Magyar Nemzet, 1964. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-20 / 221. szám

10 VELENCE 1964 - A (iLmmuiAiZ£ttáj)Lata Mestre állomását elhagyva, a vonat kifut a tengerre. Csak tíz percig robog a sima víz felett, a Santa Lucia pályaudvaron újra megáll. Fehérruskás rendőr igazít útba: a Palazzo del Cinema-hoz, a Filmpalotához a kettes busz visz el. Velencében lévén: vízibusz, vaporetto. A kerek egyórás út végén megérkezünk a Lídóra, a Casino háta mögé. Itt a Palazzo del Cinema, itt a fesztiválpalota. Kívülről csúnya, ál-modern épület, jellegtelen kocka, üres falfelületekkel. De belül gyönyörű. Az üvegfalú, márványlépcsős nagy előcsarnok esténként, a gálaelőadások kezdetén fényárban úszik. A bejáratoknál fehér ruhás, trópusi sisakos rendőrök állnak díszőrséget mellmagasságig érő kardjukkal, s mellettük a romantikus fövegű carabinierik. A gálaelőadásokat a nagyteremben tartják: ezerszemélyes nézőtér, modern vetítési technika. A meghívólevélen ez állt: Az esti előadásokon estélyi ruha kötelező. Egyegy jegy ára 6000 líra, vagyis mintegy háromszáz forint... Az oldalszárnyban pár száz személyes vetítő, a filmversenyt alapító Volpi gróf nevét viseli. Itt tartják a sajtó külön vetítéseit, a skandináv filmművészet történetét bemutató sorozat előadásait. Az alagsorban kisterem a sajtófogadásoknak, s egy alig százszemélyes kis moziterem, a Sala Pasinetti, a külön vetítések számára. A fesztivál vendégek itt egyébként ritkán találkoznak. Szálláshelyeinket szétszórták a Lido albergói és villái között. A fesztiválok megszokott társadalmi élete hiányzik, a vendégek jóformán csak az esti díszelőadáson találkoznak. Egyébként kevés a sztár is, jobbadán csak egy-két napra jönnek, a filmjük premierjére. Hiányzik a felhajtás, a csinnadratta. Hiányzik? Nem is hiányzik.A zsűri elnöke az olasz Manu Soldati, tagjai az amerikai Rudolf Amheim, a dán Ove Brusendorf, az angol Thorold Dickinson, a spanyol Ricardo Munoz Luay, a francia George Sadoul és a lengyel Jerzy Toeplcz. A vendégek között rövidebb-hosszabb időt itt töltött a csehszlovák Brousil professzor, Kadar és Klos rendezők, Radev bolgár rendező és filmjének főszereplői: Kokanova és Markovics, az egyiptomi Magda, a francia filmművészet jelesei közül René Clair, Jean Luc Godard, Alain Jessua, Macha Meril, Roger Peyrefitte és még sokan. Jean Claude Brialy a nyugatnémet delegáció tagjaként, mint a Tonio Kroger főszereplője, rendezőjével, Rolf Thielével együtt. Dirit Bogaráé, Tom Courtenay, Dah Lia Kavi és Joseph Losey az angol küldöttség névsorán szerepelt, Rita Tushinghammel együtt. Természetesen 900 olasz jelent meg a fesztiválon, így Antonioni, állandó főszereplőjével, Monica Vittivel, Francesco Rosi és Guttuso, Vigorelli, az Európai Íróközösség főtitkára. Két svéd világsztár: Ingrid Thulin és Harriet Andersson, ez utóbbi Joern Donner rendező felesége. A Szovjetunióból eljött Kozincev, a Hamlet rendezője, Hamlet, Innokentij Szmoktunovszkij és Ofélia, Anasztaszija Vertinszkaja. Az esti előadásokon és a sajtókonferenciákon kívül talán csak azon a zárófogadáson találkozhattunk velük, amelyet az idegenforgalom és a látványosságok minisztere adott a vendégeknek az Excelsior Chezvous nevű nszhtclub-jának kertjében. Furcsa: a fesztiválkülsőségek mégsem hiányoznak. Ez egy kicsit más fesztivál, mint a többi. A neve is más, ez: A filmművészet tárlata a Biennálé keretében. Az itt bemutatott, válogatott tizennégy film eleve bizonyos rangot képvisel és leginkább a kísérletezés, az