokban voltak. De még így is ritkaságnak számítottak. Az Ermitázs rendelkezik a legnagyobb ilyen gyűjteménnyel, 19 darabból áll. Az idő csaknem valamennyit megrongálta. Rám bízták a helyreállításukat. A munka fele már elkészült. Igyekeztem a lehető legpontosabban visszaállítani a rajzot és az ősi ablaktokok milyenségét. Történészek és művészettörténészek segítettek ebben. Antik vázák újjászületése Az áttetsző lakk alatt szikrázik a fekete és a terrakotta festés az antik vázákon, a nemes vonalak és a régi görög mesterek kitűnő ízlése meglepi a szemlélőt. De nem mindenki tudja, aki a múzeum kiállítási termeibe látogat, hogy ezek az edények szovjet szakemberek tudásának és művészetének is köszönhetik szépségüket. Az antik vázák rendszerint egy halom cserép formájában kerülnek a régészek elé az ásatások során. A be nem avatott nehezen fedezi fel benne az egykori művészeti alkotást. A restaurátorok ügyes keze óvatosan és gondosan foglalkozik a kerámiatörmelékkel, a kémia segítségével állítják vissza az eredeti formát. Azután a darabkákból összerakják az egész edényt, néha újonnan elkészítik a hiányzó részeket. Nem kevesebb gondot okoznak időnként az épségben maradt tárgyak, amelyekre a földkört lerakodtak a megkövesedett sók. Ezeket hónapszámra vízben kell forralni, savas, vagy lúgos oldatban kiáztatni. Ha valami okból nem lehet az egész tárgyat fürdőbe helyezni, akkor néhány hónapon át napról napra a szükséges reagens oldószereket tartalmazó nedves papírpulppal burkolják be, hogy kiderítsék a régi edény eredeti formáját, színét, festését, sőt olykor az ősi művész kézjegyét. A közelmúltban Herszonesz közelében találtak a régészek egy világos agyagkorsót, amelynek a fülén restaurálás után felfedezték az időszámításunk előtti V—IV. századból származó alkotó jelzését. Nyomtatott görög betűkkel ez állt: “Batisko mester". Kit ne hatna m-eg az idők mélyéből jövő üzenet! Kémia, történelem, művészet Két és fél ezer évig feküdt a nyirkos földben az a fagerendázat, amelyre a távoli Tuvában bukkantak a leningrádi régészek. Ritka és értékes lelet ez, elképzelést nyújt az ősrégi építők művészetéről. A nedves talajban véletlenül épen maradt farostot, amelyhez nem fért hozzá a levegő, a végérvényes pusztulás fenyegette a légkörrel történő érintkezés miatt. Az archeológusok gondosan konzerváltak három szál, mintegy négy méter hosszú gerendát , ami a legfőbb, az összekapcsolt sarkokat, és Leningrádba szállították, átadták az Ermitázs restauráló műhelyének. A száraz fa konzerválásának mai eljárásai nem különösen bonyolultak. Sokkal bonyolultabb a tudomány számára megőrizni és múzeumi kiállítási tárgynak alkalmassá tenni a vízzel átitatódott fát. Kiszárítani nem lehet, mert végleges alakzatra deformálódik, sőt gyakran tönkre is megy. Igen óvatosan, fokozatosan kell kiszárítani a vizet egyik rétegből a másik után, a legkisebb likacsokból is, és tartós gyantával kell helyettesíteni. A kémia a restaurátorok segítségére siet. A vizet először alkohollal vagy más illóanyaggal vegyítik, és részlegesen eltávolítják azzal együtt. Azután a műgyanta foglalja el a helyét. Ez hosszadalmas és aprólékos munka. A kémiai tudás mellé a művész finom keze és a régiségekért rajongó archeológus kitartása kell. Klara Nyikityina, az Ermitázs főrestaurátora sikerrel egyesíti magában ezeket a tulajdonságokat. — Minden egyes alkalommal felfedezőútra lépünk — mondja —, legyen az egy kiásott gerenda konzerválása, vagy egy nyírfakéregből készült, XII. századi oklevél Pszkovból. Amikor a restauráláshoz látunk, mindig meg kell keresni a célhoz vezető új és egyedül helyes utat. S az alig észrevehető utalás alapján, a különálló részek nyomán a képzelet erejével kell kiegészíteni azt, amit elmosott az idő. Az érc „megszólal“ Az a halom zöldes, sókkal és földdel belepett törmelék inkább hasonlított ércre, mint fémre, amikor Olga Vasziljeva főrestaurátor a Karmir Blur-i domb ásatásainál, Örményország fővárosa, Jereván közelében meglátta a leletet. Néhány hónapi aprólékos munka következett: gépi tisztítás, a sók vegyi eltávolítása és az oxidálódott fém helyreállítása, azután a legkisebb darabkák mozaikszerű összerakása, a történelemből ismert régi fegyvertípusok díszrajza és formája alapján, és végül egységes egészbe való összeszerelés szerves üveg lemezeken. És