Magyar Nemzet, 1965. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-11 / 136. szám

Fentek, 1865. Június 11. Magyar Nerat Ötezer kilométer Algériában A barátok segítsége Képtelenebb helyre aligha építettek várost, mint Constantinet. A felelősség ezért még Masinissára, Numidia királyára hárul, aki a pun háborúk előtt itt építette fel Cirta néven birodalma fővárosát Az még nem lenne különös, hogy a kibíliai fennsíkból kiemelkedő ezer méter körüli sziklatömbön háromszázezer lakosú város áll. De az már igen, hogy a várost egy csaknem 180 méter mély meredek falu szakadék a szó szoros értelmében kettéhasítja. A coloradói Grand Canon lehet valami ehhez hasonló, csakhogy ott nem építettek várost. Lent, a mélység alján apró patak csörgedez, a Rhumel. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez a vízerecske az évmilliók során ilyen széles szakadékot vágott a kemény sziklafalban. Masinissa óta a város csaknem bevehetetlen sasfészeknek számított, három oldalról meredek szikla oltalmazta az ostromlóktól, egyedül délnyugatról, Sétif irányából lehetett megközelíteni. Onnan is érkeztek a történelem egymást követő korszakainak hódítói Először Jugurba i. e. 112-ben, de ő nem ostrommal, hanem éheztetéssel kaparintotta kezébe a várost. Marius, i. e. 107-ben legyőzte Jugurthát, de nem kebelezte be Cirtát a római birodalomba. Erre csak Caesar idején került sor, aki hívének, Sittiusnak adományozta a települést, így kapta Sittianorum Colonia nevet, s az megmaradt Numidia fővárosának. Háromszáz békés év eltelte után a város rosszul választott a vetélkedő császárok között, ezért Maxentius i. u. 311-ben lerombolta, győztes vetélytársa, a későbbi Nagy Constantin azonban két év múlva elrendelte újjáépítését. Ekkor kapta a Constantine nevet. A császár új templomokkal, színházakkal, fürdőkkel ékesítette a várost, diadalíveket is emeltetett, majd az ő mérnökei készítették az első hidat a szakadék felett. A római híd 1500 éven keresztül teljesítette hivatását. Szolgálta az emberi kapcsolatok ápolását, mígnem 1857-ben belezuhant a mélybe. Egy ideig a vandálok ostromolták Constantinet, majd 710-ben az arab hódítók fészkelték be magukat a sziklavárba. Őket 1520-ban a törökök követték. A franciáknak az algériai partraszállást követően több mint hétévi ostromba került, amíg 1837 októberében elfoglalták a várost A szakadékot jelenleg három függőhíd és egy viadukt íveli át. A legmagasabb, a Szidi M’Szid 175 méter magasban rezeg a két sziklafal között, mert bármilyen szilárd is, ha egy autó keresztülhajt, a gyalogos érzi a híd kilengését. A meredek sziklafal tetején, szorosan összesimulnak a házak, a kékre, sárgára, zöldre festett, nagyrészt a török idők mahalle településéből megmaradt épületek és a modern, csupaüveg szállodák. Az egymás hegyén-hátán épült házak zűrzavaros öszszevisszasága a bazárnegyedet rejti magában, az Algériában látott bazárnegyedek legszánalmasabbját. A természeti adottságok következménye, hogy egész Algériában itt zsúfolódott össze leginkább a szegénység. A szűk utcákban arabok és berberek szoronganak apró üzleteik előtt, vagy kerekeken gördülő asztalkájukról árulják a frissen sült birkahúst, a siskebabot és a különféle keleti édességeket, amelyekről időről időre elhessegetik a légyfelhőt. Élénk zsivaj tölti be a sikátorokat, a sült olaj és faggyú szaga fullasztóan nehezedik a tüdőre. Hogy a lárma még nagyobb