útkeresés jellemző rájuk. Velencében nem azt mutatja meg a filmművészet tárlata, hogy milyen ma a világ filmművészete, hanem azt, hogy merre keresi a jövőt. Különös ellentét ez itt, a mező múlt városában. Velence csupa műemlék. Tizenötezer épületének túlnyomó része múzeum, múzeum-számba menő műemléktemplom, vagy kolostor, és — természetesen — hotel, vagy panzió. A látogató szükségszerűen megelégszik azzal, ha a legfontosabb látnivalókat megtekintheti, a múzeumokba jobbára csak bekukkant. S ha sétálni indul a zegzugos sikátorokon, a több száz apró hidacskán, minduntalan megtorpan egy-egy régi szép részlet láttán. De Velence nemcsak ezért a múlt városa. Az ezerötszáztizenkét esztendős várost egyre inkább elmúlás fenyegeti. Az Aquileia után Attila elől menedéket kereső veneták szorgosan, több százezer cölöpöt leverve, megkötötték az iszapot és a lagúna közepén a zátonyokon százhuszonhárom szigetet létesítettek. Utódaik századok során paloták és házacskák ezreit építették rájuk, s kincsek seregét gyűjtötték ezekbe a világ minden tájáról. Művük, persze, egyenetlen lett az idők folyamán, akárcsak palotáik, házaik és templomaik padozata a lagúna szigetecskéinek lassú mozgása folytán. De szigetek és épületek szilárdan állták az időt és megálltak máig. S a modern kor kettős veszéllyel sietteti elmúlásukat: az egyik a motorcsónakok lapátjai által vert szapora hullámzás, a másik a környező gyárakból a lagúna északi részének amúgy is sekély állóvizébe engedett temérdek vegyianyag. Az állóvize miatt lagúna morte nevet viselő öbölrész így lett valóban a halál lagúnája. Siet élni a múzeum-város. Amint létét alapítói egykor a szorgos munkával létrehozott cölöp-szigetekre, úgy alapozza ma jólétét az idegenforgalomra. Mohó moloch ez, s gyakran megrontja a szépet A Piazza San Marco mármár elviselhetetlenül zsúfolt és hangos. A Basilicában lármás jövés-menés közepette folyik a mise. A kikötőben amerikai hadihajók horgonyoznak. A Palazzo Dúcaté árkádjai alatt repülőgépkiállítás. A tárlatokon sehol egy felirat, hadd vegye meg a turista mindenütt a belépőjegy mellé a pár száz lírás katalógust is, vagy vegye igénybe ugyancsak pár száz líráért a tetszés szerinti nyelvű tranzisztoros tárlatvezetőt. Az egykori népünnepély, a kora őszi történelmi gondolafelvonulás, a Regata Storica kicsit amerikai ízű, operettes felvonulás lett. A filmtárlat záróünnepségét éjfélkor tűzijáték rekesztette be, ám az itt lakóknak fel sem tűnik a petárdák durranása, oly sok az alkalom az ünneplésre. Sietve él a régi város és úgy keresi a jövőt, ahogyan tudja. Leginkább a Biennale különféle porgramjaival. A nyár végén, a kora ősszel folyik például a kortárs zene nagy fesztiválja s két magyar mű is szerepel a műsoron, egy Szőlősy és egy Ligeti, vagy a prózai színházak nemzetközi seregszemléje (amelynek plakátjain nincs magyar név). A jövő útját kereső szenvedély menti talán a képzőművészeti Biennále meghökkentő túlzásait. A magyar pavilon tartózkodóan szép gyűjteménye (főleg Barcsay Jenő művei) mellett leginkább csak az olasz gyűjtemények kiállítása marad a normális keretei között: itt Picasso, Guttuso, Kokoschka, Léger, Henry Moore művek is láthatók. Egyebütt — tisztelet az igen kevés kivételnek — a verí téles, a józantól már messze elrugaszkodott új keresés uralkodik. "Festmény* már a tépett plakát is, -szobor* egy szétvert zongora, vagy a lassan forgó, motorizált tükördob is, sőt, -szobrok* készülnek nemcsak szögekből, használt kurbliból, hanem Márkimból is. Bocsánatot