már nem a formátlan darabkák hevernek előttünk, hanem egy művészien cizellált nagy brozozpajzs. Világosan kivehetők rajta a bika- és oroszlánfigurák. A féldomborműveken kívül feliratot is felfedeztek a pajzson, s ebből világossá vált, hogy a fegyver Urartu rabszolgatartó állam királyáé, II. Sarduré volt A régészek és a restaurátorok együttes munkája így segít elolvasni a történelem még titokzatos lapjait... Vagyim Krucsina Szombat, 1964. augusztus 1. ZENEI jegyzetek A »JILLIARD-KVARTETT« minden budapesti fellépése a zene egy-egy gyönyörű ünnepnapját jelenti a közönség számára. Szerencsére ez az együttes, amely világhírnevét nem kis részben Bartók vonósnégyesei interpretációjának köszönheti, mintegy kedves kötelességének tartja, hogy Bartók szülőhazáját majd minden évben felkeresse. A legutóbbi Juilliard-koncert meglehetősen zilált körülmények között zajlott le a Zeneakadémia nagytermében. Eredetileg a Kiscelli Múzeum lett volna a hangverseny színhelye, de a nagy érdeklődésre és a bizonytalan időjárásra való tekintettel a Filharmónia vezetősége mégis úgy döntött, hogy megnyitja a Zeneakadémia hetek óta lezárt kapuit. E döntést már csak azért is örömmel fogadtuk, mivel a Kiscelli Múzeum még oly kitűnő akusztikája sem veheti fel a versenyt a hangversenyteremével. A közönség egy része azonban természetesen a Kiscelli Múzeumba ment s így a koncert jelentős késéssel indulhatott csupán: meg kellett várni, amíg egy különautóbusz Óbudáról a Zeneakadémiám szállítja az embereket. A teremben szinte megrekedt a hosszú ideig tartó kánikula s az ideges hangulatot a késés még jobban fokozta. Így történt, hogy a világ egyik legkitűnőbb együttese ezúttal nem érte el saját magas színvonalát. A műsort nyitó Dittersdorfkvartett (Esz-dúr, No. 5.) előadása Juilliardék részéről kedves gesztus volt. Választásuk nyilván azért esett Dittersdorfnak e művére, mivel annak utolsó tételében a középrészként funkcionáló cmoll epizód félreérthetetlenül magyaros hangot üt meg. Elegáns, csillogó előadásban ismerkedtünk meg Dittersdorf vonósnégyesével. Nyilván a nagy meleg, valamint a már előbb ismertetett ideges hangulat volt a hibás abban, hogy a kvartett primáriusa nem mindenütt játszott tisztán. Ennek ellenére az utolsó tétel csillogó virtuozitása minden jelenlevőt magával ragadott. A koncert második felében elhangzott monumentális Beethoven-mű, az F-dúr vonósnégyes (op. 59. no. 1.) előadási negatívumai természetesen csupán a Juilliard-kvartett általános színvonalán tehetőek szóvá. Korántsem beszélhetünk tehát "gyenge" előadásról, csupán az értelmezésnek azt a mélységét hiányolhatjuk bizonyos mértékben, amelyhez éppen a Juilliard-kvartett szoktatott hozzá. Lehengerlő szuggesztivitással indult az első tétel — nem kis részben Claus Adam bámulatosan zengő csellójának köszönhetően. Ez a csellóhang külön tanulmányt érdemelne. Látszólag végtelenül nyugodt és szenvedélymentes, valójában azonban olyan életteljes és szuggesztív, mint a legnagyobb bariton-énekesek produkciója. Claus Adam játékában a ritmus nem szorul semmiféle külön hangsúlyozásra, mivel az szinte felszívódott már a muzsikába, olyan észrevétlenül lüktet, mint az ember szíve, nem is kell külön figyelni rá. Ugyanez volt az érzésünk a második tétel, a Scherzo indításánál is. Egyetlen B-hangot ismételget itt a cselló ritmikusan s erről a ritmusképletről csak a későbbiekben derül ki, hogy a tétel alapjául szolgáló témaanyaggal azonos. Ami a Juilliard-kvartett együtthangzását illeti, azt főként a harmadik tételben élvezhettük. A gyors részletekben mintha a kelleténél nagyobb hangsúlyt kaptak volna az úgynevezettpoén "-ok: egy-egy hirtelen-forte, hirtelen-pianó vagy egy-egy tömören felrakott, már-már vonószenekari hatású akkord és ebből eredően a Juilliardkvartettnél régebben elképzelhetetlen disztonálás jött létre. A gyors tételek némileg erőszakolt hatást tettek: a zenemű természeti minőségéből kifejtett muzsika helyett gyakran az volt az érzésünk, hogy a kvartett sok helyütt a hatáslehetőségeket kereste meg és ezekre koncentrált. Még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy mindezek a kifogások csak a Juilliard-kvartett rendkívül magas színvonalán érvényesek. A műsor súlypontjában természetesen ezúttal is Bartókkvartett állott. Az ötödik Vonósnégyest hallottuk és