Magyar Nemzet, 1965. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-11 / 136. szám

4 NAPLÓ Június 11 Dr. Reischl Antal egyetemi tanárnak, a Magyar Építőművészek Szövetsége elnökének vezetésével az NDK-ban és az NSZK-ban küldöttség tanulmányozza a legújabb színházépítési módszereket és a korszerű színpadtechnikai berendezéseket. A delegáció — a Nemzeti Színház tervpályázat bíráló bizottságának öt tagja csütörtökön utazott külföldre. A franciaországi nemzetközi rádiós zenei fesztiválon a Magyar Rádió négy kompozícióval szerepelt. Bozay Kiáltások című dalciklusával, Durkó Zsolt Hegedűversenyével, Járdányi Pál Vivente e morente című zenekari művével és Maros Rudolf Eufonia 1984 című művével. 24 ország versenyében Magyarország az ötödik helyet érte el. Az első helyre egy japán, a másodikra egy olasz zenemű került. 9 .Fischer Annie a tőle megszokott, magával ragadó átéléssel, költőiséggel zongorázott a BBC Symphonic Orchestra hangversenyén a Royal Festival Hallban — írják az angol lapok. Rudolf Kempe vezényletével Schumann zongoraversenyét játszotta Londonban a művésznő. Nyergesi János Komárom megyei munkás-festőművész csütörtökön ünnepelte hetvenedik születésnapját, akit ebből az alkalomból sok szeretettel köszöntöttek barátai, ismerősei, a megye kulturális életének képviselői. Az idős művész legutóbb heteket töltött a nyergesújfalui Viscosa Gyárban, ahol most kiállítás nyílik meg Nyergesi János képeiből. ti A prágai nemzetközi TV- fesztiválon szerda este mutatták be a Chaplin Budapesten című magyar tévéfilmet. A Turandot szegedi bemutatóján Amy Shuard amerikai énekesnő, a londoni Covent Garden és a Sadler's Wells opera tagja énekli a címszerepet. Kalszfot Nikola Nikolov bolgár énekes, a milánói Scala gyakori vendége, Liut a neves görög énekesnő, Jeannette Pilou alakítja. A hagyományos »Baranyai vasárnapok« sorozat keretében Siklóson Várfesztivál lesz. A Várfesztiválon a Nemzeti Galéria "Magyar csataképek" címmel kiállítást rendez. A június 13-án nyíló kiállítást dr. Kisdéginé Kirinyi Irén rendezi és nyitja meg. Szobrot állítanak Csokonai Vitéz Mihálynak Dunaalmáson. A költő gyakran járt a faluban nagy szerelménél, Lillánál , Vajda Júliánál, aki itt élt és itt is temették el. 00 SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Cosi fan tutié (ii remére-bérlet 10.) (7) — Erkel Színház: Hunyadi László (1. bérlettel) (7) — Nemzeti Színház: Egy szerelem története (az.Molnoki Szigligeti Színház vendégjátéka) (71 — Katona József Színház: Az ifjúság édes madara (7) — Maflácrt Színház: Olympia (7) — Madách Kamara Színház: Ex (7) — Vígszínház: Az udvari kalap (Z-bérlet 6.) (7) — József Attila Színház: Keménykalaposok (K-bérlet 6.) (7) — Fővárosi Operettszínház: Montmartrei Ibolya (7) — vidám Színpad: Kicsi vagy kocsi? (8) — Kis Színpad: Lehet valamivel kevesebb? (7) — Kamara Varieté: Pesti lemezek (este 8 és fél 9) - Fővárosi Nagycirkusz: A Szovjet Állami Nagycirkusz vendégjátéka (fél 8). LÁNCOK MENEKÜLÉS AZ EMBEREKHEZ Szélesvásznú bolgár film Bemutató: JÚ N I US 17 Madar Nemzet A moszkvai Nagy Színház balettegyüttesének vendégjátéka J lexieu dc-a. Régi igazság: egy darabot kétszer kell megnézni ahhoz, hogy reális — vagy tán inkább reálisabb — véleményt lehessen róla fennálni. Ez érvényesült most, a Legenda a szerelemről bemutatása esetén is, mert a balett valódi értékei másodszorra bontakoztak ki igazán. Első látásra ugyanis bizonyos alapvető gyengeségek befolyásolták, sőt, megkötötték a néző figyelmét — olyannyira, hogy a balett tényleges szépségei és gazdagsága csak a fogyatékosságok ellenére tudtak hatni. Másodszorra azonban a zavaró mozzanatok háttérbe húzódtak és elöntötte a színpadot — és a néző érzelmi