Magyar Nemzet, 1964. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-20 / 221. szám

Vasárnap, 1964. szeptember 20- EGY ÉPÍTÉSZ FELJEGYZÉSEI A múlt védelme a jövő érdekében m­ísért :vagyok, aki ki­­válásából ere­dően a jövőnek él, többre be­csüli a keletkezőt az elmúló-­elül. Ez szabja meg helyét a társadalomban, viszonyát a tennivalókhoz. S ennek a vi­szonynak az alapja nem lehet más, mint az újat, a jobbat akarás. S mégis, éppen az épí­tésznek most a múltért kell szót emelnie. A múltért egy városban, amelyet szeret, a múltért egyáltalán városok­ban, hiszen lényeges tulajdon­ságuk a városoknak, hogy múltjuk van. S azért is, mert mint építész tudja, érzi, hogy mindaz, amit ma építünk, minden újszerűsége ellenére mennyi szállal — hely, szoká­sok, anyagok, méretek, ará­nyok, formák — tapad a múlt­hoz, a város az ország múlt­jához. Szót kell emelnie az épí­tésznek, mert a város múltjá­nak megbecsülése körül hala­dás, eredmények mellett még mindig, napról napra problé­mákat lát, sőt hibákat vét. A műemlékvédelem éppen újab­ban sok sikert ért el, sok híve van, de vannak ellenfelei is, akikkel újra meg újra meg kell küzdenie. Más téren pedig a múlt védelmének még a szervei, a törvényei is hiá­nyoznak, még inkább a kész­ség hozzá. Mert nemcsak mint építész, nemcsak épületek, vá­rosképek pusztítása miatt szó­lok, hanem az épületekhez, városképekhez tartozó sok egyéb, kisebb dologért is. Pél­dául emléktáblákért, kerti vendéglőkért, bútorzatokért. S itt válhat a téma hálássá, mert az elmúlt dolgok nosztalgiája — Krúdy sikere a megmond­hatója — sokakban él, egy­ben félreérthetővé, hiszen olyanok együttérzésére talál­hat, akik többet s mást saj­nálnak a múltban, mint egy város emlékeit. Mi a K­­­V Az, hogy nap­ról d­efolt­­­ról napra tör­­ténik valami, ami arra vall, hogy a város múltját nem helyesen értékeljük, kis áldo­­zatokkal, vagy akár áldozat nélkül is megmenthető dolgo­kat pusztítunk. A jövőt pedig ezzel nem szolgáljuk, mert a múlt eltüntetésével nehezítjük azt, hogy kialakuljon, megerő­södjön a városlakók közös­séggé válása, emberies együtt­élése, erre való igénye. Ez lát­szólag túl messzire lendülő kö­vetkeztetés, de végső soron így van: egy város nevelő, asszi­miláló ereje nagymértékben arányos a múltjával — azzal, amit tárgyi emlékekben, ki­sebb szokásokban, dolgokban láthatóan is őriz, mert napi életét s így karakterét is jó­részt meghatározzák. Lakóit valami rendhez szoktatják. Egyaránt gondolok tehát arra, hogy érdemes épületek a he­lyükön megmaradjanak, üzle­teket ott találjon az ember, ahol megszokta, mint ahogyan annak is van jelentősége, hogy ismerős postás naponta ugyanabban az időben hozza a leveleket, autóbuszok az is­mert sarkokon álljanak meg. FnitfpszPít dolgokkal kez­ítpi­ebien­dem A Viga­­dó megtartása szinte a mai napig kemény viták tárgya volt. A margitszigeti Ybl-für­­dő eltávolítása, éppenséggel anélkül, hogy helyébe más, új, szebb került volna, már elpa­naszolt dolog, noha fájdalma még nem múlt el. Nincs is kedvem azóta a felső szigetre járni. A Fő utcában, Budán voltak rozoga régi házak, ös­- szefüggő csoportban, ezeket ér­demes lett volna helyreállít­va meghagyni, hogy lássuk, milyen volt valamikor ez az utca, különben még a neve is elveszíti értelmét. Hiszen egy eltűnő régi városrésznek, a Ví­zivárosnak volt a fő utcája. A tabáni templom előtt volt egy formás kis előtér, ez