ez a produkció már önmagában véve is elég volt arra, hogy minden magyar zenebarát lázas izgalommal várja a Juilliard-vonósnégyes legközelebbi budapesti szereplését Igen ritka, mondhatnánk,jó, vételes eset az előadóművészet történetében, ha a hallgató úgy érzi, hogy a szerző szinte testközelségbe kerül, majd hogy nem szembe jön vele és a kezét nyújtja... Ilyen megrázó élményt jelent minden Bartók-produkció a Juilliard-kvartettől és pontosan ezt jelentette az Ötödik Vonósnégyes is ezen a koncerten. Indiszpozíció, disztonálás, idegesség, meleg — mindez egyetlen pillanat alatt eltűnt, mintha elfújták volna. Csupán Bartók maga volt jelen, semmi más. Juilliardék számára Bartók nem modern zene, hanem j a zene". A hatásra nem kellett törekedniük, az teljes természetességgel, magától jött létre, mint a komponista fejében a mű, ha egyszer megszületni akar. A kvartett páratlan virtuozitása közismert. És mégis ezúttal a két lassú tétel hatott valami egészen különös, lenyűgöző szuggesztivitással. A második tétel végletekig leegyszerűsített nyugvó harmóniáiban olyan élet lüktetett és olyan látomásos tisztaság, amely csak a sokakhoz szóló nagy magányosokat jellemzi. A másik, Andante-feliratú lassútétel pedig nem mechanikusan ismételte az előbbit, hanem szintemelkedésével egyben előkészítette a fantasztikus Finale-t, ezt a több részre tagolódó program-zenei víziót. Mondanunk sem kell, hogy a Juilliard-kvartett estje frenetikus sikert aratott és a közönség ráadásokat akart hallani. Ezek közül különösen Debussy vonósnégyesének egy tétele tanúskodott arról, hogy a Juilliard-kvartett egyike korunk legjelentősebb kamaratársulatainak. Pernye András NAPLÓ Augusztus Az Észak-magyarországi Intéző Bizottság legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy felülvizsgálja a Hegyalján található műemléképületeket. A nem megfelelő használatban levőket visszaszerzi, s a helyreállítás után kulturális és idegenforgalmi célok szolgálatába állítja. A lenigrádi Velikant filmszínházban pénteken megnyitották a szovjet filmek fesztiválját. A fesztiválon 26 játék-, 8 rajz- és 62 ismeretterjesztő, illetve dokumentumfilmet vetítenek. Augusztus 6-án ünnepélyes díjkiosztással zárul a fesztivál, amelyet ezentúl kétévenként megismételnek. oo Háromtagú kulturális küldöttség érkezik ma Osztravából a Pesterzsébeti Vasas Művelődési Házba. A vendégek a Csili kulturális tevékenységét tanulmányozzák. —o— Amerikai vendégszereplésre hívták meg Latabár Kálmánt. Utazására előreláthatólag október második felében kerül sor. Latabár estjén Thuróczy Gizi, a New Yorkban élő magyar színésznő konferál. Megnyitották Japán első körpanorámás moziját Tokióban, az olimpiai stadion közelében. A mozi berendezését a Szovjetunió szállította és a megnyitón a Vízen és víz alatt című szovjet filmet, vetítettéül. Második díjat nyert .Kaján Tibor magyar karikaturista az idei bordigherai humorfesztiválon. Rajza a milói Vénuszt ábrázolja, miközben Tokió címkével ellátott bőröndöktől körülvéve hordárt keres. A ötvenéves színészi jubileumát ünnepelte Londonban Lukács Pál. Éppen a Tom Jim című filmben játszik és a felvételek miatt már másodszor halasztotta el tervezett budapesti látogatását. is A Szépségverseny a nudista táborban című angol film állítólagos magyar főszereplőjét Hős Jutka néven reklámozzák. A rendkívül hiányos öltözetben fellépőművésznő" a bemutatón inkább formáival, mint tehetségével tűnt ki. Egy filmújság pletykarovata,az első nemzetközi nudista-sztár" kétes rangját adományozta Hős Jutkának. Dene József, a Magyar Állami Operaház fiatal művésze, Sümegi Zsuzsa, a Zeneművészeti Főiskola operatanszakos hallgatója, Antal Imre zongoraművész és Lehotka Gábor orgonaművész pénteken Olaszországba utazott. A fiatal előadóművészek részt vesznek a velencei Vacanze Musicali nyári kurzusain. Megjelent a Művelődésügyi Minisztérium elmúlt évről szóló statisztikai tájékoztatója. Stanley Kaufmann amerikai filmíró, aki a szocialista országok filmkultúráját tanulmányozza, Budapestre érkezett. A vendégnek a Hunniában levetítették az utóbbi évek magyar filmgyártásának sikerültebb alkotásait. Az író — aki egyébként a Ford-díj nyertese — vasárnap Belgrádba utazik. Paget János angol származású magyar hazafi, utazó és útleíró emléktábláját augusztus 8-án leplezik le Balatonfüreden.