a túlzások kiállítására csak a jövő-kereső szenvedély adhat. A rostán a legtöbb kihull, de talán valami kevés marad is, s belőle új, igaz lehetőségek támadhatnak a korszerű művészet számára. Amint ezt keresi, ellentmondásosan, fiaskókkal és részeredményekkel, a filmművészet velencei tárlata is. Zay László Magyar Nemzet Meghalt Seans O’Casey A világhírű ír drámaírótriász két tagja, Shaw és O’Neill után most elhunyt a harmadik is, Sean O’Casey.A dráma óriása, ahogyan nevezték, 84 esztendővel ezelőtt született Bublinfoam, munkáscsalád tizenharmadik gyerekeként. Nyolc testvérét a difteritisz vitte el, és O’Casey sanyarú sorsból, éhezés és nyomorúság szomszédságából emelkedett a mai világ drámairodalmának csúcsaira. Újságárusként — mint annyi író- és tudóstársa —, valamint kőművesként kezdte pályáját, s az első világháború idején, 1916-ban ír önkéntesként résztvesz a véres húsvéti felkelésben, amelyről első, nagysikerű drámáját, a Juno és a pávát írta. Drámái már kezdetben vihart kavartak. Vitákat szültek azok a darabjai, amelyeket a szülővárosabeli, dublini Abbey Színházban és másutt bemutattak. Nem is oly régen, hat évvel ezelőtt a Magyar Nemzet is hírtadott az ír drámaköltő vesszőfutásáról, amikor az Abbey Színház színpadáról ismét leparancsolták egyik legújabb drámáját. A vihar oka mindig roppant egyszerű volt: darabjai mindvégig híven tükrözték politikai és világnézeti állásfoglalását. És azt az utat is, amelyet a dublini munkásfiú a századfordulótól a fasizmus uralomra jutásáig megtett. A Juno és a párában még ír szeparatista módon nézi hazája szabadságharcát, de a később keletkezett Göncölszekér és a csillagok már bátran szembefordult saját, korábbi hitével is leszámolva — a nacionalizmussal. Az Ezüstkupa, melyet néhány évvel ezelőtt a Vígszínház is sikerrel játszott, a háború ellen támad, világos, köznapi, s mindenki által érthető jelképekben. És így jut el 1938-ban az uralomra jutó náci fasizmus kemény elítéléséig, amikor megírja egyik legszebb drámáját, a Vörösbe fordul a csillagot. E hosszú, de nem terméketlen út, a sokoldalú világnézeti és politikai fejlődés után jut el a végleges tettig, hogy kommunista lesz. Utolsó évtizedei a munkásmozgalommal való szoros kapcsolatban, a népek szabadságharcáért, a békéért vívott küzdelemben teltek el. Meggyőződését, amelyet drámái tükröztek, az író egyszer így fogalmazta meg: *egy eszme nyakára nem lehet kötelet kötni*. Válasz volt ez azoknak, akik betiltással és hírlapi csatákkal akartak "kötelet kötni* eszméi, harcos darabjai nyakára. Utolsó éveiben az angol tengerpart legkiesebb sarkában, Torquay-ben élt , és írt, önéletrajzi regényciklusát írta, amelyből az első, Vörösbe fordul a világ címmel nemrégiben jelent meg magyarul is. Bölcs volt, hallgatag és nyugodt, mert tudta, hogy eszméi, melyekért ír önkéntesként, harcos íróként és kommunistaként sokat áldozott, megvalósulnak. (g. i.) Zárva marad az idei évadban San Franciscóban az operaház. A színház vezetősége nem tudott megegyezni a fizetésemelést követelő zenekarral, mire a szakszervezet bojkott alá helyezte a színházat. A Dolores del Rio, a harmincas évek népszerű mexikói filmsztárja ismét felvevőgép elé áll.A Erskine Caldwell amerikai író és felesége Utazás Amerika körül címmel riport- és interjúkötetet adott ki. A könyv pregnáns képet fest az amerikai társadalom ellentmondásairól. Konsztantyin Pausztovszkij LEGENDA Ennek a történetnek élményei az 1914-es világháború első évére nyúlnak vissza; az író akkor