Magyar Nemzet, 1965. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-01 / 1. szám

Péntek, 1965. január 1• .Majd a Nemzet Társadalmi fogadóképességet és idegenforgalmi szemléletet Az a közel félmillió külföldi, aki az elmúlt évben meglátogatta hazánkat, illetve az az áradat, amelynek felfogása nem kis feladat volt, komoly tanulságul szolgált mindenkinek, akinek csak a legkisebb köze is van az idegenforgalomhoz. Jó az, hogy néhány helyes nyilatkozat és újságcikk helyes értékelést adott az idegenforgalom népgazdasági jelentőségéről, ezzel lehűtötte azokat a forrófejűeket, akik az ideözönlő külföldiek láttán úgy képzelték, hogy ez az özönlés továbbfokozható és mindjárt meg is oldjuk ezzel gazdaságunk nehézségeit. Látnunk kell, hogy a mi idegenforgalmunk forrása nem ugyanaz, mint az úgynevezett klasszikus idegenforgalmi országoké: Olaszországé, Svájcé, Franciaországé stb. A felénk megindult idegenforgalom egyik alapja az, hogy néhány baráti országban most vált először lehetővé, hogy útlevél nélkül, különösebb nehéz formaságok nélkül, hozzánk jöhessenek. Így például a nagyarányú csehszlovák utazás célja nem anynyira üdülés, az ország megtekintése volt, mint inkább a második világháború után megszakadt rokoni, baráti látogatások felújítása. Természetesen nagy számban voltak a kimondottan turisták is és azért a rokoni látogatók is felhasználták a lehetőséget üdülésre, az ország megtekintésére. A második forrás a nyugatról érkezők voltak. Az itt töltött nyugati vendégnapok egy főre eső hányada mutatja, hogy ott se volt a fő cél a hosszabb idejű pihenés. A nyugatiak még csak kóstolgatják a mi idegenforgalmi adottságainkat. Az utazási könnyítések, az ország külpolitikai pozíciója még nem oszlatta el véglegesen az idegenkedést, amelyet a több évtizede tartó ellenséges hírverés keltett a nyugati országok polgáraiban. Nem is szűnik meg ez egyik napról a másikra. Csak hosszú, figyelmes idegenforgalmi munkával tudjuk csökkenteni. Mit kell tennünk, hogy a remélt reális színvonalú idegenforgalmat elérjük? Mindenekelőtt olyan idegenforgalmi fogadóképességet kell létrehoznunk, hogy minden hozzánk látogatót fogadni tudjunk. Van nálunk olyan szemlélet,s elég erős, hogy minden fontos kérdés megoldását központi erőből, az államtól várják. Márpedig .. Márpedig adottságaink nem teszik lehetővé, hogy még oly fontos cél érdekében is, mint az idegenforgalom, erőnkön felüli áldozatokat hozzunk. Ha csak központi erőből akarnék az idegenforgalom fogadóképességét megoldani, ez tényleg áldozattal járna. Magyarország adottságai, Budapest kivételével, viszonylag igen rövid szezonra adnak lehetőséget. Vagyis igen erősen szélesíteni kellene a fogadóképességet, hogy a rövid idő alatt, a szezonban, fogadni tudjunk mindenkit, megfelelő színvonalon, aki hozzánk kíván jönni. És mégis van komoly lehetőség a hazai fogadóképesség növelésére, hogy ha az ilyen célra rendelkezésünkre álló anyagiak korlátozottak is. Nem akarok túlozni, de a "■'•"kakasoknak ezrei, tízezrei állnak az idegenforgalom rendelkezésére, még Budapesten is, ha a különböző kötöttségek, mindenekelőtt a bérleti díjak, nem korlátoznák ezt a lehetőséget. A háború előtt — hogy csak egyetlen példát említsek állításom támosúcsára —, minden villatulejdonos de minden Balaton ■ parti állandó lakos is, villájának, lakásának agy részét bérbeadta nyaralóknak, mert érdemes, mert kifizetődő volt számukra. Olyan jövedelemre tettek szert, amely ö”'"-'özte őket arra, hősti- £'.»