legyen, a sarki kávéházak szünet nélkül monoton arab zenével szórakoztatják a felalá hullámzó tömeget. Ma már a hatóság igyekszik rendet teremteni az őskáoszban, rendőrök tűnnek fel itt is, ott is és az egészségügyi előírásokra figyelmeztetik az utcai árusokat. Ilyenkor a lepénysütök kerekes asztalkájukkal odébbállnak, hogy a házak és sikátorok labirintusában másutt üssék fel sátorfájukat. Levegő a Bréche, a rész közelében van. A nép találóan így nevezte el a szakadékot. Az elnevezés az 1837-es ostromra emlékeztet, amikor Constantine lakói a hős Ben Aissa vezetésével próbáltál visszaverni a francia támadókat. Az ellenség akkor a Bréchen, a résen át tört be, s szörnyű öldöklés után szikláról sziklára mászva vette be a várost. Constantine újabbkori történelmében nem ez volt az egyetlen vérfürdő. 1945. május 8-án, a hitleri Németország leverése után Algéria népe függetlenséget követelt — hiszen a háború alatt ígéretet kapott erre. A válasz az idegenlégió sortüze volt. Constantine-ban, Sétifben, Aumaleban 45 000 embert kaszáltak le a géppuskák. A Bréche manapság békés hely, gyerekek kúsznak lefelé a sziklákon, a mélyben a kis patak partján rongylabdát rugdalnak, vagy be-bekukkantanak a barlangok egyikébe, ahol a kőkorszak emberének »freskói« láthatók. A sziklatömb legmagasabb pontján, a győzelmi diadalív körül, amelynek tetején a szárnyas Niké tekint az Aurés hegység vad erdőségei felé, birkák legelésznek, de a szobortalapzatokról már leemelték Foch, Joffre marsallok és Clémenceau alakját. Számunkra a város más okból is érdekes. Magyar orvoskolónia tevékenykedik itt a kórházban, öt orvos családjával együtt, és egy asszisztens nővér. A szocializmust építő Algériának legnagyobb hiánya a szakemberekben van. Hazánk orvosokkal és mérnökökkel vesz részt egyelőre ebben a segítségnyújtásban. Helyzetük nem könnyű, a családi és vallási hagyományok egész halmaza nehezíti ma meg munkájukat. A fogorvosi székben ülő arab nő vonakodik például levetni fátylát, s erre csak férje, illetve anyja jelenlétében hajlandó. Egy-egy operáció szükségességét nem az orvos dönti el, hanem a családfő, aki gyakran írástudatlan parasztember, de jóváhagyása nélkül semmi sem történhet a családban. Orvosaink azonban megfelelő tapintattal, körültekintéssel közkedveltté tették magukat a costantine-i társadalomban, kivívták a lakosság tiszteletét és bizalmát. A szocialista országok közül természetesen a legtöbb segítséget a Szovjetunió nyújtja. Jellegzetes példáját láttuk ennek Algírtól 40 kilométerre Bumerdésben, az Afrikai Politechnikai Intézetben. Algéria gazdasági jövőjét tekintve óriási jelentőségű ez az intézet, ahol Algéria és sok más nemrégen felszabadult afrikai ország új technikai értelmiségét nevelik. Az intézetből mérnökök és technikusok kerülnek ki, az előbbiek hat-, az utóbbiak négyévi tanulás után. Elsősorban a Szahara olajipar jövendő szakemberei ülnek a padokban és sajátítják el a tudományokat hatvan szovjet professzor előadásai nyomán. A Szovjetunió nemcsak oktatói segítséget ad, hanem szovjet üzemek szállították az intézet egész tudományos berendezését is, sőt szovjet tervek alapján készülnek az új tanépületek is. A 625 diák gyönyörű környezetben készül választott hivatására. Lágy tengeröböl szélén állnak az épületek, amelyek egy részében a fegyverszünet és az eviani tárgyalások alatt Farés ideiglenes kormánya rendezte be