most el­tűnt, mert lebontották a há­zat, ami képezte; a ház öreg volt, kicsi, rozzant, de hát ta­lán lehetett volna helyreállít­va valamire — például cuk­rászdának — felhasználni ilyen szép helyen, egy korábbi városréteg maradványaként. Annyi rengeteg jellegtelen, semmitévő, sőt összedűlni ké­szülő ház van még a városban, miért ilyenekkel kell hát siet­ni? Olyanokkal, amelyek he­lyük, csoportosulásuk révén képet adnak a múltról. Oly­kor még egyetlen ház is meg­teszi ezt. Nemrégen Varsó­ban járva, új, széles utcákon, vadonatúj házak között, akár egy koloniális városban — hir­telen megpillantottam egy öreg kormos bérházat, olyas­félét, amilyen nálunk a Teréz­városban sok akad — itt azon­ban az egyetlent, ami a pusz­tulásból megmaradt —, és megrendültem. Ez az egy ócs­ka, csúnya ház hirtelen valami mélységet tárt fel — akár oly­kor egy hang hallatán az em­beri emlékezet —, azt az ér­zést, hogy itt valaha egy má­sik város volt. A krisztinavárosi Déryné — volt Auguszt — cukrászda pa­tinás, hangulatos, sőt kényel­mes ,belsejének oktalan szét­­hordását nemrégen mint levél­író szóvátettem, s ez még az építészethez, a belső építészet­hez tartozik. Kár az ilyene­kért. Magam is félek, mint egy másik levélíró, mit találok majd a megújított Belvárosi Kávéház megszokott belseje helyén. Itt sem műér­tékekről van szó, hanem arról, hogy egy várost részben éppen ilyesmik tesznek várossá — olykor régi kacatok, céh jelvé­nyek (ki sírná mégis vissza a céheket?), kutak, kövek, fel­iratok, sőt akár pusztán belső falburkolatok, bútorok. Hama­rosan talán kirámolják az Apostolok sörözőjének bokszait is, mert csakugyan nem éppen kényelmesek, de hát megszok­tuk őket. IW VI*!f*m ^ ennek Y CICIM, bármikori, tetszés szerinti — ki tudja ki­nek a tetszésétől függő — le­hetősége nincs rendjén. Nem érzi magát jól egy városlakó, ha megszokott helyeit, dolgait gyakran s érzése szerint feles­legesen változtatják. Minél in­kább s mély szükségszerűség­gel változnak körülöttünk a világ dolgai, a valóban fontos dolgok, annál inkább kellene megszabni olyan kisebb dol­gokat, amelyeknek a jelentő­sége talán nem is más, csak az, hogy ott vannak, marad­nak, ahogyan tudtuk, meg­szoktuk. Minderre talán első ízben akkor gondoltam, amikor né­hány éve meghökkenéssel lát­tam, hogy a Krisztina téri templom faláról eltávolították a táblát, mely tudatta, hogy Széchenyi István itt tartotta esküvőjét. Vajon milyen ve­szélyt rejtett magában? Szé­chenyi történeti szerepét min­dig is sokféleképpen fogják ér­tékelni, éppen mert sokrétű, nagy ember volt — de hát szobra ott áll a főterek egyi­kén, utca, hegy, híd, rakpart van elnevezve róla. Az pedig, hogy itt valaha egyházi eskü­vőt tartott, arra talán nem volna érdemes, hogy most utó­lag megörökítsük, viszont arra sem szolgál rá, hogy emlékét eltávolítsuk. Szegényebbek let­tünk a régi Nemzeti Színház oszlopfőjével is, amit egykor megmentettünk, s a Múzeum körút sarkán később a gyepre helyeztek — ez szép gondolat volt —, az aluljáró felépítése óta eltűnt. Nemrégen meg azt olvastam, hogy eltávolították Podmaniczky Frigyes emlék­tábláját a Rudas László utca sarkáról. Az emléktáblát el­vinni, nem tudom, helyes-e. Nem láttam, mi állt, talán kor­rigálni való is lehetett rajta, de azt tudom — és ezt Kova­­lovszky Miklós időközben megjelent cikke megerősíti —, hogy Podmaniczky 1873-tól 1903-ig