világát is — a tánc színesen áradó szépsége, amiért ezt a művet valóban a kiemelkedő új szovjet alkotások közé lehet sorolni. Az említett fogyatékosságok a balett meséjének — amit a szerzők Nazim Hikmet nálunk is ismert színművéből merítettek — érthetőségével, háromfelvonásos túlméretezettségével és jórészt konvencionális, múltszázadi szerkesztésmódjával kapcsolatosak. Ezek együttesen túl nagy próbára teszik a nézők felfogóképességét, és figyelmét folyvást meglazítják. Bár Jurij Grigorovics, ez a nagyszerű, átütő erejű koreográfus úgyszólván mindent megkísérelt az eltáncolhatatlan, de döntő fontosságú cselekménymozzanatok megértetésére, ez teljesen neki sem sikerülhetett. Csak a műsorfüzet cselekményleírása oldhatja fel a nézőt kétségeiből — a nagy és önállósuló, díszítő értékű táncjeleneteket pedig a hagyományos balettművek jegyében (»a balettben ez így szokott lenni") tudjuk a drámai történés keretében elfogadni. Másodszori látásra azonban, amikor a cselekmény, az alakok és szituációk érthetősége már nem okoz problémát, teljes erővel ragadják meg az embert Grigorovics remek, olykor szinte zseniális táncmegoldásai. Leggazdagabban és legtömörebben az első felvonás sikerült: a mesteri fokozású bevonulási tánc, a három főszereplő első találkozása, amikor a színen minden elsötétül és csak őket látjuk — azt, ami köztük és bennük történik, miközben a halk, visszafogott muzsika a színpad mélyéről áramlik felénk:az első szerelmi kettős, amelyben férfi és nő, a kaukázusi nemesi-népi táncok szellemében meg sem érintik egymást, és az ismeretlen bűvös-gyógyító tánc varázslata. Méltóan társul melléjük, illetve utánuk a második és harmadik felvonás számos nagyszerű szóló, kettős és csoportos táncjelenete. Ezek éles fénnyel világítják meg a koreográfus tehetségének legerőteljesebb vonásait: az intenzív zeneiséget, a polifonikus táncszerkesztést, a gazdag és nagy ismeretből táplálkozó táncalkotói fantáziát, a klasszikus balett, a néptáncok és olykor a kifejező tánc elemeinek egyetlen, szerves stílussá való öszszeötvözését. Vagyis: éppen azokat a mozzanatokat, amelyek a továbbfejlődő-megújuló szovjet koreográfiai művészetet leginkább jellemzik. E balettmű tehát egészében a fejlődés ellentmondásos, s egyben kompromisszumos karakterjegyeit mutatja, amikor is a régivé vált és az újszerűen ható alkotóelemek még együtt, egymásba fonódva jelennek meg. Hasonló jellegzetességei vannak Arif Molikov zeneszerző balettmuzsikájának is. Drámai ereje, ábrázoló és jellemző módja, ritmikai és dinamikai változatossága vérbeli balettzenét eredményez. Mint zenemű azonban egyenetlen értékű, sokszor túl vastagon hangszerelt és stílusában eklektikus. Keletien gazdag fantáziából fakadnak az élénk színekkel, leleményesen és mindig ízléssel megalkotott jelmezek, és a tömör, kifejező, jól funkcionáló díszletmegoldás — Sz. B. Virszaladee művei. A táncosokról, főleg a két est szólistáiról ismét valóságos dicshimnuszokat lehetne írni. Az összteljesítmény, azaz a mindkét esti alakítás szerint elsősorban a gyönyörű Szvetlána Adirhajeváról (Mehmene Banu szerepében), és különösen az eddigi mindhárom előadáson főszereplő Vlagyimir Tyihonovról (Ferhad), akik teljes értékű, színészileg és tánctechnikában is tökéletesen kidolgozott teljesítményt nyújtottak. Sirin szerepében kedden a kiváló Marina Kondratyeva a szerep szenvedélyes, asszonyi vonásait hangsúlyozta — a csodálatos Natalja Besszmertnova pedig Sirin leányosan szerelmes boldogságában hallatlan könnyedséggel táncolt, szinte repkedett a színpadon, mindegyre megújuló tapsra serkentve a közönséget. A Vezír szerepében mindkét este Vlagyimir Levasov remekelt, az Ismeretlen kitűnő koreográfiai alakját pedig