hivatalait, éppen, mert Algír az OAS terrorja miatt nagyon bizonytalan terület volt. A tanítás 1964. szeptember 5-én kezdődött meg, ennek megfelelően az első technikusok 1968-ban, az első mérnökök 1970-ben hagyták el az intézetet. A helyzetre természetesen jellemző, hogy az ingyenes, bentlakásos intézet 625 diákja közül jelenleg mindössze három lány van. A nehézségek jellemzésére hadd említsem meg, hogy a megnyitáskor a bentlakásos intézet a 625 diák számára összesen egy ággyal rendelkezett. Ma már azonban kirajzolódnak a fejlődés körvonalai is. A hallgatók létszáprilis óta mindenki tudja Budapesten, hogy júniusban Louis Armstrong, a világhírű néger dzsesszművész koncertet ad a Népstadionban. Később megindult a roham a jegyekért, mert nagyon sokan szerettek volna ott lenni ezen a ritka zenei eseményen. A hangversenyről tehát egész Budapest tudott, csupán közlekedésünk felelős vezetői nem. Az eseményekből legalábbis ez derül ki. Mert csak így történhetett meg, hogy a közönség nagy része, akár autón, akár villamoson, akár autóbuszon ment a koncert színhelyére, mindenképpen bosszúsan érkezett meg. Mérgesen érkezni, dühösen távozni A Rákóczi és a Thököly úton az autók hosszú sorokban ácsorogtak, mert nem tudtak továbbjutni. Ugyanígy percekre leállt a villamosközlekedés. A közlekedési dugók, az ácsorgó autóbuszok és villamosok már-már azzal a veszéllyel fenyegették a boszszús utasokat, meg a rendezést is, hogy a megadott időpontban a közönség nagy része nem jut el a Népstadionba. Ha a közönség csak mérgelődve érkezett meg a Népstadionba, távozni már dühöngve távozott. A hangverseny utolsó perceiben eleredt az eső, s természetesen a tömeg gyorsan akart hazajutni. Azaz csak szeretett volna. Kiderült azonban, hogy hiába tudott mindenki már hetekkel előbb Budapesten a hangversenyről, a Fővárosi Autóbuszüzemnek és a Fővárosi Villamosvasútnak mégsem volt elég ideje fölkészülni rá. Az a néhány autóbusz, amely a közönség rendelkezésére állt, a tömegnek csupán parányi részét tudta elszállítani, s több villamosról nem gondoskodtak. Már-már tömegverekedésszerű jelenetek játszottak le egy-egy külön autóbusz és villamos lépcsői előtt. Voltak, akik negyedórákig toporogtak az esőben, és villamoshoz sem, autóbuszhoz sem jutottak. Hangos szidalmak közepette gyalogosan indultak el a Nemzeti felé, abban a reményben, hogy ott mégiscsak elérnek egy hatos villamost. Arról már szinte szólni sem érdemes, hogy taxi végképp nem volt a közelben. Éjfél felé taxik tucatjai álltak be a Keletinél levő benzinkúthoz, de a kocsik vezetői fölényesen kijelentették, hogy csupán tankolnak, s utána a garázsba mennek. Egy levél Megkérdeztük Kardos Sándort, az Országos Rendező Iroda propaganda csoportjának vezetőjét, milyen módon szokták értesíteni a két közlekedési vállalatot a rendezvényekről. — Levelet írunk az Autóbuszüzemnek és a Villamosvasútnak, közöljük a rendezvény dátumát, pontos kezdetét, a befejezés várható időpontját, valamint azt is, hogy körülbelül hány nézőre szántünk. Ezt tettük most is: május 28-án mindkét közlekedési vállalathoz elment a levél. Néhány nem kielégítő válasz A Fővárosi Autóbuszüzem forgalomirányítási csoportjának vezetője érdeklődésünkre ezt felelte: — Az Armstrong-hangversenyt meglehetősen rossz időpontban, a késő esti órákban rendezte meg az Országos Rendező Iroda. Ilyenkor az üzem dolgozói már befejezik munkájukat és