a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tevékeny, rátermett alelnöke volt, s hogy Buda­pest, a belseje, úgy, ahogyan ma használjuk, szeretjük, kül­földieknek büszkén mutogat­juk, igen nagy részben ezen időszakban s a Közmunkák Tanácsa működésének eredmé­nyeképpen épült. A körutak, a Népköztársaság útja, a Du­­na-partok, a hidak, hídfők, a középületek, ahol az olykor többszörös név­cserék után már a kalauzok, taxisofőrök sem ismerik az újakat. Történészeknek is ne­héz lesz majd kinyomozniuk egykor, hogy mi hol történt. Sőt, olyasmi sem szolgálja a tájékozódást, hogy például a zugligeti volt 81-es és a hű­vösvölgyi volt 83-as villamos számát az útirány bárminő megváltoztatása nélkül meg­változtatták; a régi számokat egy fél életen át megszoktam, az újakat képtelen vagyok megjegyezni, s ha kérdik tő­lem, megmondani. Azt se, hogy melyik most a Magyar, a Madách Színház a többszöri névcsere után. A Vígszínház talán most már újra a régi. Más, új elnevezések tömegé­ről nem is szólva. A Fehér Galamb vendéglő a Várban miért lett hirtelen Fekete Holló? Vajon, ha a Gundel­­étterem, a Royal­, a Gellért­­szálló megtarthatta a nevét, mert méltó rá, s megtartása célszerű is volt, nem lehetett volna ugyanezt az elvet követ­ni még néhány más dologgal is? Például a »Zserbó*«-val? S — ha már vendéglátó helyek­ről van szó — megtartani vagy visszaállítani a Central Kávéházat a város közepén; egyetemi, irodalmi emberek csendes, kedvelt dolgozó, be­szélgető helyét? Van azonban valami han­gulati, atmoszferikus vonása is az ilyesminek. Az eligazodás az otthonosság érzésének egyik lélektani alapja. Az idegensé­­gének pedig az ellenkezője: a kiismerhetetlenség, a bizonyta­lanság. Helyes-e egy várost a lakói jó része számára s nem szükségszerűen szinte idegenné tenni? Elvenni, legalábbis csökkenteni azt a lényegében ártalmatlan nevekből, számok­ból eredő jó érzést, hogy ez az a város, amiért s ahol élt, él, élni akar. Állandó riadalom­ban hagyni, hogy mit, mikor, hol talál, vagy egyáltalán megtalál-e? Sőt ez még az ide­genforgalom ügye is. Párizs­ban például minden látogató meghökkenne, ha a Boulevard St. Michelt, az Odeon színhá­zat más néven találná, vagy a Café de la Pacix-t nem ta­lálná. S ez nemcsak utca­elnevezési bizottságok ügye, hanem mindenféle elnevezé­seké, átkereszteléseké, ame­lyekre nincsenek külön bizott­ságok, de amelyeknek valami­féle felelőssége, következmé­nye együttesen mégis van, s amihez éppen ezért valami egységesebb s józanabb hozzá­állás, elvi alap kellene. Tisz­tázni a határt, mit nem lehet megtartani s mit lehet, med­dig szabad menni egy városban a csereberélésekkel, s med­dig kell őrizni — éppen ilyen kis dolgokban, tárgyi emlékek­ben — a múltat. Miként Len­gyelországban, Csehszlovákiá­ban is őrzik. Temperamentumos ü­ gyünk, ilyen a hírünk, s a probléma talán részben innen ered. S itt szólal meg bennem újra hangosabban az építész — mert igazában közben is szólt —, hiszen építeni csak földön, alapokon lehet, s az alap csak ez a föld, a megma­radt, s megtartható múlt lehet, s hogy ezek a dolgok össze­függnek, még egy-egy épület­ben is, s még inkább egy egész városban. Itt kis dolgokról volt szó, de együttvéve mégis fontossá, naggyá válnak: részeivé az otthonnak és hazának. Granasztói Pál A névváltoztatásokról, csereberélésekről egyébként sok szó esik, itt csak utalok rá. Van gyakorlati része, ne­héz eligazodni egy városban. Magyar Nemzet A Párizsban évente kiosz­tásra kerülő Testvériség-díjat Vercors francia írónak ítélték, „Állatkert, avagy az emberba­rát bűnöző” című színművéért. A darab a fajelméletet tá­madja.