J. Papko, majd Ny. Szimacsov táncolták, nagy meggyőző erővel. S hadd említsük még meg a különböző szerepekben egyaránt kitűnő E. Kasani, J. Cserkaszkaja, N. Taborko, N. Zsuzina, J. Helina, J. Gubin, A. Zakalinszkij, V. Lagunov és A. Truskin nevét, akik az előadások sikerében igen nagy szerepet játszottak. A kitűnő tánckar is tudása javát adta, bár a mindenképp indokolt fáradtság (megerőltető turnéjuk harmadik állomásán vannak!) olykor megbontotta a táncok egyöntetűségét. Befejezésül csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk a mindkét estét vezénylő Alekszandr Kopilov karmesteri munkájáról. A dirigens ez esetben valóban méltó segítséget kapott Operaházunk szépen és lelkesen játszó zenekarától. Körtvélyes Géza FÉL ÓRA Armstrong öltözőjében A természet kegyes volt hozzá: napközben szinte negyedóránként eleredt az eső, de amikor Louis Armstrong kocsija odagördült a Népstadion toronyépülete elé, az autó ezüstös színén néhány alkonyi sugár is megcsillant. Már fél nyolc múlt, és a kocsi egyenesen a repülőtérről hajtott ide. A gép Brüszszelből jött és 45 percet késett. Így hát a művész és kísérete: felesége, az All Stars együttes, valamint az ugyancsak világhírű néger dzsesszénekesnő, Jewel Brown csupán annyit láthatott a városból, amennyi az autó ablakán elvonult belőle. Fél kilenckor megtelt a Népstadion. Lehet, hogy volt néhány hely a tetőkön, de a sajtóteraszról úgy látszott, hogy ebben az óriási betonteknőben egy gombostűt sem lehet leejteni. Néhány perccel háromnegyed kilenc után elsötétült a Népstadion, a hoszszú futószőnyeg mentén, amely a gyepmező közepén elhelyezett színpadig vezetett, matrózblúzos diáklányok sorakoztak fel. Sorfalak között, reflektorcsóváktól kísérve, megjelent trombitájával a 65 éves néger művész, a világnak talán legnagyobb dzsesszmuzsikusa. Takács Marika, a népszerű tévébemondónő üdvözölte angolul a vendéget, aki néhány kedves szóval válaszolt. Aztán felemelte híres trombitáját, a sok játéktól kicserepesedett ajkához vette, és megkezdődött a koncert. Az idő végig kedvezett a művésznek. Fújdogált ugyan némi enyhe szellő, de az ég szinte felhőtlen maradt. Csak tizenegy után néhány perccel kezdett szemerkélni az eső, akkor azonban a műsor már vége felé közelgett. És Louis Armstrong, aki több órán át utazott repülőgépen, Budapesten jóformán ki sem fújta magát, és megpihenni is csak akkor tudott, amíg szólistái játszottak, még fél tizenkettő után is nyugodtan, kipihenten ült öltözőjében, és az újságírók kérdéseire várt. Előbb azonban át kellett esnie az autogramkérők ostromán, és szembe kellett néznie a fényképészek rohamával. Derűsen, jókedvűen válaszolt a kérdésekre. Elmondta: sok magyar muzsikussal találkozott Bostonban, Londonban, művészetüket jól ismeri. Mindenfelé járt már a világon, legutóbb Ghánában is. Ott egyébként hatalmas sikere volt — tette hozzá —, és később azt is elmesélte, hogy ilyen hatalmas, Népstadion-méretű közönség előtt csak Ghánában játszott az utóbbi időben. Most a skandináv országokba utazik, a turné végállomása Párizs. Hogy hol pihen? Ahol lehet — válaszolta. New Yorkban, Bostonban, de a legszívesebben szülővárosában, New Orleansban. A legtöbb kérdésre epigramatikus rövidséggel válaszolt. Mi a véleménye a modern dzsesszmuzsikáról? Nem az a fontos — mondta —, hogy régi vagy modern. A zene vagy jó, és akkor szeretem, vagy rossz, és akkor nem érdekes az egész. És a beatlesek? A feleségem megvette a lemezüket, neki tetszett. Aranyos fiúk. És a zenéjük? Hát istenem, ez már megint más dolog. A feleségére egyébként minden második mondatában visszatér. Azt a vörös hajú asszonyt, aki az öltöző egyik tükre előtt csöndben, elvonultan ül, húsz évvel ezelőtt ismerte