hazatérnek. Nagy részük családos ember, aki nem szívesen éjszakázik. Közbevetőleg megjegyeztük, hogy Louis Armstrongnak nem kell ismernie a budapesti közlekedés problémáit és az autóbuszvezetők személyes ügyeit ahhoz, hogy koncertje időpontját meghatározza ... — A hangverseny befejezésére mi 58 autóbuszt küldtünk. Többet azért sem küldhettünk, mert ennek gátat szab túlórakeretünk — hangzott a csoportvezető válasza. — Hány autóbusz szokott a közönség rendelkezésére állni egy-egy átlagos meccs után? — Körülbelül hatvanöt. — Megítélése szerint hány autóbuszra lett volna szükség ezúttal a közönség elszállításához? — Úgy gondolom, vagy kétszázra, ha tekintetbe veszem, hogy a közönségnek csak kisebb része szokta igénybe venni az autóbuszt, a többi villamoson utazik. — És hány embert tudott elszállítani ez az 58 autóbusz? — Körülbelül 3500-at... A Fővárosi Villamosvasútnál a forgalomirányítási osztályvezetőnél tájékozódtunk. — Sajnos, arra nem vállalkozhatunk, hogy a Népstadion közönségét tíz perc alatt elszállítsuk. Mi körülbelül 100— 105 kocsit irányítottunk a Népstadionhoz, ezek egy része rendszeres járat volt, másik részét viszont 17 másik vonalról küldtük oda. — Véleménye szerint elegendő volt-e ez a villamospark? — Erről csak azt mondhatom, hogy a főellenőr 23 óra 59 perckor azt jelentette: a forgalommal kapcsolatban semmi fennakadás nincs már a Népstadionnál. Tekintettel arra, hogy ez pontosan 54 perccel volt a koncert befejezése után, a főellenőr jelentésén nem csodálkozunk. Valóban: csaknem egy órával Armstrong budapesti koncertje után ki az, aki még mindig ott ácsorog, esőben a Népstadion megállójában? Nyilván gyalogosan indultak útnak. Hogy közben miket mondtak a fővárosi közlekedésre, az Autóbuszüzemre, a Villamosvasútra és a taxi vállalatra, nem mondható el. Reméljük, aki illetékes, így is meghallja. És aki illetékes, annak talán tanulság ez a felháborító eset. Bizonyára nem ez volt az utolsó tömegrendezvény a Népstadionban, már fokozatosan háromezerre, a tanári testületet pedig háromszáz főre növelik. Épül a jövő Algériában. Bármerre jártunk, mindenütt szembetűnő a függetlenség kivívása óta elért eredmény. Óriási tennivalók vannak még hátra, hiszen a gyarmati uralom maradványainak eltüntetése, a gazdasági függőség felszámolása párhuzamosan az új társadalmi rend építésével egyetlen emberöltő alatt talán meg sem valósítható. Az algériai nép elhatározottsága, a már eddig végrehajtott és nagyon is mélyreható intézkedések és a szocialista közösség országainak támogatása a biztosíték arra, hogy az ország szilárdan halad előre a maga választotta úton. Pethő Tibor Csődöt mondott a közlekedés az firmstrong-est után Nemzetközi KGST-tanácskozás Veszprémben Június 5—11 között Veszprémben, a Magyar Ásványolaj- és Földgáz Kísérleti Intézetben tartotta ülését a KGST vegyipari állandó bizottságán belül működő, az oxoszintézissel kapcsolatban folyó kutatásokat koordináló tudományos munkabizottság. A szovjet, NDK, lengyel, csehszlovák és magyar szakemberek részvételével lezajlott tanácskozást a munkabizottság vezetője, D. M. Rudkovszkij, a kémiai tudományok doktora vezette. A megbeszéléseken részletesen megvitatták a műanyagipar számára fontos közbenső termékeket szolgáltató exo-eljárás terén 1964/65- ben elért eredményeket. A tapasztalatcsere igen hasznosnak bizonyult, és a részvevők megállapodtak a korábbi kutatások