egy kórházvonaton teljesített szolgálatot. Sebesülteket szállítottak Krakkó és Przemysl térségéből Lublinba, majd onnét tovább Oroszországba. A lublini pályaudvar tele volt mahorkafüsttel, csajkacsörömpöléssel, csizmadobogással, fegyverzörgéssel. De elég volt az embernek kilépnie a város széles utcájára: csönd és orgonaillat fogadta. Az ember levette a sapkáját, megtörölte a kemény sapkaellenzőtől vörös csíkos homlokát, egy mélyet lélegzett, és kénytelen volt megállapítani: »Nem, ez csak lázálom lehetett! Egyszerűen képtelenség, hogy háború van!* Ha fölnézett az ember, fecskéket látott a tetők fölött tovanyilalmi. Bárányfelhők lebegtek a kék ég végtelenjében és tűntek el az épp olyan kéklő messzeségben, anélkül, hogy a földet megfosztották volna akár csak egyetlen napsugártól is.A Szakszonszkij-kertben a fúvós zenekar operaegyvelegeket próbált. A hangok szétáradtak a városra boruló csöndben. Valahonnan a Wieprz-folyóhoz lejtő egyik sikátorból, a szűk ajtós kerítések felől ismerős dal hangzott föl. A kertajtók fölött kovácsoltvas lámpások himbálóztak. Orgonavirág buggyant ki a kerítés lécei közt, és reggeltől estig szóltak a harangok. Húsvét volt éppen. Ünnepnapok követték a nagy zűrzavarban, porban csak imént lezajlott csatát. Jóllehet a ragyogó tisztára kitakarított kórházvonaton még most is előkerült itt-ott a fékfogantyún fennakadt, vérrel átitatott vattacsomó vagy kínokban szétmorzsolt cigarettacsonk. Elmentünk misére a bernáthegyi szerzetesek templomába. Színpadiasan hatott itt minden: a ministránsok csipkeinge, az égszínkék brokátba öltöztetett kisded Jézus körül hegyekig torlódó orgonafürtök, a latin imákat mormoló papok, az orgonabúgás. Az imádkozó öregasszonyok szemében vakbuzgóság, csodára várnak, arra, hogy Isten majd megszünteti az egész világon a robotot és nyomort, és gondoskodik róla, hogy az ember végre kiegyenesíthesse a derekát a mosóteknő mellett és rámosolyoghasson a szappanbuborékokban megcsillanó napsugárra. Számukra mákonyos önáltatás volt a hit. Meddő képzelődések világa a fáradt embereknek. Nem láttak más kiutat, ezért minden józ,i eszük és élettapasztalatuk ellenére, fanatikus makacssággal hitték, hogy Istenben testesül meg az igazság. De hát miért tétovázik ez az emberek kitalálta Isten, miért nem egyengeti el az emberi lét véres és fojtogató káoszát, miért hallgat, miért nem avatkozik bele a dolgok menetébe! És mégis hittek ebben az Istenben, holott már évszázadok óta tétlen maradt. Az emberek olyan mondhatatlanul vágytak a boldogságra, hogy a boldogság költészetét a vallással helyettesítették, zokogó orgonabúgással, tömjénfüsttel, ünnepélyes fogadalmakkal. Húsvét első napján Ljdlja Kuzminával, az ápolónővel és Romanyinnal, a szanitéccel, aki békében diák volt, kimentünk a városon túl, a Wieprz partjára. Az út mentén kék-katángvirágok himbálóztak. Az ég alján felhők tornyosultak, akár a havasok. A Wieprz partján szalmatetejű kunyhó állt. Fűzfasövényén halászháló száradt. Barna madárkák ültek rajta, a szikkadt hínárt csipegették róla. Ahogy közeledtünk, ijedten felröppentek és fölébresztették az ablak tövében, veszszőbölcsőben pihenő csecsemőt. A csöppség sírva fakadt. A kunyhóból fiatal parasztaszszony lépett ki, feltűrt csíkos szoknyában. Amint megpillantott bennünket, megtorpant, kezét a mellére szorította. Egy ócska teknő alól vén, szürke kuvasz bújt elő, ásított és csodálkozva kémlelt a bölcsőbe. Meggyőződvén róla, hogy minden rendben van, öreg sárga szemét ránk emelte, és