• te is em ! kezzenek, hc-av le' ’en n ' mára kiadható lakrészük. Feltételezhető, hogy írta KOSSA ISTVÁN most is úgy lenne, ha az üdülőhelyi háztulajdonosok kellő ösztönzést kapnának és megfelelő biztosítékot, hogy az ilyen célból épített lakrészeket nem veszik igénybe. Tettünk ugyan már egyetmást, hogy segítsünk a mostani szűkös helyzeten. A fizető-vendégszolgálat mai feltételei azonban igen erős kötöttségeket jelentenek, és az anyagi rászorultság mellett semmi más ösztönző nincsen. A tett intézkedések nem elég bátrak, nem eléggé ösztönzőek. Miért kell például még a jó pénzű nyugatiak számára is igen mérsékelt áron adni az ideiglenesen nélkülözhető lakrészt? Ha a klasszikus idegenforgalmi országok fogadóképességét vizsgáljuk, akkor feltűnő, hogy bármily nagy, a miénkkel össze sem hasonlítható, a szállodai férőhelyek száma, a turisták zöme mégis nem ezekben a nagy szállodákban helyezkedik el, hanem a kis magánházakban, vagy a néhány vendégszobát kiadó vendégházaikban. Az elmúlt évi idegenforgalmi áradat, ha nem is ilyen méretekben, de tovább fog nőni, jobban, mint a központi erőkből létrehozandó új férőhelyek szállodákban vagy campingekben. A campingezés csak napsütéses száraz időben nyújt átmeneti megoldást. Amikor a múlt év augusztusában egyhetes esős idő zúdult ránk, akkor a balatoni campingek napok alatt kiürültek. A campingezés most százezerek, milliók paszsziója, divat lett, mert most olyanok is campingbe mennek, akiknek pedig tellene akár luxus szállodára is. Most camping a »sikk«. De mint minden divat, amelyet egyik napról a másikra felkapnak. Változásnak lehet kitéve. Amíg tehát, nagyon helyesen a camping-hálózatot fejlesztjük, közben keresnünk kell a megoldás lehetőségét, hogy az állandó fogadóképességet biztosítsuk. Lehetőleg mentes kevesebb állami erőből. El kell hárítani az útból mindent, ami ennek akadálya. A második alapvető feltétel az idegenforgalom nagymérvű fejlesztéséhez az idegenforgalmi szemlélet megteremtése. Az anyagi bázis bármekkora fejlesztése mellett, vagy talán még azt megelőzve is, új közszellemet kell teremtenünk, amely tisztában van az idegenforgalom gazdasági és politikai jelentőségével. Ez a közszellem nemcsak az idegenforgalommal közvetlen kapcsolatban levő dolgozókat kell hogy eltöltse, hanem az ország minden lakóját, a tízmillió magyart Az elmúlt év erre is nagy tanulságul szolgált. Végre volt idegenforgalmunk, olyan, amilyet eddig csak kívántunk. És mi volt a közhangulat? Hogyan fogadtuk általában ezt a fellendülést? Még a nyugatiaknak is sok, jogos panaszkodni valójuk akadt. Pedig előttük szinte térdet hajtottunk. Kerestük a kedvüket. Sokszor miattuk mellőztük a hazai vendégeket és a szocialista országból jötteket is. Ennek ellenére szinte kivétel nélkül minden nyugati vendégünknek volt egy-két keserű megjegyzése. Sokan azt hiszik, hogy minden a férőhely elsőrendűsége és az ellátás szinte fulladásig való bősége. Az idegen, aki hozzánk jön ennél többet vár. A nyugati látogató is. Eleve tudja mindegyik, hogy nálunk sok mindent nem talál majd meg, amit nyugaton szívesen nyújtanak neki, mert megfizeti. Tudja, hogy itt nálunk más életforma van, de ezt is szeretné látni. Kíváncsi rá. Amikor a nyugati turista elindul hozzánk eleve számol ezzel. Mégis eljön, mert már mást akar látni, mint az eddig megszokottat. És ezt a mást főleg az emberekben keresi Szeretnék érzékelni, hogy a húszéves szocialista rendszer milyen változást hozott az emberekben. Meg kell mondanunk őszintén, hogy lakosságunk többsége még nem ismerte fel az idegenforgalom nagy népgazdasági és politikai jelentőségét. Sok meg nem értéssel, idegenkedéssel találkoztunk úton-útfélen. Sajnos, igaz, hogy sokszor még azok a szervek is, amelyeknek egyik fő kötelességük lenne a területet alkalmassá tenni idegenforgalomra, elsősorban azt nézik, hogy a helyi lakosságnak mennyiben hoz hasznot, és ha úgy vélik, hogy elsősorban idegenforgalmi célok teszik szükségessé a megvalósítást, akkor húzódoznak megfelelő segítséget adni. Azt hiszem, a hivatalos szervek ilyen véleményét lehet a leghamarabb