koordinálásában. Az OKISZ elnökének nyilatkozata a bukósisak-ügyről A szövetkezetek a tavalyi termelés 300 százalékát gyártják 1965-ben Több cikkben foglalkoztunk a bukósisak-üggyel. Most Erdős József, az OKISZ elnöke mondja el a sisakgyártás eddigi történetét és bonyodalmait, a közvélemény előtt eddig ismeretlen részleteket. Adatai azt bizonyítják, hogy a sisakhiányért nem az OKISZ és nem a gyártásra kijelölt szövetkezetek felelősek. A mi bíráló megjegyzéseink, melyek a felháborodást tükrözték, természetesen a tényleges mulasztókra vonatkoztak. Hogy kik ezek, hogy az előállt helyzetért kit terhel a felelősség, azt majd az illetékes fórum vizsgálata fogja véglegesen tisztázni. Erdős József a következőket mondta: — A kereskedelem a szövetkezeti ipartól 1964. évre 108 000 bukósisakot rendelt meg és a szövetkezetek 129 ezer darab bukósisakot szállítottak le. A szövetkezeti ipar 1964. évben ennél nagyobb menynyiség szállítására is felkészült, így az egyik előállító, a Hungária Műanyagfeldolgozó Ktsz a nála megrendelt mennyiségen felül — rendelés nélkül —, további 42 000 darab bukósisak gyártását készítette elő úgy, hogy a hozzá szükséges béléseket a szerződési tervfegyelem megsértésével megrendelte. Minthogy a szövetkezet további megrendelést nem kapott, a béléseket nem tudta átvenni és kötbért is kellett ennek következtében fizetnie. A bukósisak kötelező viselését előíró rendelet következtében a kereskedelem igénye 1965. évre az előző évi 108 000, illetve 129 000 darabbal szemben 365 000 darabra növekedett. Az igény várható növekedéséről az OKISZ-t előre nem tájékoztatták, a készülő rendelet tervezetét részére előzetesen nem küldték meg és tőle a gyártás biztosítását illetően véleményt nem kértek. A rendelet megjelenéséig a kereskedelem az egész 1965. évi igényt 50 000 darabban jelölte meg és eddig az időpontig a szövetkezetek 1965. évre még az 1964. évi mértékben sem kaptak megrendelést. Az igénybejelentések alapján, köztük a bukósisak-igények figyelembevételével szervezte meg az OKISZ és a szövetkezeti ipar egyéb illetékes szervei az 1965. évi termelést. Ennek során a bukósisak gyártása — az igénybejelentésnek megfelelően — 50 ezer darabbal lett előirányozva. A szövetkezeti ipar terveiben jelentős mértékben szerepet játszott a szövetkezetek számára előírt létszámleépítés és egyes termeléseknek Budapestről vidékre történő áttelepítése is. A rendelet megjelenése után, 1965. január 18-tól kezdődően több részletben jelentette be a kereskedelem az OKISZ-nál az 1965. évi megnövekedett igényeket. Az igénynövekedés 300 ezer darabot tett ki, ami két és félszerese az 1964. évi termelésnek. — Amikor az OKISZ értesült a megnövekedett bukósisak igényekről — bár az ilyen nagyságrendű termelési megbízást legalább hat hónappal előbb kellett volna megadni — néhány hét alatt minden szükséges intézkedést megtett annak érdekében, hogy az igényeket a szövetkezeti ipar a lehetőségekhez képest teljes mértékben kielégítse. Ez intézkedések közé tartozott a bukósisak gyártásának megszervezése — a tervcéloknak megfelelően — olyan más vidéki szövetkezeteknél, amelyek eddig ezt a cikket nem gyártották. Ezek az intézkedések a cikkben említett szövetkezetnél a tervcéloknak megfelelően elrendelt létszámleépítés következtében későbbi időpontra elhúzódó, legfeljebb 10—15 ezer darabra tehető bukósisak előállítását nemcsak ellensúlyozták, hanem többszörösen