szorgalmasan bolhászkodni kezdett. — Nyughass, Szürke! — szólt rá az asszony félhangon, a gyermeket karjára vette, aztán felénk fordult; arcán olyan barátságos mosoly fénylett, hogy önkéntelenül visszamosolyogtunk rá, de egyetlen szót sem szóltunk, csak álltunk némán. A menyecske zavarában tejjel kínált bennünket. Megköszöntük és beléptünk a kunyhóba. Odabent minden fából volt, nemcsak a falak, a padló, az asztal, a lócák meg az ágy, hanem a tányérok is, az ablakpárkányon heverő fésű, a sótartó és az olaj mécses a szentkép előtt. Ezek a fából való tárgyak csak fokozták a szegénység és a tisztaság benyomását. Liolja ölébe vette a gyermeket, a háziasszony pedig lement a pincébe és egy harmatbefutotta kancsóban tejet hozott fel. Letörölte az asztalt, míg föléje hajolt, a napsugár ott villódzott szőke haján. Néztem ezt a hajat: hullámos volt és finomszálú. Az asszony megérezte pillantásomat, fölemelte a szemét, szürkészöld, szégyenlős szemét. És ebből a tekintetből, meg két másik ismertető jelből — amelyről még szó lesz — megéreztem, hogy a kunyhóban csöndes, bár szegényes boldogság lakik. A második figyelmeztető a gerendán függött: kis szalmavirág koszorú, vékony viaszgyertyákkal. A gyertyakelyheket nagy, bíborszínű bogáncsvirágok pótolták, ezek tartották a még meggyújtatlan gyertyákat. — Mi ez? — kérdeztem a háziasszonyt. — Micsoda remekművű kis csillár! — Á, csak amolyan játék — felelte zavartan. — Meggyújtani nem lehet. Az uram fonta, hogy vidámabb legyen a kunyhó. Kosárfonó az uram, fűzfavesszőből kasokat meg székeket csinál, a múltkor még egy parazolt is font Javorszkaja kisasszonynak. Rományin nem tudta, mi az az*parazol«, és nagyot nevetett, mikor meghallotta, hogy egyszerűen a napernyő. Ekkor nyílt az ajtó és egy nyurga, fiatal paraszt állt a küszöbön. Ez volt a harmadik ismertető jegy, amiről szólottam volt. Zöldhímzéses, fehér bőrmellényt viselt, hanyagul a vállára vetve. Feltűnően szikár volt, és éppen olyan szégyenlősen mosolygott, mint a felesége. — Ez Sztasz, az uram — mondta az asszony. — Kicsit félnótás a lelkem. Sztasz némán meghajolt, a magával hozott vesszőnyalábot a sarokba állította, asztalhoz ült, és sorban, figyelmesen megnézett bennünket. A nyitott ablakon pacsirtaszó hallatszott be. Ott cikáztak a zöld búzaföldek fölött, nyílegyenesein csaptak a magasba, hogy eltűnjenek az ég kékjében. Sztasz kipillantott, elmosolyodott. — A segítőink — mondta. — Pacsirták. — Hogyhogy segítek? — kérdezte Ljdlja. — Örömmel töltik el az embert munkája közben — felelte Sztasz ugyanazzal a szelíd mosollyal. — Én magam nem láttam, de azt beszélik, van köztük egy aranycsőrű, az a vezérük. — Sztasz! — kiáltott föl az asszonyka szemrehányóan. — Ki talál ki ilyesmit? — Mondják ... Azt is mondják, a pacsirták talán most is megszabadítanak majd a háborútól, mint Dühöngő Jankó király idején. — Ne traktáld ilyen mesékkel az urakat — intette a felesége. Sztasz nem válaszolt. Csak sokat jelentően mosolygott és ujjaival dobolt az asztalon. — Jól van no — mondta kis szünet után. — Aki nem hiszi, hát ne higgye. Ám annak, aki elhiszi, tán könnyebb lesz az élete. Jankó király, a Dühöngő haddal támadt egy szomszédos országra, és abban az országban csupa paraszt lakott, szántóvető paraszt. Úgy, a fehér darócruhájukban, szénahányó villájukkal védekeztek Jankó lovagjai ellen. A lovagoknak vaspáncéljuk volt, és réztrombitát fújtak, kétélű kardjukkal egy ökröt egyetlen csapásra kettéhasítottak. Igaztalan háború volt ez, olyan igaztalan, hogy