megváltoztatni. Velük könnyebb megértetni, hogy ami jó az idegenforgalomnak, az jó a lakosságnak is. A hazánkba látogató idegen nemcsak az idegenforgalmi szervekkel, az idegenvezetővel, szállodai portással, pincérrel kerül kapcsolatba. A sofőr és kalauz, a kiszolgáló személyzet az üzletekben, az útbaigazító rendőr, a strandos néni, a fagylaltárus, a preszszós kisasszony, az országúton az autós vagy a járókelők, szinte mindennap érintkeznek a külföldi vendéggel. Nem lehet annyi munkánk, annyi gondunk, hogy ha hozzánk fordulnak az idegenek, ne segítsünk rajtuk. Úgy kell fogadni mindenkit, aki hazánkba jön, mint a házigazdának. Mindenkit, minden megkülönböztetés nélkül, népünk vendégeként kell tisztelni, fogadni, még akkor is, ha az az »idegen« történetesen, egészen véletlenül, magyar. Ha azt akarjuk, hogy ez az idegenforgalmi szemlélet általánossá váljék, akkor már az iskolákban kell ezt elültetni. Nemcsak nyelvtanulásra kell a fiatalokat ösztönözni, hogy beszélni tudjanak a vendéggel, hanem meg kell értetni már a fiatalokkal is, hogy az idegen azzal, hogy minden szolgáltatást megfizet, jelentősen segíti gazdasági helyzetünk javítását. Másrészt — és talán ez még fontosabb is —,mindenki, aki innen elégedetten távozik, mert tapasztalta egész népünk vendégszerető figyelmességét, gyarapítja népünk barátainak nagy táborát. Azt is meg kell mondani, hogy ha voltak is nem jó jelenségeik az elmúlt évi idegenforgalmunkban, azért bizonyos egészséges türelmetlenség van az idegenforgalmi létesítmények érdekében. Bár nagyon sokszor a helyi lokálpatriotizmus túlzásokra ragadtatja a jószándékú kezdeményezőket. Az is az idegenforgalmi szemlélethez tartozik, hogy fel tudjuk mérni, értékelni erőinket hova, milyen cél érdekében használjuk fel leggazdaságosabban, leghatásosabban. Sajnos, nincs olyan erőfeszítés az idegenforgalmi szemlélet kialakítására, mint az szükséges lenne. Helyi szerveink is örülnek, ha egy szép, modern idegenforgalmi létesítmény megvalósul, de hogy a vendég ott jól érezze magát, azt már rábízzák a személyzetre. Márpedig anélkül, hogy mindenki a maga helyén és a maga módján és lehetőségeivel élve, ne törődjék a nálunk időző külföldi vendéggel, nem lehet igazi idegenforgalmat teremteni. Ezt a szellemet pedig csak olyan idegenforgalmi szemlélettel lehet elérni, amely elhatol az ország minden lakosához. A helyi szervek, a tanács, az iskola vezetősége, a tanácsi bizottságok, a Hazafias Népfront és mások hathatós közreműködése nélkül nem lehet soha olyan közszellem, amely az idegenforgalmat is úgy a helyi lakosság közügyének tekinti, mint bármi mást, ami közvetlenül érinti a lakosságot. A múlt év tanulságait két gondolatban lehet összegezni: bővíteni a fogadóképességet, s közszellemet teremteni az idegenforgalom mellett. Előkészület a bolgár—magyar közös társaságok szervezésére A Budapesten megtartott magyar—bolgár gazdasági tárgyalások eredményeként a két ország kormánybizottsága megállapodást kötött közös társaságok létrehozásáról. Az előkészületek a szervezésre már megkezdődtek. Az egyik társaság, az AGROMAS feladata, hogy koordinálja a zöldség-, a szőlő- és a gyümölcstermesztéshez szükséges gépek és géprendszerek fejlesztését, valamint gyártását. Ebben a munkában részt vesznek a magyar és a bolgár mezőgazdasági gépgyárak, kutató- és tervezőintézetek. A másik közös vállalat az INTRANSZMAS az üzemen belüli anyagmozgatáshoz szükséges gépek és géprendszerek gyártását, szerkesztését, az ezzel kapcsolatos kutató-kísérleti, valamint szerkesztő- és tervezőmunkát hangolja össze. A magyar—bolgár közös társaságok a KGST-ben való együttműködés új formáját jelentik és működésükkel megteremtik a gazdaságos termelést. s A Minisztest Janács illése A kormány Tájékoztatási Hivatala közli: A Minisztertanács