­ A moszkvai nemzetközi filmfesztivál mellett a szov­jet filmesek újabb fesztivált szerveztek. Leningrádban két­évenként megrendezik a szov­jet film versenyét Ciprius kic­llítója­ a Szépművészeti Múzeumban /] hetvenöt éves nagy bel­­g­yl­ia művésznek ez az el­ső kiállítása Budapes­ten. Mégis kevés művész ha­totta át erőteljesebben a Hor­­thy-fasizmus évtizedeiben a haladó magyar képzőművésze­tet, mint a fekete-fehér mű­faj mágusa. A húszas évek vé­gén — mikor először jelentek meg nálunk Masered­ metsze­tei — számos alkotása illuszt­rálta a különböző munkás­mozgalmi kiadványokat. Las­sanként beszivárogtak képre­gényei is a Horthy-Magyaror­­szágra, ezek a műfajt teremtő fametszetsorozatok: -Egy em­ber passiója*, -Az eszme*, -A mű*, -A nap*, baráim köny­ve* stb. Ezek a szűkszavú, forradalmár alkotások foko­zatosan bekerültek a magyar munkásság életébe, tanultak belőle a szocialista képzőmű­vészek, hatósugarába került a magyar művész- és íróvilág haladó rétege. Ekkor talán csak annyit tudtak róla, hogy Romain Rolland barátja és harcostár­sa, az első vil­ágháború­­ ide­jén Rolland lapjának, a Génf­ben megjelenő Le Feuille-nek rajzolója, ő illusztrálta a Jean Christophe-ot, Zola Germinal­­ját, Hugó regényét, A tenger munkásait. Olyan óriásoknak lett kongeniális társa, mint Shakespeare, Villon, Erasmus, Lev Tolsztoj, Verhaeren. És ♦megírta* a képregényeket is. /'“7/Hallatlan erő és félreért­­eet­­­hetetlen mondanivaló volt ezekben a képsoro­zatokban, az emberi gondola­toknak és érzéseknek roppant tárháza, az élet valósága és igazsága, tudatos közreműkö­dés a haladó emberiség harcá­ban, felelősségvállalás a mun­kásság felszabadítása és a bé­ke érdekében. Drámák és tra­gédiák, forrongó érzelmek, leplezetlenül, őszintén. Ilyen a világ, ilyenek az emberek. Segítsünk rajta művészetünk­kel is, hogy jobb legyen. Ezzel függ össze az a mí­­vesség, páratlan művészi gond, amellyel tökéletesítette ezt a klasszikus műfajt. Elmélyedés a témában és a téma kifejté­sében. A részletek alig össze­mérhető gazdagsága s jellem­ző ereje, az arány és mérték tisztelete, amely még a ro­mantikus ívelésű lapokon sem szorul háttérbe — mindez egy olyan művészt jellemez, aki nélkül más és kevesebb len­ne korunk művészete. A nagy humanista művész keserves életet élt át a máso­dik világháború idején. Ten­ger melletti otthona elpusz­tult, ő maga pedig Párizsból menekült az emberek tízezrei­vel együtt a náci megszállók elől. De a sors még kegyetle­nebb: műveinek eredeti pél­dányai, a dúcok, rajzai és festményei jórészt áldozatul estek a háború viharainak. A művész töretlen erővel fogott hozzá új művek alkotásához, s a barátainál, tisztelőinél levő régebbi metszetei, rajzai, il­lusztrációi összegyűjtéséhez. Fájdalom, öröm és küzdelem, alkotó erő — így élte meg hetvenötödik életévét, 1964. július 30-án.