a föld nem akarta befogadni az embervért. A szántóföldekről, mint az üvegről patakzott le a vér, és a folyóba ömlött. Százszámra hullottak a parasztok, kunyhójuk leégett, asszonyuk megtébolyodott a fájdalomtól. De élt akkor a parasztok közt egy öreg, púpos muzsikus, aki a maga készítette hegedűjén lakodalmakban muzsikáit Azt mondta a púpos: "Létezik a világon mindenféle madár, még paradicsommadár is, de a legkülönb mind közt a mi pacsirtánk, mert ő a parasztok kedves madara. Énekel a földeknek, és a vetés dúsabb lesz és kövérebb. Énekel a szántóvetőknek, hogy könynyebbnek érezzék az ekevasat, és az aratóknak, hogy elnyomja a kaszájuk suhogását és fölvidítsa szívüket. A pacsirták fölött egy egészen fiatal, a legeslegkisebb parancsol, de annak a csőre színarany. Hozzá kell fordulnunk segítségért. Ő nem fogja megengedni, hogy a parasztok ilyen rusnya halállal pusztuljanak. Ő mindnyájunkat meg fog menteni, testvéreim, megmenti asszonyainkat, gyermekeinket, meg a zöldellő földjeinket.* Erre a parasztok követeket küldtek a pacsirtához. — Miféléket? — kottyant közbe az asszony váratlanul. — Mindenféléket. Verebet, fecskét, bizony még a kopaszfejű harkályt is, azt, amelyik Ljurbatovban átkopácsolta a fakeresztet. És lám — Sztasz mosolygós pillantást vetett ránk — egyszerre csak ezer meg ezer pacsirta szállt a parasztok országa fölé, ellepték a tetőket, és így szóltak az asszonyokhoz: -Anyák, feleségek, testvérek és szeretők, mit adnátok azért, hogy véget érjen a háború?* Mindent mondtak az asszonyok. "No, ha így van — mondták a pacsirták —, akkor szedjetek össze minden kötő- meg hímzőfonalat, ami csak akad a háznál, és vigyétek ki a mezőre.* Éjszaka aztán sok ezer pacsirta repült a rétre, fölragadták a gombolyagokat. Dühöngő Jankó serege fölé szálltak, és kibontva a gombolyagokat, sűrű csapatokban elkezdték körülkeringeni a lovagokat, és úgy körülfonták őket, mint pók a legyet. Ezek eleinte még szét tudták tépni a fonalakat, de a pacsirták egyre szorosabban szőtték körül őket, míg csak a földre nem rogytak és mozdulni sem bírtak, csak köpködték a gyapjút, ami eltömte a szájukat. Erre összesereglettek a parasztok, elvették a lovagok páncélját meg kardját, őket meg halomba dobálták, szekerekre, elvitték az országhatárig, és ott behajigálták őket a folyón túli szakadékba, mint a szemetet a gödörbe. Jankó, a Dühöngő, anynyi fonalat nyelt, hogy belekékült és megfulladt, minden jótét lélek örömére. És azóta soha többé nem volt háború abban az országban. Sztasz elhallgatott. — Föl kellene nekünk is kerekednünk — mondta később tűnődő mosollyal —, hogy megkeressük azt az aranycsőrű pacsirtát. Beesteledett már, mire kiléptünk a kunyhóból. Az asszony elkísért bennünket az országútig. Sztasz otthon maradt, kiállt az ajtóba, pipára gyújtott, és nézett utánunk. Egyik útkereszteződésnél elbúcsúztunk. A nap akkor nyugodott le a Wieprz túlsó partján. Az elcsöndesedett erdők és mezők fölött most kúszott föl a hold ezüst sarlója. Az asszony kezét nyújtotta. Magam sem tudom miért, de lehajoltam és megcsókoltam ezt az érdes, friss kenyérillatú kezet. Nem húzta el. — Köszönöm! — mondta egyszerűen és rám emelte nyugodt tekintetét. — Jöjjenek el máskor is, de biztosan. Sütök maguknak mézeskalácsot. És Sztasz majd fog halat a Wieprzben. Megígértük. De másnap a kórházvonatunk Siedlicébe indult, onnét tovább irányították Varsóba. Sztaszt és fiatal feleségét soha többé nem láttam viszont. (Kardoss Tilda fordítása) Vasárnap, 1964. szeptember 20.