csütörtökön ülést tartott. A külügyminiszter beszámolt az ENSZ 19. ülésszakának eddigi eseményeiről és a magyar küldöttség tevékenységéről. A kormány a beszámolót jóváhagyólag tudomásul vette. A művelődésügyi miniszter tájékoztatta a kormányt a Moszkvában aláírt magyar— szovjet kulturális munkateréről és kulturális kapcsolataink 1965. évi fejlődéséről. A Minisztertanács a tájékoztatót tudomásul vette. A kormány — az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetőjének előterjesztésére — kinevezte a vízügyi törvény alapján működő tárcaközi országos vízgazdálkodási bizottság tagjait, majd napi ügyeket tárgyait Tizenöt emeletes toronyház építését kezdik meg Miskolcon A Borsod megyei Építőipari Vállalat dolgozói a terv szerint a jövő évben mintegy 376 millió forint értékű munkát végeznek el, csaknem ezer lakás és számos szociális létesítmény építését fejezik be. Miskolcon elkészül az új, 1200 személyes munkásszálló, a MÁV üzemorvosi rendelőintézete, a Nehézipari Műszaki Egyetem főépülete és a Pamutfonoda irodaháza. Ózd korszerű állami áruházzal és két iskolával, Aggtelek pedig 200 személyes szállodával gazdagodik. Miskolcon, a Béke téren háromezer adagos konyha és önkiszolgáló étterem, nagy befogadóképességű zöldségraktár, egyetemi kollégiumi épület és csaknem kilencszáz lakás építését kezdik meg. Az új lakások nagyobb részét már korszerű technológia alkalmazásával, előregyártó blokkokból szerelik össze. Jövőre fognak hozzá a diósgyőri Kilián lakótelepen a város legmagasabb épületének, a tizenöt emeletes toronyháznak az alapozásához is. Klés Béla ____Jászapáti 1944. XII. 31.-1945. I. 1. 1944. december 30-án este pontosan megbeszéltük, hogyan fogjuk ünnepelni a Szilveszter éjszakát. Debrecenben voltunk és majdnem 200 kilométerre lenni a tűzvonaltól, minek tagadjam, jó érzés. Délután 6 órakor a Déri Múzeumban előadást tartok a szovjet irodalomról és este 9 órakor a szerkesztőségünk díszvacsorát rendez. Vagy 40 vendéget hívunk, hús és bor van elég. Hosszan beszéltük meg az étlapot , háromféle hús lesz és kétféle bor. Éjfél után 1 órakor mentem aludni és a telefon éjfél után 4 órakor ébresztett fel. Azonnan be kellett mennem a városparancsnoksághoz. Ott megkaptam a parancsot, reggel fél 7-re Jászapátiban kell lennem, Novikov ezredesnél. Reggel 6 órakor jelentkeztem Novikovnál. Megtudtam, hogy bár az előírtnál egy fél órával előbb érkeztem, fél órát elkéstem. Fél órával ezelőtt elutazott Jászapátiból a 2. hadseregcsoport parancsnoka. — Mit akar tőlem a parancsnok? — Nem tudom, de beszélni akar magával. Egy fél órán át beszélgetőink a pesti helyzetről és küönösen a parlamenterek meggyilkolásáról. — Ez sokba kerülhet még a magyaroknak — vélte az ezredes. — Nem ők csinálták, mégs ők fizetnek érte. Nem vitatkoztam, ennek úgysem lett volna értelme Nemcsak nekem, de az ezredesnek sincs beleszólása. Nekem fájt, hogy a magyarok fizetnek és Novikovon is látszott, hogy nagyon nem szívesen beszél erről. Vagy jobb szeretné, ha beszélhetnénk ról. — Hazamehetek Debrecenbe? — kérdeztem. — Szó sincs róla. A parancsnok visszajön, meg kell várnia. — Remélhetőleg délután otthon leszek. — Remélhetőleg. Két író volt Jászapátiban: Pervomajszkij, a költő és Ivánné regényíró. Velük töltöttem a délelőttöt. Délben bementem az ezredeshez megkérdezni, hogy visszajött-e már a parancsnok. Nem jött vissza. A délután folyamán ötször, hatszor mentem a kérdéssel az ezredeshez. Aválasz ugyanaz volt: még nem jött vissza, de okvetlenül visszajön. Meg kell várnia. Délután 6 órakor telefonáltam Debrecenbe. Lemondtam az előadásomat és félek — mondottam —, hogy a vacsorát sem fogom megenni. Nyolc órakor azt tanácsolta az ezredes, menjünk be az ünnepi vacsorára. Két társammal együtt bementünk a tornaterembe, ahol a bankettet tartották. 