­­T­asereel ma is fiatalosan Iiil gondolkodó és kereső művész-mester. Időt­lenül modern, mert megtalálta mondanivalójához az adekvát, félreérthetetlen formákat, ki­fejező eszközöket. Klasszikus vagy modern, romantikus vagy szimbolista, talán exp­resszionista? Igen és még sok minden. Mindez benne van művészetében. Tudatosan­­ösztönösen, kiegyensúlyozot­tan, alig kielemezhetően. Ez talán egyik kulcsa művészete megközelítésének. És ugyan­akkor — ez a másik kulcsa — sajátos képnyelvének alapja és ihletője az a törekvés, hogy mindig megtalálja kapcsolatát a mű lüktetésével, napjaink ritmusával. A művész fejlődése nem áll­­hat meg. A külső világ hatá­sa, belső élményei újabb célok felé sarkallják. Ezt bizonyítja a Szépművészeti Múzeum gon­dosan rendezett kiállítása is, mely Masereel utóbbbi évei­nek terméséből mutat be száz­nál több fametsze­tet, rajzot, akvarellt és olajfestményt. A témakör talán csak kissé bővült: a munkások élete és harcai, a nagyvá­ros számos arca* tájak, állatok jel­legzetes masereeli képei mellett ott­­ láthatjuk a »Ro­­u­main Rolland emlé­kére* című megha­tó lapját, vagy a *Baudelaire emlé­kére* című metsze­tét, amely megjele­nítő erővel ábrázol­ja a szimbolizmus nagy költőjének vi­lágát, vagy a sza­tirikus hangú­­Részvénytársa­­ság*-ot és a­­Detek­­tívregény*-t. Újsze­­rű utakat keres az Isteni Színjáték cí­mű film díszletei­nek tervezésénél. Az egész korszakot, melyet a kiállítás bemutat, az érettség belső és külső egyensúlya jellem­zi, az oldottabb formálás, a részle­tek kimunkálása. Olyan csodálatos gyümölcsei vannak ennek a tökéletessé csiszolódott művé­szetnek, mint a •Szőlő*, melyben szinte eszközök nél­kül teremti meg a természet tökéletes­ségének atmoszfé­ráját, vagy a »Koz­mosz* megrendítő kompozíciója. Ha rajzaival és vízfestményeivel egyes kiadvá­nyokon olykor már találkoz­hattunk metszetei mellett, most közvetlenül is szemlél­hetjük a belga művész fest­ményeit. Masereel, ha nem lenne a fametszet egyedülál­lóan nagy mestere, festőnek sem lenne kisebb formátumú egyéniség, mégis a grafikus gondolkodása és kezejárása, ami jellegzetes vonásokat köl­csönöz mindenfajta alkotásá­nak. Í­­gy testben-lélekben fiatal­­’­ művész mutatkozott be budapesti kiállításán, a hetvenöt éves Masereel, aki talán csak most fog majd hoz­zá, hogy learassa érett korá­nak érett gyümölcseit. Flórián László FIMM Maserec­ fametszete: Szőlő NAPLÓ Szeptember 20 A sport a görög művészetben címmel az olimpiai játékok jegyében kiállítás nyílt szom­bat délelőtt a Szépművészeti Múzeumban dr. Szilágyi János György rendezésében. A tár­lat ízelítőt ad a képzőművé­szet és a sport kapcsolatáról az i. e. VI. század közepétől az i. sz. III. századig. KJ Guineában decemberben rendezik meg az első afrikai művészeti és művelődési fesz­tivált. A fesztivál célja: be­mutatni az afrikai kultúra és művészet reneszánszát a füg­getlen országokban. Cervantesnek, a Don Quijote szerzőjének kalandos életét vi­szi a vászonra King Vidor, az amerikai filmrendezők doyen­je. Utána visszavonul a ren­dezéstől és emlékiratait állítja össze. Békeffi István, a svájci As­­conában élő magyar író, aki­nek Nyugaton írt filmjeit ná­lunk is vetítik, feleségével, Tu­­ray Idával háromhetes látoga­tásra hazajön.­­ A francia Odéon színházban leleplezték Albert Camus szobrát. A Massy Művelődési Központban dokumentumok­ból, fényképekből és kézira­tokból kiállítás nyílt. Görög amfiteátrum mintá­jára építenek szabadtéri szín­padot az Egyesült Államok Mi­­chigan államinak Ypsilanti városában. Az 1966-ban elké­szülő színházban nyaranta nagy európai színházi együtte­sek szerepelnek majd. A világhírű szovjet Állami Pjatnyickij Népi Tánc- és Énekegyüttes október elején hosszabb turnéra utazik az NDK-ba.

Next