meg. Táncosnő volt és énekelt, dolgoztak együtt is. Aztán a felesége lett, sikereiben állandó társa. Jewel Brown három-négy éve dolgozik Armstronggal, az All Stars együttes pedig 1947 óta. Az itteni közönség? Nagyon lelkesen viselkedett, őszinte köszönet érte. Hogy mikor jön ismét Magyarországra? Szívesen jönne, de ki tudhatja ezt előre? Miközben a kérdésekre válaszol, keze fáradhatatlanul jár a papíron, autogramot ad. Fiatal menedzsere az acélkék zakó belső zsebéből kifogyhatatlanul húzza elő az Armstrong-fényképeket és a művész mindegyiket szignálja. Arcán sincs nyoma az útnak, a kemény munkénak, a ma esti szinte non-stop hangversenynek. Reggel hétkor utazik tovább, így csak néhány órát alszik a szállodában. Lassan kiürül az öltöző. A Népstadion kijáratán kigördül az ezüstös kocsi, az ülésen Louis Armstrong fáradtan hátradől. Hatvanöt éves és fél évszázada trombitál és rekedtes hangján énekel a világnak. (5‘1) — A Warrenné mestersége bemutatójára készül a Déryné Színház. A június 27-i Fejér megyei premier a színház utolsó idei bemutatója. OPERAHÁZ ERKEL SZÍNHÁZA 1965. június 12-cn este 7 órakor BRÚNO PREVEDI a milánói SCALA világhírű művészének vendégfellépésével A VÉGZET HATALMA Jegyek válthatók! Péntek, 1965. június i. Vilt Tibor kiállítása Székesfehérváron A magyar szobrászat mintha két egymást átfonó ágon fejlődne. Az egyik, a mindig érettebb ág, a Medgyessy— Ferenczy Béni—Borsós Miklós vonal, a magyar plasztika testet öltött, harmonikussá teljesedett folytonossága. A másik, a mindig nyugtalanabb fonal szakadozott, sokszor búvó pataléként tűnik el szemünk elől, és mintha ritka, lidércesen foszforeszkáló fémeket mosna ki a talajból, ha újra megjelenik. Izsó kis kerámiafiguráinak táncával kezdődött, fanyar és ironikus grimaszba torzult Bokros-Birman Don Quijotéján, egy-egy pillanatra groteszk fodrokká gyűrte Kerényi szobrainak felületét, de Izsó óta a leghevesebb, legforróbb lánggal Vilt Tibor kisplasztikáiban lobbant fel újra. A fehérvári múzeumban rendezett kiállításon a néző most meglepetten mérheti fel egy hatvanéves művész csaknem ismeretlenül beérett világát. Alig szobrok, sőt alig kisplasztikák, oly kicsik, annyira testetlenek a kiállított munkák. A kéz egy-egy mozdulatának emlékei csupán, szaggatott, sercegő felületű bronzdarabok, de e mozdulatokban a szobrászat eleven spiritusza él, az a nyugtalanság, amely ezredévek óta nem hagyja kihűlni a képzőművészetet. A sok apró bronz együtt ezért nő monumentális rengeteggé, a fantázia és természet áthatolhatatlan vegetációjú őserdejévé. A rajzok és vázlatok könynyebben kibogozhatóak, jobban mutatják, honnan lobbant fel Vilt Tibor villogó lidérctánca. A szürrealizmus harmincas évekbeli virágkorához kapcsolódik indulása, azokhoz a Lorca-rajzokhoz, Picassovázlatokhoz, melyek a megpróbáltatásokra készülő Európa költői világát fogalmazták meg. A karcsú, indaszerűen hajladozó alakok, a kötélen egyensúlyozó táncosok, és a népmesék tiszta holdvilágába kapaszkodó figurák az emberiség jobbik felének ártatlanságát jelképezték akkor. Legerősebben a lírában hatottak, nálunk is a versben, József Attila, Radnóti költeményeiben. Volt csak a negyvenes— ötvenes években "teszi át anyagba" ezeket a lírai látomásokat. Nem is a plasztikába azonnal, hanem csak a félig plasztikus domborművek világába. Az a metafizikus elvontság, amely az ilyen megfoghatatlanul tünékeny hangvételnek eleve sajátja, jó kontrollt, és mértékre fogó féket talált a bronz vagy az ezüstözött vörösréz masszív anyagában. Vilinek sikerült megtalálnia az egyensúlyt — a vaskos anyag és az áttetszően karcsú formák, a kristályok tiszta szerkezete szerint rendeződtek el domborművein. De arcokat, figurákat ábrázoló