40—50 tiszt volt ott, azok vacsoráztak. Mi hárman is. Mintha csak a debreceni programot követnék, mi is háromféle húst és kétféle bort kaptunk. A tisztek gyorsan felkeltek és más tisztek jöttek a helyükre. Rajtunk, hármunkon kívül talán senki sem maradt. Másodszor kaptunk vacsorát. Másodszor ettük meg. Egy órával később nehéz volt megenni a harmadikat. De azért megettük. Tíz órakor Pervomajszkij már nem fogadta el a következő vacsorát. Tizenegy órakor már Ivánné sem. A két író tanú rá, hogy én megettem a 12 órai adagot is. A teremben folyton változtak a vendégek. Ráismertem az egyik szegedi parancsnokra és bemutattak a ceglédi parancsnoknak. Egy-két ember Debrecenből is ott volt. Nem sok ész kellett annak megállapításához, hogy valami megbeszélés folyik Jászapáti környékén. Tizenkét óra előtt 4 5 perccel megérkezett a 2. hadseregcsoport parancsnoka. Nagyon fáradt volt. Néhány tiszt kísérte és vele egyidőben jött be a terembe két román és két bolgár tiszt. Három ezredes és egy bolgár alezredes. Az egyik bolgár, az alezredes egyenesen hozzám jött, megölelt és megcsókolt. író. Legutolsónak egy szovjet vezérezredes jött be. Még sohasem láttam. Csak reggel tudtam meg, hogy a 3. hadseregcsoportot képviseli. Tizenkét órakor, amit egy csengő jelzett, a parancsnok, akinek éppen behozták a vacsorát, felállott, serleggel, vörösborral a kezében és beszélni kezdett. De csak a megszólítást mondhatta el: Drága elvtársak! — amikor az én ezredesem egy táviratot hozott be, a főparancsnoknak. Haragos volt, hogy megzavarták a beszédben, de amikor a táviratot elolvasta, egyszerre jókedve lett. Most már nem volt fáradt. — Derék fiú vagy — mondta az ezredesnek. Mintha legalábbis ő írta volna a kellemes hírt. Most néhány szóval a békét dicsőítette a parancsnok, s reményét fejezte ki, hogy a most kezdődő év békét hoz. Amikor azokról beszélt, akiknek békét kívánt, Magyarországot is megemlítette. Mintha megbotlott volna a nyelve, Magyarországot kétszer említette. Másodszor így: a szabad, független Magyarország. Leült és közben a hidegre hűlt vacsora helyett másikat hoztak. Nem volt komoly étvágya a főparancsnoknak, türelme sem volt nagy. Az ezredes — úgy látom — figyelmeztette, hogy én reggel óta várom. Az ezredes értem jött. A főparancsnok magához rendelt Jelentkeztem. Bemutatkoztam. A főparancsnok kezet nyújtott. — Tudja, egy kissé furcsa... Én csak látni akartam és esetleg megismerkedni, őszintén szólva azt sem nagyon sürgősen. És maga egész nap itt ácsorgott. Remélem, legalább vacsorázott? Megnyugtató válaszomra a főparancsnok folytatta: — Hát azért tulajdonképpen nem hiába várt. Bizonyosan nagy napja lesz, ha megtudja, hogy a németek bűnéért nem fognak fizetni a magyarok. Többet is szerettem volna tudni, de a főparancsnok a hozzá intézett kérdéseket nem hallotta meg. Háromszor kérdeztem, sikertelenül. — Van valami kívánsága? — Nagyon-nagyon szeretném, ha elutazhatnék Budapest felszabadításához. — De maga lapot szerkeszt. — Sokkal jobban tudják azt megcsinálni munkatársaim nélkülem, mint velem — válaszoltam nagyon öntudatosan. A parancsnok nevetett és az ezredesnek utasítást adott. — Holnap délelőtt majd megtudja a többit — fordult hozzám. Most Pervomajszkij és Ivánné mutatkozott be és a parancsnok tőlük is megkérdezte, hogy vacsoráztak-e. Pervomajszkij felvilágosította, hogy mit evett ő, és mit ettem én. A parancsnok harsányan nevetett, aztán felém fordult: — Nagyon nagy öröm egy ilyen étvágy. De azért higgye el nekem, hogy ma a legnagyobb örömet mégsem a maga étvágyának köszönöm. Kádár János részvétt ívirata Ceylon miniszterelnökének Kádár János, a Minisztertanács elnöke együttérzését fejezte ki S. Bandaranaike miniszterelnök asszonynak a Ceylont ért súlyos természeti csapással kapcsolatban.