felülmúlták. Az OKISZ az elkésetten jelentett és aztán egyszerre jelentkező nagymértékű igénynövekedés teljesítésére egészen rövid idő alatt olyan termelésbővítést szervezett meg, amelynek eredményeként a szövetkezetek 1965. évi bukósisaktermelése az 1964. évi tervnek 350 százaléka, az 1964. évi termelésnek 300 százaléka, és az 1965. évre eredetileg bejelentett belkereskedelmi igényeknek 700 százaléka lesz. Ítélet a Pamuttextil volt vezetőinek bűnperében Kéthónapi tárgyalás után csütörtök délután hirdetett ítéletet a fővárosi bíróságon dr. Szekeres Károly tanácsa a Pamuttextilművek volt vezetőinek ügyében. Mint részletesen megírtuk már, a bíróság Bojtor Gábor 45 éves volt vállalati főkönyvelőt, Nagy György 44 éves volt főmérnököt, Róna Ernő 53 éves volt vezérigazgatót és 13 társukat a társadalmi tulajdon kárára elkövetett, különösen nagy kárt okozó csalás, folytatólagosan elkövetett sikkasztás, illetve üzérkedés, vesztegetés, a devizagazdálkodás érdekeit sértő bűntett és más bűncselekmények miatt vonta felelősségre. A három vezető kapcsolata nem újkeletű. Ismeretségük a Dunántúli Textilipari Trösztnél kezdődött, amelynek annak idején Róna volt a vezérigazgatója, Bojtor a főkönyvelője, Nagy pedig a műszaki vonalon tevékenykedett. Amikor a textilipari üzemeket összevonták, a három vezető ismét összekerült Budapesten, a Pamuttextilművekben, s vezető beosztásukat itt gátlástalanul felhasználva sorozatos bűncselekményeket követtek el. Bojtor volt ennek a bűnszövetkezetnek a szellemi irányítója. Kihasználta az igazgatói alap jutalmazási keretét és az újítások díjazásából fakadó lehetőségeket. A megjutalmazottaktól rendszerint részt követeltek maguknak a vezetők és a visszafizetett pénzen megosztoztak. A bűnszövetkezet tagjai a vádirat szerint az illegális jutalmazásokból 242 643 forint, az újításokkal kapcsolatban pedig 57 541 forint kárt okoztak a társadalmi tulajdonban. Amíg Bojtor és Róna főleg a jutalmazásokból és nemlétező újításokra kiutalt pénzekből részesedett, addig Nagy György a textil tervezésre terjesztette ki vadászterületét. Mint a gyár főmérnöke, részt vett különböző textiltervek elbírálásában. A tervezők csak úgy boldogultak, ha megfelezték vele a kifizetett díjat. Bojtor pedig odáig ment már merészségében, hogy a saját céljaira vásárolt szépirodalmi könyveket — több mint tízezer forint értékben — szintén a vállalattal fizettette ki. A két hónapig tartó tárgyalás során a bíróság sok tanút és szakértőt hallgatott ki. Mint megírtuk annak idején, Bojtor azzal védekezett, hogy ő egy fillért se fordított saját céljaira. Ezt az állítását azonban nem tudta bizonyítani. A bíróság bűnösnek találta a Pamuttextilművek vezetőit és az elsőrendű vádlottat, Bojtor Gábort összbüntetésként nyolcévi szabadságvesztésre ítélte. Nagy Györgyöt hatévi, Róna Ernőt hatévi és hathónapi, Eger Józsefet tízhónapi, Bartos Endrét egyévi és háromhónapi, Misik Sándort egyévi és nyolchónapi, dr. Barabás Antalnét egyévi és hathónapi, Tótfimihály Mihályt egyévi, Kakuszi Sándort egyévi, Balaton Ádámot tízhónapi szabadságvesztésre ítélte, de az utóbbi három büntetését háromévi próbaidőre felfüggesztette. Muraközi Jánosnét a bíróság felmentette, de bírói figyelmeztetésben részesítette. Ezenkívül csaknem félmillió forintnyi kártérítésre és a jogtalanul szerzett vagyoni előny megtérítésére kötelezte a bíróság a bűnszövetkezet tagjait.