szobrai is ebből a rajzos és költői ihletettségű világból születtek. A »Gyermekfej a háború után« jelenti a nyitányt ezekhez a művekhez. A kis bronzszobron nem a tömör anyag és nem a súly dominál, hanem az anyagtalan árnyék és a szenvedés rajzolta vonalak áttört szépsége. Ezt a hol groteszk, hol tragikusan fanyar mintázást folytatja bohócfiguráin, kentaurjain, kakassal és viharral küzdő, vagy magánnyal és szorongással harcoló emberalakjain is Wilt. Nincs szüksége lágy megbékélésre, a feloldódást mindig biztosítja a játék, amely akárcsak egy watteau-i vagy mozarti mű játékossága, a tragédiával együtt, a tragikust feloldva születik. Talán ebből a kettős hangvételből fakad Vilt bátorsága is, ahogy néha van mersze lócsontból, drótból és üvegből formálni alakjait. Nála a durván disszonáns anyag is e tragikusan fanyar mosolynak engedelmeskedik. A romantikus Izsót és a vele rokon művészeket emlegetve, nem hallgathatjuk el az ilyen paradox lírának szinte szabályszerűen visszatérő veszélyét, a töredékességet sem. Volt hosszú művészpályája is, akár a búvópatak, csak ritkán tűnt elő a fényre, ritkán érlelt vázlatnál tömegre súlyosabb és nagyobb műveket. Csak az utolsó évtized termékenysége ad biztatást arra, hogy a nagyobb lélegzetű plasztika nyelvén is megvalósulhatnak Vilt Tibor kompozíciói. A kiállításon egyetlen mű, a kígyóval küzdő férfi éri el az életnagyságot, és vele a kamarazenénél gazdagabb hangszerelései nagy formái. Ez a szobor az Orvostudományi Kutató Intézet előtt felállított szimbolikus figura testvérpárja. Nemcsak a művészen, hanem az őt most újra felfedező közönségén is múlik, hogy e kompozíció léptékét még sok mű fogja-e kö- Perneczky Géza lebontják Van Gogh szobáját Saint-Rémyben 1890-ben, 75 éve halt meg a XIX. század egyik legnagyobb festőzsenije, Van Gogh. Életének kutatói, írók és műtörténészek érdeklődésének fókuszába került újból tragédiája, munkássága, működésének sok állomása. Yvan Christ ellátogatott Saint-Rémybe, ahol betegsége idején, a levágott fül drámája után, 1389-től 1890-ig ápolták, s ahol közben megörökítette a környező parkot, fákat, embereket, s ezek a képek életművének és az egyetemes művészetnek is nagy értékévé váltak azóta. Mint a francia lapok közlik, a Saint-Paul-de-Mausole azilium lebontásra kerül, s így megsemmisül Van Gogh szobája, kis múzeuma, amelyet annyian kerestek fel, s melynek berendezését hoszszú évtizedeken át érintetlenül megőrizték a Saint-Paul rend nővérei. De nem rendelkeznek annyi jövedelemmel, hogy renováltalhassák az óriási szanatórium minden épületét, s azt a részt, ahol a tragikus sorsú művész lakott. Pedig ezt rengeteg érdeklődő, külföldi és belföldi turista, művészetbarát kereste fel, s a Méridional című lapban Pascal Barbier felhívta a figyelmet arra is, hogy ezek között a látogatók között sok volt, aki itt "emlékeket" akart gyűjteni, elvinni, amit lehet, még Van Gogh sokszor lefestett székét, s a mosdótálat is, s mindent, ami megmozgatható. (Az amerikaiak, mondja a riporter, úgy látszik, túlságosan szeretik a híres helyek emlékeit magukkal vinni.) A szanatórium melletti kolostor és a román torony műemlék, de az épület, s Van Gogh szobája nem tartozik a történelmi műemlékek közé, bár az egész világot bejárta híre. Így természetes lenne, hogy Saint-Rémy ne hagyja elpusztulni ezt a becses művészettörténeti emléket és hívja fel a nemzetközi művészeti közvéleményt, Vincent Van Gogh művészetének minden barátját, tisztelőjét, értőjét a mielőbbi aktív segítségnyújtásra. M. A. A. Cser Károly szobrászművész temetése június 14-én, hétfő délben egy órakor lesz a Farkasréti temetőben. MÁR CSAK JHM vásárolhat KÖNYVSORSJEGYET! Főnyeremény: TRABANT SZEMÉLYGÉPKOCSI!